23. fejezet: Hope

"Két éve állt abból az életem, hogy eltűrtem mindent Klaustól. Talán már beletörődtem. Cassy és a szüleim nem válaszoltak a leveleimre. Teljesen egyedül maradtam az érlelődő gyűlöletemmel az egész világ iránt. Már nem tudom, hogy hányszor tett magáévá. Egyetlen szerencsém, hogy a többieknek nem engedte meg. Csak ő bántott, ha bárki más hozzám ért, akár egy ujjal is, az kivívta a haragját. Ő maga gyakran vert, itta a vérem és valahogy elérte, hogy ne használhassam rajta az erőmet. Be kellett érnem annyival, hogy képes voltam begyógyítani a sebeket, amiket rajtam ejtett. Ha engedetlen voltam, vagy egy-egy estélyen nem viselkedtem a megfelelően, akkor a falhoz bilincselt és napokig éheztetett. Minden nap a vérével itatott, hogy még véletlenül se haljak meg. Biztosíték volt számára, hogy nem végzek magammal. Tudta jól, hogy mennyire irtózok a vámpírléttől. Inkább szenvedtem, mintsem gyilkos legyek.

Minden vasárnap volt egy-egy estély, és minden hónapban költöztünk. Soha nem osztotta meg velem senki, hogy hová. Néha Elijah nézett be hozzám.

- Hogy vagy? – kérdezte olyankor. Általában az ágyamon feküdtem és a plafont bámultam. Ha meg lehetne halni az unalomban, akkor már végem lenne.

- Mint egy fogoly – sóhajtottam. – Milyen vámpírnak lenni?

- Rossz. Nincsenek érzéseink és mindenre képesek vagyunk. Bármit mondd neked Klaus, benne végképp nincs emberség.

- Benned mintha lenne. Utálod őt, igaz?

- Megölte a szüleinket és egy évvel ezelőtt Clementinát. A többi húgom elmenekült.

- Alina?

- Ő is, de a lényeg, hogy él.

- Akkor ti miért szolgáljátok őt?

- Mert nem tudunk mit tenni, nincs választásunk. Demetrius talán egy kicsit élvezi is, de alapvetően kényszerből csinálja.

- Titeket is meg fog ölni?

- Egyelőre nem. Amíg engedelmeskedünk. Alináért teszem, hogy eltereljem a figyelmét. Nem akarom, hogy ő is meghaljon. És Tatjana és Elisabeth sem.

Fel akartam állni, hogy közelebb lépjek, de hirtelen pattantam fel és megszédültem. Az ágy végébe kellett kapaszkodjak, nehogy ott helyben összeessek. Fekete pontok jelentek meg a szemem előtt, és zúgni kezdett a fülem. Két erős kar karolt át és a mellkasának támaszkodtam.

Vettem néhány mély levegőt és a forgás elmúlt. Jól voltam. Megkönnyebbülve néztem fel Elijah aggodalmas tekintetébe.

- Mi történt, Charlotte? Jól vagy? – kérdezte.

- Persze. Kérlek, ne mondhatod el senkinek! – könyörögtem. Talán a vérveszteség miatt történt, mostanában egyre többet ivott belőlem és egyre többet erőszakolt meg. Addig, amíg el nem ájultam. Ha valami bajom lett belőle, azt nem tudhatta meg. Nem akartam meghalni. Vagy vámpír lenni. Biztos átváltoztatna, hogy tovább szolgálhassam.

De sajnos ezek a szédülések egyre gyakrabban előfordultak. Egyre több alvásra volt szükségem, sokkal előbb kimerültem. Nem volt étvágyam, az étel gondolatára szinte rosszul lettem. Nagyon nehéz volt lepleznem mindezt Klaus elől. Gyanakodni kezdett, és elgondolkozva figyelt engem. Már az első szex után kidőltem. A vérivás után órákig gyengélkedtem, az ő vérét pedig azonnal kihánytam.

- Mi van veled mostanában Lotti? – kérdezte nyugtalanul. Lágyan végigsimított az arcomon, pontosan tudta, hogy undorodom az érintésétől. Olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam felkelni, a hasam pedig szüntelenül görcsölt. Lázas is voltam talán. – Beteg vagy?

- Nem tudom – leheltem. Szörnyen éreztem magam és mintha pánik suhant volna át Klaus higgadt vonásain. Hiszen nem tudott vért adni nekem, mert nem fogadta el a szervezetem.

- Azonnal keresek neked egy doktort vagy valakit, aki ért hozzá – ígérte, majd csókot lehelt forró homlokomra. – Nagyon ajánlom, hogy ne legyen semmi bajod, mert esküszöm akkor kiirtom az egész semmirekellő családod, megértetted?

Sírva bólintottam.

Az orvos másnap reggel érkezett. Addigra még rosszabbul voltam. Elijah egyre gyakrabban látogatott meg és láttam, hogy mennyire aggasztja az állapotom. Egy idős férfi állt meg az ágyam mellett, tipikus kuruzsló lehetett. Nagyon sokáig vizsgálgatott, talán el is aludtam közben. Napok óta nem aludtam jól, úgy fájt a hasam, hogy nem bírtam pihenni sem.

- A felesége gyermeket vár – szólalt meg egy idő után, a mondandóját Klausnak szegezve. Felpattantak a szemeim és elszörnyedve néztem rá. Nem mondhatta komolyan!

- Biztos benne? – kérdezte Klaus kiismerhetetlen arckifejezéssel.

- Teljesen. De a magzat… már három hónapos. Mit mondott mióta van rosszul?

- Két hete – nyögtem fel. Majdnem öklendezni kezdtem. Egy szörnyszülött növekedett bennem! Valami izé, ami elszívta minden erőmet és rohamosan fejlődött. Klaus megigézte a doktort, majd kikísérte.

- Meg fogod szülni a fiamat, ha beledöglesz is – sziszegte. – Lisa, hozz neki bármit, amitől erőre kap. A fiam nem nélkülözhet semmit! Demetrius, fecskendezz belé minden este a véremből, és kapjon ember vért is. A fiam vámpír, szüksége van rá.

- Ne – nyögtem fel, de a szavaim senkit nem érdekeltek. Öklendezni kezdtem. Lisa odafutott hozzám és egy ágytálat tartott alám. Kihánytam a gyomrom tartalmát. Nem maradt meg bennem az étel.

 Ahogy teltek a hetek, a hasam egyre nagyobb és nagyobb lett. Nem kelhettem fel, csak az illemhelyiségre mehettem, de csak ha Lisa elkísért. Klaus minden szabadságot megvont tőlem, majdnem belehaltam az unalomba és a fájdalomba. A hasam éjjel-nappal fájt, és néha a magzat is rugdosott. Gyakran kaptam azon magam, hogy lassú és szomorú dalokat dúdolgattam és a hasamat simogattam. Kezdtem megkedvelni a bennem növekvő életet. Csak féltem. Addig biztonságban volt, amíg én védhettem. De mivé neveli Klaus, miután megszületett? Egyáltalán milyen szerzet lehet egy boszorkány és egy félig vámpír, félig vérfarkas gyermeke?

Éreztem, hogy csakis lány lehet. Hope. Azt akartam, hogy ez legyen a neve. Klaus persze bizton állította, hogy neki csak fia lehet, és ha lányt merek neki szülni, megöli őt. Rettegtem, és mintha Hope is érezte volna a félelmemet, szokatlanul erősen mozgott bennem és még rosszabbul lettem. Vagy talán nem tetszett neki, hogy Klaus állandóan kicsi Klausnak hívja őt.

Arra ébredtem, hogy mindenhol ordítanak. Óriási hangzavar volt. Megpróbáltam felkelni, de elméletileg már a nyolcadik hónapban jártam és képtelen voltam megmozdulni. Pedig még csak másfél hónapja voltam terhes. A torkom száraz volt, rekedten kiabáltam Lisa után, de nem volt sehol. Egyszer csak berobbantották az ajtót és Cassy lépett be zilált külsővel. Mikor észrevett, elkerekedtek a szemei. Megértettem őt, hiszen szörnyen néztem ki. A szemeim alatt fekete karikák sötétlettek, az arcom beesett és hófehér volt. A hajam száraz, kócos és csapzott. A takaró alatt láthatta volna, hogy szinte minden csontom kilátszott és a hasam, mint valami nagy óriás gömb feszült beteges csontos testemen. Ráadásul Hope erőteljes rúgásaitól véraláfutások és kék-zöld foltok borították a bőrömet.

- Uramisten, Charlotte! – sikította, majd hozzám rohant. Amikor meglátta a hatalmas hasamat a bő hálóing alatt elszörnyedt. – Mit tett veled?

- Terhes vagyok – nyöszörögtem. – Hope lesz a neve – mosolyodtam el. – Mit keresel itt?

- Megtámadtuk Klaust. Összehívtuk a boszorkányokat, elfogták őt.

- Ó, hála az égnek! – sírtam megkönnyebbültem. A hormonok miatt állandóan elsírtam magam.

- Kiviszlek innen, pontosabban hazavarázsollak. Remélem, ez nem árt a babának – tette hozzá, majd varázsolni kezdett. A világ elsötétült előttem.

Amikor felébredtem egy ismerős szobában feküdtem és döbbenten ismertem fel a saját szobámat, amiben felnőttem. Viszont nem volt csend. Emberek nyüzsögtek körülöttem és éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Az egész testem izzadtságban úszott, és valami meleg folyt végig a combomon. Vérszagot éreztem a levegőben, amitől pánikba estem. Hope! Nem veszíthetem el! Ő tényleg a remény volt a számomra.

- Nyugalom, szülni fogsz – suttogta édesanyám valahonnan mellőlem. – Ha szólok, akkor nyomnod kell. Túl fogod élni – bíztatott.

Az órák lassan összefolytak a szemem előtt, csak a fájdalom létezett. Megint meg akartam halni. Aztán egy halk panaszos sírás tört át a kínok ködén keresztül. Kinyitottam a szemem és újra volt értelme az életemnek.

Egy apró csöppséget tett az édesanyám a kezembe. Keservesen sírt, de amikor a karjaimba vontam megnyugodott.

- Hope – suttogtam elkápráztatva. Nem volt szörnyeteg, csak egy apró védtelen kislány volt. Az én kislányom, az én szemeimmel. Külsőleg nem volt benne semmi abból a szörnyetegből.

- Hope? Ez a neve? – kérdezte édesanyám és most néztem fel rá először. Szigorú arcán komor arckifejezés ült. Nem igazán tűnt meghatottnak, egyedül a szemei voltak nedvesek egy kicsit.

- Hope Petrova – közöltem, majd láttam, ahogy az apám beront a szobába és Hope-ért nyúl.

- Mit művel, édesapám? – sikítottam kétségbeesetten. Hope ismét sírni kezdett. Engem akart. Barna szemeiben pánik ült.

- Nem fogom felnevelni egy szörnyeteg gyermekét. Örökbe adjuk. Téged pedig holnap feláldozunk a rituálén.

- Mi? Milyen rituálé?

- Klaus vérfarkas énjét megkötjük, hogy ne lehessen többé hibrid. A tetteidnek következményei vannak, kislányom. Elárultál minket, és ezért neked kell az áldozatnak lenned. A mágia sajátságos, csak a te véreddel fog megfelelően működni.

- Meg fogsz ölni? – suttogtam halálra váltan. Lehajtotta a fejét, majd a Hope-pal a karjaiban távozott.

Keservesen felzokogtam. Mindennek vége."