28. fejezet: Hasonmások éjszakája

Köszönöm a véleményeket! Ez a fejezet nem a legjobb, de azért remélem tetszeni fog! 

Akárhogy is… Alina naplója nem hagyott nyugodni. Damon karjaiban aludtam el, de még álmomban is ezen gondolkoztam. Stefan és Klaus, mint barátok? Lexi és Elijah, mint szerelmes pár? Olyan abszurdnak tűnt ez az egész. Stefan sosem árult volna így el, barátok voltunk. Kevés embert mondtam az életemben barátomnak, de őbennük feltétlenül megbíztam. Egy biztos, beszélnem kell Stefannal a naplóban írtakról. Már csak Lexi miatt is. Sokkolt a felfedés, miszerint Elijah és ő… Cassy sem bírta elhinni, másnap mikor elmondtam neki. Talán most jöttünk csak rá, hogy olyan keveset tudtunk egymásról. Ő sem ismerte a mi titkunkat és mi sem az övét. De hát mi mást várhat egy hazug ember?

- Felébredt a Csipkerózsika? – kérdezte Damon álmos hangon, mintha ő sokkal élénkebb lett volna nálam. Bár ami azt illeti, rendesen lefárasztott tegnap éjjel.  Mosolyogva néztem fel rá. Furcsán éreztem magam, mintha ez az egész egy álom lenne. Damon is valahogy furcsa volt. Még mindig Damon volt, de mégis olyan emberivé váltak a vonásai.

Finoman megcsókoltam.

- Na és elviszed Csipkerózsikát a ma esti bálba?

- Megint egy bál? – rándult össze, mintha nem tudott volna erről korábban is. – Kénytelen leszek – tette hozzá. – Még a végén a herceg visz magával. Mi jut akkor a gonosz vámpírnak?

- Ha-ha-ha – gúnyolódtam, majd felkeltem az ágyból. A tükörbe nézve alig ismertem önmagamra. Egy teljesen más arc nézett vissza rám. Mintha az elmúlt évszázadok terhe eltűnt volna a vállaimról, az arcom sima és kipihent volna, a szemem alatti karikák teljesen eltűntek, az íriszeim pedig csillagként ragyogtak. Sosem láttam magam igazán szépnek, most viszont… kétségkívül az voltam. Damon elégedett vigyora jelent meg mellettem.

- Jól választottam? – kérdezte egy jó adag egoizmussal a hangjában. Mire visszavághattam volna átkarolta a derekamat és szenvedélyesen megcsókolt.

- Fontos vagy nekem, Damon – suttogtam halkan. Féltem a választól. Talán soha többé nem merem kimondani azt a bizonyos „sz” betűs szót, de ezt mindenképpen tudnia kellett. Vagyis hát mondtam már… de lehet ezt elégszer? Az életünk és a kapcsolatunk túl törékeny volt ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam.

- Ahogy te is – szólalt meg halkan, de nem nézett rám. Egy rózsaszín buborék kipukkadt, de maradt még ezer, ezért nem vette el a kedvemet. Nem értem rá ezzel foglalkozni. Már megszoktam, hogy én vagyok az a fél, aki jobban szereti a másikat. Nem okozott meglepetést, de azért reménykedtem benne, hogy ez egyszer megváltozik. – Mit veszel fel estére?

- Még nem tudom – gondolkoztam el. Rengeteg báli ruhám volt, és maszkokban sem szenvedtem hiányt. Vajon, melyik ruhám lehet elég szép, hogy mindenki gyönyörűnek lásson? Vágyni kezdtem egy kis figyelemre, vagy talán Damon féltékenységére. Nem volt tiltott egy kis játék egy kapcsolatban. Tudni akartam, hogy mit érez. Le akartam nyűgözni, hogy azt gondolja, hogy hűha! Talán szánalmas vagyok, de így éreztem. – Damon… szerintem beszélned kéne Stefannal.

- Mire gondolsz?

- Klausról… arról, amit Alina írt a naplójában.

- Ugyan már, Charee. Alina talán összekeverte őt valakivel. Már ne is haragudj, de nem volt túl jó sorsa, ráadásul az őrült gének is benne voltak valamelyest… simán lehet, hogy bizonyos dolgokban túlzott vagy tévedett.

- Alina nem volt őrült! – ellenkeztem hevesen.

- Én csak…

- Csak kérdezd meg a testvéredet, ennyit kértem – csattantam fel. – Én pedig utána nézek a Lexis résznek.

- Miért számít még mindig? És ha Elijah és Lexi jártak, akkor mi van?

- A barátnőm volt, tudnom kell. De hogy is érthetnéd? Megölted! – sziszegtem az arcába, mire elkomorult.

- Ne haragudj. Jobb, ha megyek. Este nyolckor itt leszek érted – szólalt meg, majd gyors csókot lehelt az arcomra és már el is tűnt.

Kifújtam a visszaszorított levegőt. Talán túlreagálom. De még mindig bántott, hogy ahelyett, hogy bosszút álltam volna, beleszerettem a gyilkosába. Erkölcsi nullának éreztem magam ettől.

- Van egy perced? – nyitott be Cassy és óvatosan körülnézett, hogy Damon elment-e már.

- Persze – sóhajtottam.

- Néhány nap múlva felkeresem egy boszorkány ismerősömet. Velem tartasz? – kérdezte gondterhelten. Ő egyáltalán nem tűnt kipihentnek. Most már önzőnek is éreztem magam. Amíg én úsztam a boldogságban, addig ő az életemet próbálta megmenteni. Talán nem volt afelől kétsége, hogy inkább választom a halált, minthogy Klaus rabszolgája legyek újra.

- Persze. Ki az?

- Egy spanyol boszorkány, a neve Manuéla. Nem ismered.

- És ő tud segíteni?

- Remélem. Kell valami Klaus ellen. A tőr sajnos nála van. Azzal nincs esélyünk. Elvileg boszorkányerővel legyőzhető. De nem tudom, hogy pontosan milyen varázslat kell ehhez.

- Miért nem kérdezed meg Bonnie-t?

Cassy felhorkantott.

- Cassy! Azt hittem, hogy szövetség van.

- Jól van, na! Megkérdezem Manuélát, és ha nem sikerül vagy nem tudok meg semmit, megkérdezem Bonnie-t.

- Mindjárt más – vigyorogtam rá. – Ha már így alakult…

- Te alakítottad így. Nem kellett volna idejönnünk. Megérte, Charlotte? Mindig feláldozol engem a szerelemért, nem igaz? – kérdezte hirtelen jött dühvel. – Megtetted akkor régen, amikor elszöktél Klaussal és megtetted most. Feláldozod az életed, csak azért, hogy Damon mellett lehess néhány napig.

- Nem menekülhetek örökké!

- Miért?! – kérdezte kétségbeesetten.

- Mert belefáradtam, Cassy. Nem Damonért teszem. Megkedveltem Elenát, Stefant és Destinyt.

- Destinynek semmi köze a világunkhoz, az más.

- Akkor sem hagyom Elenát, Stefant és Damont meghalni, ahogy a többieket sem! Klaus engem akar a legjobban. Meg fogom menteni Elenát tőle. Te is megmentettél engem.

- De mi van, ha ő nem akar szörnyeteg lenni? Akkor mit teszel? Mindenképpen megölöd!

- Akkor te miért tetted ezt velem? Meghalhattam volna. Néha azt kívánom, hogy bárcsak így történt volna. De ha akkor meghaltam volna, akkor sok mindent nem élek meg.

- Nem hagyhattam, hogy meghalj.

- Ahogy én sem hagyom Elenának. Kitalálok valamit, és ha minden kötél szakad, adok neki a véremből.

- Szerinted Damon vagy Stefan hagyná, hogy meghaljon? Ez nem a te dolgod.

- Igazad van – sóhajtottam. Damon nem hagyná, hogy Elena meghaljon, de vajon engem is megmentene? Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy csak egy Elena-pótlék vagy egy Katherine-pótlék vagyok.

Gondolkodás helyett inkább elindultam a szekrényem felé keresni valamilyen báli ruhát magamnak. Egy hosszú pántnélküli testhez simuló, alul bővebb sötétkék ruha mellett döntöttem, a hajamat pedig lágy hullámokba csavartam. Felvettem hozzá egy sötétkék maszkot, és kész is voltam.

Damon az előbb hívott, hogy inkább a bálon találkozunk. Így hát Cassy és én gyalog vágtunk neki az éjszakának. Nem akartam futni, akkor a ruhám koszos lett volna. Csendben voltunk, már hallottuk a bál zajait. Lányok nevetgéltek, fiúk beszélték meg a kínálatot, és hogy ki-kicsoda.

Hamar megérkeztünk a gimihez, ahol az egészet megrendezték. Rengetegen voltak, nem is tudtam, hogy lakik ennyi ember ebben a kis kisvárosban. Damont nem láttam sehol, úgyhogy elindultam a bejárat felé. Cassy nem követett, inkább megvárta Dessyt. Ami azt illeti, én is nagyon megkedveltem őt. Ha sokáig nem láttam, akkor hiányzott. Barátnők lettünk. Egy emberrel. Furcsa. Ő vált az egyetlen kötelékemmé az emberi világgal. Hú, mennyi álarc. Fogalmam sem volt, hogy kik rejtőztek mögötte. Az emberek számomra nem voltak ismerősek. Bár néhányukat felismertem. Jenna Alariccal, Caroline Tylerrel, Matt egy ismeretlen lánnyal táncolt. Elenát, Stefant vagy Damont sehol sem láttam.

Néhány perccel később váratlan dolog történt. Matt otthagyta a táncpartnerét és odajött hozzám.

- Táncolunk? – kérdezte, én pedig először köpni-nyelni nem tudtam.

- Pe-persze – hebegtem.

- Ugyan már, Elena… régen is sokat táncoltunk – kacsintott rám. Megdermedtem. Elena? De hisz neki Charlotte Davist kéne látnia! Próbáltam mély levegőt venni, hogy a pánik ne kússzon végig a torkomon.

Meg kellett keresnem Damont, itt valami határozottan nem stimmelt. Udvariasan leráztam Mattet és elindultam megkeresni őket.

- Hová, hová szépségem? – ölelte át valaki a derekamat. Jólesően simultam Damon karjaiba és egy kicsit megnyugodtam.

- Azt hittem már soha nem találsz meg – jegyeztem meg csípősen, de ő csak maga elé fordított, az ujját pedig a számra tette, jelezve, hogy hallgassak el.

- Látom, hogy van valami baj, de nem akarok még egy álarcosbált ármánykodással tölteni. Gyere, táncoljunk - hívott én pedig engedelmeskedtem. Megfeledkeztem minden bajomról, Damon teljesen elkápráztatott. Tudta, hogy hogyan őrjíthet meg engem. Profi volt már benne, ahogy én is. Illegettem magam, kacérkodtam, és kirívóan viselkedtem. Nyelt egyet és próbálta megőrizni a hidegvérét.

- Hozok valamit inni. Várj meg! – utasított, majd eltűnt a tömegben. A zene elcsendesült és Carol Lockwood lépett a színpadra.

- Köszöntök mindenkit az idén másodszorra megrendezett álarcosbálunkon. Örömmel hirdetem ki a bálkirály és a bálkirálynő személyét. Ők pedig nem mások, mint Stefan Salvatore és Elena Gilbert! Fáradjatok a színpadra! – mosolygott Mrs. Lockwood. Most láttam csak Elenát, ahogy Stefan oldalán vörös arccal megindul a színpad felé. Ezzel nem is volt probléma, de Matt a semmiből termett előttem és ragadta meg a kezem.

- Gyere Elena… várnak a színpadon – mondta és a tömeggel együtt tolni kezdtek. Nem vették észre, hogy egy Elena Gilbert már fellépett a színpadra, csak mikor hárman lettünk. 

A vészcsengők megkondultak a fejemben, amikor a színpadra lépve szembetalálkoztam Elenával és Katherine-nel. Stefan elsápadva meredt ránk és tudtam, hogy gáz van. A bálozó tömeg elnémult. Három Elena Gilbert állt a színpadon.

Nem tehettem semmit, anélkül, hogy leleplezném a fajunkat. Csak álltam holtra váltan és reménykedtem benne, hogy Cassy, Damon, Stefan vagy Bonnie kitalál valamit…Valahonnan messziről egy női nevetést hallottam, de nem ismertem fel, hogy kié lehet. Még Katherine sem örült a fejleményeknek, de élvezte a botrányokat. Ez ellen se volt túl sok kifogása.