33. fejezet: Élők és holtak

Olyan mértékű gyűlölet volt bennem, amit nehezen kezeltem. Követni kezdtem Klaust, mindenhova. Tudtam, hogy érzi, hogy valaki mindig mögötte van, de soha nem buktam le. Miután Stefan Salvatore felhagyott a gyilkolással, Klaus is elhagyta Chicago-t. Mintha hiányolta volna a ripper fiút. Igaz, ami igaz, olyanok voltak mint a veszedelem, őrjítően veszélyes csapatot alkottak. Féltettem Lexit a bátyám haragjától. Soha nem tűrte, ha valami nem az övé. Lexi pedig elvette tőle Stefant és Elijaht is. Legalábbis ezt hittem, amíg meg nem láttam őket. Mármint a két bátyámat. Együtt.

- No lám… kit látnak szemeim – csodálkozott Klaus és megragadta az öccse torkát. Nehezemre esett, hogy ne avatkozzak bele. Én csak csendes megfigyelő voltam, gyűjtöttem az információkat. Én követtem a vadat, és nem fordítva. Végre én voltam a jobbik oldalon.

- Engedj el, testvérem – nyögte Elijah meghunyászkodva. – A bocsánatodért jöttem.

Klaus nem tűnt meglepettnek, én annál inkább. Ő csak vigyorgott elégedetten, mint akinek eljött a karácsony. Hogy képes megalázkodni neki? Pont ő, aki a kezdetektől fogva átlátott aljas játékain? A csalódás könnyei folytak végig az arcomon, de gyorsan lesepertem őket.

A gyűlölet hevesen mart belém, szinte összegörnyedtem váratlanságától. A szemeim vérben forogtak, és majdnem felmorogtam, de a kezemet a számra tettem és elfojtottam a hangokat.

Ölni akartam. Őket nem ölhettem meg, még nem ismertem a módját. Csak a tőrrel lehetett, de az Klausnál volt, vagy lehet, hogy már meg is semmisült. Nem lepődnék meg. Más lehetőség pedig nem létezett. Még boszorkány erővel lehetett volna, de hát… nem állt rendelkezésemre olyan boszorkány, aki alkalmas lett volna.

Így hát rohanni kezdtem és az első útba eső embernek elvágtam a torkát. Megérdemelte. Élt. Én nem élhettem soha igazán, neki már így is túl sok adatott meg. Túl sok halandó perc. Élvezze hát most a halandóságát. Most élvezheti! Elszégyelltem magam és a földre rogytam. Véres kezemet remegve csúsztattam az ölembe és megsemmisülten meredtem a testre.

Talán mégsem vagyok különb Klausnál. Talán nem az vagyok, akinek hittem magam. Csak egy szörnyeteg. Talán minden vámpír egy szörnyeteg, akárhogy is áltatjuk magunkat.

/Részlet Alina naplójából/

/Damon szemszöge/

Becsuktam a kopott naplót a sarokba hajítottam. Hosszú idő óta ez a néhány sor volt az egyetlen, ami rávett, hogy megmozduljak. Hevesen magamra kaptam egy fekete inget, egy kopott farmert, egy fekete cipőt.

Felkaptam a telefonom, amikor észrevettem, hogy senki nincs itthon. Káromkodva kerestem ki az öcsém számát és tárcsáztam. Beszélnem kellett vele. Tudott valamit Klausról, amit mi nem. Nem mondta el. Szét tudtam volna tépni érte. Talán tudott olyan dolgokat, amelyek segítségével megtalálhatnám Őt.

Az üzenetrögzítő felelt.

- Menj a francba! Miért nem veszed fel a tetves telefont? – morogtam dühösen, majd berontottam a szobájába, ahol már félig Elena szobája volt. Kutattam egy kicsit a papírok között és meg is találtam, amit kerestem.

Temetés. Állt a fekete gyöngybetűkkel írt felirat. Felhorkantam. Mi a fenét akarnak ott? Cassy egy áruló! Kezdtem megérteni Alina érzéseit, én is hihetetlen gyűlöletet éreztem. Sosem fogom elfelejteni, amit tett. Ha nem halt volna meg, én öltem volna meg. Ebben teljesen biztos voltam.

Megvárhattam volna őket, de aztán eszembe jutott Destiny vagyis Hope, vagy mi a neve. Fejbe vágott a felismerés, ott kellene lennem. Segíteni akart nekünk és Charee lánya volt. Próbáltam kiverni a fejemből az egész rituálét. Nem bírtam még gondolni se rá. Még soha nem láttam olyan mértékű fájdalmat senkinek az arcán, mint Charlotte-én, amikor Klaus megölte a lányát. Akkor… szinte láttam, ahogy meghalt benne valami…

Bevágtam magam után az ajtót, de úgy, hogy vakolatdarabok hulltak a földre. A kocsimba pattantam és hajtani kezdtem a temető felé.

Az út nem tartott sokáig, hamar megláttam a temető jellegzetes vonásait. Vettem egy mély levegőt, magamra öltöttem a mindennapok álarcát és kiszálltam az autómból. Már elkezdődött. Egy kisebb tömeg gyűlt össze és fekete ruhában egy sír köré verődtek. Ott volt Stefan Elena derekát ölelve, Tyler hasonló pózban Caroline-nal, Bonnie, Jenna, Alaric, Jeremy, Matt és egy csomó városi ember.

- Damon? – engedte el Stefan Elenát, és hozzám lépett. Elhúztam a számat az arckifejezése láttán.

- Mi a helyzet?

- Nem hittem, hogy eljössz.

- Én se. De… gondoltam Hope miatt megéri eljönnöm – vontam meg a vállam tetetett közönnyel. Nem tudtam igazán eltitkolni az elmúlt időszakot, amikor az emberségem szánalmasan megmutatkozott.

- Van valami, amit nem tudsz – sóhajtotta gondterhelten. – Hope teste eltűnt már a rituálé másnapján.

- Tessék? – kérdeztem döbbenten. – És ezt mégis mikor akartad közölni velem?

- Mondjuk amikor végre előmászol a szobádból – vetette oda bosszúsan.

- Biztos hogy meghalt?

- Klaus kitépte a szívét, Damon. Mi lehetne ennél biztosabb?

- És akkor mégis kit temettek? – kérdeztem dühösen. – Képesek vagytok tiszteletet adni annak az áruló ribancnak?! Van képetek?

- Higgadj le. Nem kell jelenet. Cassy nem tehetett róla. Bonnie talált egy üzenetet tőle, majd ha végre megnyugszol, megmutatom.

Felhördültem.

- Nem tudja nekem megmagyarázni. Akkor is egy kis… Elena majdnem, Hope meghalt miatta, Charee pedig…

- Nem csak Cassy temetése ez, Damon.

- Hát? – kérdeztem. Nem vártam meg a válaszát, inkább közelebb léptem. A tömeg feje felett pont láttam a sírfeliratot.

„Cassandra és Charlotte Davis”

- Ti teljesen megőrültetek? – üvöltöttem, és nem törődve azzal, hogy ki mit gondol Stefannak estem. Hogy meri őt halottnak nevezni?!

- Damon! Ne! – kiáltották többen. Elena, Bonnie és Alaric talán. Nem érdekelt. Minden dühömet beleadtam. Nem csinálhatnak úgy, mintha halott lenne.

- Sajnálom, Damon. Nem adtál más lehetőséget – hallottam Bonnie halk hangját, majd elsötétült előttem a világ.

/Charlotte szemszöge/

A hófehér repedezett plafonon egy apró bogár mászkált, ide-oda. Üres tekintettel követtem a mozgását, és talán órákon át tanulmányoztam. Puha bársony takarókon feküdtem, minden makulátlan tiszta volt körülöttem. Csak én nem. Véresen és mocskosan, izzadtságtól könnyektől ázva feküdtem. Nem emlékeztem, hogy mióta. Az idő megszűnt, elveszett. Nem létezett többé. Csak a kis fekete bogár a plafonon. Ide-oda. Bizonytalan volt és elveszett, de volt benne valami különös magabiztosság.

- Lotti… - szólongatott egy hang. Mindig más hangsúllyal. Néha lágyan, néha kedvesen, néha rémülten, néha pedig dühösen. Néha megrázott és pofon vágott. Azt hitte, hogy érdekel. Azt hitte, hogy fáj. Fáj. Milyen különös szó. Éreztem valami furcsa sajgást valahol a mellkasom tájékán, de sehol máshol. Talán az nem jó, hogy ilyen fáradt vagyok. Ólomsúlyúnak éreztem a testemet.

- Hagyd ezt végre abba… elég legyen! – ordított a hang türelmetlenül. Hirtelen megfordult körülöttem a világ, a bogár sziluettje eltűnt a szemem elől és egy arcot láttam magam előtt. Ismerős volt. Valahol a nyelvem hegyén volt a neve, valahol a tudatom peremén. De nem tudtam felidézni, nem tudtam gondolkozni. Rázni kezdett. Erős kezei voltak, majdnem éreztem némi kellemetlenséget, de teljesen közömbös volt, hogy mi történik.

Csípős érzés a bőrömön. Egy újabb pofon, mosolyra húzódott az arcom. Üthet. Üssön csak. Engem nem érdekelt.

- Lotti, kedvesem… nézz rám – suttogta, de én nem engedelmeskedtem. Ösztönösen éreztem, hogy ennek itt előttem nem szabad. Nem érdemli meg. Rongybabaként tartott a karjaiban.

- Akkor kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni – fújtatott dühösen, majd a földre lökött. Nagy csattanással zuhantam a padlóra, és úgy maradtam, ahogy estem. Nem mozdultam meg, valahonnan ismerős volt ez a mozdulatsor. Fölém magasodott és vadállat módjára tépte le rólam szakadt ruháimat.

Mennyi ideje lehetek ebben a szobában? Egyáltalán hol vagyok? Felnéztem a jeges tekintetbe és biztos voltam benne, hogy nekem nem itt kéne lennem. Felrémlett előttem egy gyönyörű kék szempár és az a fájdalom, amit utoljára láttam benne. Nem lehetett túl régen.

Durva érintések mocskolták be a bőrömet. Egy kéz szorított, egy kéz simított, egy arc csókolt, egy kemény test feszült nekem. Nem akartam, mégsem ellenkeztem. Akartam a fájdalmat. Vágytam rá. Érezni akartam a testemet, még ha ilyen áron is. Olyan kínt akartam érezni, ami a lelkemben tombolt.

Az üresség eltűnt, de még mindig nem éreztem fizikai fájdalmat. Semmi nem fájt, semmi nem bántott.

Klaus – jutott eszembe a név, amitől korábban féltem. Már nem. Nem tudott már több fájdalmat okozni. Többé nem.

Némán tűrtem Klaus kétségbeesett próbálkozásait arra, hogy megtörjön és adjak ki magamból valamiféle reakciót. De én csak rongybabaként feküdtem a karjaimban üres arccal üveges tekintettel élettelen testtel. Többé nem adok neki örömet. Nem érdekel.

- Reagálj már valamit, a francba is! – ordította az arcomba és a hajamba markolva feszítette ki a nyakam. – Te kényszerítesz kedvesem. Én csak beszélni akartam veled.

Gúnyos mosolyra húztam a számat. Sikerült megmozdulnom. Klaus elengedett és öltözni kezdett. Ennyi? Régen hosszabbnak tűnt az időszak, amíg bennem volt.

- Regina, öltöztesd fel, majd szabadkezet kapsz. Tudom, hogy utálod a vámpírokat. Azt tehetsz vele, amit akarsz. Nekem dolgom van. Még valami nem ölheted meg! – mondta Klaus egy nőnek, aki korábban még egész biztosan nem volt a szobában.

Felnéztem rá.

Leplezetlen kárörömmel nézett rám, mosolya pedig hosszú kínkeserves órákat ígért. Alighogy becsukódott Klaus után a szoba ajtaja a levegőbe emelkedtem, és a falnak csapódtam. De mire visszaeshettem volna erős vasláncok tekeredtek a kezemre és tartottak a falnak szögezve.

Akkor döntöttem el, hogy mindegy mi történt. Harcolni fogok. Újra és újra. Nem bánhat így velem senki. Se ez a boszorkány, se Klaus, se senki. Harcolni fogok.