24. fejezet: Álomvilág

Sziasztok! Itt a fejezet amiben kiderül, hogy hogyan alakul Charlotte sorsa. Bár az új VD rész után nem hiszem hogy tudok meglepetést okozni.. ütött szerintem :) Ti láttátok már? :D

- A többire nem emlékszem – suttogtam halkan. Még mindig Damon karjaiban feküdtem, és a láz már-már elviselhetetlennek tűnt. Pokoli meleg volt. Nem bántam, hogy meghalok. – Feláldoztak Klaus miatt és elvették az erőmet. Aztán vámpír lettem, nem tudom, hogyan. Klaus vére már nem volt bennem… de…. most nem jut eszembe…  Sokáig menekültem előle… Cassy-t a szüleink megbüntették… hogy el kelljen viselnie engem az örökkévalóságig. Azt hiszem, hogy ő intézte el, hogy vámpír legyek…

- Miért nem emlékszel?

- Eddig emlékeztem – suttogtam összezavarodva.

- Annyira sajnálom – sóhajtott halkan. Felnéztem az arcára, annyira másnak tűnt. Gondterhelt és szomorú volt.

- Tudod… kedveltél volna emberként. Nem ilyen voltam. Akkor kellett volna megismerned engem. Nem voltam ilyen ribanc, vagyis… nem az vagyok, akinek hiszel, de akkor olyan voltam, mint amilyennek lennem kéne most is. Ebből értettél valamit? – hebegtem. Már szinte képtelen voltam értelmes mondatokra.

- Mi lett Hope-pal? – kérdezte válasz helyett. Könnyek szöktek a szemembe. Szegény kicsi Hope. Árván kellett felnőnie, egyedül. Milyen élete lehetett?

- Sosem találtam meg őt. Az édesapám mindent elintézett.

- Megígérhetek neked valamit, Charee?

- Mit? – kérdeztem bágyadt meglepett hangon.

- Esküszöm neked, Charee, darabokra tépem Klaust. Azt is megbánja, hogy megszületett, vagy hogy valaha is megismert téged. Hogy valaha is hozzád ért. Milyen férfi, aki így bánik egy nővel? – fakadt ki indulatosan.

Teljesen meghatódtam, de a rémület erősebb volt.

- Ne! Meg fog ölni…

- Ne becsülj le. Sajnálok mindent, ami köztünk történt. Sajnálom, hogy hagytam, hogy Tyler megharapjon. Sajnálom, hogy annyiszor megbántottalak, és hogy annyi ideig gyűlöltelek. Sajnálom, hogy nem voltam az, akivel találkoznod kellett volna.

- Nem haragszom rád. Egyébként… neked Katherine a teremtőd, igaz?

- Ne kérdezz olyat, amit nem értesz.

- Még mindig szereted?

- Ne kérdezz olyat, amit nem értek.

- És mi az, amit irántam érzel?

- Ha tudnám, nem itt tartanánk. Ha a közelemben vagy, megőrjítesz. Ha nem vagy a közelemben, azon jár az agyam, hogy hol lehetsz. Újabban törődöm veled.

- Én is ezt érzem. Jó, hogy most itt vagy – suttogtam.

- Csukd be a szemed, mutatok neked valamit – simított végig lágyan az arcomon.

A következő pillanatban egy gyönyörű szép tengerparton találtam magam. Egy nagy, lapos sziklán feküdtem továbbra is Damon ölelésében. A tenger vize a lábaimat nyaldosta, a nap szikrázóan sütötte az arcomat. Nem éreztem fájdalmat. A nyakamhoz nyúltam, a bőröm selymes és hibátlan volt. Damon kedvesen mosolygott rám, biztos csak álmodom. Elhinném én a tengert, a napsütést is… de Damon mitől ennyire nem Damon? Hitetlenkedve néztem rá.

- Hogy csináltad?

- Meg akartam mutatni ezt a helyet. Tetszik?

- Csodálatos – mosolyodtam el elragadtatottan. Felpattantam és megpördültem. A hajamba belekapott a szél és olyan volt, mintha repülnék. Boldogan nevettem fel. Ez volt a legfantasztikusabb ajándék. Így a halálom előtt. Gondoltam egyet és kigomboltam Damon ingjét.

- Mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét.

- Ha már az van, amit szeretnék – nyújtottam felé a nyelvem.

- Akkor most én jövök – mondta gonosz vigyorral az arcán, majd felugrott és felkapott.

- Mit csinálsz? – visítottam rémülten, de eszem ágában sem volt tiltakozni. Nem kellett volna megszólalnom, ugyanis egy váratlan mozdulattal a vízbe dobott. Mint egy kőszikla úgy süllyedtem el a habokban. Damon utánam ugrott, és kergetni kezdett a víz alatt. Nem volt szükségünk levegőre. A víz alatti világ lélegzetelállító volt, halak, tengeri növények, korallzátonyok vettek körül, mi pedig úgy kergetőztünk, akár csak az óvodások.

Nevettünk. Damon hihetetlenül szexi volt félmeztelenül és vizes nadrágban. Legszívesebben rávetettem volna magam, de tudtam, hogy nem azért vagyunk itt. Felúsztam a felszínre, majd mikor Damon beért, benyomtam a fejét a víz alá.

Visszaúsztunk a sziklákra. Egy egzotikus tengerpart volt tőlünk néhány méterre, pálmafákkal és egyéb szépségekkel.

- Meddig lehetünk itt?

- Nem tudom – felelte őszintén. – De valójában nem vagyunk itt, ez csak a fejünkben létezik.

- Szeretnék elmondani neked valamit. Ha lenne esély, hogy túléljem, akkor inkább kivágnám a nyelvem, minthogy eláruljam neked.

- Mi az?

- Szeretlek, Damon. Nem tudom mióta, vagy, hogy miért. Talán azóta, hogy megláttam azt a hihetetlenül beképzelt vigyorodat. Talán mikor először megcsókoltál.

- Charee… én… - hebegte döbbenten. Láttam az arcán, hogy mennyire szánakozik rajtam, nem viszonozta az érzéseimet. Fájdalom suhant át az arcomon…

- Damon! – szólalt meg egy hang. Ez nem az én hangom volt. Az álomvilág úgy hullott darabokra, mintha nem is létezett volna. Minden kín visszatért és sokkal rosszabb volt, mint eddig.

Stefan állt az ajtóban.

- Damon! – szólalt meg újra.

- Mi a francot akarsz? – kiabált rá Damon. Elengedett, és a párnára hanyatlottam. A testvére elé lépett.

- Bonnie szerint Katherine tudja az ellenszert.

- Akkor mire vársz? Szedjétek már ki belőle, a fenébe! – túrt a hajába idegesen. - Nem ajánlom, hogy megvárjátok, amíg meghal!

- Csak neked hajlandó beszélni. Elena addig vigyáz rá. Még van annyi ideje, Damon.

- Nem akarom itt hagyni.

- Ez az egyetlen esélye – sóhajtotta Stefan és aggodalmasan nézett rám.

Damon rám nézett. A tekintete szinte könyörgött. Nem értettem. Minek kéne megvárnom, ha egyszer nem is szeret? Egyáltalán mit vártam? Hiszen tudtam, hogy nem engem szeret! Akkor miért fáj mégis annyira? Talán annyira elvarázsolt az álom, hogy azt hittem egy pillanatig, hogy a szerelme is valóságos lehet.

El kellett valamit még intéznem. Megvártam, amíg Stefan és Damon kocsija távozik. Elena még telefonált az ajtó előtt. Felpattantam, és kiugorva az ablakon futni kezdtem. A régi kőfejtőhöz rohantam, oda, ahol egykor feláldoztak. Nem értettem, hogy hirtelen miért nem jut eszembe. Látnom kellett még egyszer azt a helyet. De amint odaértem, az erő teljesen elhagyott. A szemeim fennakadtak és eszméletlenül zuhantam a földre.

„Egy apró kislány rohan a havas tájon. Vékony ruháiban vacog a hidegtől, de kitartóan fut tovább. Barna hosszú haja kócosan hullik vékony vállaira, gesztenyebarna szemeiben szomorúság csillogott.

Egy temető bukkan fel a semmiből, az erdő szélén. A kislány rohan tovább, de a kapunál megtorpan. Óvatosan körbenéz, mintha tilosban járna. Mintha nem szabadna itt lennie. Résnyire nyitja a kapuajtót és kicsi testével átcsúszik a túloldalra. Fut a sírkövek között, csak egy nevet keres. Türelmetlenül rója a köröket, már majdnem feladja, amikor megpillantja, amit keresett.

Charlotte Petrova

(1200-1220)

Sírva nézi a soha nem látott nevet, és végig simít a betűkön. Nagyon kevés embernek volt akkoriban sírja, ami csak egy apró kődarabot és egy kis földkupacot jelentett. Általában az embereket nem temették el, vagy ha igen, csak egy fadarab emlékezett róluk. De Charlotte Petrova neves családból származott. Az édesanyja kiharcolta neki ezt a kegyeletet. Talán hogy csökkentsen a bűntudatán, amiért hagyta őt meghalni. Vagy legalábbis a világ számára.

De a kislány vigasztalhatatlannak tűnt. A közeli árvaházban lakott, egy szülőnek se kellett, csak rabszolga volt.

- Anyu – suttogta rekedtes hangon, és kis kezében egy arany nyakláncot szorongatott, amire az volt gravírozva: Hope.

Hope biztosan tudta, hogy az édesanyjának ő nem hozott reményt. És biztos volt benne, hogy hiába a neve, olyan, hogy remény, nem létezett. Soha nem jött el érte senki és az anyja sem kelt életre, mint a régi históriákban.

Hope anyja meghalt valamikor a születésekor, és nem hozhatta vissza. Egy sötét alak ennek ellenére figyelte a kislány minden mozdulatát…”

Arra ébredtem, hogy esőcseppek hullnak az arcomra. Csodálkozva nyitottam ki a szememet. Biztos voltam benne, hogy meghaltam, de most minden élesebbnek tűnt. Az álom teljesen összezavart és biztos voltam benne, hogy a lányomat láttam. De miért nem érzem magam gyengének? A nyakamhoz kaptam a kezem. A bőröm hibátlan volt, a sebnek nem volt nyoma. Éltem és meggyógyultam. Döbbent sikoly hagyta el az ajkaimat. A remény mégis létezett.

Boldogan kezdtem el futni a Salvatore ház irányába. El kellett mondanom Damonnek. Éreztem őket. Mindenki odabent volt. Már Elena is. Ezek szerint észrevették a hiányom. Nappal volt, de nem értettem, hogy mennyi idő telhetett el.

- Már mindenhol kerestük Damon! – hallottam Stefan lemondó hangját. Halottas csend volt, a nappali romokban hevert. Damon ijesztő volt, szemeiben vörös láng lobogott. Caroline egy rongyot szorított Tyler vérző alkarjára. Bizonyára ez Damon műve volt.

- Minden a ti hibátok! Nem tudtatok vigyázni Tylerre! El kellett csalnotok mellőle!

- Katherine igézte meg Tylert, hogy támadja meg. Meg akarta őt ölni, mikor rájött, hogy más nem teszi meg helyette. Sajnálom Damon. De már egy nap eltelt… már biztos, hogy nem él.

Damon szemei szinte vérben forogtak erre a mondatra.

- Nem voltam ott. Nem akartam, hogy egyedül legyen! – csattant fel.

Elena csendben sírt. Mindenki gyászos hangulatban volt. Cassy érzelemmentesen bámult maga elé. Ismertem ezt a nézést, így próbálta leplezni a fájdalmát. Bonnie felkészült volt arra az esetre, ha meg kéne állítania Damont.

- El kellett volna mondanod neki – suttogta hirtelen Stefan szomorúan.

- A francba is, tudom! – ordított Damon és taszított egyet a testvérén, majd a fejét a kezébe temette.

Elég volt. Vettem egy mély levegőt és lenyomtam a kilincset. Néma csend lett. Bizonytalanul sétáltam a nappaliba és megálltam az ajtóban. Úgy bámultak rám, mintha kísértet lennék.

- Katherine? – vicsorogta Damon, és már majdnem nekem támadt, amikor megszólaltam.

- Charee vagyok – mondtam és hátráltam egy lépést. Cassy sikoltva vetette magát a nyakamba. – Élek – motyogtam és hagytam, hogy boldogan ölelgessenek. Sorba fojtottak meg. Elena, Stefan, sőt még Bonnie is produkált egy bizonytalan ölelést. Tyler bűntudatosan nézett rám. Én egyetlen tekintetet kerestem, de Damon halkan, minden szó nélkül sétált el mellettem.

Csak az ajtócsapódás jelezte, hogy nemrég még itt volt.