20. fejezet: Harcolni és feladni

Ajánlott szám: Alexandra Burke: Silence

http://www.youtube.com/watch?v=YeRicw9d6q0&feature=share

Mindenképpen hallgassátok hozzá, úgy az igazi :)

Remélem, írtok véleményt, különleges ez a fejezet :)

Amikor karon ragadott, dühös lettem. Eddig azért könyörögtem, hogy meghallgasson, most meg látni se bírtam. Tudtam, hogy miért. Nem akartam, hogy szánalomból könyörüljön meg rajtam. És ha tudná a történetem, akkor még inkább szánna, vagy inkább pont megvetne. Tudtam, hogy mit jelent a vérfarkas harapás. De próbáltam nem emlékezni arra, hogy milyen volt átélni.

Tudtam, hogy ellenszer is lenne. Vagy legalábbis egykor létezett. És azt is, hogy mi lenne az ára annak, hogy újra megszerezzem. Ha lett is volna időm, akkor sem fizettem volna meg ezt az árat. Túl magas volt, inkább meghalok.

- Jól vagy? – kérdezte borús arccal. Mintha jól lehetnék. Vagy mintha rászorulnék arra, hogy sajnáljon! Haldokoltam. Nem kellett a nyakamra néznem, így is tudtam.

- Soha jobban – feleltem gúnyosan. – Egyedül jobban lennék.

- Tudod mit jelent, nem igaz? Muszáj játszanod a mártírt? Biztosan van ellenszer! Megkeresem…

Keserűen felnevettem.

- Tudom, hogy mi fog velem történni, Damon. Épp ezért, te vagy az utolsó ember, akinek mellettem kéne lennie. Nincs ellenszer.

- Akkor legalább… meghallgathatlak?

- Tessék? – kérdeztem döbbenten. A bőröm idegesítően viszketni kezdett.

- Arra kértél, hogy hallgassalak meg – válaszolta kiismerhetetlen arckifejezéssel. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan cserélődhetnek fel a szerepek.

- Már nem számít- vontam meg a vállam.

- Talán mégis.

- Klaus az én legnagyobb rémálmom. Naiv emberként beleszerettem, mert tetszett, hogy valaki udvarolt. Addig szerettem, amíg rá nem jöttem, hogy milyen is ő valójában.

- Sajnálom, amiért neked estem.

- Nem kell a szánalmad! Csak légy továbbra is önmagad! Öntelt, egoista barom vagy!

- Talán, de lehet, hogy a szelídek öröklik a világot, de jelenleg az öntelteké. Mint amilyen én is vagyok!

- Erre aztán büszke lehetsz – morogtam.

- Megijedtem, amikor Tyler berontott és neked támadt. Ha találkozom vele, kitekerem a nyakát – sóhajtotta és teljesen másnak tűnt. Mintha tényleg rémült lenne. De miért?

- Örülj, hogy nem rád ugrott.

- Én löktelek a földre, az én hibám. Akkor talán nem rád veti magát. Melletted soha nem tudom, hogy mit érzek. Elvesztettem a fejem.

- Azért hagytalak el, mert azt mondtad nekem, hogy „Szeretlek, Katherine”.

Döbbenet suhant át a vonásain. Nem emlékezett rá. Talán már aludt.

- Aztán reggel megtaláltam a közös képeteket és tudtam, hogy mindig őt fogod szeretni. Ráadásul Katherine úgy néz ki, mint én. Nem fedhettem fel a valódi énem, mert mindig őt láttad volna bennem – árultam el. Nem tudom, hogy honnan jött az őszinteségi roham. De úgy éreztem tudnia kell. Halálos méreg dolgozott a szervezetemben, tartoztam neki ennyivel.

- Soha nem ígértem szerelmet – suttogta.

Keserűen bólintottam és visszanyeltem a könnyeimet. Nekem soha senki nem ígérte. Engem soha senki nem szeretett. Csoda hát, hogy mindenkinek bedőltem?

Megint sóhajtottam. Hogyan mondanám el Cassynek? Bele fog rokkanni a halálomba.

- Egy dologra megkérhetlek?

- Mi lenne az?

- Mondd meg Cassynek, hogy sajnálom.

- Cassy tudja, hogy mi történt.

- Mi? – kiáltottam feldúltan. Miért mondta el neki?

- Keresi az ellenszert. Kutat a könyvekben. Berontott miután elrohantál. Miért menekülsz? Már nem kell menekülnöd. Miért akarsz egyedül lenni az utolsó napodon? Cassy szeret téged, ahogy Stefan és Elena is. Itt hagynád őket búcsú nélkül?

- Te is ezt tennéd, Damon. Tudom, hogy megérted. Nem akarok gyenge lenni, és ne hidd, hogy megvárom, amíg kínhalált halok. Keresek egy fakarót és kész.

- Te pedig ne hidd, hogy ezt hagyni fogom – sziszegte és közelebb lépett. Az arcunk egy vonalba került. Ebben a pillanatban annyira vágytam rá! De aztán a tekintete a nyakamra tévedt és megrándultak a vonásai. Undorodott tőlem. Vajon, hogy fogok kinézni néhány óra múlva? Istenem, nem akarom! Inkább meghalok most. Nem akarok szenvedni. Nincs is ennél nagyobb fájdalom.

- Damon, nincs ellenszer. Egyszer volt. Átéltem már ezt.

- Micsoda? Harapott meg már vérfarkas?

- Nem akarok erről beszélni – hajtottam le a fejem, de az állam alá nyúlt és felemelte annyira, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni.

- Egyszer már túlélted, most is túl fogod.

- Klaus vére volt az ellenszer. De csak mert vérfarkas és vámpír is volt egyszerre, és már nem az. Ha itt lenne, se menthetne meg a vére.

- Biztos van más út.

- Nincs – suttogtam és egy könnycsepp hullott a szememből. – Kérdezhetek valamit, Damon? Ha három ugyanolyan nőt szeretsz, kit szeretsz igazán?

Az arca megvonaglott, mintha ő maga sem tudná a választ.

- Felejtsd el, inkább nem vagyok rá kíváncsi – sóhajtottam és hátat fordítva indultam el az erdő mélye felé. Volt ott valahol egy faház. Ott akartam meghúzni magam. Talán egy karót is találok.

- Veled megyek – jelentette ki. Nem értettem. Miért ragaszkodik hozzám? Biztos csak a bűntudat.

- Nem.

- Nem kérdés volt, és engedélyt sem kértem. Kijelentettem – közölte gúnyosan.

- Menj a francba… - morogtam, de egy részem örült, hogy mellettem lesz valaki.

- Majd kérek időpontot. Most pedig gyerünk. Vigyázok rád, nehogy valami őrültséget csinálj. Mindenki más az ellenszert keresi.

- Szóval nem csak Cassy tudja. Fantasztikus.

- Te vagy az egyetlen, aki úgy lett fontos nekem, hogy nem Katherine-t láttam benne. Nem akarom, hogy feladd.

Már majdnem odaértünk, amikor fekete pontok jelentek meg a szemem előtt és megtántorodtam. De mielőtt még aggódhattam volna, Damon erős karjai fonódtak a derekamra. Nem szólt semmit, nem nevetett rajtam, inkább mintha az arca még komorabb lett volna.

Amikor beléptünk az elhagyatott faház ajtaján, odakísért a kis kopott kanapéhoz és megvárta, amíg lefekszem rá. Olyan megalázó volt!

- Nem akarok lefeküdni. Táncolsz velem? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Értetlenül nézett rám, és én akaratlanul is magyarázkodni kezdtem. – Imádok táncolni, az utolsó napomon szívesen táncolnék.

Elmosolyodott, majd színpadiasan meghajolt előttem.

- Felkérhetem egy táncra a hölgyet? – csókolt kezet, mire nevetni kezdtem.

Bólintottam, mire a kezeit a derekamra tette és lágyan ringatni kezdett. Soha nem táncoltam még zene nélkül. Csak ketten voltunk és a csend.

- Nem énekelsz? – kérdezte hirtelen. Döbbenten kaptam fel a fejem. Énekelni? Én? Nem szoktam énekelni.

- Hallottalak egyszer. Szép hangod van, énekelhetnél, hogy ne legyen ilyen csend.

- De csak mert ez az utolsó napom. Nem élem meg, hogy kinevess érte – mentem bele nevetve. Nem találta viccesnek a szavaimat.

Eszembe jutott egy dal, amit úgy szerettem. A csendről szólt.

- Magasba emeltél, majd a mélybe taszítottál. Mikor veled vagyok, sosem tudom, mit érzek. Szívemből szólok, de nem tudom, van-e értelme. Hiszen te sosem azt mondod, amire valójában gondolsz. Mintha üvegszilánkokon sétálnék. Tudni szeretném, de nem merem megkérdezni. Hát mondd, hogy szeretsz, vagy azt, hogy elhagysz. Kérlek, ne a csend beszéljen! Csak mondd, hogy engem akarsz, vagy azt, hogy eldobsz. Kérlek, ne a csend beszéljen!

Damon komoran nézett rám. A fejemet a vállára hajtottam. Szorosan ölelt magához, de nem szólt közbe. Talán ő is érezte, hogy mennyire illik ránk ez a dal. Csak énekeltem tovább és magamba szívtam Damon megnyugtató illatát. Ha lenne még köztünk valami, akkor ez egy romantikus pillanat lenne.

- Talán jobb is, hogy itt vagy. Egy idő után meg fogok őrülni. Damon, ne hagyd, hogy bárkit is bántsak! Kérlek! – könyörögtem.

- Nem fogom engedi. Befejeznéd? Mondtam, hogy vigyázok rád, nem? – csattant fel. Nem szóltam semmit. Egyre furcsábban éreztem magam. Egyre gyengébbnek. Fáradt lettem. De nem tettem szóvá. Nem akarom, hogy aggódjon értem. Még órákon át ringatóztunk a zenére-

- Basszus! – kiáltott fel. – Itt nincs donorvér. Szükséged lesz rá. Azonnal szólok Stefannak – mormogta és a telefonja után nyúlt. De nem vette fel. Damon egyre cifrábban káromkodott.

- El kell mennem donorvérért. Hogy érzed magad? Meg leszel néhány percig?

Bólintottam.

- Ígérd meg! – nézett rám zordan, és magához rántott.

- Mit?

- Hogy nem ártasz magadnak, amíg nem érek vissza!

Hallgattam, nem akartam megígérni. Sokkal egyszerűbb lenne.

- Charee! Ígérd meg! – kiabálta kétségbeesetten. Láttam a szemében, hogy nem akar elmenni. Újra és újra tárcsázta Stefant, aztán a többieket, de senki nem vette fel. Megkaptam a lehetőségem.

- Itt leszek, amikor visszajössz. Ne aggódj! – suttogtam. Megnyugodott. Hiba volt, egy szóval sem mondtam, hogy élve, ő még is így értette. Egyetlen pillanat alatt tűnt el. Nem volt sok időm.

Könnyen találtam egy fadarabot. Egy faházban igazán nem volt nehéz. Éles volt, pont tökéletes.

Egy dolgot sajnáltam. Annyi dolgot nem mondtam el neki. Olyan dolgokat, amiket vele akartam megosztani. Hogy szerettem őt. Igazán szerelemmel. Hogy talán soha nem akartam megölni, talán csak a tökéletes kifogást kerestem, hogy újra láthassam. Hogy mindegy hányszor töri össze a szívem, én mindig szeretni fogom.

Sóhajtottam.

Talán így a jó. Nem kell tudnia. Vagy talán tudja, hiszen a csend is beszél. Többet árul el, mint a sok szó együtt.

Magasba emeltem a rögtönzött karót és a szívembe szúrtam.