31. fejezet: Rituálé II.

Itt a rituálé II. fele, ne utáljatok érte nagyon :) Sokat gondolkoztam azon, hogy talán itt kéne lezárnom a történetet és írni egy második részt, de aztán úgy döntöttem, hogy megmarad egy részesnek, és folytatódik tovább. Gratulálok azoknak, akik sejtették, hogy ki lesz a meglepetés vendég ;) A komment határ marad 15! De örülnék ha mindenki írna legalább egy-két sort, aki elolvasta :)

A düh csak lassan kezdett terjedni az ereimbe. Először csak a kezeim kezdtek bizseregni, aztán egy öntudatlan morgás szabadult fel a torkomból. Végül az agyamat lepte el egy különös vörös köd.

- Váratlan meglepetés, nem igaz? – nevetett Klaus elégedetten. – Nos, szalad az idő, ideje a tettek mezejére nézni.

Ironikus, ha figyelembe vesszük, hogy hányan haltak már meg. És csak most kezdődik? Majdnem felnevettem a keserűségtől és a gyomromba költöző idegességtől. Nevetni volt kedvem, talán ez már tényleg túl sok volt nekem. Már csak Stefan, Damon és én voltunk életben a vámpírok közül. Egyikünk meg fog halni, de volt egy olyan érzésem, hogy nekem valami sokkal kegyetlenebb és fájdalmasabb halált szán. Épp elég őrjítő lenne, ha Stefan vagy Damon meghalna miattam. Stefan a barátom volt, Damon pedig a szerelmem. Melyikük elvesztését bírnám még feldolgozni?

Nem véletlenül élnek az emberek olyan rövid ideig. Nyolcszáz év túl sok egy személynek, most már kétségkívül az őrület vékony peremén egyensúlyoztam. Végezni akartam Klaussal és magammal. Talán Cassandrával is. Ölni akartam. Szinte éreztem a számban az emberi vér édes ízét, szinte simogatta a torkomat a gondolat. Milyen jó is volt ripperként tölteni ezt a néhány napot. Klaus vére… az lenne igazán a finom. Letépni azt az önelégült fejét a nyakáról. Kitépni a jéggé fagyott szívét hazug testéből. Kétségkívül megőrültem.

- Viszont van még egy vendég, aki szükséges a rituáléhoz. Mindannyian találkoztatok már vele. Ó, Lotti, ha jól hallottam jó barátok vagytok…

Meghűlt az ereimben a vér. Fogalmam sem volt, hogy kiről beszélhet. Aztán a fák felé fordultam és egy vékony alak tűnt elő a semmiből. Szemei üresen csillogtak, hosszú barna haját vadul lengette a hűs esti szél.

Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Ugyanis a lány Klaus elé sétált, aki átölelte őt. Felbírom-e dolgozni egy órán belül két barát árulását?

- Szeretném nektek bemutatni Destiny Chelsea Lorent, született nevén Hope Petrovát.

- Kit? – kérdeztem halkan, de biztos voltam benne, hogy mindenki hallotta. Megremegtem. Dessy szemeibe néztem, és most döbbentem csak rá, hogy a meleg barna szempár honnan olyan ismerős. Mintha magamat láttam volna a szemeiben.

- A lányomat. Pardon, Lotti! Bimbózó házasságunk édes drága egyetlen gyermekét… - válaszolta vigyorogva. Ami ezután következett… összefolyt a tudatomba.

- Tudtad igaz? – sziszegte felém Damon, mintha az én hibám lenne minden. Tudtam, hogy mit hisz. Hogy végig tudtam kicsoda Dessy. Hogy a történetem minden része hazugság volt. Hogy talán még mindig szeretem Klaust. Megvetően horkantott. Megfordult, hogy a véleményét kifejezve lelépjen, de Klaus nem így gondolta.

- Na-na-na – csóválta a fejét és intett Cassy-nek, aki tűzfalat vont az egész tisztás köré. Se ki, se be. Csapdában voltunk. Nem volt energiám Damon gyűlöletére ebben a pillanatban. Dessy halovány arcát figyeltem.

Furcsa hörgő hangokat hallottam. Stefan és Elena ijedten néztek rám. Először nem értettem, aztán rájöttem, hogy én adom ki a hangokat. Dessy szemeiben nem láttam gonoszságot. Hirtelen egy törékeny apró kisbaba jelent meg a szemem előtt. Szinte hallottam a síróhangját, ami örömszimfónia volt annyi gyötrelem után. Aztán emlékeztem, ahogy kitépik a csöppséget a kezemből. Az apám szigorú hangja, ahogy egy idegen kezébe nyomja őt. Mindketten sírva tiltakoztunk, de az édesanyám hideg kifejezéstelen arccal visszanyomott a párnák közé. Láttam, ahogy a kicsi Hope árván és szomorúan nézi a sírkövemet.

Visszatérve a valóságba Klausra néztem, és vissza a lányomra. Mit tehetett vajon vele ez a szörnyeteg? A kérdések őrülten zakatoltak a fejemben, annyira kíváncsi voltam.

- Hope – nyöszörögtem halkan.

- Nem volt nehéz felkutatnom őt, és persze nem volt nehéz elrabolnom sem. Talán a legegyedülállóbb személy a földön. Egy vérfarkas vonalból származó vámpír és egy boszorkány anyával. Ő az egyetlen a világon, akiben mind a három faj egyesült, ezáltal egy halhatatlan ember lett. Nem volt nehéz átvernem téged, drága Lotti. Nem is tűnt fel, hogy Destiny bátyját Nikónak hívják?

Hát persze! Hogy nem jöttem rá hamarabb? Nikó… Niklaus.

- Bántottad? – nyögtem ki nagy nehezen. A nyelvem nehezen forgott.

- Talán igen, talán nem – vonta meg a vállát. Ez volt az a pont, ahol szinte hallottam az utolsó idegszálaim szakadását. Eszemet vesztve ugrottam neki. Ölni akartam. A szívét céloztam, de fegyver nélkül nehéz dolgom. Erős voltam, csaknem nyolcszáz éves. Akárkit legyőzhettem volna, csak őt nem. Ő még nálam is idősebb volt. Ütöttem, ahol csak értem. De a szívét túl eredményesen védte. Aztán valami furcsa dolog történt. Klaus a kezét a fejére szorította és földre rogyott a fájdalomtól. Ugyanabban a pillanatban Cassy is felsikoltott. Bonnie volt az első gondolatom, de aztán megpillantottam Dessy koncentráló arckifejezését. Különös szavakat mormolt, elfeledett varázsigéket.

A következő pillanatban Cassy megszüntette a varázst, és egy külön tűzkörbe zárta a Salvatore fivéreket. Aztán pedig engem is. Gyűlölet lobbant bennem a testvérem iránt.

Klaus Dessy elé lépett. Rettenet ült ki az arcomra. Megszólaltak a fejemben a vészharangok. Bántani fogja!

- Ne bántsd! – sikítottam. Gúnyosan nézett rám. – Tehetsz velem bármit, csak ne bántsd őt!

- Bármit, Lotti? – nevetett elégedetten. – A lányunk elárult engem, ellenem fordult. Meg kell ezért büntetni, ilyen a szülői nevelés, nem igaz? Mi lehet méltó büntetés a saját véremnek? Te mit áldoznál fel azért Lotti, hogy elfelejtsem a dolgot?

- Az életemet – suttogtam őszintén. Belehaltam volna, ha újra elveszítenem a lányomat. Mégsem rontotta meg őt teljesen, hisz kiállt mellettem. Okos, szép és kedves volt. Szerettem őt. Már azelőtt kedveltem, hogy tudtam volna ki is ő.

- Erről még később tárgyalunk, szivi, most dolgom van – felelte, és mire tiltakozhattam volna kitépte Dessy szívét. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, mintha nem értené, hogy mi történik vele.

- Ne! Hope! Ne! – üvöltöttem kétségbeesetten, de képtelen voltam áthatolni a lángokon. Most bántam csak igazán, hogy nem uralhattam a boszorkány erőmet.

- Anya, saj… - nyögte rekedten, majd a tekintete üvegessé vált, a teste pedig a földre zuhant. Hallottam Elena csendes zokogását, és semmi mást. Sokkot kaptam. Remegve rogytam a földre és ordítottam. Homályosan láttam, ahogy Klaus egy furcsa folyadékba önti a gyermekem vérét. Cassy pedig a varázslatot mormolta.

- Mivel ő vámpír és vérfarkas is egyben, ezért rátok nem lesz szükség – nézett Tylerre és a két Salvatore-ra. Majd megakadt a szeme a síró Elenán. – Készen állsz, kedvesem? – kérdezte, mire Cassy eltüntette körülötte a lángokat.

- Hagyd békén! – kiáltotta Stefan, de senkit nem hatott meg. Nem érzékeltem a továbbiakat. A lábamat magam elé húztam és üres tekintettel meredtem előre. A könnyeim már nem folytak. Talán elfogytak. A fájdalmam már túl mély volt ahhoz, hogy könnyezzek. Előre és hátra hintáztam. Elveszett minden.

A következő, amit felfogtam Damon és Stefan tehetetlen ordítása, majd láttam, ahogy Elena a földre zuhant. Nem foglalkoztam vele, hiszen elárult engem. Bár már talán nem is számított. De mit számít még egy halott? Elvesztettem mindent. A testvéremet és a gyermekemet. A szerelmem pedig… ki tudja, mit érez. Gyászol, de nem engem. Remegő kézzel nyúltam egy fadarab után. Komolyan a szívembe akartam szúrni. Vágytam arra az átkozott halálra. Már nem számított semmi. Klaus nyolcszáz év alatt újra és újra elvett tőlem mindent. Most adtam fel. Nincs miért harcolnom tovább.

- Charee? – hallottam Damon ijedt hangját, majd Klaus is elém lépett. A tűz eltűnt. Talán ő akarja bevégezni a sorsomat.

- Szépen eldobod azt a fadarabot. És ha velem jössz, akkor nem ölöm meg a maradék két vámpírt. Sem Stefant, sem a szívszerelmedet. Ha megkíséreled az öngyilkosságot, vagy ellenszegülsz nekem, és nem tartasz velem, ugyanúgy tépem ki Damon Salvatore szívét, mint a lányodét. Damon élete a fontosabb vagy a szabadságod? Természetesen, ha megölöm Damont, nem üldözlek többé, szabad vagy. Akkor akár fel is kötheted magad egy fára.

- Hova kéne mennem veled? – kérdeztem halkan.

- Ó, hát csak a szokásos, Charee. Ugyanúgy a foglyom lennél, ahogy pár száz éve. Tanultam újabb kínzási módszereket, na mit szólsz?

- Ha veled megyek, akkor… békén hagyod Damont és Stefant, igaz?

Klaus ünnepélyesen bólintott. Láttam az arcán az erőt. Most már tényleg vérfarkas és vámpír volt egyszerre. De mintha gyengébb lett volna. Sokkal gyengébb. De nem volt értelme harcolnom.

- Veled megyek – suttogtam halkan.

- Ne! – hallottam a hangokat, de akkor már a kezem Klausnál volt. Érdekes módon nem csak Damon és Stefan arcán ült rémület, hanem Cassandráén is. Csak mikor az arcára néztem tudatosult bennem, hogy mekkora ostobaságot követtem el.

A testvéremet talán megigézték, talán kényszerítették vagy zsarolták. Nem biztos, hogy önszántából árult el engem. Nem tudtam, hogy lehet-e megigézni egy boszorkányt. De a hibám végzetes volt. Cassy életét nem vontam bele az alkuba.

- Öld meg magad – vetette oda Klaus Cassynek, aki még egyszer utoljára rám nézett, majd az erejét saját maga ellen fordította. Klaus felkapott és olyan gyorsan rohant velem, hogy a testemet sötétség ölelte körbe. De nem haltam meg, csak elvesztettem az eszméletem.

Még utoljára eszembe jutott, hogy mi vár rám. Aztán felrémlett Damon arca. Érte muszáj megtennem. Ha ő él, bármit kibírok, de ha ő meghal, én elvesztem.