34. fejezet: A szőkék mindig veszélyesek

Sziasztok! Nem azért nem hoztam frisst kedden, mert nem volt kész, hanem mert kevés volt a vélemény :) Köszönöm azoknak akik írtak! Bár a következő fejezettel még sehol sem tartok, igyekezni fogok. Az ihlethiány nem túl jó dolog :/ Ráadásul most tudtam meg hogy meglett a nyelvvizsgám úgyhogy most túl boldog vagyok az íráshoz :D

Na mindegy. Jó olvasást!!

E/3

Halk léptek koppantak egy csendes néma sötét folyosón. Egy baljós alak tűnt elő a sötétből és tartott egy titkos szoba felé. Klaus a kilincsre tette a kezét majd sóhajtva belépett az apró dohos helyiségbe, ahol néma csend honolt. Végig pásztázta a szemével az összes fekete koporsót, és leült egy székre. Bosszantotta, hogy a hatodik koporsó még mindig üres volt, annak ellenére, hogy a tőr mindig a zsebében lapult. Hát igen, nem csak ő örökölte az átverésre való hajlamot. Azt hitte, hogy Elijaht lesz majd a legnehezebb megölni. Vagy legalábbis kivonni a forgalomból. Ami azt illeti, muszáj volt ezt tennie velük. Sosem engedték volna, hogy véghez vigye a terveit. Számukra mindig is rémisztő volt, hogy egy hibrid a testvérük.

Elsőként Clementinát találta meg. Ő volt utánam a legidősebb, Mikael, az apjuk első gyermeke. Sose félt tőlem igazán. Hideg volt és higgadt, nehezen lehetett kihozni a sodrából. Gyűlölte, hogy bármit tett ő rá nem volt hatással. Odalépett az első koporsóhoz, látni akarta az arcot, ami mindig megvetette őt.

De a koporsó üres volt. Döbbent ziháló hang szakadt fel a torkából. Pánikszerűen nyitotta fel sorban a többit is. De mind üres volt. Az összes testvére eltűnt. A hatodik koporsóban azonban egy megsárgult pergamen lap hevert.

„Ezentúl az én szabályaim szerint játszunk!” – olvasta el az ismerős kézzel írt sorokat, majd felordított.

Hogyan juthatott be ide? Klausnak fogalma sem volt. De most vágyott arra, hogy igazán megölje az egyik testvérét. Fogalmuk sincs, hogy milyen veszélyes életben maradniuk…

A természetnek meg voltak a maga törvényei. Nem lehetett életben ennyi hatalmas lény, és ez áldozatokkal jár. Ez az erő okozta a hatodik koporsó tulajdonosának az őrületét is, ami elől Klaus meg akarta védeni a testvéreit…

A dolgok kicsúsztak Klaus kezei közül. Maga mellé kellett állítania Charlotte-t és felszínre hozni az erejét, ez az egyetlen esélye. Vagy talán bele kéne vágnia a hibridek tenyésztésébe, minél előbb.

/Damon szemszöge/

„Charee!

Minden jogod meg van arra, hogy gyűlölj és a helyedben én is ezt tenném. Megérdemelsz tőlem egy magyarázatot. Minden oda vezethető vissza, hogy te megismerted Klaust. Első látásra beleszerettem, de nem mondtam el senkinek, nem mondhattam el. Meghúzódtam a háttérben és éltem az életem. Aztán elmentél vele. Hihetetlenül gyűlöltelek eleinte, aztán… rádöbbentem, hogy ki is ő valójában. Már csak miattad aggódtam. Megkerestem őt a kötelék segítségével, ami hozzá kötött és felajánlottam neki magam. Ez volt az egyetlen út, hogy a bizalmába férkőzzek és megtudjam, hogy hol vagy. Nem mintha nagyon ellenemre lett volna a dolog, amit szégyellek. Ő adta a vért, ahhoz, hogy túléld a feláldozásodat, és én itattam meg veled. Nem tudtam, mit teszek, nem tudtam, hogy szörnyeteggé változtatlak. Nem tudtam, hogy a vérét adja oda, és hogy ez milyen hatással lesz majd rád. Csak azt tudtam, hogy szerinte ezzel túl fogod élni. Persze, ő nem akarta, hogy ez megtörténjen, de nem sikerült megakadályoznia, hogy elvegyék a farkas énjét. Azt nem is kell mondanom, hogy a véréért hatalmas árat fizettem. Tartoztam neki. Amikor elkapott téged… az az első árulásom volt. Nem voltam rá büszke. Akkor kezdtem kutatni azután, hogy hogyan lehetne megölni őt. De… nem bírtam tovább, ezért elmentem érted. Amikor nemrég megharapott a vérfarkas… megint elmentem hozzá. Tudtam, hogy csak az ő vére gyógyíthat meg. De megint nagy volt az ár, amit cserébe kért. Nem akartam megfizetni. Nem akartam én lenni, aki megvalósítja a rituálét és megerősíti őt. De egyre rosszabbul voltál és nekem nem volt választásom. Megkaptam tőle az ellenszert. De mire odaértem volna hozzád, te nem voltál sehol. Azt hittem, hogy meghaltál és hiába volt az egész. Aztán megjelentél élve és egészségesen és alig hittem a szememnek. Fogalmam sem volt, hogy ki mentett meg. Bár már azt hiszem, hogy tudom. Te is meg fogod tudni hamarosan. Legalábbis remélem.

Ismerem Klaust, csak addig kellek majd neki, amíg meg nem teszem, amit kér. Soha nem leszek szabad, és nem akarlak még egyszer elárulni. Annak ellenére, hogy nincs hatalma felettem, meg fogom ölni magam, ha arra kér.

Sajnálok mindent. Sajnálok mindent, amit tettem, és amit soha nem tettem meg.

Cassy.”

- És ezt ti elhiszitek? – horkantam fel. – Világos, hogy hazudik.

- Damon – sóhajtotta az öcsém. Hogy lehet ennyire naiv? A kis kígyó ügyes ürügyet talált, de akkor sincs mentsége arra, amit tett.

- Megfizetett érte.

- Igazán? – vontam fel a szemöldököm. – Én úgy gondolom, hogy Charee fizet érte minden pillanatban. Nektek erről az egészről fogalmatok sincsen.

- Nem fogja megölni. Akkor már megtette volna.

- És Stefan te igazán azt gondolod, hogy a halálnál nincs is rosszabb? Nem tudod, hogy miket művelt vele az az állat, amíg a foglya volt, és hogy mennyire rettegett tőle. Bele fog őrülni.

- Charee erős lány.

Keserűen felnevettem.

- Elena is az. Mégis… megnézném, ahogy te megengeded bárkinek is, hogy minden lehetséges módon megkínozza.

Stefan elsápadt. Gyűlöltem őt ebben a pillanatban. Semmit nem értett. Neki meg volt mindene. Volt, aki megmentette helyette Elenát, és Elena vele volt élve. Az élet szívás. Vannak, akiket megállás nélkül szívat valamivel.

- Beszélnem kell Bonnie-val. Tud már valamit?

- Még nem. Talán a segítségeddel megtalálhatná.

- Nem vagyok jó a hókusz-pókuszban, nem hinném, hogy sokat segíthetnék. Most pedig tiplizz innen. Ideje egy nyakas kis desszertnek.

- Persze, ölj meg még több embert. Csak el ne felejtsd közben, hogy mi az, amit valójában szeretnél. Egyedül Bonnie tud benne segíteni.

- Bonnie nem ért semmihez és most hagyj békén. Nem érdekel a kis boszi – csattantam fel és felpattantam az ágyamról, hogy magamra kapjak valamit. Feltett célom volt, hogy leiszom magam és felszedek valami dögös spinét. Ötletem sem volt, hogy hol keressem Charlotte-t, aki mellesleg éppen gyűlöl. Eggyel több ok arra, hogy megvessen, számít még? Csak egy kis kikapcsolódást akartam mielőtt elkezdek gondolkozni. Mindig is improvizálva születtek a terveim, talán csak sodródnom kell az eseményekkel és várni valamire, ami elindít valamit.

De előtte még körbenéztem az internetes hírek között Klaus nyomait kutatva. Nem lehet igaz, hogy csendben meglapul, és nem tesz semmi mocskosat. Általában idáig érezni a tettei bűzét, akkor most miért békés minden? Nem találtam semmi hibrid rémuralomra utaló jelet, úgyhogy bepattantam a kocsimba és elindultam a Grillbe.

Útközben felhívtam Ricet, hogy elmehetnénk holnap az egyetemi könyvtárba kutakodni egy kicsit az Ősök után. Természetesen nem örült neki, hogy megint dróton rángatom, de annak igen, hogy abbahagytam a búskomorságot.

Pedig legszívesebben tényleg csak innék és innék, amíg el nem vesztem az öntudatom. De ezt valahogy nem akartam említeni senkinek. Miközben megrendeltem az első felest, Charlotte járt a fejemben. Láttam magam előtt, amikor először láttam itt. Akkor még meg akart ölni. Nem is emlékezett rám, arra, hogy ki voltam neki. Meg kellett volna akadályoznom, hogy elhagyjon a fapados esküvőnk után. El kellett volna égetnem Katherine-nek még a képét is. Csak megkeserítette az életem. Annak ellenére, hogy nemrég megmentette a bátyámat. Talán emiatt már nem tudtam annyira gyűlölni. De ő akkor is Katherine volt. Katherine, akinek még az emléke is olyan kegyetlen volt, hogy elűzte mellőlem az egyetlen személyt, aki csak engem szeretett. Aki nem volt oda az öcsémért, aki nem rángatott dróton, ha úgy tartja kedve, de a szabadságomat is tiszteletben tartotta.

- Meddig szuggerálod azt a poharat? Már üres – hallottam egy halk kuncogást magam mellől. Most ébredtem csak rá, hogy már egy ideje csak bámulok magam elé, és az emlékeimbe temetkezem. Egy gyönyörű szőke lány ült mellettem ártatlan mosollyal az arcán. Olyan volt, mint egy védtelen őzike, nem is sejtette, hogy milyen veszélyes alakkal hozta össze a sors.

Elmosolyodtam.

- Meghívhatlak valamire? – kérdeztem bevetve minden sármomat. Szomjas voltam és már el is képzeltem, ahogy beleharapok a lány bársonyos bőrébe. Szinte láttam, ahogy a szája döbbenten elnyílik, a szemei megtelnek rettegéssel, a teste megvonaglik alattam… Charee nem lenne éppen büszke rám, de ő is megölt nemrég pár embert. Én is szórakozhatok egy kicsit. Túlságosan megpuhultam mostanában.

- Egy martinit – fordult Matt felé, aki engedelmesen csodálta a szépségét. Régen láttam ilyen szép lányt. Most vettem csak észre, hogy többen is nyálcsorgatva bámulják. Elégedettség öntött el.

Egy-két jól irányzott bók és negyed órával később már szinte a tenyeremből evett. Lenyűgözve hallgatta a szavaimat és folyamatosan mosolygott. Minden tökéletesen alakult.

- Későre jár, hazakísérhetlek? – kérdeztem udvariasan. Muszáj volt olyan helyre vinnem, ahol nincsenek szemtanúk.

- Nem is tudom – felelte bizonytalanul. Idegesen csavargatta a hajtincseit, de a tekintetében láttam, hogy velem akar jönni.

- Veszélyes odakint egyedül, nem lenne biztonságos egy ilyen szép lánynak egyedül a sötét utcákon.

- Rendben – egyezett bele, már a válasza inkább kérdésnek hatott.

- Damon? Van egy perced? – nézett rám Matt rosszallóan.

- Kint megvárlak – mosolygott rám a szőke.

- Ki ez? – kérdezte Matt durván. Mintha lenne bármi köze is hozzá.

- Na ide figyelj öcsi – löktem neki a falhoz. – Törődj a magad dolgával.

Most jöttem csak rá, hogy meg sem kérdeztem a lány nevét. Kellemetlen, de volt raktáron elég univerzális becenevem.

- Nem ölhetsz meg minden vendéget – sziszegte bátran.

- Ha az lesz a célom, észre fogod venni. Nem ölöm meg mellesleg. Van még más picsogás vagy mehetek végre?

Költői kérdésnek szánva hagytam faképnél. Kilépve a Grillből, körülnéztem. Nem láttam sehol a szőkét.

- Itt vagy? Szöszi? – kérdeztem a sötétségtől, mire lépéseket hallottam mögöttem. Biztos voltam benne, hogy ő az, ezért meg se fordultam. Biztosan rám van kattanva és meg akart lepni. Ki vagyok én, hogy elrontsam egy ártatlannak látszó bombázó meglepetését?

- A férfiak sosem tanulnak – hallottam egy gúnyos hangot és egy karó fúrta át a mellkasomat. Mi a fene? Hörögve estem térdre és alig láttam a fájdalomtól. A hátamra fordultam, hogy lássam a támadóm arcát.

A szőke lány állt felettem. Mi a franc? Hogy a fészkes fenébe? Angyali arca mögött most mást láttam. Töménytelen gúnyt.

Francba. Tudhattam volna, hogy a szőkék mindig veszélyesek…