32. fejezet: A nap ugyanúgy kel fel

Köszönöm a véleményeket! Most jöttem ki a szóbeli nyelvvizsgáról és vadul készülök a holnapi írásbelire szóval nincs időm most sok mindent mondani :D Majd válaszolok a véleményekre! ;)

(E/3)

Stefan Salvatore aggodalmasan figyelte az öccsét. Damon már napok óta nem volt önmaga. Csak feküdt az ágyán és a plafont figyelte. Nem akart inni, nem akart enni. Néha azért felkelt, de csak azért, hogy újra összerombolhassa a szobát, amit Elena újra és újra kitakarított. Mindig hiába.

Stefan gondterhelten csukta be az ajtót, Damon fel sem nézett, amikor kinyitotta nemrég. Nem érdekelte. Nem olyan volt, mint mikor Katherine-t vesztette el, ez valahogy több volt annál.

Katherine… Még mindig előtte rémlett a lány arca, ahogy feláldozza érte az életét… pont ő, aki a legönzőbb lény a földön. Százötven év elmélete dőlt össze, azóta biztos volt benne, hogy a lány sohasem szerette őt. Néhány pillanatig bánta, hogy ezt nem tudhatta előbb. Vajon számítana? Talán nem úgy halt volna meg, hogy mindenki gyűlöli.

- Jól vagy? – kérdezte Elena halkan és átölelte kedvesét. A fiú úgy vonta magához, mintha az élete múlna rajta. Majdnem elvesztette őt. Azt hitte, hogy így is történt. Egyikük sem tudott John Gilbert váratlan önfeláldozásáról. Csak Elena. Élt. És csak ez volt a lényeg. Már a gondolat is, hogy halott legyen elviselhetetlen volt. El sem tudta képzelni, hogy mit érezhet most Damon. Soha nem bánt jól az érzéseivel, és most kétségkívül sok lett belőle.  Elvesztette a szerelmét. Jobban mondva elrabolták, ami talán még rosszabb. Mi legalább nem haragban váltunk volna el, de köztük rengeteg dolog történt. Tudtam a csókról Elena és Damon között, és a féltékenység még mindig ott leledzett bennem, de tudtam, hogy miért történt.

- Soha nem gondoltam volna, hogy Damon ilyen is tud lenni - jegyezte meg Elena.

- Talán, mert csak most ismerte meg igazán azt, akiért megérte egy kicsit emberinek lenni és mást is érezni az érzéketlenségen kívül.

- Meg fogja találni őt, Stefan. Biztos vagyok benne. Nem érhet így véget az ő történetük…

Elena is szomorú volt. Kedvelte Damont, talán egy kicsit vonzódott is korábban hozzá. Nem volt jó szenvedni látni őt. Arra gondolt, amikor a férfi rituálé előtt zaklatottan berontott a szobájába. Már akkor is tudta, hogy hibát követnek el, de Damont nem lehetett lebeszélni.

- Hát tényleg nem érted? Ez az egyetlen lehetséges út! Próbáltam találni másikat, de nincsen. Nem védhetem meg. Te nem tudod, hogy miket tett vele az a szörnyeteg! Nem ismétlődhet meg újra. Ha itt marad, akkor megint szenvedni fog.

- Gyűlölni fog minket, főleg téged. Gondolod, hogy ez nem lenne fájdalmas neki?

- Ugyan már, Elena. Charlotte miattunk nem ment még el. Miattunk és a többiek miatt kockáztatja a szabadságát. Ha meglátna minket… azonnal hátat fordítana ennek a rémálomnak.

- Damon…

- Elena! Annyi mindent tettem meg érted. Annyiszor mentettelek meg másoktól és önmagadtól. Igazán segíthetsz megmenteni most az egyszer őt. Nem akarom, hogy elvigye, érted? Az talán a halálnál is rosszabb. Megölné magát, mintsem hogy Klaus rabja legyen. Ez az egyetlen lehetőség, hogy éljen.

- Mit kell tennem? – sóhajtotta Elena gondterhelten. Nem tetszett neki az ötlet. – Stefan tud róla?

- Még nem, de nem kell aggódnod, vállalom érte a felelősséget.

A következő néhány percben Damon nem szólalt meg. Olyan más volt. A lány nem hitte volna, hogy a férfi képes ilyen áldozatra. A saját életét teszi tönkre.

- Nem lenne jobb, ha együtt mennétek el?

- Nem. Nem jönne velem, és Stefan… túl sokszor segített rajtam. Most én jövök. Azt hiszed, hogy csak azért, mert már mást szeretek, szeretném a halálod?

- Ne har…  - kezdett mentegetőzni, de a férfi hirtelen megfeszült és a kezét a szájára tette. Egy autó fékezett a ház előtt. A színjáték megkezdődött.

- Nem fogom engedni, hogy meghalj – hallotta Elena Damon hangját halkan. A léptek elhalkultak odalent, de lassan közeledtek. Damon semmit sem bízott a véletlenre.

- Damon… nincs más út. Nem leszek vámpír – szólalt meg Elena vékony hangon. Mondtam azt, amit várt tőlem.

- Nem engedhetem! – csattant fel Damon és a következő pillanatban szenvedélyesnek tűnve csapott le Elena könnyektől sós ajkaira. Hallották a rohanó, zaklatott lépteket, de csak akkor váltak szét, amikor minden hang elhalt.

Damon komor, kifejezéstelen arccal sétált el. Úgy festett, mint akit valami szörnyű veszteség ért.

- Nem látom többet – hallott a lány egy suttogást, de talán csak képzelte, olyan halk volt.

- Szerinted eljön Damon a temetésre? – kérdezte halkan Stefantól.

- Nem tudom. Lesznek néhányan a városból, ők autóbalesetként ismerik a dolgot. Talán jobb, ha Damon nem jön el. Még mindig nem értem, hogy Cassy hogy tehette ezt…

/Tyler szemszöge/

Caroline a karjaimban feküdt. Én ébredtem fel előbb, és elgondolkozva néztem az arcát, simogattam a testét. Álmában békés és nyugodt volt, ami szokatlan volt a történtek óta. Mistic Falls fenekestül felfordult. Cassandra Davis meghalt, a testvére pedig eltűnt. John Gilbert pedig csakúgy összeesett és nem mozdult többet, és ott volt még az a sok ismeretlen városi ember, akiket kivérezve találtak nemrég az utcákon. Elsötétedett arccal emlékeztem vissza, hogy milyen volt, amikor még halottnak hittem a szerelmemet…

Abban a pillanatban, hogy Klaus magával vitte Charlotte-ot, és Elijah-t, minden tűz kialudt. Néma csend ereszkedett közénk. A nap lassan és fényesen jelent meg a horizonton, és megvilágította a szerelmem élettelen arcát. Még mindig éreztem magamban az átváltozás okozta fájdalmakat, de most nem számított.

Tántorogva felálltam és Caroline testéhez botladoztam, nem bírtam elhinni. Végignéztem a többieken. Stefan Elena mellett térdelt, Damon hirtelen rohanni kezdett abba az irányba, ahol Klaus sejtette eltűnni, Bonnie még mindig eszméletlen volt, a többiek pedig halottak. Nem mertem Destiny vagy Hope, vagy hogy hívják megcsonkított sziluettjére nézni. Látni is szörnyű volt. De a legrosszabb az előttem hevert…

Drága Caroline…

Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, de nem töröltem le. Végig simítottam az arcán, majd szorosan magamhoz öleltem a testét és csendben ringattam. Gyászos volt ez az egész, az egész tisztáson csak Stefan és az én szenvedésemet hallottam. Mindketten elvesztettük azt, ami a legfontosabb volt.

Drága Caroline…

Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal nélküle. Ő volt a mosoly, a boldogság az életemben. Ő volt az, aki nem hagyta, hogy feladjam és minden alkalommal, a puszta jelenlétével eszembe jutatta, hogy van miért élnem, és nem vagyok egy utolsó szörnyeteg. Nem számított, hogy vámpír volt, nem számított, hogy az ellenségemnek kellett volna lennie. Semmi nem számított attól a pillanattól kezdve, hogy először megcsókoltam. Onnantól csak az enyém volt. Nem volt többé Matt, nem volt többé más. Csak ő és én.

- Nem hagyhatsz itt – suttogtam, és egy lágy csókot leheltem jéghideg ajkaira. Most is csak ketten voltunk, ketten maradtunk a világban. De ő elment, és itt hagyott egyedül.

Drága Caroline…

- Szeretlek – suttogtam halkan, és kisöpörtem szőke fürtjeit az arcából, majd a fejét a mellkasomhoz vontam.

- Mi történt? – sikított fel hirtelen egy távoli hang. Ködös tekintettel néztem fel az ébredező Bonnie-ra, aki zaklatottan jártatta a tekintetét Elena, Caroline, Cassy, Katherine és Destiny holtteste között. A kezét a szája elé kapta és teljesen elszörnyedt. Nem tudom, hogy mennyire lehetett üres a tekintetem, mert amikor rám nézett még ijedtebbnek tűnt.

- Bonnie, kérlek, csinálnod kell valamit! – rohant hozzá Stefan hirtelen. Bonnie odasietett Elenához, de megrázta a fejét. Én tudtam. Csodákra még ő sem képes.

De akkor hirtelen Elena levegőért kapott. Felkaptam a fejem. Talán Bonnie mégis megmentheti Caroline-t! A karjaimba vettem kedvesemet, kihúztam a tőrt a szívéből, és hozzájuk siettem.

- Elena! – kiáltott fel Stefan boldog megkönnyebbüléssel. Mindketten sírtak. Én nem éreztem semmit, nekem csak Caroline számított. Az édes súly a karjaimban. – Köszönöm Bonnie! – hálálkodott Stefan és magához szorította a kábult Elenát.

- Én nem is csináltam semmit… - suttogta Bonnie, de Stefan nem foglalkozott vele.

- Bonnie – hallottam a hangomat. – Caroline… meg kell őt is mentened… kérlek, Bonnie.

- De hát ő nem halt meg – csodálkozott Bonnie.

- Hogyan? – néztem rá döbbenten.

- Klaus minden bizonnyal elvétette néhány milliméterrel a szívét. Ha meghalt volna, akkor a bőre már… nem ilyen lenne.

- Él? – kérdeztem döbbenten. Nem bírtam elhinni, túl szép volt, hogy igaz legyen. Hatalmas mosoly terjedt szét az arcomon és nevetve nyomtam egy csókot a kedvesem arcára. Még nem ébredt fel, de tudtam, hogy fel fog. Fel kell neki. Csak egy dolgot szerettem magamban. Őt.

- Tyler? Minden rendben? – nézett rám Caroline álomittas hangon, de aggodalmasan.

- Persze – feleltem mosolyogva és megcsókoltam. Most már minden rendben volt. Visszakaptam őt.

***

Stefan visszakapta Elenát, Tyler pedig Caroline-t, de Damon és Charee számára minden megváltozott. Annak ellenére, hogy a nap még mindig ugyanúgy kelt fel. Mintha mi sem történt volna.

Messze Mistic Fallstól Charlotte Petrova sikolya harsant a levegőbe. Csak egy valaki hallotta. Klaus, aki hangosan nevetett közben.