1. fejezet: A szomszéd

Csak néhány óra autóút volt az egész. Futva is jöhettünk volna, de különleges bosszút akartam. Tudtam, hogy itt él a városiakkal és hogy jóban is van néhány emberrel. Be kellett először férkőznöm az életébe, aztán kitépni a szívét. Vagy karóval átszúrni a mellkasát.

Felnevettem. Esélye sem volt ellenem. Hány éves lehet? Száz, kétszáz? Amikor én születtem az ősei még gondolatban sem léteztek. Azt akartam, hogy szenvedjen. Volt nálam egy kép róla. A hírhozó adta. Nem bíztam benne, de elfogadtam a képet. Alaposan megnéztem magamnak. Sütött róla, hogy mennyire nagyra van magával. Jól nézett ki, azt meg kell hagyni. Na, nem mintha meghatott volna. Kisfiú volt még hozzám képest. Szerencsére Cassy vezetett és addig nyugodtan tervezgethettem. Meg kellett ismernem a gyengepontjait. Szenvednie kellett.

- Hiányzik Lexi, igaz? – kérdezte Cassy halkan. Látta rajtam a fájdalmat.

Bólintottam.

- Segítek megölni a gyilkosát – mosolygott rám. Jól esett a támogatása. Ha Cassy nem lenne már régen halott lennék. Ebben az egyben biztos voltam. Ő ismerte egyedül a titkomat. Rajta kívül senkiben nem bízhattam. Nem öregedett, már több száz éve a barátnőm volt.

A szállást én intéztem, és még munkát is találtam magamnak. Felszolgáló lettem egy Mystic Grill nevű helyen. Ez is a terv része volt. Mindenki odajárt. Könnyen kémkedhetek az ellenség után. Nem fog rájönni, hogy én is vámpír vagyok. A hosszú évszázadok alatt tökélyre fejlesztettem a külvilág felé mutatott álarcomat. Nem mutathattam meg az igazi arcomat, ebben Cassy segített. A vámpíros megkülönböztető jegyeket pedig én magam tüntettem el. Ékszert nem viseltem, az arcomat rendszeresen sminkeltem, hogy legyen egy kis színem, és minden pillanatban vettem levegőt. Úgy viselkedtem, mint egy ember, még soha senki nem ismert fel. Kivéve a hírhozót. Honnan tudta, hogy ki vagyok? Senki nem tudhatta. Még mindig a fülemben a cseng a hangja, ahogy megszólít.

- Charlotte Petrova?

Honnan tudhatta? Senkinek nem szabadna tudnia, hogy ki vagyok valójában. Ha kiderülne az életemmel fizetnék.

- Mi a gond?

- A férfi tudta a nevemet.

- Nem láttam a fejébe, fogalmam sincs, hogy ki lehet – vonta meg a vállát, de neki sem tetszett ez a fejlemény. Elgondolkozva ráncolta össze a szemöldökét. Majd követtem a tekintetét megpillantottam a város köszöntő tábláját. Hirtelen elöntött valami különös melegség, mintha otthon lettem volna. Megráztam a fejem. Nem szabadott arra gondolnom, hogy nagyjából nyolcszáz évvel ezelőtt itt születtem.

Meg kell hagyni barátságos kisváros volt. Egyből szimpatikussá vált számomra. A házak igényes családi házak, nem azok a betonból készült emeletes háztömbök voltak, amiktől kirázott a hideg. A város mellett természetesen egy erdő is volt, ami nagyon is tetszett. Mégis csak vámpír voltam. Valahol ki kellett engednem a gőzt.

- Jó lenne, ha előbb beköltöznénk és utána tervezgetnél – húzta el a száját Cassy. A szél hirtelen fújni kezdett és megcsapott az émelyítően édes vér illata. Éreztem, ahogy a szemeim átváltoznak, ezért gyorsan elfordultam. Nem akartam, hogy lássa. Megijedne. Nem jelentettem rá veszélyt, de nem akart bántani. Ez egy néma megegyezés volt közöttünk. Egymást sohasem. Csak pár pillanatig tartott az egész, szinte azonnal jobb lett. Elmosolyodtam és a házra néztem. Majd határozott léptekkel elindultam és átléptem a küszöbön. Azonnal berendezkedtem az egyik emeleti szobában, majd végig dőltem a kényelmes baldachinos ágyon. Magamba szívtam a friss levegőt, majd elővettem a bőröndömből a naplómat. A naplóírás volt az egyik szenvedélyem. Nevetségesen hangzik, de már szinte volt egy kisebb könyvtáram a naplóimból. Nem szerettem unatkozni, mindig csináltam valamit, amivel feltalálhatnám magam. A történelemben is szerepet játszottam, bár arra vigyáztam, hogy a nevem soha ne maradjon fent. De rengeteg eseményen részt vettem. Rengeteg mindent éltem át, volt, amire nagyon nem voltam büszke. De talán ez természetes. Volt, amiről Cassy sem tudott. Hogy miért éltem állatok büdös vérén. Támogatta, hiszen születésénél fogva ellenezte a gyilkosságot, csak nem értette. Nem mondtam soha el neki. Ahogy senkinek sem. Életem szégyenfoltja volt.

- Mikor megyünk vásárolni? – kérdezte kiabálva. Felnevettem. Soha nem bírná ki új ruhák nélkül. Ebben nagyon hasonlítottunk.

- Amint kipakoltam – válaszoltam, de a következő pillanatban megszólalt a csengő. Feszült csend ereszkedett a házra. Fogalmam sem volt, hogy ki az és mit akarhat. Megigazgattam a ruhámat és a tükörbe néztem. Elégedetten állapítottam meg, hogy az álcám tökéletes volt. Senki nem mondaná meg rólam, hogy ki vagyok.

Villámgyorsan termettem az ajtó előtt, majd kinyitottam. A bejárat előtt három lány állt. A döbbenettől majdnem tátva maradt a szám. Egy vámpír, egy boszorkány és egy ember ált a küszöbön, de ezen meg sem lepődnék, ha az a bizonyos ember nem a kiköpött hasonmása lett volna az eredeti külsőmnek.

- Szia! Nem akarunk zavarni! – kezdte a lány. A hangja is hasonlított, egyetlen különbség talán az volt, hogy én sose szerettem ennyire egyenesen és lelapultan a hajamat. – A szomszéd házban lakok a nagynénémmel és az öcsémmel. A nevem Elena Gilbert – mosolygott- Ők pedig Caroline Forbes és Bonnie Bennett.

Magamra erőltettem a legmegnyerőbb mosolyomat és úgy válaszoltam a kérdő tekintetekre. Muszáj volt, nem akartam, hogy bolondnak nézzenek.

- Én Charlotte Davis vagyok, az unokatestvéremmel költöztem ide – hazudtam könnyedén. Petrovát nem mondhattam.

- Cassandra Davis – jelent meg mellettem az említett, meg sem lepődve Elena külsején. Azt hittem, hogy egyedül Katherine az, aki úgy néz ki, mint én. Ezek szerint tévedtem. Vele még régebben találkoztam, volt egy időszak, amikor jóban voltunk, de nem tetszettek a hatalmi játszmái és az önző kis dolgai. Ezért kiléptem az életéből.

- Gondoltuk benézünk, hátha szükségetek van valamire – szólalt meg a Caroline-nak nevezett szőke hajú vámpír. – Egy kis beavatás a város életébe, idegenvezetés vagy bármi – hadarta, mintha felhúzták volna. Felvontam a szemöldököm, mire Elena elmosolyodott. Talán egyből levágta, hogy mire gondoltam. De még mindig nem tudtam túltenni magam a helyzeten. Fura volt együtt látni a három faj képviselőit.

Láttam, hogy Cassy nemet akar mondani, de én gyorsabb voltam.

- Nagyon örülök, hogy átjöttetek. Esetleg kiülhetnénk a teraszra beszélgetni, olyan szép idő van – ajánlottam. Caroline mintha kicsit meghökkent volna. De nem voltam ostoba, nem hívok idegen vámpírokat a házamba. Nem bízok meg ennyire senkiben.

- Köszi – mosolygott Elena, és máris szimpatikus volt. Ez meglepett. Nehezen barátkoztam, főleg emberekkel. Olyan volt, mintha kívülről látnám önmagamat. Egyetlen porcikánk sem különbözött. Hihetetlen.

- Hogyhogy ideköltöztetek? – kérdezte Bonnie. Ő volt a legszótlanabb és furcsán méregette a barátnőmet. Azonnal észrevettem, hogy kölcsönös kettőjük között a bizalmatlanság. A kérdése azonban váratlanul ért. Szerencsére Cassy válaszolt helyettem.

- A szüleink meghaltak, együtt utazgattak, amikor… - csuklott el a hangja, én pedig gyilkos tekintettel néztem rá. Szülők? Mégis mit képzelt? Nem tudtam eljátszani a gyászoló gyereket, már nem is emlékszem, hogy milyen érzés az, hogy ha valakinek szülei vannak.

- Levegő változásra volt szükségünk – tettem hozzá, mielőtt még több baromságot mondott volna. – De erről inkább nem beszélnénk.

Elena arca pár pillanat alatt váltott megértővé és szomorúvá. Mintha sajnálna minket. Mi van? Talán vele tényleg ez történt? Az különös véletlen. De nem akartam, hogy sajnáljon, azonnal vesztett egy pontot a szememben.

- És mik a helyi pletykák? – szólaltam meg vigyorogva. Leginkább egy személy érdekelt, de ezt nem közölhettem velük. Inkább alaposan végignéztem őket. Egyből megpillantottam Caroline kezén egy régi módi gyűrűt. Biztosan ez védte a naptól. Hallottam már róla. Tehát megtaláltam Damon gyengepontját. Bizonyára ő is ilyen gyűrűt hord. De nem… kitenni a napra és nézni ahogy elég, az nem elég méltó Lexi halálának megtorlásához.

Caroline azonnal mesélni kezdett. Főleg a gimiről, ahol szinte mindenki kavart mindenkivel. Megtudtam, hogy a történelemtanár Elena nagynénjével jár, Caroline Mattel szakított nemrég, de még mindig szerette. A szakítás okát sejtettem, szóval nem lehetett túl régóta vámpír. Néhány napja, vagy esetleg hete. Talán Damon tette vele? Akkor lehetne egy közös ellenségünk.

- Elena is foglalt, ő már egy ideje Stefannal jár… - mesélte, mire én meghökkenten néztem rá.

- Stefan? Stefan Salvatore? – kérdeztem döbbenten, mire mindenki megdermedt. Cassy ijedt volt. Elárultam magam. De támadt egy ötletem, hogy hogyan magyarázzam ki.

- Ismered?

- Nem – vágtam rá azonnal. – Egy régi ismerősöm Lexi beszélt róla nekem.

- Lexi? – kérdezte Elena szomorúan, mire én bólintottam. – Ismertem őt. Kár, hogy elment a városból – hazudta, mire ökölbe szorult a kezem. Gyanakodva néztem rá. Talán Damont is ismeri? Egyáltalán hogyan élte túl mindkét testvér Lexi halálát? Stefannak minimum meg kellett volna ölnie őt érte. Viszont ha megtámadta, akkor az egyiküknek halottnak kéne lennie.

- Stefannak van egy testvére is, nem? – szólaltam meg újra.

Bonnie csak morgott valamit, de Elena válaszolt.

- Igen. Damon. Ő is itt él a városban.

- Stefannal?

Bólintott.

Dühös lettem. Képes egy fedél alatt élni egy gyilkossal? Mi van, ha Elena is egy követ fúj velük? Mintha Bonnie gyűlölettel nézett volna a neve hallatán, és mintha Caroline is elhúzta volna a száját. De Elena szájából Damon neve dallamosan, kedvesen hangzott. Mintha kedvelné őt. Ez a gondolat nagyon nem tetszett. Damon megölése volt az egyetlen dolog, ami érdekelt. Nem zavart az sem, ha át kell érte gázolnom valakin. Remélem, hogy nem Elena lesz az, mert tényleg szimpatikus volt nekem.