További történetek

Folyamatban:

"A világon mindent fájdalom itat át. Csak nézz körül, nézz szét a világban. Csak nézz meg egy arcot, nem látsz rajta semmit. De ha a szemébe, ha a lelkébe nézel, látod azt a hatalmas fájdalmat, ami az egész életét irányítja. Ha még mélyebbre is ellátsz, láthatod a titkokat, amiket mélyen igyekszik eltemetni, és amik miatt nem képes maga mögött hagyni a múltat. Csak a jelen számít, mondják a bölcsek. De mindent a múlt titkai, s fájdalmai, és a jövő félelmei irányítanak. Nincsen igazság hazugság nélkül, nincsen boldogság szenvedés nélkül. Csak nézz egy mosolygó arcra, és meglátod mögötte a világ minden egyes emberének a problémáját: a fájdalmat és a titkokat."

Aeron Redway soha nem gondolta, hogy ez megtörténhet vele. Néhány hónappal ezelőtt vesztette el a barátait, és a szerelmét egy autóbalesetben, ahol ő vezette az autót. Aztán szinte beleveszett az alkohol és a drogok kecsegtető világába, amit most a szülei megelégeltek. Kénytelen egy vidéki kastélyba költöznie a nyári szünetre, ahol a civilizáció nyomai nagyban hiányosak. Azt viszont nem is sejti, hogy új otthonában egy láthatatlan társaságra lel Scarlette személyében, aki már évtizedek óta él magányosan régi otthonában… Vajon, megőrült? Mit tehet a képzelgés ellen, ami egyre valóságosabbnak tűnik és ráadásul észveszejtően gyönyörű?

Lassan minden kicsúszik a kezeiből, Scarlette teljesen elvarázsolja, és a világról alkotott képe alapjaiban omlik össze, és még az élete is halálos veszélybe kerül. Szerelmükkel képesek megmenteni egymást a halál közeledtétől? Bízhat-e a lányban, akinek titkai vészjóslóan lengik őt körbe? Mi lehet a rejtélyes átok, ami a végzetet jelentheti?

Egy lidérc sem ártatlan. Csak óvatosan adjuk a kezébe a szívünket, bármennyire is kedvesnek tűnik... könnyen összetörheti...

http://ginewralidercfeny.blogspot.com/

Előkészületben:

Lily egy évvel ezelőtt szemtanúja volt a legjobb barátnője meggyilkolásának. Az élete megváltozott. Véget ért az előkelő idilli élet, a szülei viszonya is megváltozott. A rendőrség folyamatosan zaklatja, és vannak, akik Lilyt gyanúsítják. A zaklatott lány Veronába utazik a nyárra, hogy elmeneküljön a hétköznapok elől. Júlia erkélyénél azonban olyas valakivel találkozik, akire egyáltalán nem számít. Emmett nem csak a másik legjobb barátja volt, hanem élete első szerelme is. Mielőtt eltűnt egyetlen szó nélkül. Lily és Emmett újra közel kerül egymáshoz, de a lány képtelen kiigazodni a fiú titkain. Egy nap egyedül tart vissza a szállodába az olasz éjszakában és szörnyű fordulatot vesz az élete.

Lehet, hogy az első szerelem mindennél különlegesebb, de Lily megfizet azért, mert harcolt ezért a régi érzésért. Egy olyan család kezébe kerül, akiknek az a feladatuk, hogy megkínozzák és megöljék. De talán nem Lily az egyetlen áldozat. Nagyon vékony a határ jó és rossz között. Sosem tudhatjuk biztosan az életben, hogy mi a fekete és mi a fehér. Talán mind egymás áldozatai vagyunk.

„- Mögötted.

Rémülten pördültem meg, de csak egy kisfiú volt. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, bár nem értettem, hogy mit kereshet itt. Talán a férfi kisfia? Meg akartam nyugtatni, hogy nincs semmi baj, a mentő hamar ideér, csak fel kell hívnom, és azonnal megmentik az apukáját. De nem az történt, amire számítottam. Az alig tízévesnek látszó kisfiú rám szegezte a kezét. A kezét, amiben egy pisztolyt tartott. Méghozzá éleset.

Habozás nélkül célzott és a dörrenő hang összetéveszthetetlen volt. A pillanatok lelassultak és közben jöttem rá, hogy én ismertem ezt a fiút, csak nem ismertem fel a fejére hajtott csuklya miatt.”

Epilógus

Réveteg mosollyal az arcomon figyeltem az eget. Nagyon ritkán tettem ilyet, de most mintha pontosan erre lett volna szükségem. A sós könnyek hosszú csíkban száradtak az arcomra, amikor magam elé idéztem Cassy és az Ősök arcát. Megöltem az Ősöket, pedig nem érdemeltek mind halált. Majdnem megöltem Damont is és ez megrémített. Veszélyes voltam. De ennek ellenére amikor oldalra fordítottam a fejem, hihetetlen boldogság járta át a testemet.

Az óceán kéksége nézett velem farkasszemet. Olyan gyönyörű volt, hogy szinte beleremegtem. A szemekhez egy mosolygó csibészes arc és egy tökéletesen kidolgozott test is tartozott. Damon egyenesen engem nézett és nem az eget. És ettől mintha néhány pillanatra az összes gondomat elfújták volna.

Már elmúlt az idő, amikor gyűlöltem őt. Rengeteg fájdalmat okozott nekem. Megtett velem mindent, ami egy férfi soha nem tenne meg egy nővel. De amikor ránéztem, mindez nem számított. Mert itt voltunk ketten. Nem volt itt sem Katherine, sem Elena. Ők már csak Damon múltjának a részei voltak. Már engem szeretett. Amikor először kimondta nem hittem neki, de észrevétlenül omlott le egy gát közöttünk. Szépen lassan, fokozatosan. Most pedig itt feküdt mellettem egy gyönyörű virágos rét közepén. Majdnem felnevettem. Damon nem szerette a romantikus helyeket. Soha nem tudtam volna elképzelni egy ilyen helyen. De ő egy pillanatig sem nézett fel az égre.

- Mit nézel? – kérdeztem halkan, mosolyogva.

- A napot – felelte a jellegzetes fél mosollyal az arcán.

Felnevettem. A hangom messzi visszhangzott a messzeségben.

- Akkor talán fel kéne nézned az égre – szólaltam meg.

- Felesleges. Hogy érzed magad? – mondta, majd a hangja hirtelen aggodalmassá vált. Felrémlettek előttem a régmúlt eseményei és majdnem sírva fakadtam újra. Annyi mindent elvesztettem, köztük önmagamat. A szívem egy része elveszett, annak ellenére, hogy a másik fele, a szerelmes rész egészségesebb volt, mint valaha. Mintha soha nem törött volna össze.

- Jól leszek – feleltem az igazághoz híven. Valamikor biztos, hiszen örök élettel rendelkeztem. Előbb utóbb csak jól leszek. Damon mellett nem tűnt annyira lehetetlennek.

- Ne haragudj azokért a dolgokért, amit tettem. Annyi módon árultalak el, és bántottalak meg, mint még soha senki. Talán akkor mindez nem történt volna meg.

- Szeretlek, Damon. Minden hibáddal együtt. Talán mindig is szerettelek. Épp elégszer kértél már bocsánatot.

- Olyan hihetetlen – suttogta halkan, ámulattal. Hirtelen csak egy kisfiúnak tűnt, de nem mertem szóvá tenni. Sértette volna az önérzetét.

- Mi? – kérdeztem értetlenül.

- Hogy engem választottál. Hogy nem szerettél valaki mást mellettem. Hogy nem vertél át, és nem hagytál el. Nem tetted meg velem azokat a dolgokat, amiket én veled.

- Dehogynem. Szörnyű voltam. És számomra is hihetetlen, hogy engem választottál. Milyen volt három ugyanolyan nőt szeretni?

- Pokolian fárasztó – vigyorgott. – Tudod… engem még soha nem választott senki. Katherine és Elena Stefan mellett döntött.

- Én mindig téged szerettelek, amióta csak ismertelek – vallottam be őszintén.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én is – vonta meg a vállát, majd szenvedélyesen megcsókolt. – De tudod… meglepő, de szeretlek – tette hozzá a eget is megrengető vallomást, majd fölém gördült.

Összehúztam a szememet.

- Mit művelsz?

- Ugye, egy percig sem gondoltad, hogy majd pont én az eget fogom nézegetni. Tudok, sokkal izgalmasabb elfoglaltságot is – mondta halkan, miközben a testemen simított végig. Felnevettem és megadtam magam.

- Őrült vagy…

- A szerelem őrült.

Ő bármit megtehet velem. Mert az övé vagyok, és most már ő is csak egyedül az enyém. Azt hiszem, hogy a mi történetünk hallatán mondanák azt az emberek: Igen… ez valóban egy őrült szerelem.

Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a történetem és véleményt írt, főleg azoknak, akik folyamatosan. Köszönöm a 60 rendszeres olvasómnak és a több mint 20 000 ezer látogatásnak :) Nagyon szeretem ezt a blogot és ezt a történetet, és fura, hogy most véget ér... remélem, majd ha a jövőben új blogot nyitok egy másik történettel, akkor is ott lesztek majd :) 

Puszi: Ginewra

39. fejezet: Charlotte estéje II.

Újabb karácsonyi meglepetés :) Köszönöm vampiregirl-nek, carának, biancának és B-nek a véleményt! Nekik ajánlom ezt a gyors frissítést! Remélem, hogy írnak azok, akik elolvasták a fejezetet! Mert ez az utolsó :( Pénteken hozom az epilógust... és vége :( Személy szerint nem vagyok túl elégedett ezzel a fejezettel... de nem volt más ötletem. Remélem nektek tetszeni fog!

- Hunyd be a szemed és zárd ki a külvilágot – suttogta a fülembe halkan. Megpróbáltam nem foglalkozni az Ősök vitájával, de nem ment. A valóság érdekesebb volt.

- Ki ő? – kérdeztem inkább halkan, a szőke nőre célozva, aki Klaussal szemben állt.

- A neve Ann.

- Nem. A neve Alina – hallottam hirtelen egy másik hangot. Stefan tűnt fel a látóteremben.

- Stefan, azt hittem, hogy sose érsz ide! – csattant fel Damon dühös hangja. – Egyébként meg, milyen Alina?

- Ő Klaus elmebeteg húga. A napló átverés, vagyis… mondjuk úgy, hogy a csaj nem beszámítható. Nem tudatosan kegyetlen, csak őrült.

- Alina? – leheltem döbbenten. Az nem lehet. Emlékeztem rá. Az ártatlan szőke hajú lányra, aki kiöntötte nekem a szívét, és akinek beleolvastam a naplójába.

- Azt akarja, hogy meghalj – tette hozzá Stefan rám nézve, afféle kegyelemdöfésként. Elhűlten meredtem a nőre, aki a barátnőm volt annak idején. Damon felhördült mellettem.

- És én bedőltem a ribancnak… Ó, végre! Gyere ide! – kiáltott valakinek, akit még nem láttam. Damon segített felülnöm, és megláttam valakit, akire nem számítottam.

- Hope! – ziháltam döbbenten. Ő volt az. A lányom. Könnyes szemmel nézett rám, majd hozzám rohant és átölelt. Gyengén szorítottam magamhoz. Klaus még mindig nem foglalkozott velünk. Hat ember állt előtte. Felismertem az Ősöket. Mindannyian kiabáltak, és körbevették Klaust.

- Nézz rám, anya – suttogta halkan. – Nem halsz meg minden esetben. Fogadd el az erődet és használd.

- Hogyan? – kérdeztem, de ekkor valami váratlan dolog történt. Nem láttam többé sem a lányomat, sem Damont, sem Stefant.

Egy robbanás rázta meg a testemet, és úgy éreztem, hogy most van mindennek vége. Egy ködfüggönyön keresztül hallottam Damon és Hope aggodalmas, kétségbeesett szólongatásait. Túl késő volt, hogy Hope segíthessen rajtam.

Mintha ott álltam volna az Ősök előtt, csak ők nem láttak engem.

- Elárultál minket, Niklaus – szólalt meg Elisabeth néma váddal a hangjában.

- Megvédtelek titeket, tőle! – mutatott Alinára, aki csak nevetett.

- Alinától? – csattant fel Elijah. – Te teljesen őrült vagy. Alina soha nem ártana nekünk.

- A természet egyensúlya megbillent, amikor édesapánk életre keltett minket. Megőrjítette Alinát.

- Nem vagyok őrült!

- Minden tudok rólad, drága húgom. Te hívtad fel a figyelmemet Charlotte-ra, te akartad megölni a testvéreinket. Te vetted rá Alexandrát, hogy hagyja el Elijaht.

- Micsoda? Ez még tőled is sok, Niklaus.

- Ő ölette meg Alexandrát Damon Salvatore-n keresztül. Ő ajánlotta nekem Stefan Salvatore-t, a kegyetlen rippert, mint barátot és szövetségest. Ő kutatta megszállottan, hogy hogyan ölhetne meg titeket végleg.

- Hazudsz! – sikoltotta Alina. – Mindig is ügyesen manipuláltál mindenkit.

- Akárcsak te. Beismerem, tőlem tanultál, de jócskán túlnőtted a mesteredet. Alina akkor keresett meg először, amikor megtudta, hogy vámpír. Aztán miután megölte a szüleinket.

- Te ölted meg őket.

- Te is tudod, hogy mi az igazság. Beszéltél nekem a hangokról, és azért féltél tőlem annyira, mert én átláttam rajtad. Most mire buzdít a Hang?

Alina tekintete hirtelen rám szegeződött. De különös volt. Nem a testemben voltam, ő pedig a Damon karjában fekvő önmagamra szegezte a tekintetét. Klaus is észrevett. Damon pedig feszülten nézett fel. Sose láttam még ennyire kétségbeesve.

Elszabadult a pokol. A vendégek hirtelen cselekedni kezdtek, de nem Klaus parancsa szerint. Ketten kapták el Damont hátulról, és kettő-kettő jutott Stefanra és Hope-ra is. Klaus nem tűnt meglepettnek, hogy látja a lányát. Inkább mintha megkönnyebbült volna. Aztán rám nézett. Mármint arra a valamire, ami eszméletlenül feküdt a földön.

Hope felsikoltott. Egy vérfarkas harapott a nyakába. Klaus felordított, Alina pedig kihasználta a figyelmetlenségét. Nem Hope volt a célpont, hanem én. Hirtelen mellettem termett és egy karót döfött a szívembe. Égető érzés mart a szívembe, de nem történt semmi más.

Viszont… a teremben minden megfagyott egy pillanatra. A bőröm megváltozott, elszáradt, mint a halott vámpíroknak. De mégis itt voltam.

Nem tudom, hogy Klaus vagy Damon ordított-e hangosabban. Damont még mindig szorosan tartották. Egy vérfarkas és egy vámpír. Tombolt, őrjöngött, de nem volt elég erős.

Klaus azonban a testemhez rohant és lerogyott mellé. Megrendülten figyeltem. Soha nem hittem, hogy Klaus valóban érez irántam valamit. Most viszont tagadhatatlanul így volt. Annyi éven át menekültem előle, annyi módon megkínzott, megszégyenített, tette tönkre az életem… és most kiderül, hogy szeretett. Ő volt az őrült. Őrült szerelem volt a miénk. Szerettem őt, amíg meg nem gyűlöltem viszonzatlanul. De ő mindvégig szeretett. Úgy ahogy az őrültek szoktak, szélsőségesen. Heves gyűlölettel, jéghideg kegyetlenséggel, és eltitkolt forró szerelemmel. Ott élt Klausban az ember, valahol nagyon mélyen. Valami ami meggátolta abban, hogy hidegen hagyja az, ami velem történt. Bármi is legyen az.

Damonra néztem és megszakadt a szívem. Az érzelemmentes vámpír, aki több ízben kihasznált, és akinél senki nem tudott igazibban szeretni. Önmaga volt, mégis valaki teljesen más. Úgy őrjöngött, hogy bárkit azonnal megölt volna. De szerelemből tette. Szeretett engem. Az ő szerelme is őrült szerelem volt, és az enyém is iránta. Három nőt szeretett élete során, három ugyanolyan nőt. Engem választott. Elmúlt végre az őrületem és tisztán láttam mindent.

Alina közben nem tétlenkedett. Klaus nem nézett fel, nem is sejtette a veszélyt. Alinánál ott volt a tőr, az egyetlen, amiről Cassy legendái szóltak. Klaus nem tiltakozott, amikor Alina a mellkasába döfte. A teste lángolni kezdett és ő ordított a kíntól.

- Lotti… sajnálom - suttogta halkan, talán csak én hallottam, majd porrá égett. A döbbentettől és az iszonyattól szólni sem tudtam.

- Niklaus igazat mondott – szólalt meg Elijah megrendülten.

- Valóban – mosolyodott el.

Hirtelen tudtam mit kell tennem. Önkéntelenül jutottak az eszembe az ősi nyelven megfogalmazott varázsigék. Édesanyám hatalma akkora volt, aminek Bonnie talán csak a ezredrészét képviselte. Éreztem a testemben az erejét, átjárta az egész bensőmet a mágia.

Eszembe jutott, amikor anya tanítgatott, hogy hogyan engedjem szabadjára az erőmet. Koncentrálni kezdtem. Klaus vendégei lángolni kezdtek. Mindegyikük. Damon, Stefan és Hope szabaddá vált.

„Damon!” – koncentráltam a szerelmem nevére. Szükségem volt a segítségére. „Damon!”

Meghallotta. Láttam az arcán. Felkapta a fejét és hozzám rohant. Szólongatott.

„Fogd meg a kezem, és koncentrálj az energiára. Ments meg!”

Megtette. Hope pedig gyorsan felmérte a helyzetet, és megragadta a másik kezem. A mágia különös dolog, sajátságos. Most mutatkozott meg, hogy valóban mennyire igaz is ez.

Az erejük visszaadta az életerőmet. Alinára koncentráltam. Rémülten tekintett körbe, nem tudta, hogy hol keresse az ellenséget.

Anyám hangja visszhangzott a fejemben.

„Különleges lány vagy, Charlotte. Fogalmad sincs mennyire. A világ különös dolog. Eljön majd a nap, amikor felborul a természet egyensúlya. Egy boszorkány elárulta a népét. A neve Esther.”

„Kicsoda ő?”

„Tudni fogod, egyszer. És ha így lesz, csak arra kell koncentrálnod, amit ő teremtett. Csak a nevére és helyreáll az egyensúly.”

- Esther…

Én pedig pontosan ezt tettem. Behunytam a szemem és hallgattam a sikolyokat. Aztán csend lett. Csak azt láttam, hogy az Ősök élettelenül zuhannak a földre, mindannyian, majd a tekintetem a többiekre szegeződött. Damon eszméletlen volt. Pánikba estem, de nem volt erőm reagálni. A mágia kivett belőlem mindent, túl régen használtam már. Vér ízét éreztem az orromban, majd mély álomba zuhantam.

Két nappal később

Puha párnák között ébredtem. Először azt sem tudtam, hogy hol vagyok vagy hogy mi történt. De eltűnt belőlem a furcsa érzés. Erősnek éreztem magam, és nem tombolt bennem a felemésztő őrület. Most már tudtam, hogy az erőm miatt volt. Harcolt a testemmel, hogy visszatérhessen.

- Anyu, végre! – hallottam egy hangot és kinyitottam a szemem. Hope volt az. Élt. Hát persze, ő vérfarkas, vámpír és boszorkány is volt egyben. Rá nem volt halálos a vérfarkas méreg.

- Élsz – jegyeztem meg boldogan.

- Ahogy te is.

- Te mentetted meg az életem, amikor megharapott a vérfarkas.

- Igen.

- Láttalak, vagyis egy emlékedet.

- Tudom, muszáj volt jeleznem valahogy.

- Annyira boldog vagyok, hogy jól vagy – suttogtam és magamhoz öleltem.

- Most majd lesz időd megismerni. Remélem, nem bánod meg.

- Biztos nem, alig várom. Damon?

- Hát… - habozott.

- Mi van vele?

- Alszik.

- Tessék? – kérdeztem rémülten. Fényes nappal volt.

- Kissé kimerítetted. Majdnem minden energiáját elszívtad.

- Uramisten, én nem…

- Nyugi, fogalmad sem  volt, hogy mit csinálsz. Egyébként ügyes voltál. Az Ősöknek vége. Nincs többé olyan, akit nem lehetne megölni. Kivéve minket.

- Mi?

- Stefannal azt tárgyaltuk, hogy valószínűleg most mi ketten vagyunk az egyetlenek, akiken nem fog a karó. Hibridek vagyunk mindketten. Ezért nem tudott megölni Klaus a rituálén, csak azt akarta, hogy azt hidd, hogy megtette. És…

- Oké, túl sok információ. Hol van Damon?

- A szomszéd szobában – válaszolta és már rohantam is. De alighogy feltéptem az ajtót egy kemény mellkasnak ütköztem.

- Damon! – sikítottam és a nyakába vetettem magam. Szorosan magához húzott és megcsókolt, úgy ahogy még soha.

És én belevesztem a boldogságba. Egy pillanatra sikerült elengednem azokat a szörnyűséget, amik velem történtek…

38. fejezet: Charlotte estéje I.

Boldog karácsonyt! Karácsonyi ajándékként elhoztam nektek a Crazy Love következő fejezetét! Kezdetét veszi a finálé, ami bizony azt is jelenti, hogy már csak ezen kívül egy fejezet és az epilógus van hátra. Mindjárt egy szavazást is kirakok a végét illetően. Remélem, tetszeni fog! Ha sok véleményt írtok, hamar hozom a folytatást!

Az előző fejezet véleményeire válaszolva:

Köszönöm a véleményetek! Kicsit féltem, hogy rájöttök a kép miatt Ann kilétére, de reméltem, hogy már elég régen volt. Akik rájöttek, azoknak gratulálok! :) Klaus érzéseire is hamarosan fény derül, a következő fejezetben :)

Jó olvasást!

/Charlotte szemszöge/

Valami határozottan nem stimmelt velem. Tudtam, hogy nem valóságos a körülöttem lévő világ, de nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi is az, ami hamis. Sosem éreztem még magam ennyire elveszettnek és összezavarodottnak. Klaus viselkedése furcsa volt, Damont pedig még sose éreztem ennyire távolinak. Kezdtem azt hinni, hogy tényleg Elenával van és csak álltattam magam azzal, hogy a védelmem miatt csalt meg. Hiszékeny vagyok még nyolcszáz év után is.

Minden éjjel álmodtam. Nem tudom, hogy a jövőt, vagy valami kusza jelent vagy esetleg egy zavaros múltat. A magány volt az egyetlen, ami kitartott mellettem. Az emberek mindig elhagytak, bár mindenki másféle módon. Hiányoztak. De el kellett engednem őket, még ha képtelen is voltam rá.

- Ideje készülődnie, asszonyom – lépett be egy fiatal lány, összezavarodva néztem rá. Mire kéne készülődnöm?

- Ma lesz az ünnepség, tán elfelejtette? Mr. Klaus már nagyon várja – felelte megrovóan. Nem tűnt többnek húsznál, de úgy beszélt és úgy mozgott, mintha már több százéves lenne. Talán így is volt.

Kelletlenül feltápászkodtam, de ahogy két lábra álltam, meginogtam. Furcsán éreztem magam már egy ideje. Mintha nem én uralnám a testemet, vagy a gondolataimat. Mintha egy gyenge ember lennék. Mi vagy ki tette ezt velem? Túl fáradt voltam, hogy dühös legyek. Inkább engedelmeskedtem. Tényleg nem tudom, hogy hogyan érte el ezt Klaus. Évszázadok alatt kínzott, de nem sikerült megtörnie. Most nem tett semmit… mégis sikerrel járt. Feladtam. Nem volt többé hová menekülnöm. Talán jobb ha elfogadom őt, és nem harcolok ellene. Minek erősnek és harciasnak lenni? Nem éri meg. Túl sok erőfeszítésbe kerül.

A szekrényemre akasztva egy gyönyörű szép ruha várt. Emlékeztetett arra a ruhára, amit Klaus adott rám az esküvőnkön. Felül kivágott, testhez simuló vörös ruha feküdt előttem. Mikor felvettem, ámulva néztem a tükörbe. Tökéletesen állt, mintha rám öntötték volna. Egyből jobb lett a hangulatom. Szépnek éreztem magam. Kivéve ha az arcomra néztem. Iszonyú. Szomjas voltam, és ez a bőrömön is meglátszott.

A nő leültetett egy székbe és kezelésbe vette a hajamat, majd az arcomat hozta helyre. Majdnem tökéletesen néztem ki, de egy valami még hiányzott. Rámosolyogtam, mire kissé meghökkent.

- Szeretne még valamit?

- Remek munkát végzett – feleltem elgondolkozva. – De egy valamit elfelejtett.

- Mit, asszonyom?

- Ezt- mosolyogtam, és félrehajtva a fejét a nyakába haraptam. Felsikított, de nem próbált ellenkezni. Mint a fuldokló úgy szorítottam magamhoz vékony gyenge testét, és teljesen elöntött a vérszomj. Nem tudtam abbahagyni. Tudtam, hogy le kéne állnom. Hirtelen rémlett fel bennem a régi érzés, amikor még nem tudtam kontrollálni magam… most sem sikerült. Próbáltam ellökni magamat, de a rejtélyes vonzás erősebb volt nálam. Már csak azt vettem észre, hogy nem hallom a szívének a dobogását. Csend lett, rémisztő csend. Zaklatottan löktem el végre magamtól, mire rongybabaként a földre zuhant. Döbbenten néztem, ahogy minden élet eltűnt belőle. A tekintete üvegesen meredt előre, a szemei mintha engem néztek volna…

Megöltél…

Szinte hallottam a hangját, hátrálni kezdtem egészen addig, amíg a falnak nem ütköztem. Könnyek gyűltek a szemembe és a földre rogytam. Megöltem valakit. Megöltem. Annyi éven át küzdöttem az ösztöneim ellen és most kudarcot vallottam. Cassy gyűlölni. És Hope. Édes istenem, Hope! Ha élne… ha látná… sose bocsátaná meg nekem.

Megöltél – szólalt meg hirtelen és felpattant. Egyenesen rám mutatott, és dühösen ismételte ugyanazokat a szavakat. Pánikba esve meredtem rá, mire ő közeledni kezdett. Sikítottam újra és újra, görcsösen szorítottam össze a szemem arra várva, hogy megtámadjon…

De aztán kinyitottam a szemem. Ugyanott feküdt ahol eddig. Még jobban megrémültem. Ó, te jó isten. Megőrültem. Mi a valóság? Hogyan élhetném túl ezt az egészet, ha magamban sem bízhatok?

Rohanni kezdtem. Feltéptem a szobám ajtaját, és céltalanul lődörögtem a folyosókon. Mint akit üldöztek. Talán így is volt. A lány arca mellett eszembe jutott azok arca is, akiket régen öltem meg… Könnyek lepték el az arcomat és tova veszett minden smink és erőfeszítés, amit a lány az arcomba fektetett.  Körmeimet a bőrömbe vájtam és megpróbáltam megnyugodni. De nem sikerült. Hangok ütötték meg a fülem, hallgatózni kezdtem.

- Azt mondtam keressétek meg! Nem várom meg, amíg keresztbe tesz nekem. Élve. Én akarom megölni Alinát!

- Értettem, Uram.

- Nem, nem voltam elég világos. Ha nem találod meg, a családod bánja. A lányoddal kezdem, aztán a fiaddal, és csak utána jöttök a feleségeddel. A ma estének tökéletesnek kell lennie. Végre teljes lesz a tervem, a vérfarkasokból hibrid fajt hozok létre, még hozzá a feleségem segítségével.

- Hogy érti, Mr. Klaus? Mit segíthet ebben?

- Ahhoz magának semmi köze. Keresse meg az embereivel Alinát és állítson néhány vámpírt a bejárathoz.

- Mr. Klaus! – kapcsolódott be egy újabb hang. Egy idős asszonyé.

- Nem várhat?

- Nem, uram. Miss Charlotte eltűnt. A szolgáló, akit hozzá küldetett halott.

Klaus elkomorult. – Keresse meg. Nem akarom, hogy baja essen. A szolgálót pedig tüntessék el. A bejáratot pedig zárják le, arra az esetre ha… elrabolnák. Nemsokára pedig itt lesznek a vendégek.

Oda kellett volna mennem hozzá, csak követni a hangját. Hiszen eltévedtem. Fogalmam sem volt, hogy merre kéne mennem és nem is voltam olyan állapotban. Remegtem és láttam azokat az arcokat. Talán nem hiányzott még egy. Jobb volt egyedül. De el kellett bújnom, nem volt kedvem már az estélyhez. Bizonyára volt valami eldugott helyiség, ahol elrejtőzhettem az arcok elől.

Lépések. Ijedten lapultam a falhoz hátha nem vesz észre és elindultam az ellenkező irányba. De a következő pillanatban egy kéz ragadott meg és szorított magához.

- Charee! – suttogta elfúló hangon. Próbáltam ellökni magamtól, vagy legalább azonosítani a támadómat, de kellett egy kis idő, ahhoz, hogy elengedjen.

- Damon? – ismertem fel döbbenten az arcot, amin a szokásos félmosoly most szokatlan érzelmek mellé társult. A szemeiben… valami meghatározatlan érzelem volt. A nyakába akartam vetni magam, átölelni, csókolni és azt suttogni, hogy mennyire hiányzott. Ki is nyitottam a számat, hogy elkezdjem, de valami egészen más dolog történt.

Vicsorogtam.

Nem tudom, hogy melyikünk lepődött meg jobban. Egy biztos, hogy határozott rémülettel néztem rá, de nem tudtam megállni. Elöntött a gyűlölet. Képek tódultak az elmémbe róla és Katherine-ról, róla és Elenáról, majd végül arról a percről, amikor Katherine közölte, hogy Damon csak szórakozott velem, valójában meg akart ölni.

- Charee, nincs semmi baj – suttogta óvatosan, de én nem hallgattam rá. Nekitámadtam. Gyorsabb és erősebb voltam nála alapjáraton, így hogy most gyenge voltam, kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Kivéve, hogy ő nem ütött vissza. Csak védekezett. Folyamatosan beszélt hozzám, de a szavai nem értek el hozzám. Idegesített a mosolya, még akkor is ha kissé túlságosan kényszeredett volt.

De nem mi vetettünk véget ennek, egyszer csak megjelent Klaus és szitkozódva arrébb húzott, aztán már csak azt láttam, hogy Damon a földre zuhan. Két ellentétes érzés dúlt bennem a kétségbeesés és a közöny. Ki akartam tépni magam Klaus szorításából, de szorosan tartott, és vitt magával.

- Szerencséd, hogy a ruhádnak nem esett baja. A hajadon is segít egy fésű. Jól vagy, Lotti? – nézett most rám kiismerhetetlen tekintettel.

Nem válaszoltam, lehajtottam a fejem. Miután egy másik szolgáló megigazította a hajamat, Klaus megszólalt.

- Megjöttek a vendégek. Itt az ideje neki kezdeni az estének – hideg volt, nem nézett rám. Újra félni kezdtem tőle, és ez a rettegés megmérgezte a bensőmet. Valami vonzott Damonhoz vissza, de ott volt Klaus… engedelmeskednem kellett. Majdnem kettészakadtam.

Igaza volt. Egy hatalmas terembe léptünk, ami a régi báltermekre emlékeztetett. De ami a lényeg, hogy rengetegen voltak. Lágy zene szóra táncoltak párokba rendeződve, de túl szabályos hatást keltett. Voltak emberek, de a többség vámpír és vérfarkas volt. Arra vártak, hogy hibriddé válva Klaus legyőzhetetlen hadseregéhez tartozzanak. Felfordult a gyomrom.

El akartam rohanni messzire, ahol senki nem talál rám. Egy helyre, ahol egyedül lehetek és megőrizhetem a méltóságom. Nyolcszáz év alatt még soha nem voltam ennyire megalázott. Kínoztak rengetegszer, de harcoltam és erős voltam. De most… árnyéka voltam régi önmagamnak.

- Üdvözlök minden jelenlévőt. Mindenki tudja, hogy miért vagyunk itt. A mai estén két jelentős dolgot fogok ünnepelni. Először is szeretném bemutatni gyönyörű szép feleségemet. Ő itt Charlotte Petrova – húzott maga mellé. A tömeg tapsolt, én pedig kényszeredetten elmosolyodtam. – Charlotte estéjén igyunk hát rá, a feleségemre!

Nem is éreztem a bor ízét, vérre emlékeztetett. De azért erőt vettem magamon, és megittam.

- De mielőtt megtörténik a ceremónia, melynek keretében megerősítjük ősi eskünket, fontosabb feladatunk van. Mindannyian tudjátok, hogy miféle lény vagyok, és ma este ti vérfarkasok csatlakoztok hozzám, Charlotte segítségével.

- Tessék? – találtam meg a hangomat. Őrült voltam az igaz, elismerem, de még a legmerészebb gondolatomban sem voltam hajlandó segíteni abban, hogy szörnyeket hozzon a világra.

- Cassandra régen megbocsáthatatlan bűnt követetett el, elvette az erődet, ami egyedülállóvá tehetett volna. Én pedig most visszaadom ezt neked. Csak egy nagyhatalmú boszorkány erejével lehet életképes hibrideket létrehozni, és én azt akarom, hogy te tedd ezt meg.

- Nem – jelentettem ki. A vonásai megkeményedtek.

- Nincs választásod, kedvesem. Nem vagy abban az állapotban, hogy döntéseket hozz. Még beteg vagy. És én mint férjed, szívesen döntök helyetted – közölte mosolyogva, majd intett egyet a tömeg felé, mire megláttam azt a boszorkányt, aki korábban megkínzott. Ördögi mosollyal nézett rám, felettébb élvezte a helyzetet.

- Tudod a dolgod – mondta neki Klaus. – De fájdalommentesen csináld.

- Megteszek minden tőlem telhetőt, uram – felelte, majd kántálni kezdett az ősi nyelven. Furcsán kezdtem érezni magam. Melegebb lett. A homlokomon jéghideg izzadtságcseppek folytak végig és a fejem is lüktetni kezdett. Klaus arca eltűnt, egyedül maradtam a sötétségben. Vagy mégsem. Arcok. Rengeteg arc. Talán több ezer. Arcok, akiket megöltem, vagy akiket tőlem vettek el. Cassandráé, Hope-é, a szüleimé, a testvéreimé, és azoké… akiknek nem sajnáltam korábban az életét.

Zihálva rogytam a földre. A hangokat még hallottam. Klaus nem értette mi folyik itt. Számon kérte a boszorkányt, hogy mégis mi bajom van, de ő nem válaszolt, csak tovább kántált. Ekkor már a fájdalom is megérkezett. Mint valami őrült lavina, úgy árasztott el. Vulkánként robbant fel belőlem egy kétségbeesett ordítás. A fájdalomé. Mintha darabokra szaggatták volna a testemet, és az apró pici darabokat lángra robbantották volna.

- Hát nem tudtad, Klaus, hogy egy boszorkánynak nem lehet csakúgy előhívni az erejét – hallottam egy gunyoros hangot.

- Alina. Miért is nem lepődök meg. Tudtam, hogy a Salvatore fiú nem tudott volna idejutni segítség nélkül. Miről beszélsz egyébként?

- Az erőelvétel örökre szól, bizonyára ezt még Cassandra sem tudta. Nem lehet újra előhozni, és ha mégis megpróbálják… a boszorkány szörnyű kínok között belehal.

- Hazudsz- üvöltött fel Klaus.

- Nem, ebben nem. Részvétem. Annyi éven át próbáltad megölni a feleséged, és most nem te teszed meg. Milyen szomorú.

- Nem akartam megölni. Csak téged, senki mást.

- Nos… a testvéreink ezt nem éppen így gondolják.

- Demetrius? Clementina? Elisabeth? Tatjana? És…

- Elijah igen.

- Érdekes módon ők téged terveznek ma megölni, ugyanis én ébresztettem őket fel, te pedig megölted őket korábban és nincsenek megbocsátó hangulatban.

- Charee… - hallottam még egy hangot magam mellett. Az Ősök már nem foglalkoztak velem. De egy valaki igen. Nem tudtam válaszolni, de hallottam a hangját és éreztem, ahogy a karjaiba kapja rángatózó forró testemet.

Újra haldokoltam és Damon újra itt volt mellettem.

37. fejezet: A szívhez vezető út

Íme az új fejezet, remélem sikerül titeket meglepnem vele és talán egy kicsit több véleményt kapok :D Köszönöm azoknak akik írtak és azoknak is akik rákattintottak a tetszikre!

/Damon szemszöge/

- Tévedtetek! Csak összezavartam őt! – üvöltöttem Hope és Ann arcába. Hope döbbentnek és szomorúnak tűnt, míg Ann teljesen közömbös volt.

- Mi volt? – kérdezte Hope.

- Most már tényleg nem tehetek semmit, hála a zseniális ötleteiteknek. Csak azt értétek el, hogy ne bízzon bennem és hogy gyűlöljön. Látott valamit és most azzal azonosít. Azzal hogy ott voltam, megkérdőjeleztem mindent, amit még biztosnak hitt. Ezt akartad? Mert akkor le a kalappal. Gratulálok.

- Damon… - szólalt meg Hope.

- Te miért segítesz neki? Charlotte az anyád! Egyáltalán miért várunk szombatig? Ti direkt megvárjátok, amíg megőrül vagy amíg valami végzetes történik. Klaus sem beszámítható, akármikor bánthatja őt.

- Nyughass már szívtipró – szólalt meg Ann gúnyosan. Szívesen letépném a fejét. – Szombaton megyünk.

Fogalma sem volt, hogy mennyire dühös voltam. Fizikai fájdalmat éreztem abban az álomban. Charee teljesen össze volt törve. Nem kellett hozzá sok, hogy megtörjék. Tudták a gyenge pontjait, és pontosan tudták, hogy hogyan tudnák ellenem fordítani. Az a mocskos Klaus értette a dolgát. De nem engedem, hogy elvegye őt tőlem. Vajon, ha ő akarná elengedném? Nem tudtam volna megmondani, de szerencsére ez a veszély nem állt fent. Nem akart az enyém lenni, de Klausé még inkább nem.

Ann egyáltalán nem volt szimpatikus, nem bíztam benne. Úgy éreztem, hogy már találkoztam vele, de mégis… teljesen idegen volt és hideg. Vérbeli gyilkosnak látszott, most hogy már levetette az ártatlan külsejét. Már nem tévesztett meg. Soha nem láttam még ilyen fagyosságot kék szemekben, mint az övében. Ki lehetett ő? Még soha nem ismertem Ann nevű vámpírt, Jeremy Annáját leszámítva, de ő nem számított.

Tudtam, hogy Hope túlságosan megbízott ebben a nőben, ezért őrá sem számíthattam. Titokban kellett tartanom őket, de mikor volt olyan, hogy bárkinek is engedelmeskedtem? Már csak néhány szabad perc kellett, hogy üzenhessek Stefannak…

/Elena szemszöge/

Szorongva ültem a kanapén híreket remélve. Hiába néztem az órát, a percek lassan vánszorogtak egymás után. Stefan már órákkal ezelőtt elment. Egyedül voltam. Caroline és Tyler együtt voltak valahol, Caroline még csak fel sem vette a telefont. Bonnie pedig Charlotte keresésével volt elfoglalva. Eredménytelenül. Hiába kérte a mágia és más boszorkányok segítségét, de még mindig a sötétségben tapogatóztunk. Most pedig Damon is eltűnt. Már csak ez hiányzott. Már napok óta nem adott magáról semmi életjelet. Azóta, hogy látták egy szőke cicababával. Ez valahogy nem nyugtatott meg. Mibe keveredhetett már megint Damon? Nem kéne inkább Charee megmentésével foglalkoznia? Ki tudja mit kell elszenvednie szegénynek, bele se mertem gondolni. Csak rövid ideig voltam Klaus közelében, de már attól is kirázott a hideg.

Sóhajtva álltam fel és úgy döntöttem, hogy felhagyok Stefan afféle aggályaival, hogy ne kutakodjunk Damon szobájában. Biztos volt valami kiindulópont, amin elindulhatnánk. Felrohantam a lépcsőn és szinte beestem az ajtaján. Sietnem kellett, végeznem kellett mielőtt Stefan hazaér.

Damon szobája mindig is olyan damonos volt. Rendetlen, kusza, mégis volt benne valami egyedi. Valami különös dolog, ami miatt Damon Damon volt. Azt hiszem, ha nem takarítottam volna ki itt néhányszor, amikor még itt volt, most már lenne egy-két patkány lakója a Salvatore háznak. De amióta elment… Stefant magánéleti jogsértésnek tekintette, ha bárki is be akarta tenni ide a lábát.

Nem tudtam, hogy mit keresek tulajdonképpen. Csak valami madzag kellett, amin elindulhatunk. A legegyszerűbb az volt, hogy elkezdtem összepakolni a padlóra hányt dolgokat, majd megigazítottam az ágyát. Először azt hittem, hogy feleslegesen, amíg meg nem akadt a szemem egy kopott kis könyvön. Damon és a könyvek? Már magában ez a két szó is összeférhetetlenséget fejezett ki. Tehát furcsa volt, pont olyan dolog, amit kerestem.

„Alina naplója” – hirdette az első oldalon néhány gyöngybetűvel írt szó. Fogalmam sem volt, hogy ki az az Alina, de valahonnan ismerős volt a neve. Damon ágyára feküdtem és olvasni kezdtem. Nem olvastam el mindent. Valami vonzott a napló végével kapcsolatban így inkább odalapoztam és úgy olvastam tovább Klaus húgának a történetét. De arra nem számítottam, hogy ismerős nevekre bukkanok.

„A Salvatore testvérek mindig is nagyon felkeltették az érdeklődésemet. Ismertem a történetüket, ismertem Katherine-t és a tragikus szerelmi háromszögüket. Egyre biztosabb lettem benne, hogy Klaus törölte Stefan fejéből a barátságuk néhány esztendejét. Más magyarázatot nem találtam. Nem ismert fel,  amikor találkoztunk. Ha emlékezne…, akkor emlékezne arra a lányra is, akinek segített a kínzásában. Soha nem bocsátottam meg neki. Stefan nem volt jó ember. Annak adta ki magát, de én ismertem a valódi énjét. A kegyetlen rippert. Fogalmam sem volt, hogy hogyan árthatnék neki. Stefan úgy élt, mint a jó emberek. Nyuszikat fogyasztott emberek helyett, nem ölt többé ártatlanok és nem szívta minden jött-ment vérét. Megszabadult Klaus befolyásából. Tulajdonképpen irigyeltem ezt tőle. Meg kellett tudnom, hogy mi az, ami a legfontosabb számára. Két dologra jutottam: Lexi és Damon. Ott volt még Katherine, de vele nem terveztem újat húzni. Maradt Lexi, a bátyám barátnője. Sokat gondolkoztam, hogy mit kezdhetnék ezzel a helyzettel. Nem akartam senkit sem bántani… de a hang a fejemben állandóan azt sulykolta belém, hogy miért is ne… egyszer már ártottam Lexinek, miért ne tehetném meg még egyszer? Nem akartam. Olyan régóta voltam a magam ura. Miért engedelmeskednék néhány őrült gondolatnak? Mégis… a Stefan iránti gyűlöletem erős volt. Tudtam, hogy mit kell tennem, ösztönösen megéreztem. Talán véletlen, vagy inkább nem… jó, tudtam, hogy nem. Velem kapcsolatban semmi sem volt véletlen.

Mistic Falls. Minden esemény színtere. Követtem Lexit. Stefan születésnapja következett. Bizonyára emlékezetes lesz. Én is adok neki egy ajándékot. Ez jár a rippereknek és Klaus barátainak. Tudtam hogyan használjam fel a gyenge pontokat együtt. Nem nekem kellett megtennem. Elég az is, ha megparancsolom Damonnek, hogy tegye meg. Kikérdeztem egy embert a városi élettel kapcsolatban. Damon vámpírok után kutat. Milyen ironikus, az orránál fogva vezeti a város vezetőségét. De nem számított. Itt volt számomra a kínálkozó alkalom. Csak egy igézet, és megbosszulom azt, ahogy bánt velem. Megbosszulom, hogy szóba állt a bátyámmal. Többet nem engedhetem ki a kezemből a naplómat. Nem tudhatja meg senki. Szegény naiv Elijah. Soha nem tudja meg, hogy ki tehet minden szörnyűségről. Én, a tulajdon ártatlan húga. Nem, ez így nem igaz. Én nem akarok rosszat… de muszáj.

Talán túlzásba vittem, amikor szétszakítottam őket egymástól, vagy amikor elárultam Clementinát. De nem tehettem mást.”

„Meg kell ölnöm Klaust. Ez az egyetlen módja, hogy szabad legyek. Meg akarok szabadulni a kényszertől, ami bennem tombol. Ami rávesz dolgokra. Olyan dolgokra, amiket nem akarok megtenni. Csak így vethettem véget ennek az egésznek. Már meg volt a tervem, de nem mehet végbe a rituálé. Ismertem Klaus gyenge pontját. Végre rájöttem. Olyan hevesen próbálta titkolni, leplezni mindenféle aljas módszerekkel, hogy csodálom, hogy nem jöttem rá hamarabb. A megoldás végig az orrom előtt volt évszázadokon keresztül. Amihez Klaus a kezdetektől fogva ragaszkodott, amit nem engedett se közel magához, se távol magától, ami kitöltötte a gondolatait és ami biztosította volna számára, hogy sose marad egyedül. Félt a magánytól. Nem tudom, hogy miért nem hittem el ezt eddig. Egy örökkévalóság hosszú idő, főleg egyedülálló szörnyetegként. A testvéreire se számíthatott, hála nekem. Senki nem bízott benne. Talán én tettem őt ilyenné. Csendesen és finoman. De attól még ő egy szörny volt, aki minden adandó alkalommal azt bántotta, amit a legjobban szeretett. Vagy inkább akit. Hogy kit? Ez már hamar egyértelművé vált. Charlotte. Ő volt a kulcs Klaushoz és a halálához. Nem akarja elveszíteni, és épp ezért fogok mindent megtenni, hogy megöljem. A barátnőmet. Az élet kegyetlen. Talán álnevet kéne használnom és beszüntetni a napló írást. Hát akkor… legyen… a nevem Ann.”

- Elena? – lépett be Stefan zavartan, majd döbbenten látta, hogy milyen zaklatott vagyok. – Minden rendben? Jól vagy?

- Ismersz egy Ann nevű vámpírt? – kérdeztem fojtott hangon.

- Miért kérdezi ma ezt mindenki? Képzeld, Damon írt. Tudja, hogy hol van Charlotte. Szombaton érte megyünk. Ő is egy Ann nevű vámpírról kérdezett. Ő segít neki.

- Ne! Damon nem tudja, hogy mibe keveredett! Ann veszélyes! – kiáltottam fel kétségbeesetten. Ann vagy Alina vagy akárhogy is nevezzem, őrült volt. Nem gonosz, csak őrült. A célja pedig nem az volt, hogy Damon segítségére legyen, hanem hogy elvegye Klaustól és Damontól azt, ami a legfontosabb volt számukra. Charee volt a szíveikhez vezető út. 

36. fejezet: Elmejátékok

- Jobban érzed magad kedvesem? – kérdezte Klaus kedvesen. Tényleg annak tűnt. Úgy meredtem rá, mint egy idegenre. Megpróbáltam hátrálni, de csak egy falnak ütköztem. – Mi a baj? Minden rendben?

- Hagyj békén! – kiáltottam rá feldúltan. Nem akartam, hogy ilyen közel legyen hozzám. De ő még mindig jóságosan mosolygott rám.

- Itt vagyok, Lotti. Semmi baj.

- Hagyj békén! Elraboltál, oké. De ne tégy úgy, mintha több lennék egy rongydarabnál.

- Te is tudod, hogy mindig is fontos voltál nekem.

Keserűen felnevettem.

- Hazudsz.

Klaus nevetett.

- Ebben sosem lehetsz biztos, drága Lotti – suttogta és végig simított az arcomon. Sikítani akartam, nem akartam, hogy hozzám érjen. A világ, amit biztosnak hittem olyan volt, mint egy álomvilág. Mintha a gonosz Klaus nem is létezett volna. Úgy bánt velem, mintha… nem is tudom.

- Szombaton különleges napunk lesz. Majd megkérek valakit, hogy segítsen neked felöltözni.

- Miről beszélsz? – sziszegtem értetlenül. Különleges? Ami számára különleges, ahhoz nem kellett ruha.

- Megünnepeljük, hogy újra velem vagy, mint a feleségem. Hát nem fantasztikus? – kérdezte gúnyosan. – Ne aggódj, csak közeli barátokat hívok. Vámpírokat, vérfarkasok… nem mellesleg, talán alkalmam nyílik elkezdeni a hibrid projectet. Bizonyára támogatni fogsz, feleségem.

- Nem vagyok a feleséged! – kiáltottam feldúltan. Nem akartam ott állni mellette. Ki tudja mit tesz majd azokkal az emberekkel. Vagy ami még rosszabb ki tudja mire képesek Klaus „barátai”…

/Damon szemszöge – Korábban/

- Most már értem. Klaus tudja, hogy te élsz, Hope? – kérdeztem tőle. Hope. Furcsa volt kimondanom a nevét. Hátborzongató volt a valódi származása. Egy felnőtt nő, annak a nőnek a gyermeke, akit szerettem és annak a férfinak, akit mindennél jobban gyűlöltem. Akaratlanul is hasonlóságok után kutattam. Kétségkívül dögös, akárcsak Charee. A szemét és a hajszínét is tőle örökölte. Klausnak még csak a gondolatát sem láttam rajta.

- Minden bizonnyal – mosolygott keserűen. – Nem akart engem megölni. Klaus furcsán gondolkozik, csak fájdalmat akart okozni Charlotte-nak, de nem véglegeset. Mintha… tényleg fontos lenne számára, a maga őrült módján.

Felhorkantam. Még hogy fontos.

- Kedves apa, mondhatom. Ha összefutunk felvilágosítom, hogy a lánya szívét megvédeni kéne, nem kitépni.

Hope felnevetett. Megdöbbentem. Mintha Charlotte állt volna előttem. Ugyanaz a nevetés.

- Minden rendben?

Bólintottam. Mégsem mondhattam meg, hogy kezdek megőrülni. Megköszörültem a torkom.

- Szóval… mi a terv? Valószínűleg te és a szőke barátnőd nem véletlenül raboltatok el engem.

- Tényleg nem. Csak te mentheted meg az anyámat. Még akkor is ha néha egy tuskó vagy.

- Aucs. Ez fájt az egómnak. Mi lenne, ha sértegetés helyett beavatnál?

- Itt nem te parancsolsz, Salvatore – hallottam hirtelen egy határozott hangot. A szőke lány volt az. Neki akartam ugrani, és megmutatni neki, hogy nem szórakozhatnak velem büntetlenül, de aztán mégsem tettem. Tudott valamit, amit én nem. Szemmel láthatólag jóban volt Hope-pal. Hope pedig Charee lánya volt. Vettem egy mély levegőt és visszafogtam magam.

- Te már tudod, hogy ki vagyok. Benned kit tisztelhetek? – kérdeztem gúnyosan. Igazi kurvás külsőt öltött magára, bizonyára fiatal kis csitri lehet. Vagy fiatal vámpír. Csak a vámpírok tudnak ilyen kirívóan viselkedni.

- Hívj Ann-nek. Tényleg te lennél az, aki képes lenne segíteni nekem?

- Mondja ezt egy kis csitri – válaszoltam lekicsinylően, mire megvillantak a szemei. – Hope mindjárt elmondja neked, hogyan tudsz vele kapcsolatba lépni.

- Kapcsolatba lépni? Ez lehetséges?

- Nemsokára pedig megöljük Klaust. Szombaton Niklaus egy partit rendez.

- Partit? Mi a francnak?

- Hogy megünnepelje a feleségét.

Hogy van pofája a szemétládának!

- Charee ebben egészen biztosan nem vesz részt.

- Miből gondolod? Klaus a meggyőzés mestere. Mindig eléri azt, amit akar. Ami azt illeti, tudja, hogy ott leszünk. De ne hidd, hogy Charlotte készséges lesz. Ezért kell megtenned azt, amíg még nem késő.

- Mihez késő? Mit művel vele az az állat? Kínozza?

- A testét? Nem hiszem. Arra volt már néhány száz éve. Hidd el, Salvatore, kipróbált mindent, amit csak lehetett. Ez nem okoz kihívást. Maga mellé akarja állítani őt a legrosszabb eszközökkel.

- Miféle eszközökkel?

- Felébreszti a boszorkány erejét, ami fokozatosan megőrjíti őt. Elég néhány nap. Szombatra rá se fogsz ismerni.

- És hogyan akadályozhatom meg?

- Hope segít, hogy vele legyél az álmaiban. De… ezzel még nem akadályozod meg. Ez csak abban segít, hogy visszahozhasd majd a szakadék széléről. Hogy emlékezzen arra, hogy az álmok nem csak rosszak lehetnek.

- Hogy érted ezt?

- Nem csak rólad fog álmodni… hanem a félelmeiről, a fájdalmairól és talán a jövőről is. Ezeket az álmokat… nehéz lesz megkülönböztetnie.

/Charlotte szemszöge/

Klaus visszaengedett a szobámba. Úgy éreztem magam, mint egy fogoly, holott úgy bánt velem, mintha emberszámba venne. Kinyitotta előttem az ajtót, és támogatott, mivel még gyenge voltam. Megpróbáltam elhúzódni előle, de nem sok értelme volt. Inkább szótlanul tűrtem. A kedvessége rosszabb volt, minden kínzásnál. Inkább csonkítson meg vagy vakítson meg, vagy csinálja a kedvencét… harapjon meg, hogy haldokoljak a vérfarkas méregtől. Mindegyiket megtette már.

Talán megváltozott.

Megváltozni? Úristen, mikre gondolok. Jobb ha elteszem magam holnapra. Legalább elmegy még egy nap. Egy nappal kevesebb a fogságból. Vajon, Damon tényleg keres engem? Igaz lenne az álom, amit láttam? Olyan jó volt újra érezni őt, újra csókolni, de hiába hitegettem magam. Damon Elenát választotta. Bár Elena meghalt… hacsak nem találtak ki valamit. Minden bizonnyal most ezen fáradozik. Hogy megmentse a szerelmét, aki nem én vagyok.

Ugyanabban az erdőben álltam, de most valahogy minden megváltozott. Semmi nem tűnt barátságosnak vagy éppen bizalomgerjesztőnek. A fák vészjóslóan suhogtak, az avar meg sem rezzent a léptem alatt. Nem féltem, hiszen vámpír voltam. Nem létezett olyan lény, Klauson kívül, aki megölhetett volna. De mégis… nyugtalanított. Volt valami rossz a levegőben.

Aztán megpillantottam. De nem úgy, ahogy az előző álmomban. Damon Elenát tartotta a karjaiban, a hátát egy falnak támasztva. Gyengéden simogatta az arcát.

- Fogalmad sincs, hogy mennyire fájt, amikor azt hittem, hogy halott vagy. Szeretlek. Fogalmad sincs, hogy mennyit jelentesz nekem. Soha még senki…

- Én is szeretlek, Damon – suttogta Elena könnyes szemmel. – De Stefan… mi legyen Stefannal?

- Nem tudom, Elena. Én csak… Szeretlek!

- Igazad van, Damon. Csak ez számít.

Elrohantam. Nem bírtam látni, nem bírtam hallani. Futnom kellett, hogy kiengedjem a gőzt. Egy ember. Pont erre volt szükségem. Élvezettel haraptam a nyakába, és szívtam magamba az életét. Elöntött az érzés, amit csak a vér képes adni nekem. Jólesően húztam ki magam. Hátrasimítottam a hajam, és nem érdekelt többé Damon. A vér menedék volt. Akkor néztem rá az ember arcára.

Hope volt.

Sikítva hátráltam. A véres kezemre néztem, majd vissza a lányomra. Élettelenül zuhant a földre üveges szemekkel. Valahogy természetellenes szögben terült el, valahogy… halott volt. Nem akartam elhinni. Az emlékeimben tudtam, hogy nem én öltem meg őt, de most… úgy éreztem, mintha én tettem volna. Zokogva rogytam a földre, és a fejemet az arcomba temettem és összehúztam magam. El akartam tűnni.

- Hope… Hope… - suttogtam és odamásztam hozzá, hogy átölelhessem. Az ölembe vettem és magamhoz öleltem. A póz a Damon-Elena párosra emlékeztetett, de nem volt erőm rájuk gondolni. Minden erőmmel igyekeztem kizárni Damont magamból, a gondolataimból és az emlékeimből. Hope… kicsi Hope… Hope… Hope…

Becsuktam a szemét és óvatosan letettem a földre, majd óvatosan felálltam. Vagy legalábbis próbáltam. Megbotlottam valamiben és visszazuhantam a földre. Felnéztem. Cassy testének ütköztem.

Tágra nyíltak a szemeim a rettenettől. A hajamba tépve ordítottam. Nem! Nem! Ez nem lehetett valóság. Nem akartam így látni őt, őket. Egyszerűen nem bírtam, nem akartam, nem voltam rá képes. Rettegve fogadtam a mindent felemésztő ürességet, ami ellen korábban harcolni akartam.

Hirtelen két erős kéz ragadott meg, és megrázott. Kinyitottam a szemeimet. Damon volt az. Más volt, mint korábban. Az arca el volt torzulva és még soha nem láttam ennyire szívet tépően rémültnek. De nem bírtam felfogni a helyzet valóságát. Abban a pillanatban nem akartam őt. Se látni, se érinteni, se vele lenni. Még emlékezni se akartam rá.

Zavartan löktem el magamtól, és félve hátráltam előle. Vámpír voltam, de úgy viselkedtem, mint egy ostoba ember.

- Charee… ők nem a valóság, de én itt vagyok. Ne add fel. Megtalállak…

- Hagyj békén! – zokogtam összefüggéstelenül, nem értette meg elsőre. De a szavaimtól meghátrált. Menekültem előle, mint egy űzött vad, korábban Elenával volt. Minden bajomat ő okozta. Ha ő nem lenne, én se lennék itt. Akárhol is vagyok. Damon tönkretett. Játszott a szívemmel, majd végül könyörtelenül összetörte azt. Nem akartam, hogy megtaláljon, bárhol is legyek. Minél messzebb tőle, annál jobb. Elenát szerette. Épp elégszer az orrom alá dörgölte.

- Tűnj el! – ordítottam rá, de ő nem mozdult. Felpattantam és rohanni kezdtem felé, de korántsem a vágytól hajtva. Bántani akartam. Azt akartam, hogy menjen el. A cserbenhagyásban úgyis profi volt, ha rólam volt szó.

Zokogva estem neki és nem nyugodtam meg, amíg egyedül nem maradtam. Végül erőtlenül zuhantam a földre, majd magamhoz öleltem a lányomat.

Amikor felébredtem, még akkor is sikítottam. Klaus ült az ágyam mellett és mikor felültem magához ölelt.

- Nyugalom, Lotti. Nincs semmi baj. Itt vagyok.

35. fejezet: Álmaimban újra

/Damon szemszöge/

Elena halála teljesen megbénított. Nem tehettem semmit. Nem engedte, hogy visszahozzuk vámpírként, Klaus ellen pedig kudarcot vallottunk. Az arcáról fokozatosan tűnt el az élet és a teste ernyedten zuhant a földre.

Stefanra néztem. Az én fájdalmam semmi nem volt az övéhez képest. Együtt ordítottunk, másra nem igen voltunk képesek. Az áruló Cassy ereje teljesen legyengített.

Nem akartam tovább nézni, ahogy Klaus elégedetten előrekap, Elena pedig csak ott hever némán és élettelenül. Megkerestem Charlotte-t a tekintetemmel. A látványt, ami fogadott egy örökkévalóságon át sem tudnám elfelejteni. Nem volt többé kérdés, hogy szükségem van arra, hogy mellettem legyen.

De most, mintha nem is ő lett volna… Megborzongtam üveges tekintetétől, remegő gyenge testétől, amit előre hátra ringatott. A kezével hirtelen keresni kezdett valamit és rémülten tudatosult bennem, hogy egy karót tart a kezében. De nem nézett Klausra, nem nézett senkire, mintha a külvilág már nem is létezett volna. Magát akarta megölni.

- Charee? – kérdeztem jéghideg rémülettel és bánni kezdtem mindent. Megbántam, hogy gyűlöltem, hogy eleinte tárgyként tekintettem rá, hogy nem tiszteltem, hogy meg akartam ölni, hogy hazudtam neki, hogy megbántottam… Többé nem akartam letagadni a nyilvánvalót. Vak voltam. Az első pillanattól kezdve többet ért Katherine-nél, de ezt… csak most vettem igazán észre.

Klaus is felmérte a helyzetet, és talán csak képzelődtem, de egy pillanatig ijedtség suhant át gonosz vonásain.

- Szépen eldobod azt a fadarabot. És ha velem jössz, akkor nem ölöm meg a maradék két vámpírt. Sem Stefant, sem a szívszerelmedet. Ha megkíséreled az öngyilkosságot, vagy ellenszegülsz nekem és nem tartasz velem, ugyanúgy tépem ki Damon Salvatore szívét, mint a lányodét. Damon élete a fontosabb vagy a szabadságod? Természetesen, ha megölöm Damont, nem üldözlek többé, szabad vagy. Akkor akár fel is kötheted magad egy fára.

- Hova kéne mennem veled? – kérdezte halkan. Ne! Ezt nem teheti, nem mehet el vele! Bántani fogja! A tudat… megőrjített.

- Ó, hát csak a szokásos, Charee. Ugyanúgy a foglyom lennél, ahogy pár száz éve. Tanultam újabb kínzási módszereket, na mit szólsz?

- Ha veled megyek, akkor… békén hagyod Damont és Stefant, igaz? – Nem ér annyit… Inkább öljön meg engem és kész. Megérdemlem.

- Veled megyek – suttogta halkan.

- Ne! – ordítottam kétségbeesetten, de akkor már megfogta Klaus kezét. Mintha a boszorkánynak sem tetszett volna a helyzet.

- Öld meg magad – vetette oda hirtelen Klaus Cassynek és döbbenten néztem, ahogy teljesíti a parancsot. De aztán mielőtt az erőm visszatért volna tehetetlenül néztem, ahogy Klaus a karjaiba kapja alélt szerelmemet és eltűnik vele. Ordítottam. Fel sem fogtam többé a külvilágot.  Eszeveszetten rohantam abba az irányba, amerre sejtettem őket. De minden csendes volt, csak a saját vad zihálásomat hallottam.

- Nem. Nem. NEM! – üvöltöttem. Az állatok ijedten váltak szét, elmenekülve az utamból. De hiába kutattam fel az egész környéket, hiába rohantam végig több városon is, nem találtam őt.

Elüldöztem és elvesztettem.

- Ébresztő! – hallottam egy hangot valahonnan a ködön túlról. Még mindig a múltban jártam, azon az éjjelen, amikor elvesztettem mindent. Újra. Felrémlett előttem a szőke lány ártatlanul pimasz arca és felpattant a szemem. De nem az fogadott, amire számítottam. Nem a szőke lány állt előttem, de kétségkívül azonnal felismertem.

Elkerekedett szemekkel mértem végig és nem hittem a szememnek. Túl szép volt, hogy igaz legyen. De hiszen ő… nem lehet!

- Minden rendben, Damon? – kérdezte kedves hangon. És tényleg, az arcán aggodalom látszott. – Elég rendesen elbánt veled.

- Hogy…?

- Nem mondhatom el neked, hogy ki az.

- Nem ezt akartam kérdezni. Hogy lehet, hogy te…?

- Ez egy nagyon hosszú történet, Damon – sóhajtotta gondterhelten és beszélni kezdett, én pedig döbbenten ittam a szavait.

/Charlotte szemszöge/

Bódultan tértem magamhoz és egy pillanatra összerezzentem a fájdalomtól. Alig bírtam kinyitni a szememet, talán vér ragasztotta össze. Alighanem gyorsan gyógyultam, de nem eléggé.

Végre egyedül voltam. Még mindig a fülemben csengett a hangja, ahogy rajtam szórakozott. Az erő mindenhol ott volt. A levegőben. Benne és bennem is. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen érzés volt, amikor tombolt bennem. Ez nem olyan fajta mágia volt, mint amit Bonnie birtokolt. Ez sokkal ősibb volt, sokkal elemibb. Olyan, ami évszázadokkal ezelőtt az életem része volt.

Nem felejtettem el, hogy mit mondott Cassy. Nem törhet ki belőlem a mágia, mert abba belehalhatok. De nem lenne nagy veszteség, nem igaz? Hiányzott az érzés, az erő. Olyan volt, mintha egy különleges hatalom lenne a kezemben, és nem függenék semmitől és senkitől. A boszorkány erő maga lett volna a szabadság számomra, nem csoda, hogy vágyni kezdtem rá. Persze tudtam, hogy lehetetlen. Egyébként is, hogyan lehetne egy vámpír boszorkány is egyszerre? Ez ellent mondana természet törvényeinek. Túl hatalmas lennék, de talán lenne annyi erőm, hogy elpusztítsam Klaust.

Hirtelen a világ pörögni kezdett és a színek egyetlen masszává folytak össze. Hátrabicsaklott a fejem, a szemem fennakadt és hörögve zuhantam valami különös eszméletlen állapotba.

„Egy erdőben voltam. Csak álltam céltalanul, mintha nem lenne semmi dolgom. Mintha ez teljesen természetes volna így. Óvatosan simítottam végig az egyik fa törzsén, és boldogan szívtam magamba a friss levegőt.

- Charee? – hallottam egy nagyon ismerős hangot. Mintha dróton rángattak volna, úgy pördültem meg a tengelyem körül. Néma áhítattal döbbentem rá, hogy tényleg ő áll előttem. Más volt, mint az emlékeimben. A haja hosszabbra nőtt, az arcát több napos borosta fedte, a szemei arról árulkodtak, hogy valami rossz dolog történt vele. De mindent összevetve… Ő volt az.

- Damon! – sikítottam magamról megfeledkezve és rohanni kezdtem felé, átszelve minden távolságot közöttünk. Mint a madár úgy repültem a karjaiba, és ő elkapott engem. Magához szorított és én a fejemet a vállába temettem.

Sírtam, vadul és boldogan, ő pedig vigyorogva ismételgette a nevemet. Aztán mikor elhallgatott, megcsókolt. Olyan kétségbeesett intenzitással, hogy majdnem elvesztettem minden józan ítélőképességemet.

- Annyira hiányoztál – suttogtam.

- Fogalmad sincs mennyire – suttogta rekedten. Belenéztem kék szemeibe, és megpróbáltam megfejteni a változásokat. Máshogy nézett rám… valahogy sokkal több szeretettel. – Meg kell, hogy találjalak. Sajnálom, amit tettem és… én… nem mondtam, hogy…

Mint a villámcsapás úgy kólintott fejbe az emlék, amit Damon jelenléte újból eszembe jutatott.

- Megcsaltál – suttogtam a szavakat és hátrálni kezdtem.

- Az nem számít, csak te és az, hogy… a fenébe is… merre vagy?

- Tessék? Itt vagyok…

De rádöbbentem, hogy igaza van. Nem voltam itt. Csak álmodtam. Most tűnt csak fel, hogy mennyire álomszerű ez az egész.

- Charee… merre vagy? Mi történt veled? – kérdezte kétségbeesetten, de én egyre távolodtam. Nem akartam, de mintha nem is én uraltam volna a testemet.

- Charlotte! Charlotte! – kiáltotta valaki a nevemet, de kellett néhány pillanat ahhoz, hogy felfogjam, ki is beszél hozzám.

- Megmondtam, hogy ne essen komoly baja! – üvöltötte Klaus dühösen, majd felkapott a karjaiba. Nem értettem. Mit akar még tőlem? Hova visz? Nem volt elég?

Az út túl sokáig tartott, fájt minden porcikám. De valahogy volt egy olyan különös érzésem, hogy nem is a boszorkány okozta ezt az állapotot, hanem… az álmom. Felidéztem magamban Damon csodálatos vonásait és kis híján elmosolyodtam. Annyira hiányzott már, hogy lássam őt.

Hideg, nedves valami ért az arcomhoz. Egy gyengéd kéz kezdte lemosni az arcomra száradt vért, én pedig csendben tűrtem. Kisimította a hajamat az arcomból és még egyszer óvatosan letörölte a szemeimet.

Megpróbáltam kinyitni a szemem, de összerándultam a fájdalomtól. Végül mégis sikerült. De nem az fogadott, amire vártam. Ami azt illeti, sose gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.

Klaus ült mellettem, a kezében egy ronggyal. Ápolt engem. Tágra nyíltak a szemeim a döbbenettől.

Időpont változás

Sziasztok!
Sajnos van egy rossz hírem. Visszaáll a heti egy frissítés, mivel időhiány miatt nem tudok sokat foglalkozni az írással. Az állandó időpont péntek lesz, a komment határ pedig 10. Ennek fényében - bár nincs meg a 10 vélemény - pénteken hozom az új fejezetet!
A facebook oldalamra - Ginewra - felkerül egy előzetes is :)
Puszi:
Ginewra

34. fejezet: A szőkék mindig veszélyesek

Sziasztok! Nem azért nem hoztam frisst kedden, mert nem volt kész, hanem mert kevés volt a vélemény :) Köszönöm azoknak akik írtak! Bár a következő fejezettel még sehol sem tartok, igyekezni fogok. Az ihlethiány nem túl jó dolog :/ Ráadásul most tudtam meg hogy meglett a nyelvvizsgám úgyhogy most túl boldog vagyok az íráshoz :D

Na mindegy. Jó olvasást!!

E/3

Halk léptek koppantak egy csendes néma sötét folyosón. Egy baljós alak tűnt elő a sötétből és tartott egy titkos szoba felé. Klaus a kilincsre tette a kezét majd sóhajtva belépett az apró dohos helyiségbe, ahol néma csend honolt. Végig pásztázta a szemével az összes fekete koporsót, és leült egy székre. Bosszantotta, hogy a hatodik koporsó még mindig üres volt, annak ellenére, hogy a tőr mindig a zsebében lapult. Hát igen, nem csak ő örökölte az átverésre való hajlamot. Azt hitte, hogy Elijaht lesz majd a legnehezebb megölni. Vagy legalábbis kivonni a forgalomból. Ami azt illeti, muszáj volt ezt tennie velük. Sosem engedték volna, hogy véghez vigye a terveit. Számukra mindig is rémisztő volt, hogy egy hibrid a testvérük.

Elsőként Clementinát találta meg. Ő volt utánam a legidősebb, Mikael, az apjuk első gyermeke. Sose félt tőlem igazán. Hideg volt és higgadt, nehezen lehetett kihozni a sodrából. Gyűlölte, hogy bármit tett ő rá nem volt hatással. Odalépett az első koporsóhoz, látni akarta az arcot, ami mindig megvetette őt.

De a koporsó üres volt. Döbbent ziháló hang szakadt fel a torkából. Pánikszerűen nyitotta fel sorban a többit is. De mind üres volt. Az összes testvére eltűnt. A hatodik koporsóban azonban egy megsárgult pergamen lap hevert.

„Ezentúl az én szabályaim szerint játszunk!” – olvasta el az ismerős kézzel írt sorokat, majd felordított.

Hogyan juthatott be ide? Klausnak fogalma sem volt. De most vágyott arra, hogy igazán megölje az egyik testvérét. Fogalmuk sincs, hogy milyen veszélyes életben maradniuk…

A természetnek meg voltak a maga törvényei. Nem lehetett életben ennyi hatalmas lény, és ez áldozatokkal jár. Ez az erő okozta a hatodik koporsó tulajdonosának az őrületét is, ami elől Klaus meg akarta védeni a testvéreit…

A dolgok kicsúsztak Klaus kezei közül. Maga mellé kellett állítania Charlotte-t és felszínre hozni az erejét, ez az egyetlen esélye. Vagy talán bele kéne vágnia a hibridek tenyésztésébe, minél előbb.

/Damon szemszöge/

„Charee!

Minden jogod meg van arra, hogy gyűlölj és a helyedben én is ezt tenném. Megérdemelsz tőlem egy magyarázatot. Minden oda vezethető vissza, hogy te megismerted Klaust. Első látásra beleszerettem, de nem mondtam el senkinek, nem mondhattam el. Meghúzódtam a háttérben és éltem az életem. Aztán elmentél vele. Hihetetlenül gyűlöltelek eleinte, aztán… rádöbbentem, hogy ki is ő valójában. Már csak miattad aggódtam. Megkerestem őt a kötelék segítségével, ami hozzá kötött és felajánlottam neki magam. Ez volt az egyetlen út, hogy a bizalmába férkőzzek és megtudjam, hogy hol vagy. Nem mintha nagyon ellenemre lett volna a dolog, amit szégyellek. Ő adta a vért, ahhoz, hogy túléld a feláldozásodat, és én itattam meg veled. Nem tudtam, mit teszek, nem tudtam, hogy szörnyeteggé változtatlak. Nem tudtam, hogy a vérét adja oda, és hogy ez milyen hatással lesz majd rád. Csak azt tudtam, hogy szerinte ezzel túl fogod élni. Persze, ő nem akarta, hogy ez megtörténjen, de nem sikerült megakadályoznia, hogy elvegyék a farkas énjét. Azt nem is kell mondanom, hogy a véréért hatalmas árat fizettem. Tartoztam neki. Amikor elkapott téged… az az első árulásom volt. Nem voltam rá büszke. Akkor kezdtem kutatni azután, hogy hogyan lehetne megölni őt. De… nem bírtam tovább, ezért elmentem érted. Amikor nemrég megharapott a vérfarkas… megint elmentem hozzá. Tudtam, hogy csak az ő vére gyógyíthat meg. De megint nagy volt az ár, amit cserébe kért. Nem akartam megfizetni. Nem akartam én lenni, aki megvalósítja a rituálét és megerősíti őt. De egyre rosszabbul voltál és nekem nem volt választásom. Megkaptam tőle az ellenszert. De mire odaértem volna hozzád, te nem voltál sehol. Azt hittem, hogy meghaltál és hiába volt az egész. Aztán megjelentél élve és egészségesen és alig hittem a szememnek. Fogalmam sem volt, hogy ki mentett meg. Bár már azt hiszem, hogy tudom. Te is meg fogod tudni hamarosan. Legalábbis remélem.

Ismerem Klaust, csak addig kellek majd neki, amíg meg nem teszem, amit kér. Soha nem leszek szabad, és nem akarlak még egyszer elárulni. Annak ellenére, hogy nincs hatalma felettem, meg fogom ölni magam, ha arra kér.

Sajnálok mindent. Sajnálok mindent, amit tettem, és amit soha nem tettem meg.

Cassy.”

- És ezt ti elhiszitek? – horkantam fel. – Világos, hogy hazudik.

- Damon – sóhajtotta az öcsém. Hogy lehet ennyire naiv? A kis kígyó ügyes ürügyet talált, de akkor sincs mentsége arra, amit tett.

- Megfizetett érte.

- Igazán? – vontam fel a szemöldököm. – Én úgy gondolom, hogy Charee fizet érte minden pillanatban. Nektek erről az egészről fogalmatok sincsen.

- Nem fogja megölni. Akkor már megtette volna.

- És Stefan te igazán azt gondolod, hogy a halálnál nincs is rosszabb? Nem tudod, hogy miket művelt vele az az állat, amíg a foglya volt, és hogy mennyire rettegett tőle. Bele fog őrülni.

- Charee erős lány.

Keserűen felnevettem.

- Elena is az. Mégis… megnézném, ahogy te megengeded bárkinek is, hogy minden lehetséges módon megkínozza.

Stefan elsápadt. Gyűlöltem őt ebben a pillanatban. Semmit nem értett. Neki meg volt mindene. Volt, aki megmentette helyette Elenát, és Elena vele volt élve. Az élet szívás. Vannak, akiket megállás nélkül szívat valamivel.

- Beszélnem kell Bonnie-val. Tud már valamit?

- Még nem. Talán a segítségeddel megtalálhatná.

- Nem vagyok jó a hókusz-pókuszban, nem hinném, hogy sokat segíthetnék. Most pedig tiplizz innen. Ideje egy nyakas kis desszertnek.

- Persze, ölj meg még több embert. Csak el ne felejtsd közben, hogy mi az, amit valójában szeretnél. Egyedül Bonnie tud benne segíteni.

- Bonnie nem ért semmihez és most hagyj békén. Nem érdekel a kis boszi – csattantam fel és felpattantam az ágyamról, hogy magamra kapjak valamit. Feltett célom volt, hogy leiszom magam és felszedek valami dögös spinét. Ötletem sem volt, hogy hol keressem Charlotte-t, aki mellesleg éppen gyűlöl. Eggyel több ok arra, hogy megvessen, számít még? Csak egy kis kikapcsolódást akartam mielőtt elkezdek gondolkozni. Mindig is improvizálva születtek a terveim, talán csak sodródnom kell az eseményekkel és várni valamire, ami elindít valamit.

De előtte még körbenéztem az internetes hírek között Klaus nyomait kutatva. Nem lehet igaz, hogy csendben meglapul, és nem tesz semmi mocskosat. Általában idáig érezni a tettei bűzét, akkor most miért békés minden? Nem találtam semmi hibrid rémuralomra utaló jelet, úgyhogy bepattantam a kocsimba és elindultam a Grillbe.

Útközben felhívtam Ricet, hogy elmehetnénk holnap az egyetemi könyvtárba kutakodni egy kicsit az Ősök után. Természetesen nem örült neki, hogy megint dróton rángatom, de annak igen, hogy abbahagytam a búskomorságot.

Pedig legszívesebben tényleg csak innék és innék, amíg el nem vesztem az öntudatom. De ezt valahogy nem akartam említeni senkinek. Miközben megrendeltem az első felest, Charlotte járt a fejemben. Láttam magam előtt, amikor először láttam itt. Akkor még meg akart ölni. Nem is emlékezett rám, arra, hogy ki voltam neki. Meg kellett volna akadályoznom, hogy elhagyjon a fapados esküvőnk után. El kellett volna égetnem Katherine-nek még a képét is. Csak megkeserítette az életem. Annak ellenére, hogy nemrég megmentette a bátyámat. Talán emiatt már nem tudtam annyira gyűlölni. De ő akkor is Katherine volt. Katherine, akinek még az emléke is olyan kegyetlen volt, hogy elűzte mellőlem az egyetlen személyt, aki csak engem szeretett. Aki nem volt oda az öcsémért, aki nem rángatott dróton, ha úgy tartja kedve, de a szabadságomat is tiszteletben tartotta.

- Meddig szuggerálod azt a poharat? Már üres – hallottam egy halk kuncogást magam mellől. Most ébredtem csak rá, hogy már egy ideje csak bámulok magam elé, és az emlékeimbe temetkezem. Egy gyönyörű szőke lány ült mellettem ártatlan mosollyal az arcán. Olyan volt, mint egy védtelen őzike, nem is sejtette, hogy milyen veszélyes alakkal hozta össze a sors.

Elmosolyodtam.

- Meghívhatlak valamire? – kérdeztem bevetve minden sármomat. Szomjas voltam és már el is képzeltem, ahogy beleharapok a lány bársonyos bőrébe. Szinte láttam, ahogy a szája döbbenten elnyílik, a szemei megtelnek rettegéssel, a teste megvonaglik alattam… Charee nem lenne éppen büszke rám, de ő is megölt nemrég pár embert. Én is szórakozhatok egy kicsit. Túlságosan megpuhultam mostanában.

- Egy martinit – fordult Matt felé, aki engedelmesen csodálta a szépségét. Régen láttam ilyen szép lányt. Most vettem csak észre, hogy többen is nyálcsorgatva bámulják. Elégedettség öntött el.

Egy-két jól irányzott bók és negyed órával később már szinte a tenyeremből evett. Lenyűgözve hallgatta a szavaimat és folyamatosan mosolygott. Minden tökéletesen alakult.

- Későre jár, hazakísérhetlek? – kérdeztem udvariasan. Muszáj volt olyan helyre vinnem, ahol nincsenek szemtanúk.

- Nem is tudom – felelte bizonytalanul. Idegesen csavargatta a hajtincseit, de a tekintetében láttam, hogy velem akar jönni.

- Veszélyes odakint egyedül, nem lenne biztonságos egy ilyen szép lánynak egyedül a sötét utcákon.

- Rendben – egyezett bele, már a válasza inkább kérdésnek hatott.

- Damon? Van egy perced? – nézett rám Matt rosszallóan.

- Kint megvárlak – mosolygott rám a szőke.

- Ki ez? – kérdezte Matt durván. Mintha lenne bármi köze is hozzá.

- Na ide figyelj öcsi – löktem neki a falhoz. – Törődj a magad dolgával.

Most jöttem csak rá, hogy meg sem kérdeztem a lány nevét. Kellemetlen, de volt raktáron elég univerzális becenevem.

- Nem ölhetsz meg minden vendéget – sziszegte bátran.

- Ha az lesz a célom, észre fogod venni. Nem ölöm meg mellesleg. Van még más picsogás vagy mehetek végre?

Költői kérdésnek szánva hagytam faképnél. Kilépve a Grillből, körülnéztem. Nem láttam sehol a szőkét.

- Itt vagy? Szöszi? – kérdeztem a sötétségtől, mire lépéseket hallottam mögöttem. Biztos voltam benne, hogy ő az, ezért meg se fordultam. Biztosan rám van kattanva és meg akart lepni. Ki vagyok én, hogy elrontsam egy ártatlannak látszó bombázó meglepetését?

- A férfiak sosem tanulnak – hallottam egy gúnyos hangot és egy karó fúrta át a mellkasomat. Mi a fene? Hörögve estem térdre és alig láttam a fájdalomtól. A hátamra fordultam, hogy lássam a támadóm arcát.

A szőke lány állt felettem. Mi a franc? Hogy a fészkes fenébe? Angyali arca mögött most mást láttam. Töménytelen gúnyt.

Francba. Tudhattam volna, hogy a szőkék mindig veszélyesek…