29. fejezet: A remény ára

- Ha segítetek megölni Charlotte Petrovát és a boszorkány barátnőjét, akkor nem bántom többet Elenát és elmegyek a városból – felelte Katherine azzal az önelégült arckifejezéssel, amitől a falra tudtam volna mászni.

- És ha nem? – kérdeztem.

- Akkor megölöm Elenát.

- Rendben, megegyeztünk – mondtam ki a súlyos szavakat, és valahogy nem éreztem büszkének magam rá.

- Damon, megőrültél? – csattant fel Stefan.

- Egy feltétellel.

- Mi lenne az? – kérdezte Katherine. Furcsa volt, hogy mennyire más volt, mint Elena. Elena soha nem nézne így senkire.

- A saját módszereimmel csinálom. Stefan segíthet, de megteszem egyedül is. És sem addig, sem utána nem bántod Elenád.

/Részlet Crazy Love 6. fejezet/

Zaklatottan dőltem hátra a párnáim közé. Még mindig ideges voltam, ha az estére gondoltam. Magam előtt látom, ahogy az emberek szeme döbbenten elkerekedik. Katherine természetesen nem zavartatta magát. De legalább csendben maradt. Arra kurva kíváncsi lennék, hogy egyáltalán mit keresett a bálon. De nem volt időm megkérdezni. Vigyorogva illegette magát, Stefanra mosolygott és elegánsan távozott. Mire utánamentem már eltűnt. Pedig szívesen megfojtottam volna. Sebaj, majd legközelebb.

Az estét Cassy és Bonnie mentette meg. Sikerült varázslattal helyrehozni a dolgot, ami fogalmam sincs, hogy hogyan történhetett. De még mindig a fülemben cseng az a gonosz nevetés, amit hallottam. Ismerős volt, mégis olyan idegen. Egy nőé volt. De ki lehetett az?

- Indulhatunk? – lépett be Cassy.

- Persze, egy pillanat – sóhajtottam, majd kerestem egy egyszerű pólót és egy farmert, majd átöltöztem. Még mindig a báli ruhám volt rajtam, levenni sem volt időm, nem még aludni. A bál után a Salvatore villában voltunk, hogy megbeszéljük a történteket. Nem kis dolog volt, hiszen majdnem lelepleződtünk. Ezentúl óvatosan mehetek csak utcára, leginkább maradjak otthon. Nem tetszett a döntés. Nem akartam újra fogoly lenni. Senkinek sem vallottam be, de klausztrofóbiás lettem az elmúlt néhány évszázadban. Damon meg se rezdült a hírre, csak mikor kettesben maradtunk tette hozzá, hogy lesz mivel elfoglalni magunkat. Miért nem szervezkedünk? Egyre közeledik a telihold. Miért nem tesz Damon semmit annak érdekében, hogy megmeneküljek? Abba se avattak bele, hogy mi a fenét csinál John Gilbert a városban. Tudtommal senki nem szívleli Elena vérszerinti apját.

Megráztam a fejem. Nem akartam állandóan agyalni. Már megbíztam Damonban, nem kételkedhetek benne. Szeretem őt, még ha viszonzatlanul is. Egy napon biztos belém szeret, csak idő kell neki a hasonmásaim miatt. Csak idő kell.

Cassy és én úgy döntöttünk mikor hazaértünk, hogy még ma megkeressük Manuélát. Minél előbb kitalálhassunk valamit. Ami azt illeti, csodálkozom, hogy Klaus meglapul ebben a három hétben. Mintha biztos lenne benne, hogy mindenki maradéktalanul engedelmeskedik neki.

Írtam egy sms-t Damonnek, aztán bevágódtam a kocsinkba. Én vezettem, Cassy pedig különböző igéket mormolt, hogy megtalálja a pontos tartózkodási helyét. Szerencsére Amerikában volt, egy napnyi távolságra. Úgyhogy tövig nyomtam a gázpedált, hogy minél előbb odaérjünk. Már most vissza akartam jönni. A rádión feltekertem a hangerőt és hangosan bömböltettem a zenét.

Másnap reggel érkeztünk meg egy poros kis faluba. Szinte nem is láttam fiatalokat, csak görnyedt néniket és botra támaszkodó bácsikat. Cassy navigált, egészen, amíg meg nem álltunk egy fehér, kopott kis ház mellett. Volt egy kert is hozzá, ahol tyúkok, kakasok kapirgálták a földet. Elfintorodtam. Manuela nem lehet túl modern néni. Cassy is elég lehangoltnak tűnt.

- El is felejtettem, hogy rajtam kívül minden boszorkány megöregszik… amikor megismertem még csak harminc éves volt – jegyezte meg ironikusan, de kihallottam a hangjából, hogy ő sem bánna néhány ráncot az arcán.

Kiszálltunk, majd bekopogtatott. Öt perc is eltelt, mire megmozdult valaki odabent. Kitárult az ajtó és egy hosszú ősz hajú asszony nyitott ajtót. Bosszankodva mért minket végig, majd végül rekedten hangon megszólalt.

- Miben segíthetek? Kik maguk? – kérdezte kissé barátságtalanul.

- Manuéla, én Cassandra vagyok. Negyven éve ismerkedtünk meg. Ő a testvérem Charlotte – szólalt meg Cassy kedves mosollyal az arcán. Manuéla arca hirtelen megváltozott. Elmosolyodott.

- Fáradjatok beljebb kedveseim. Ne haragudj Cassandra, hogy nem ismertelek fel. –hihetetlen, hogy még most is mennyire fiatalka vagy.

- Érthető – felelte, és beljebb léptünk. Engem kissé bizonytalanul mért végig, mivel vámpír voltam, de nem szólt egyetlen rossz szót sem.

- És mi járatban vagytok, kedveskéim?

- Hamarosan sor kerül a rituáléra – szólalt meg Cassy komoran. Manuéla megdermedt és rémülettel nézett ránk.

- A hibrid nem térhet vissza! – mormogta kétségbeesetten és a keze vadul remegni kezdett. Felhúztam a szemöldökön. Mi baja lehet?

- Hogyan ölhetnénk meg? – kérdeztem végül tanácstalanul.

Ha lehet még inkább megijedt.

- Nem ölhettek meg egy hibridet. Az felbontaná az egyensúlyt. A világ most békében van. A hibrid megöli a fajok keverékét, és visszatér ereje. Nem történhet meg. Meg kell állítani, különben késő lesz.

- Miről beszél, Manuéla? – kérdezte tőle Cassy zavartan. – Árulja el, hogyan állíthatnánk meg!

- Halottak. Mindenütt halottak és tűz. Üveges tekintetek. Szegény kicsi lány… szegény szerelmes fiatal… szegények mind. Meghalnak. A hibrid újraéled az Őrület oldalán. Ifjú követi kedvesét, ártatlanok hullnak. Vége mindennek. Áldozati bárány vére cseppen a földre, az egyensúlynak vége. A boszorkányok árulóvá lesznek, a fajok különcsége ártatlanul zuhan a földre, az eredeti beleőrül… elveszik… vége…

- Manuéla? – próbáltam felrázni a hisztérikus állapotból. Ijesztő volt, vadul remegett és fennakadt szemmel sikoltott összefüggéstelenül. Cassy megpróbálta megnyugtatni.

- Keressétek az álszent élőt – suttogta hirtelen és a következő pillanatban összeesett. Rémülten kaptam utána. Néma csend lett. Nem harsogott a korábban hallott ütemes szívdobogás. Elsápadva rogytam le mellé.

- Halott – nyögte ki Cassy könnyes szemmel. – Mi a fene volt ez? Te értettél valamit?

- Nem igazán. Csak annyit, hogyha ez egy jóslat akar lenni, akkor Klaus sikerrel jár.

- Nem! Kell lennie más megoldásnak!

- Meg fogunk halni, hallottad. Cassy, mi van, ha mindenkit megöl? Ha Stefan, Damon és te meghaltok? Nem akarok mindent elveszíteni! – suttogtam pánikba esve.

- Charee…

- Nem jöhetsz el a rituáléra – jelentettem ki hirtelen. – Nem lehetsz ott, érted? Nem akarom, hogy…

Átölelt és sírva magához szorított.

- Élni fogsz. Megígérem neked. És… velem sem lesz semmi baj.

- Nem bírok elviselni többet – suttogtam és megjelent előttem a kicsi Hope, ahogy elveszetten áll a sírkövem mellett. Mit érezhetett? Biztosan dühös volt rám, amiért nem vagyok mellette. Vajon, milyen élete volt? Gyermeke biztos született, hisz itt van Katherine és Elena. Szerelemből házasodott vagy kényszerből? Fájdalom közt halt meg vagy békésen elszenderedett? Annyi mindent nem tudtam a lányomról! – Vajon, Hope…

- Amennyire én tudom… hagyjuk.

- Mondd el!

- Fiatalon halt meg valamilyen betegségben, nem sokkal miután világra hozta a gyermekeit. Ikrek voltak.

- Menjünk – pattantam fel és szinte rohanva ültem a kocsiba.

- Hadd vezessek én, túlságosan zaklatott vagy…

- Nem! Nincs semmi bajom! – erősködtem. Nem árt a sebesség, előbb leszek Damon karjaiban. Megcsörgettem, hogy hallhassam a hangját, de nem vette fel. Pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá!

Száguldottam haza hozzá. Annyi mindent el akartam neki mondani. El akartam mondani, hogy Manuéla holtan esett össze előttünk, hogy halált jósolt ránk és hogy nem lettünk okosabbak Klaus ellen. Mesélni akartam neki Hope-ról és az álmaimról. Azt akartam, hogy átöleljen, és azt mondja, hogy nyugodjak meg. Rám vigyorogva fölényes mosolyával, és hallgatnám, ahogy nevet.  Csak hogy jobban legyek.

Ezúttal csak fél napba telt, hogy Mistic Fallsba érjek. Cassy kissé zöld arccal ült mellettem, nem szerette a sebességet. Csodálom, hogy a rendőrök nem kapcsoltak le minket.

Kitettem a testvéremet a házunk előtt és a Salvatore panzió felé hajtottam. Őrült kanyarral fékeztem és álltam meg, majd szinte futva tettem meg a következő lépéseket. Kirántottam a bejárati ajtót, átvágtattam az üres nappalin és elindultam felfelé a lépcsőn.

- Nem fogom engedni, hogy meghalj – hallottam Damon hangját halkan. A szobája felől jött. Összeráncoltam a homlokom és lassítottam. Valakivel beszélt.

- Damon… nincs más út. Nem leszek vámpír – szólalt meg Elena vékony hangon. Megdermedtem, majd óvatosan nyitottam résnyire az ajtót, csak azért, hogy szembesülhessek a rémálmommal. Nem láttak engem. Damon Elena karját szorongatta.

- Nem engedhetem! – csattant fel Damon és a következő pillanatban megcsókolta Elenát. A világ megfordult körülöttem, remegve betettem magam után az ajtót és elrohantam. Nem ölhettem meg Elenát, bármennyire is vágytam rá. De egyszer jöjjön szembe egy sötét utcán, és széttépem. Damonnel együtt. Semmivel sem jobb Katherine-nél. Semmivel! Egy utolsó kis ribanc mind a kettő. Damon pedig… pofon vágott. A leghatalmasabb pofon csattant az arcomon, a legerősebb mind közül. A reményemet ölte meg. A kiutat ebből az őrületből, amit én az életemnek nevezek.

Hogy a napom még jobb legyen, Katherine nevetett rám a fák közül. A hátát egy fa törzsének vetette és úgy nézett rám.

- Nocsak… csak nem vége az idillnek? Mit csinált a drága Damon? – kérdezte elégedetten. Nekiugrottam. Törni, zúzni akartam. Ölni. Fekete köd lebegett a szemem előtt. Már régen meg kellett volna fojtanom ezt a szukát.

Zihálva lökött le magáról. Éreztem, ahogy egy csontom eltörik. De ez semmi nem volt hozzá képest. Sokkal rosszabb állapotban volt. Ennek ellenére vigyorgott.

- Csak nem elmondta, hogy miben állapodtunk meg?

- Tessék? Miről beszélsz?

- Hoppá… szóval nem volt benne annyi. Nem elég, hogy megszegte az ígéretét, de még el sem mondta neked? Megegyeztünk, hogyha megöl téged nem bántom Elenát. De beleegyeztem, hogy előbb eljátszadozzon veled. Sajnos nem bánthatom Elenát. De tudom, hogy megmentik majd. És utána kitekerem a nyakát. Alku az alku, nem igaz?

- Ez igaz? – kérdeztem elhűlten. Az idegeim pattanásig feszültek, mintha jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon. Nem elég, hogy megcsalt, igazi sem volt. Minden pillanat színjáték volt. Egy aprócska rész Damon darabjából, amit ő már előre elrendezett.

Még soha nem éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Katherine bólintott és én… a városba rohantam és megöltem az első embert, aki szembejött.

A következő fejezet tartalmából:

Charlotte elmenekül Mistic Fallsból, de Bonnie üzen neki és mégsem tud mindenkinek hátat fordítani. Mire visszaér a rituálé már megkezdődött és máris áldozatokkal járt. Klaus mindenre gondolt, bár valaki még őt is meglepi. Önfeláldozás... halál.... fájdalom és árulás... semmi sem az, aminek korábban látszott!

Mivel a történet eddigi legeseménydúsabb fejezetei következnek ezért úgy döntöttem, hogy emelem a véleményhatárt: 10 vélemény és érkezik pénteken a Rituálé első része! 51 olvasóból nem olyan sok :)