Boldog karácsonyt! Karácsonyi ajándékként elhoztam nektek a Crazy Love következő fejezetét! Kezdetét veszi a finálé, ami bizony azt is jelenti, hogy már csak ezen kívül egy fejezet és az epilógus van hátra. Mindjárt egy szavazást is kirakok a végét illetően. Remélem, tetszeni fog! Ha sok véleményt írtok, hamar hozom a folytatást!
Az előző fejezet véleményeire válaszolva:
Köszönöm a véleményetek! Kicsit féltem, hogy rájöttök a kép miatt Ann kilétére, de reméltem, hogy már elég régen volt. Akik rájöttek, azoknak gratulálok! :) Klaus érzéseire is hamarosan fény derül, a következő fejezetben :)
Jó olvasást!
/Charlotte szemszöge/
Valami határozottan nem stimmelt velem. Tudtam, hogy nem
valóságos a körülöttem lévő világ, de nem tudtam volna megmondani, hogy
pontosan mi is az, ami hamis. Sosem éreztem még magam ennyire elveszettnek és
összezavarodottnak. Klaus viselkedése furcsa volt, Damont pedig még sose
éreztem ennyire távolinak. Kezdtem azt hinni, hogy tényleg Elenával van és csak
álltattam magam azzal, hogy a védelmem miatt csalt meg. Hiszékeny vagyok még
nyolcszáz év után is.
Minden éjjel álmodtam. Nem tudom, hogy a jövőt, vagy valami
kusza jelent vagy esetleg egy zavaros múltat. A magány volt az egyetlen, ami
kitartott mellettem. Az emberek mindig elhagytak, bár mindenki másféle módon.
Hiányoztak. De el kellett engednem őket, még ha képtelen is voltam rá.
- Ideje készülődnie, asszonyom – lépett be egy fiatal lány,
összezavarodva néztem rá. Mire kéne készülődnöm?
- Ma lesz az ünnepség, tán elfelejtette? Mr. Klaus már
nagyon várja – felelte megrovóan. Nem tűnt többnek húsznál, de úgy beszélt és
úgy mozgott, mintha már több százéves lenne. Talán így is volt.
Kelletlenül feltápászkodtam, de ahogy két lábra álltam,
meginogtam. Furcsán éreztem magam már egy ideje. Mintha nem én uralnám a
testemet, vagy a gondolataimat. Mintha egy gyenge ember lennék. Mi vagy ki
tette ezt velem? Túl fáradt voltam, hogy dühös legyek. Inkább engedelmeskedtem.
Tényleg nem tudom, hogy hogyan érte el ezt Klaus. Évszázadok alatt kínzott, de
nem sikerült megtörnie. Most nem tett semmit… mégis sikerrel járt. Feladtam.
Nem volt többé hová menekülnöm. Talán jobb ha elfogadom őt, és nem harcolok ellene.
Minek erősnek és harciasnak lenni? Nem éri meg. Túl sok erőfeszítésbe kerül.
A szekrényemre akasztva egy gyönyörű szép ruha várt.
Emlékeztetett arra a ruhára, amit Klaus adott rám az esküvőnkön. Felül
kivágott, testhez simuló vörös ruha feküdt előttem. Mikor felvettem, ámulva
néztem a tükörbe. Tökéletesen állt, mintha rám öntötték volna. Egyből jobb lett
a hangulatom. Szépnek éreztem magam. Kivéve ha az arcomra néztem. Iszonyú.
Szomjas voltam, és ez a bőrömön is meglátszott.
A nő leültetett egy székbe és kezelésbe vette a hajamat,
majd az arcomat hozta helyre. Majdnem tökéletesen néztem ki, de egy valami még
hiányzott. Rámosolyogtam, mire kissé meghökkent.
- Szeretne még valamit?
- Remek munkát végzett – feleltem elgondolkozva. – De egy
valamit elfelejtett.
- Mit, asszonyom?
- Ezt- mosolyogtam, és félrehajtva a fejét a nyakába
haraptam. Felsikított, de nem próbált ellenkezni. Mint a fuldokló úgy
szorítottam magamhoz vékony gyenge testét, és teljesen elöntött a vérszomj. Nem
tudtam abbahagyni. Tudtam, hogy le kéne állnom. Hirtelen rémlett fel bennem a
régi érzés, amikor még nem tudtam kontrollálni magam… most sem sikerült.
Próbáltam ellökni magamat, de a rejtélyes vonzás erősebb volt nálam. Már csak
azt vettem észre, hogy nem hallom a szívének a dobogását. Csend lett, rémisztő
csend. Zaklatottan löktem el végre magamtól, mire rongybabaként a földre
zuhant. Döbbenten néztem, ahogy minden élet eltűnt belőle. A tekintete üvegesen
meredt előre, a szemei mintha engem néztek volna…
Megöltél…
Szinte hallottam a hangját, hátrálni kezdtem egészen addig,
amíg a falnak nem ütköztem. Könnyek gyűltek a szemembe és a földre rogytam.
Megöltem valakit. Megöltem. Annyi éven át küzdöttem az ösztöneim ellen és most
kudarcot vallottam. Cassy gyűlölni. És Hope. Édes istenem, Hope! Ha élne… ha
látná… sose bocsátaná meg nekem.
Megöltél – szólalt meg
hirtelen és felpattant. Egyenesen rám mutatott, és dühösen ismételte
ugyanazokat a szavakat. Pánikba esve meredtem rá, mire ő közeledni kezdett.
Sikítottam újra és újra, görcsösen szorítottam össze a szemem arra várva, hogy
megtámadjon…
De aztán kinyitottam a szemem. Ugyanott feküdt ahol eddig. Még
jobban megrémültem. Ó, te jó isten. Megőrültem. Mi a valóság? Hogyan élhetném
túl ezt az egészet, ha magamban sem bízhatok?
Rohanni kezdtem. Feltéptem a szobám ajtaját, és céltalanul
lődörögtem a folyosókon. Mint akit üldöztek. Talán így is volt. A lány arca
mellett eszembe jutott azok arca is, akiket régen öltem meg… Könnyek lepték el
az arcomat és tova veszett minden smink és erőfeszítés, amit a lány az arcomba
fektetett. Körmeimet a bőrömbe vájtam és
megpróbáltam megnyugodni. De nem sikerült. Hangok ütötték meg a fülem,
hallgatózni kezdtem.
- Azt mondtam keressétek meg! Nem várom meg, amíg keresztbe
tesz nekem. Élve. Én akarom megölni Alinát!
- Értettem, Uram.
- Nem, nem voltam elég világos. Ha nem találod meg, a
családod bánja. A lányoddal kezdem, aztán a fiaddal, és csak utána jöttök a
feleségeddel. A ma estének tökéletesnek kell lennie. Végre teljes lesz a
tervem, a vérfarkasokból hibrid fajt hozok létre, még hozzá a feleségem
segítségével.
- Hogy érti, Mr. Klaus? Mit segíthet ebben?
- Ahhoz magának semmi köze. Keresse meg az embereivel Alinát
és állítson néhány vámpírt a bejárathoz.
- Mr. Klaus! – kapcsolódott be egy újabb hang. Egy idős
asszonyé.
- Nem várhat?
- Nem, uram. Miss Charlotte eltűnt. A szolgáló, akit hozzá
küldetett halott.
Klaus elkomorult. – Keresse meg. Nem akarom, hogy baja
essen. A szolgálót pedig tüntessék el. A bejáratot pedig zárják le, arra az
esetre ha… elrabolnák. Nemsokára pedig itt lesznek a vendégek.
Oda kellett volna mennem hozzá, csak követni a hangját.
Hiszen eltévedtem. Fogalmam sem volt, hogy merre kéne mennem és nem is voltam
olyan állapotban. Remegtem és láttam azokat az arcokat. Talán nem hiányzott még
egy. Jobb volt egyedül. De el kellett bújnom, nem volt kedvem már az estélyhez.
Bizonyára volt valami eldugott helyiség, ahol elrejtőzhettem az arcok elől.
Lépések. Ijedten lapultam a falhoz hátha nem vesz észre és
elindultam az ellenkező irányba. De a következő pillanatban egy kéz ragadott
meg és szorított magához.
- Charee! – suttogta elfúló hangon. Próbáltam ellökni
magamtól, vagy legalább azonosítani a támadómat, de kellett egy kis idő, ahhoz,
hogy elengedjen.
- Damon? – ismertem fel döbbenten az arcot, amin a szokásos
félmosoly most szokatlan érzelmek mellé társult. A szemeiben… valami
meghatározatlan érzelem volt. A nyakába akartam vetni magam, átölelni, csókolni
és azt suttogni, hogy mennyire hiányzott. Ki is nyitottam a számat, hogy
elkezdjem, de valami egészen más dolog történt.
Vicsorogtam.
Nem tudom, hogy melyikünk lepődött meg jobban. Egy biztos,
hogy határozott rémülettel néztem rá, de nem tudtam megállni. Elöntött a
gyűlölet. Képek tódultak az elmémbe róla és Katherine-ról, róla és Elenáról,
majd végül arról a percről, amikor Katherine közölte, hogy Damon csak
szórakozott velem, valójában meg akart ölni.
- Charee, nincs semmi baj – suttogta óvatosan, de én nem
hallgattam rá. Nekitámadtam. Gyorsabb és erősebb voltam nála alapjáraton, így
hogy most gyenge voltam, kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Kivéve, hogy ő nem
ütött vissza. Csak védekezett. Folyamatosan beszélt hozzám, de a szavai nem
értek el hozzám. Idegesített a mosolya, még akkor is ha kissé túlságosan
kényszeredett volt.
De nem mi vetettünk véget ennek, egyszer csak megjelent
Klaus és szitkozódva arrébb húzott, aztán már csak azt láttam, hogy Damon a
földre zuhan. Két ellentétes érzés dúlt bennem a kétségbeesés és a közöny. Ki
akartam tépni magam Klaus szorításából, de szorosan tartott, és vitt magával.
- Szerencséd, hogy a ruhádnak nem esett baja. A hajadon is
segít egy fésű. Jól vagy, Lotti? – nézett most rám kiismerhetetlen tekintettel.
Nem válaszoltam, lehajtottam a fejem. Miután egy másik
szolgáló megigazította a hajamat, Klaus megszólalt.
- Megjöttek a vendégek. Itt az ideje neki kezdeni az estének
– hideg volt, nem nézett rám. Újra félni kezdtem tőle, és ez a rettegés
megmérgezte a bensőmet. Valami vonzott Damonhoz vissza, de ott volt Klaus…
engedelmeskednem kellett. Majdnem kettészakadtam.
Igaza volt. Egy hatalmas terembe léptünk, ami a régi
báltermekre emlékeztetett. De ami a lényeg, hogy rengetegen voltak. Lágy zene
szóra táncoltak párokba rendeződve, de túl szabályos hatást keltett. Voltak
emberek, de a többség vámpír és vérfarkas volt. Arra vártak, hogy hibriddé
válva Klaus legyőzhetetlen hadseregéhez tartozzanak. Felfordult a gyomrom.
El akartam rohanni messzire, ahol senki nem talál rám. Egy
helyre, ahol egyedül lehetek és megőrizhetem a méltóságom. Nyolcszáz év alatt
még soha nem voltam ennyire megalázott. Kínoztak rengetegszer, de harcoltam és
erős voltam. De most… árnyéka voltam régi önmagamnak.
- Üdvözlök minden jelenlévőt. Mindenki tudja, hogy miért
vagyunk itt. A mai estén két jelentős dolgot fogok ünnepelni. Először is
szeretném bemutatni gyönyörű szép feleségemet. Ő itt Charlotte Petrova – húzott
maga mellé. A tömeg tapsolt, én pedig kényszeredetten elmosolyodtam. –
Charlotte estéjén igyunk hát rá, a feleségemre!
Nem is éreztem a bor ízét, vérre emlékeztetett. De azért
erőt vettem magamon, és megittam.
- De mielőtt megtörténik a ceremónia, melynek keretében
megerősítjük ősi eskünket, fontosabb feladatunk van. Mindannyian tudjátok, hogy
miféle lény vagyok, és ma este ti vérfarkasok csatlakoztok hozzám, Charlotte
segítségével.
- Tessék? – találtam meg a hangomat. Őrült voltam az igaz,
elismerem, de még a legmerészebb gondolatomban sem voltam hajlandó segíteni
abban, hogy szörnyeket hozzon a világra.
- Cassandra régen megbocsáthatatlan bűnt követetett el,
elvette az erődet, ami egyedülállóvá tehetett volna. Én pedig most visszaadom ezt
neked. Csak egy nagyhatalmú boszorkány erejével lehet életképes hibrideket
létrehozni, és én azt akarom, hogy te tedd ezt meg.
- Nem – jelentettem ki. A vonásai megkeményedtek.
- Nincs választásod, kedvesem. Nem vagy abban az állapotban,
hogy döntéseket hozz. Még beteg vagy. És én mint férjed, szívesen döntök
helyetted – közölte mosolyogva, majd intett egyet a tömeg felé, mire megláttam
azt a boszorkányt, aki korábban megkínzott. Ördögi mosollyal nézett rám,
felettébb élvezte a helyzetet.
- Tudod a dolgod – mondta neki Klaus. – De fájdalommentesen
csináld.
- Megteszek minden tőlem telhetőt, uram – felelte, majd
kántálni kezdett az ősi nyelven. Furcsán kezdtem érezni magam. Melegebb lett. A
homlokomon jéghideg izzadtságcseppek folytak végig és a fejem is lüktetni
kezdett. Klaus arca eltűnt, egyedül maradtam a sötétségben. Vagy mégsem. Arcok.
Rengeteg arc. Talán több ezer. Arcok, akiket megöltem, vagy akiket tőlem vettek
el. Cassandráé, Hope-é, a szüleimé, a testvéreimé, és azoké… akiknek nem
sajnáltam korábban az életét.
Zihálva rogytam a földre. A hangokat még hallottam. Klaus
nem értette mi folyik itt. Számon kérte a boszorkányt, hogy mégis mi bajom van,
de ő nem válaszolt, csak tovább kántált. Ekkor már a fájdalom is megérkezett.
Mint valami őrült lavina, úgy árasztott el. Vulkánként robbant fel belőlem egy
kétségbeesett ordítás. A fájdalomé. Mintha darabokra szaggatták volna a
testemet, és az apró pici darabokat lángra robbantották volna.
- Hát nem tudtad, Klaus, hogy egy boszorkánynak nem lehet
csakúgy előhívni az erejét – hallottam egy gunyoros hangot.
- Alina. Miért is nem lepődök meg. Tudtam, hogy a Salvatore
fiú nem tudott volna idejutni segítség nélkül. Miről beszélsz egyébként?
- Az erőelvétel örökre szól, bizonyára ezt még Cassandra sem
tudta. Nem lehet újra előhozni, és ha mégis megpróbálják… a boszorkány szörnyű
kínok között belehal.
- Hazudsz- üvöltött fel Klaus.
- Nem, ebben nem. Részvétem. Annyi éven át próbáltad megölni
a feleséged, és most nem te teszed meg. Milyen szomorú.
- Nem akartam megölni. Csak téged, senki mást.
- Nos… a testvéreink ezt nem éppen így gondolják.
- Demetrius? Clementina? Elisabeth? Tatjana? És…
- Elijah igen.
- Érdekes módon ők téged terveznek ma megölni, ugyanis én
ébresztettem őket fel, te pedig megölted őket korábban és nincsenek megbocsátó
hangulatban.
- Charee… - hallottam még egy hangot magam mellett. Az Ősök
már nem foglalkoztak velem. De egy valaki igen. Nem tudtam válaszolni, de
hallottam a hangját és éreztem, ahogy a karjaiba kapja rángatózó forró
testemet.
Újra haldokoltam és Damon újra itt volt mellettem.