25. fejezet: Akarod tudni...?

Sziasztok! Sajnálom, amiért csak ilyen későn hoztam frisst, a véleményekre holnap válaszolok. Köszönöm, hogy írtatok! Most értem haza, ezért hoztam ilyen későn, de cserébe itt egy érzelem és eseménydús fejezet :) Két fontos dolog következik be, mindkettő várható volt, az egyik örömmel, a másik kevésbé :DD Jó olvasást!

Teljesen össze voltam zavarodva, nem találtam önmagamat. Egy hét telt el a szerencsés gyógyulásom óta és szinte olyan voltam, mint a robot. Kerestem a válaszokat, de ötletem se volt, hogy hogyan menekülhettem meg. Egyetlen ellenszer létezett a vérfarkas harapásra: egy hibrid vére. De Klaus volt az egyetlen hibrid és az ő vére nem volt elérhető közelségben. Milyen ellenszer létezik még?

- Minden rendben? – kérdezte Dessy aggodalmasan. Elenán kívül ő volt az egyetlen ember, akit megkedveltem. Pedig ő nem is ismerte a világunkat, talán túl nagy veszélybe sodrom őt. Ennek ellenére ő volt az egyetlen, akivel jól éreztem magam a történtek óta. Mindenkit kerültem a természetfeletti világból. Damon pedig engem került, de egyáltalán nem bántam. Nem tudtam, hogy hogyan ássam el magam, hogy ne kelljen többé a szemébe néznem. Folyton az járt a fejemben a kérdések mellett, hogy milyen hihetetlenül emberi volt velem.

Felsóhajtottam. Letetettem a kezemben tartott tálcát és úgy néztem Dessy szemeibe.

- Nem tudom – feleltem őszintén.                                            

- Damon?

- Tessék? – kérdeztem természetellenesen magas hangon. Honnan tudja? Csak nevetett.

- Egyértelmű, nagyon látszik. Szóval?

- Kerül engem, és azt hiszem, hogy jobb is így. Viszonzatlan, amit érzek.

- Biztos vagy benne? – kérdezte mosolyogva. – A vacsorán biztosan szóba fog majd állni veled.

Megrándult az arca. Talán nem jön szívesen? Nem kérdeztem rá. Nem akartam bunkó lenni. Elmondja, ha akarja.

- Most viszont mennem kell, még rendbe szedem magam a vacsora előtt. Nem akarom, hogy Jenna Gilbert rosszat gondoljon rólam – mondta hirtelen, majd elköszönt.

- Charlotte, letelt a műszakod – mosolygott rám Matt. Fellélegeztem. Végre! Hálás pillantást vetettem a fiúra, és kiviharzottam a friss levegőre. Mostanában olyan bezártság érzésem volt mindenhol.

Rohannom kellett. Száguldanom a szélben, megfeledkezni mindenről. Hope. Előttem volt a kép, amit álmomban láttam. Azóta többször is álmodtam róla. Végigkövethettem egy nyomorúságos árva hétköznapjait. Mondanom se kell, azóta egy kevesebb időt töltöttem alvással. És még ott van Damon is…

Irányt váltottam. Beszélnem kellett Damonnel! Meg fogok őrülni, ha ezt így folytatom. Meg kell mondanom, hogy ez így nem mehet tovább. Elegem van abból, hogy keresztülnéz rajtam. Nincsen így is elég gondom? A megválaszolatlan kérdések, álmok a kislányommal és még Ő is. Elég lesz!

A Salvatore panzió éppolyan volt, mint mindig. Csak Stefan autója nem parkolt a ház előtt, biztos Elenánál volt. Nem fáradtam olyannal, hogy kopogni. Nem volt erre időm, túl zaklatott voltam. Miért kellett bevallanom, hogy szeretem? Mit gondolhat most rólam? Talán jobban jártam volna, ha tényleg meghalok.

A nappaliba érve különös látvány fogadott. Damon épp egy fiatal lányból ivott, egyenesen a nyakából. Meztelenül. Hátráltam egy lépést, nem akartam megzavarni a nevetségesen bensőséges hangulatot, de nem volt szerencsém. Levertem egy giccses vázát és hatalmas csattanással tört össze a földön. Damon felkapta a fejét és rám nézett. A szemei vérben úsztak, de a tekintete fokozatosan kitisztult.

Nem tudtam, hogy mit kéne most tennem. Vagy mondanom. Már nem léphetek le minden szó nélkül, ahogy terveztem.

- Mit… csinálsz itt? – kérdezte rekedten és lelökte magáról szerencsétlen lányt. Aléltan feküdt tovább a földön, bágyatag arckifejezéssel.

- Azt hittem, hogy lenne mit megbeszélnünk.

- Azt hittem, hogy már mindent elmondtál. Beszéltél eleget, nem? – kérdezte gúnyosan és a kezét összevonta maga körül.

- Tapló vagy, ugye tudod? – kérdeztem durván. Bántott a modora. Azt hittem, hogy átléptünk egy határt, de úgy tűnik tévedtem. – Ha azért vagy dühös, amit mondtam a tengerparton… akkor… - elakadtam. Akkor mi?

- Miért mentél el a kunyhóból? – kérdezte válasz helyett.

- Nem tudom – vontam meg a vállam. – Nem voltam éppen a toppon. Egyszer csak összeestem az erdőben és gyógyultan tértem magamhoz.

Felhorkantott, mint aki nem hisz nekem. Közben pedig magára kapott egy nadrágot és egy pólót.

- Szerintem pedig kifogásokat keresel, hogy miért ne beszélj velem – támadtam rá hirtelen. Elé léptem és ütni kezdtem a mellkasát. – Te is tudod, hogy valami megváltozott ott és akkor. Csak megint menekülsz, ahogy mindig teszed.

- Mi elől menekülnék? – kérdezte szarkasztikusan, de láttam, hogy a szavaim betaláltak.

- Önmagad elől, hogy végre érzel valamit.

- Mit kéne éreznem?

- Ezt – sziszegtem dühösen és durván megcsókoltam. Erősen átölelt és magához húzott, én pedig a hajába túrtam. De mikor valami kemény nyomódott a hasamhoz, ellöktem őt. – Döntsd el, hogy mit akarsz. Elkövettem a hibát és őszinte voltam. Te tudod, hogy mit érzek. Jó lenne, ha te is elmondanád. Ne szórakozz velem tovább. Ha azt mondod, gyűlölsz, akkor békén hagylak. Gondoskodom Elena védelméről és elhagyom a várost. Nincs miért maradnom és megvárnom, amíg Klaus megöl. De ha nem így van… akkor ne csináld ezt többé velem. Találkozunk Jenna vacsoráján – közöltem indulatosan, majd elrohantam, egyenesen haza.

Cassy már majdnem kész volt. Dobtam neki egy kósza köszönést, aztán felrohantam a szobámba. Rendbe kellett szednem magam. Egy szűk félóra alatt sikerült is. Felkaptam egy kék bővebb hosszított felsőt, amit egy öv tartott meg a derekamon, alá pedig egy szorosan testhez simuló legginget. Kerestem egy fehér nyakláncot és hozzá egy karkötőt, megfésülködtem és kész. De alighogy elindultam volna az ajtó felé, Damon ugrott be a törött ablakomon. Döbbenten meredtem rá zaklatott sziluettjére.

Durván a falnak lökött.

- Azt akarod tudni, hogy mit érzek? Akárhányszor így nézel rám, elfelejtem Elenát, elfelejtem Katherine-t, de még a nevemet is. Megőrülök, ha a közelembe vagy és nem tudtam elviselni, hogy elveszítettelek! Halottnak hittelek, erre te csak halál nyugodtan besétáltál azon a kibaszott ajtón! Azt akarod tudni, hogy veled akarok lenni? Hogy gyűlölöm Klausnak még a gondolatát is? Azt akarod tudni, hogy majdnem ordítottam, miközben azt ecsetelted, hogy hogyan erőszakolt meg téged? Akarod tudni, hogy reményt éreztem, amikor megtaláltam a szobádban a gyűrűmet? Akarod tudni, hogy kibaszottul fontos vagy nekem, de kurván nem tudom, mit érzek? Akarod tudni, hogy mennyire megőrjítesz?

- Igen, akarom – suttogtam döbbenten. Apró pillangók keltek szárnyra a gyomromban és táncolhatnékom támadt. A boldogság alattomosan férkőzött belém és mosolyra húzódtak áruló ajkaim.

Damon nem várt másra, csak megcsókolt. Szenvedélyesen, de mégis lágyan. Már majdnem teljesen belefeledkeztem, amikor…

- Charee, kész vagy? – tárult fel hirtelen az ajtó és én felkaptam a fejem. Cassy állt döbbenten az ajtóban és még a száját és nyitva felejtette. A kezéből kiesett az ajándéktáska és a földön landolt. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hogy még soha nem voltam ilyen boldog és még soha nem zavart a testvérem megjelenése ennyire? Hogy Damon majdnem szerelmet vallott nekem? Damon Salvatore a bunkó vámpír?

- Ti meg… mit csináltok? – kérdezte végül Cassy. Mintha nem lenne teljesen egyértelmű! Menj ki, folytatni akarom!

- Megcsókoltam a barátnőmet, van ezzel valami probléma? – csattant fel Damon idegesen, és közben a hátamat simogatta. Nem tudom, hogy kinek az álla koppant nagyobbat a padlón. Cassy a falnak hátrált én pedig elsápadva meredtem az előttem álló vámpírra. Tényleg jól hallottam vagy csak rossz a fülem?

- Most meg mi van? – kérdezte emelt hangon. – Azt hittem, hogy… - nézett rám összezavarodottan és láttam, ahogy vészcsengők szólalnak meg a fejében. Nem engedhettem, hogy visszavonjon mindent! Nem törődve Cassy-vel, megcsókoltam Damont.

- Megmondom Jennának, hogy késtek… - dörmögte Cassy kiismerhetetlen hangon, majd távozott én pedig elvesztem a mámorban. Soha nem éreztem magam ennyire jól Damon édes csókjai közt. Baromság, hogy a vámpírok nem juthatnak a Mennyországba! Én ott voltam. Megjártam a pokol bugyrait, de néhány szó után egyetlen csókkal a Menny kapujába érkeztem.

- Mi akkor most…? – kérdeztem két csók között.

- Leszel a barátnőm? Nem akarok mindig tapló lenni, utólag azért megkérdezem – vigyorgott önelégülten. Boldognak tűnt, mintha ő is ugyanazt érezné, amit én.

- Ezer örömmel, Mr. Salvatore – nyújtottam felé a nyelvemet. – De csak ha lophatok még Öntől egy csókot.

- Többet is, de azt hittem, hogy nem akarsz elkésni… Menjünk inkább. Utána csak a tiéd vagyok.

- Csak óvatosan a szavakkal, még a végén komolyan veszem – nevettem. Ahogy lesétáltunk kéz a kézbe a lépcsőn és átmentünk a Gilbert házba, még azt hittem, hogy az összefonódott kezeink lesznek az este legnagyobb szenzációi.

Óriásit tévedtem.

- Charlotte! Damon! Hát itt vagytok – köszöntött Jenna vidáman, túl vidáman. Tudtommal nem kedvelte Damont. Már itt gyanakodnom kellett volna, de mégsem tettem. Helyette inkább követtem őt a nappaliba. Ahol többen ültek, mint ahogy arra számítottam volna.

- Lotti, drágám! Hát megjöttél! – kiáltott fel egy oly gyűlölt mézédes hang és dermedten meredtem a tulajdonosára. Klaus állt előttem. Damon morgása mellett az is feltűnt, hogy minden be-nem avatott személy megigézve bámult maga elé. Jenna, Dessy és Jenna vendégei. A többiek pedig nem mertek mozdulni a rémülettől.

A legsötétebb rémálmom vált valóra és a Mennyből újra a Pokolba zuhantam. Ha Damon nem szorongatta volna olyan erősen a karomat, már összeestem volna.

- Klaus – nyögtem túlvilági hangon és megbénultam a félelemtől.