2. fejezet: Csajos nap

Elena, Caroline és Bonnie sokáig maradtak, nem gyanakodtak, amiért nem hívtuk be őket a házba. Szerencsére. Csak Caroline-nal volt bajom. Mégis csak vámpír volt. Annak idején megfogadtam, hogy csak ismerős vámpír lépheti át a lakásunk ajtaját. Nem volt szükségem váratlan látogatókra.

- Ha van kedvetek, holnap a Grillben leszünk – búcsúzott Elena. Szolid, csendes, de kedves lány volt. Ha nem ismerné Damont, még kedvelném is.

- Holnap ott kezdek, én leszek az új felszolgáló.

- Komolyan? Ez szuper! – kiáltott fel Caroline. – Bármi kérdésed van…

- Arra te válaszolsz – nevetett fel Cassy. Nekem csak egy kérdésem lett volna. Mivel vett rá egy boszorkányt, hogy barátkozzon vele? Képtelenségnek tűnt. De nem kérdezhettem meg, azzal csak felvontam volna magamra a figyelmet. Talán előtte is jóban lettek volna? Nem értettem őket.

- Különös ez az egész – szólalt meg Cassy, amint kettesben maradtunk. – Örülök, hogy nem hívtad be őket. Vagyis a vámpírt.

- Természetes – vontam meg a vállam. Kicsit zavart Cassy vámpírgyűlölete. Hiszen én magam is az voltam. Ezt a tény valahogy néha sikerült figyelmen kívül hagynia.

- Bonnie a legfurcsább, hogyan barátkozhat egy vámpírral?! – csattant fel. – Ez a legnagyobb árulás, amit a fajtánk elkövethet!

- Te is elkövetted – jegyeztem meg. Ijedten kapott a szája elé, mintha most döbbent volna csak rá, hogy mit is mondott.

- Ne… ne haragudj. Charee, kérlek. Tudod, hogy te más vagy.

- Hagyd – mosolyogtam rá. – Csak egy dolog érdekel. Holnap találkozom vele, Cassy. Megteszem azt, amit meg kell. Lexiért.

- Tudod… Lexi nem szeretné ezt.

- Mit? – kérdeztem döbbenten.

- Hogy megöld Stefan bátyját. Stefan sokat jelentett neki, és abból ahogy Stefan mesélt annak idején Damonról… nem hinném, hogy örülne a halálának.

- Damon egy szörnyeteg. Nem is tudom, hogyan védheted. Soha nem hittem volna, hogy Stefan bátyja képes ilyesmire. Ő nem zavartatta magát, mikor megölte Lexit. Pedig tudta, hogy ő Stefan egyetlen barátja!

- El kell mondanom valamit, Charee – hajtotta le a fejét. Szomorúnak tűnt, mintha bűntudata lenne. – Sose értetted, hogy hogy lehet az, hogy nem találkoztál soha Stefan bátyjával. Nos… az a helyzet, hogy már találkoztatok.

- Tessék? – horkantottam. Az kizárt. A gyilkosok arcát mindig megjegyzem.

- Elfelejtettem veled egy varázslattal – vallotta be.

- Jól tetted – szólaltam néhány döbbent perc után. Nem voltam kíváncsi rá, sem arra, hogy találkoztunk volna. – Ne érezd magad rosszul emiatt. De ugye… egyikük se tudja, hogy kik vagyunk?

Cassy hitetlenkedve nézett rám.

- Nem képzeled? Ha kell a sírba is magammal viszem a titkot. Tudom, hogy mekkora veszélynek tennélek ki.

- Ugye, Bonnie előtt sem fogunk lebukni?

- Bonnie nem olyan régen boszorkány, erősebb vagyok nálad. Még ő sem látott át rajtunk. Észrevetted volna, hogy igen. Elena kiköpött olyan, mint te.

- Bár tudnám, hogy miért – sóhajtottam. – Hagyjuk ezt, oké? Akkor is bosszút állok Damonon.

Magabiztosan jelentettem ki, miközben egy halk károgó hang ütötte meg a fülemet. Egy varjú nézett rám az ablakpárkányról. Döbbenten meredtem rá, ismerős volt valahonnan. Cassy nem vette észre, megráztam a fejem. Mire visszanéztem, már nem volt ott. Talán csak képzeltem. Elindultam a szobámba, és megírtam Elenáék látogatását a naplómba. Mikor végeztem, úgy döntöttem, hogy itt az ideje vadászni. Már régen ettem. Nem igazán fűlött a fogam az állatokhoz, de nem volt más választásom. Gyengébb voltam tőle, de nem ölhettem, nem ihattam embervért. Szabályok. Volt néhány szabály, amihez tartanom kellett magam.

Éreztem, hogy figyelnek, amit nem tudtam, hogy mire vélni. De szinte biztos voltam benne, éreztem magamon a tekintetét.

- Gyáva – morogtam az orrom alatt, címezve az idegennek, de közben résen voltam arra az esetre, hogyha támadna. Nem bíztam a véletlenre. Öreg vámpír, nem vén vámpír. Tartottam magam ehhez a mondáshoz. Az idegen nem jött elő, csak figyelt. Vagy talán tényleg paranoiás lettem. De nem hiszem, általában nem csaltak a megérzéseim.

Másnap izgatottan vártam az estét. Nagyon nehezen lehetett bírni velem. Cassy és én vásárolni mentünk, de indulás támadt egy ötletem és átszaladtam a szomszédba. A barátnőm nem nézte jó szemmel, de becsöngettem Elenáék ajtaján. Egy fiatal srác nyitott ajtót. Nem tűnt valami vidámnak, ő lehetett Jeremy, akiről tegnap már hallottam. Elena öccse, aki nemrég vesztette el a barátnőjét, Annát. A szemei alatt sötét karikák sötétlettek.

- Szia! – köszöntem barátságosan. A kedvességem engem is meglepett. Talán rossz hatással volt rám a tegnapi nyuszi. – Charlotte vagyok. Elena itthon van? – kérdeztem, mire felkiáltott az emeletre, amit igennek vettem. A következő pillanatban megjelent az említett és meglepetten nézett rám, majd vidáman köszönt. Jeremy közben eltűnt.

- Mi járatban? – kérdezte Elena és félresöpörte a haját. Zavarba jöttem, mintha a saját mozdulataimat láttam volna. De nem foglalkoztam vele, inkább rátértem a lényegre.

- Cassy és én vásárolni megyünk. Velünk tartasz?

- Szívesen – mosolygott. – Ha van pár percetek, persze. Gyorsan átöltözök, aztán mehetünk. Szólok Jennának, és írok Stefannak.

- Rövid póráz? – vigyorogtam, bár sejtettem, hogy nem erről lehet szó. Bizonyára féltette Elenát egy vámpírokkal teli városban. Bár nem értem, hogy akkor miért nem vitte még el innen, ahol biztonságban lehetne. Mindegy, az ő dolguk.

- Nem… csak ő amolyan aggódó típus. De biztos tudod, hisz Lexi mesélt róla neked.

- Csak egy kicsit. Sokszor nem került szóba, és Lexi sem volt túl beszédes az ilyen dolgokban – vontam meg a vállamat.

Az arca megrándult. Hazudtam egy kicsit, de azt akartam, hogy olyan dolgokat lásson a szavak mögött, amik megerősítik abban, hogy én ember vagyok. Muszáj volt. Legalábbis, amíg nem találkoztam Damonnel, és meg nem öltem. Utána már mindegy, hogy mit gondol. Nem hinném, hogy Damon halála nagyon megviselné Elenát.

- Megyek öltözni, mindjárt jövök – mondta, én pedig úgy döntöttem, hogy átlépem a küszöböt, hogy még véletlenül se gyanakodjon. Engem nem kellett behívni. Amikor végzett egyből láttam, hogy megleptem. Talán egy kicsit gyanakodott rám, de most megkönnyebbült lett az arca. Magamban vállon veregettem magam a színészi tehetségemért.

Cassy nem volt túl boldog. De majd megbékél. Mindent meg akartam tudni, amit csak lehetett. Minden a segítségemre lehet. Dühös pillantást lövellt felém, de Elena felé kedves volt. Nem akart nyíltan ellenséges lenni. A kocsiba ülve én vezettem, közben pedig beszélgettünk. Cassy kezdett felengedni.

- Na és mit szólt Stefan, hogy ismeretlenekkel vásárolgatsz? – kérdeztem és nekikezdtem egy célzott beszélgetésnek, miközben emlékezetből vezettem.

- Semmit. Damonnel van egy kis dolguk.

- Jóban vannak? – tettem fel a következő kérdésemet. Elena habozott a válasszal.

- Hát… ez bonyolult – felelte, majd elterelte a beszélgetést, ami nem kerülte el a figyelmem. Bosszúsan sóhajtottam. – És hogyan szoktak téged becézni? A Charlotte nem túl hosszú? Lotti?

Hirtelen a fékre tapostam és zihálni kezdtem. Elena rémülten kapott levegő után, Cassy szimplán meglepődött. Erőt vettem magamon, hogy a szemem ne áruljon el, de a dühömet nem bírtam leplezni.

- Ne hívj így – sziszegtem dühödten fújtatva. Még mindig a fejemben csengett a kísérteties hang, ahogy azt sziszegi a fülembe: Lotti… Soha nem bírtam elfelejteni, pedig igyekeztem. A gyűlölet, amit éreztem iránta kikészített. Égetett.

- Charee? – suttogta Cassy aggodalmasan, mire vettem egy mély levegőt és lenyugtattam magam. Elszégyelltem magam a kirohanásom miatt, és közben többen ránk dudáltak.

- Ne haragudj, Elena. Én… csak… nem tudom, hogy mi ütött belém. Hívj csak Charee-nak.

- Oké – bólintott rá Elena, de az arca még mindig bizalmatlan volt. Görcsösen markolta a kézi táskáját. Talán megijedt, de nem vesztettem el az álcámat, még mindig embernek hitt. És ez volt a lényeg.

A vásárlás nagyon jó volt. Elena időközben túltette magát a különös incidensen és segített ruhákat választani. Ha száz ruhát nem próbáltunk fel különböző boltokban akkor egyet se. Közben pedig minden ruhadarabot megörökítettünk mindenféle vidám pózban. Az eladók bizonyára őrültnek néztek minket, de jól éreztük magunkat. Régen nevettem ennyit, talán soha. Már nem emlékszem. Délután búcsúztunk csak el Elenától, legnagyobb meglepetésemre Cassy egy öleléssel köszönt el tőle.

- Akkor majd este – kacsintottam a hasonmásomra.

- Ott találkozunk. Stefan jön értem. Sziasztok! - köszönt vidáman, majd hazament. Még sokáig voltam döbbent. Nem hittem volna, hogy Lexi után lesz még egy barátom. Pláne nem egy ember, aki a hasonmásom. Te jó ég! Vajon, Elena tudja, hogy mekkora veszélyben van? A hasonmásaim élete maga lehet a pokol, de ha a vámpírok megtudnák, hogy ki vagyok… azzal aláírnám a halálos ítéletemet.

- Min gondolkozol?

- Azon, aki vagyok. Hogy nem derülhet ki.

- Ura vagyok a helyzetnek, nyugi – kacsintott rám. – Nem hagylak cserben. Most pedig készülj! Le kell venned a lábáról a gyilkost, hogy aztán megkínozhasd.

Felnevettem, de furcsán idegesnek kezdtem érezni magam. Magam elé képzeltem Damon vonásait. Szinte láttam, ahogy mosolyog. Nehéz ellenfélnek tűnt, Lexivel sem akárki bánhatott el. Mi van, ha nem én kerekedek felül? Nem hagyhatom egyedül Cassandrát. Tartozom neki. De nem hagyhatom cserben Lexit sem. Csak nem olyan nagy durranás ez a Damon Salvatore. Hiszen évszázadokkal vagyok idősebb nála. Még akkor sincs esélye, ha ő nem állatvéren él. Kaparni kezdett a torkom a gondolatra. Az emberek vére túlságosan kecsegtető volt. De nem inoghattam meg. Damon fog egyedül meghalni. Senki más. Senki.

Következő rész tartalmából:

Végre feltűnik Damon, a fejezet nagy része az ő szemszögéből lesz. Stefan félti Elenát az új barátaitól és megkéri Damont, hogy járjon utána, hogy kik is ők, és mit akarnak Elenától. Damon magabiztosan indul a Grillbe, egy forró éjszaka reményében...