4. fejezet: Az éjszakai kaland

Sziasztok! A friss egy nappal előbb, remélem, több véleményt kapok, mint az előző fejezetre :) Akik írtak, azoknak köszönöm, szóval köszi Bee és Alice656 :) Gondolkozok a heti két friss lehetőségén.. mit szólnátok hozzá? :)

(Charee szemszöge)

A Grill első látásra nagyon szimpatikus hely volt. Csakúgy nyüzsögtek az emberek, mégis barátságos hely volt. Egyből kezdtem. Igazából nem fáradtam azzal, hogy végig hallgassam a főnököm előadását tűz és balesetvédelemről, valamint a munkám teljes leírását. Mindennel tisztában voltam. Már máskor is voltam felszolgáló. Damon még nem volt itt. Végig pásztáztam az embereket a szememmel, de semmi. Csalódottan sóhajtottam. Elena közben bemutatott a többieknek. Megismertem Caroline exét, akiről sütött, hogy még mindig szeretne a lánnyal lenni. De sejtettem a szakítás okát. Egy kicsit megsajnáltam őket. Egy vámpír-ember szerelmi kapcsolat ritkán vezet jóra. Bár ez Elenáról és Stefanról is elmondható.

Bemutattak még Tylernek, aki furcsán komor hangulatban volt. Az illata… nem, biztos csak tévedek. Vérfarkasok is lennének itt? De ha vérfarkas, akkor miért néz olyan szerelmesen Caroline-ra időnként? Jó kérdés. Bonyolult lehet itt az élet. Kiszolgáltam az asztalnál ülőket, majd folytattam a munkám. Nem felejtettem el, hogy másodsorban dolgoztam, és csak harmadsorban ismerkedhettem.

Egy pillanat műve volt, hogy megérezzem a tekintetét magamon. Mintha a vészcsengő szólalt volna meg a fejemben. Megfordultam és egy csodálkozó, ámuló kék szempárral találtam magam szemben. Mint a tenger, olyan volt a tekintete. Végtelen. Szóval hát ő lenne az a bizonyos Damon Salvatore, akit ma éjjel meg kell ölnöm. Lexiért. Már nem okozott annyira örömet a gondolat, de egy pillanatig megjelent a gyűlölet az arcomon. Mikor rájöttem, hogy lelepleztem az érzelmeim, rendeztem az arcvonásaimat, és hátat fordítottam neki. Eszembe sem volt hagyni, hogy elmenjen. De utánam kellett jönnie, így szólt a játékszabály.

- Egy bourbon whiskey-t kérek, Charee – kacsintott rám már-már vigyorogva a pult mögül, amikor közelebb jött. Meglepett. Honnan tudja a nevemet? Honnan tudja, hogy ki vagyok? Eszembe jutott, hogy mit mondott Cassy. Nem emlékeztem erre a férfira, de egy ideig része volt az életemnek. Elhúztam a számat. Idegesített a tudatlanság és megijesztett, hogy vajon, miket tudhat még rólam.

Szó nélkül szolgáltam ki, a kezébe nyomtam, csak utána szólaltam meg.

- Ismernem kellene téged? – mosolyogtam rá bájoson. Megütközve nézett rám, mintha nem is lenne más lehetőség, csak a karjaiba omlás. Abból nem eszik, abban biztos lehet.

- Ugyan már, Charee. Elnézem neked, hogy leléptél, ha velem tartasz ma éjjel – húzta fél oldalad mosolyra a száját. Majdnem hangosan felnevettem. Mégis mit gondol ez magában?

- Rendben, de még dolgozok. Fél óra múlva – válaszoltam. Eszem ágában sem volt hozzáérni ehhez a férfihez. De a tervemhez tökéletes volt ez a helyzet. Higgye csak azt nyugodtan, hogy megkaphat. Annál nagyobbat fog koppanni. Elégedett arcát látva szinte biztos voltam benne, hogy jól gondolom. Húzóra megitta a pohár tartalmát, majd még egyet kért. Ezt eljátszotta minden alkalommal, nem hagyva, hogy másokat is kiszolgáljak. Rettentően bosszantott. Te jó ég! Közöm volt valaha ehhez az alakhoz? Egyre vágyakozóbban nézett rám, én pedig egyre dühösebben. Cassy tekintete kettőnk között cikázott, majd kérdőn állapodott meg rajtam. Dühösen fújtattam egyet, és intettem, hogy minden rendben. Elena furcsán nézett rám, úgyhogy úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzá. Rám mosolygott.

- Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan. Nem értettem, hogy miért aggódik, csak amikor megláttam, hogy Damont figyeli. – Damon… nagyon rád kattant.

Megvontam a vállam.

- Munkahelyi ártalom – mosolyogtam rá. Ekkor vettem észre a mellette ülő srácot, aki engem nézett. Egy kissé döbbenten, egy kissé értetlenül, egy kissé dühösen. Felállt és megállt előttem.

- Mit csinálsz itt?

- Dolgozom – feleltem rezzenéstelen arccal.

- Mi dolgod Elenával? – kérdezte feszülten. Tőlem féltette? Elena felvont szemöldökkel figyelt minket.

- Barátkozunk. Talán baj? – kérdeztem gunyorosan. Nem tetszett az új Stefan, a régit kedveltem. Ő soha nem rendezett volna ilyen szánalmas jelenetet.

- Igen, baj – jelentette ki. – Nem hinném, hogy Elenának a te társaságodra lenne szüksége.

Ez egy kicsit rosszul esett.

- Stefan?! – kiáltotta Elena döbbenten.

- Nem hinném, hogy te mondod meg neki, hogy kivel állhat szóba és kivel nem. Szomszédok vagyunk. Ennyi. Nem értem, mi bajod van.

- Tudod, te azt. Veszély…be sodrod – felelte, de a mondat végén észbekapott és mást mondott, mint amit szeretett volna. Azt nem mondhatta, hogy én vagyok a veszély. Egyre többen néztek minket.

- Nevetséges vagy, Stefan. Egy teljesen ártalmatlan új szomszéd vagyok – mondtam, de magamban hozzátettem, hogy de csak Elenára. Kedveltem őt, soha nem bántanám.

- Akkor miért nem kerestél meg minket? Miért sündörögsz Elena körül?

- Stefan, hagyd ezt abba – szólalt meg Elena és felállt. Egyikünk sem reagált a szavaira.

- Miért kellett volna megkeresnem titeket? Lehet, hogy én vagyok értetlen, de nem értem. Egyébként is, megtaláltatok. Akkor mi a probléma? Bocs, most mennem kell. Van egy találkám a testvéreddel – mondtam határozottan, az utolsó mondatomra mindenki elképedt. – Ne haragudj, Elena, a jelenetért.

- Mit akarsz Damontól? – kérdezte még Stefan, de én kinevettem.

- Kettőt tippelhetsz – kacsintottam rá, majd a meglepett kissé ittas Damonhoz léptem és belékaroltam.

- Mehetünk, Mr. Salvatore? – mosolyogtam rá kacéran, mire vigyorogva kivezetett a Grillből.

- Mi bajod az öcsémmel?

- Azon kívül, hogy mindenbe beleüti az orrát? Semmi – feleltem. Úgy tűnt, mint aki nagyon jól szórakozik. Ahogy a kihalt utcára értünk, észrevettem, hogy mennyire magabiztos, szinte nyeregben érzi magát. Ettől még jobban éreztem magam. Eljött a bosszúm ideje. Lexiért. Ennyi jár neki. Közelebb léptem Damonhoz, és váratlanul lekaptam, szinte ledöntve a lábáról. Nem ellenkezett, nagyképűen belevigyorgott a csókunkba és magához szorított. Vadul tapogatta végig a testemet, én pedig a hajába túrtam. A helyzet furcsán ismerős volt, és legnagyobb döbbenetemre nem volt ellenemre. Damon… jól csókolt. És akkor még enyhén fogalmaztam, szinte az egész testem beleremegett. Éreztem, hogy egy nagy kemény dolog feszül a hasamnak, és ez kissé kijózanított. Észrevétlenül emeltem magasba az egyik lábam, majd lekaptam a cipőmet és egy hirtelen gyors mozdulattal a hátába döftem. A verbénába áztatott tizenöt centis magas sarkú cipő és a vámpírerővel végrehajtott mozdulat megtette a hatását. Damon megmerevedett, és elöntötte a fájdalom.

- Mi a franc… - nyögte ki káromkodva, majd a földre rogyott. Zihálva döbbenten nézett fel rám.

Ördögien mosolyogtam.

- Remélem, nem élted bele magad nagyon, hogy kellesz nekem – mondtam neki gonoszan, mire még jobban ledöbbent. Aztán megint káromkodni kezdett. Belerúgtam. Egyet, kettő, meg még néhányat. Természetesen úgy, hogy a verbéna égesse a bőrét. Nem kiáltott fel, bár néha felszisszent. Mikor egy kicsit elgyengült az ellenállása, felkaptam és rohanni kezdtem az erdő felé. Volt nem messze egy kis faházikó, ahova Cassy már bekészített mindent. Damon próbált ellenkezni vagy nekem támadni, de nem járt sikerrel. Normális esetben sem lett volna esélye ellenem, nem még így.

- Mit… művelsz… ? – nyögte ki, mikor a falhoz láncoltam. Elégedetten szemléltem a dühét. Figyelmen kívül hagytam a kérdést. Egyetlen mozdulattal letéptem a felsőmet, és melltartóban álltam meg előtte. Nyelt egyet. De már nem engem akart megkapni. Szabadulni akart. Talán rohanni Elenához. De én sem megerőszakolni akartam. Fogtam egy fakarót, és a hasába szúrtam, majd megcsavartam.

Felkiáltott, de nem alázkodott meg. Végig káromkodott. Elmondott mindennek. Csak nevettem rajta.

- Miért ölted meg Lexit? – kérdeztem végül a tárgyra térve. Meglepődött, biztos voltam benne, hogy erre nem számított. Ha megbánta volna, nem érte volna váratlanul a kérdés. Nem bánta meg. Ez még inkább arra késztetett, hogy fájdalmat okozzak neki. – Sokat szenvedett?

- Engedj el… ez nem éppen arra való, hogy beszélgessünk – jelentette ki.

- Szerintem sem. Nem is beszélgetni hoztalak ide.

- Hát? – kérdezte gunyorosan. – Ennyire vágysz rám, hogy kikötözöl?

- Nem. Megölni foglak – mosolyogtam rá bájosan, égette a szívemet a bosszú gondolata. Nem hitt nekem, kinevetett. Egyetlen mozdulattal rántottam ki a hasából a karómat és a mellkasára céloztam. Néhány centivel a szíve alá céloztam, még nem jött el a halál ideje. Még szenvednie kell. Most már leplezetlenül ordított. De ez nem volt elég. Lexi soha nem bántotta őt, ő mégis a vesztét okozta. Kesztyűs kézzel nyúltam egy apró ládába, ahol verbénát tartottam és a mérgező füvet finoman végig húztam az immáron fedetlen felső testén.

Damon dühösen hördült fel, és igyekezett kitérni a növény útjából. Ahol hozzáértem a bőre felhólyagosodott és megégett. Tudtam, hogy ennél nincsen fájdalmasabb. A kezem megremegett, de valami nem engedte, hogy abbahagyjam. Úgy viselkedtem, mint egy őrült.

- Megbántad?

- Hogy megismertelek? Igen! – kiabálta dühösen, majd fenyegetőzni kezdett. Csak nevettem, de mélyen legbelül már nem tett boldoggá a bosszú. Valami mégis hajtott. Aztán megfogtam a telefonom, jeleztem Cassy-nek, hogy módosítsa a bűbájt. Nem pont így terveztem. Határozottan többet akartam, hogy szenvedjen. De most már csak túl akartam lenni rajta. Hogy legyen vége. Hogy minél messzebb legyek ettől a helytől. Mintha Damon is észre vette volna rajtam a változást. Nem tudtam, hogy mi ütött belém. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Aztán elborult az agyam, ugyanis egy pillanatra megláttam Damon arcán a sajnálatot. Ezt az egy érzést nem bírtam elviselni. Morogni kezdtem, vad és ijesztő hangon. Mint egy vámpír. Mert az voltam.

- Charee? – kérdezte Damon. Mintha még a dühét, a fájdalmát is elvesztette volna. Rávetettem magam. Ütni kezdtem, haraptam, ahol csak értem. Furcsa őrület uralta az elmémet, arra emlékeztetett, amikor még nem tudtam ellenállni az emberek vérének. Tudtam, hogy fájdalmat okozok. Tudtam, hogy nem normális, amit csinálok. Mégis megtettem. Aztán egy pillanatra megtorpantam. Indulatos, de megdöbbent kék szemekbe néztem bele. Aztán egy pillanat alatt elvesztem. Elmerültem az égkék habokban, amik csak hívogattak maguk felé. Kábultan néztem rá. A tekintetünk összekapcsolódott. Az idő megszűnt, a föld nem forgott tovább. Szinte észre sem vettem, ahogy a testem változni kezd Damon szeme láttára. A hajam megnőtt, kiegyenesedett, az arcom vékonyabb lett, a testem néhány centivel magasabbá, kicsit formásabbá vált.

Damon arca megnyúlt, és olyan döbbenten nézett rám, mint eddig még soha. Azonnal tudtam, hogy mi történt. Elméletileg csak akkor kellett volna látnia, amikor elárulom magam, de mélyen legbelül már régen bemutatkoztam.

- A nevem Charlotte Petrova. Katherine és Elena az én hasonmásom.