21. fejezet: Múltban járva

/Charee szemszöge/

Éreztem a fájdalmat, nem akart megszűnni. Azt hittem, meghalok, de talán elvétettem. Milyen sokat számít néhány centiméter. Csak egy kicsit kellett volna odébb… és vége a szenvedésnek. De így csak kínlódtam tovább. Forró izzadtság folyt végig a homlokomon, talán már lázam is lehetett. Alighanem felgyorsítottam a halálom folyamatát. Legalább elértem valamit.

Egyre bódultabb voltam, és a fájdalom egyre erősödött. Láttam magam előtt a szüleim és a testvéreim arcát. Cassyvel nem csak ketten voltunk. De kétségkívül ő jelentette a legtöbbet számomra.

A hangok felerősödtek, valahogy minden sokkal ijesztőbbnek tűnt. Tudtam, hogy már nem hihetek magamnak. Tudtam, hogy már nem hihetek abban, amit látok vagy éppen hallok. A méreg egyre gyorsabban terjedt és már az egész nyakam merő fertőzés volt. De megütném Tylert! A fenébe is! Muszáj volt megölnie a legkegyetlenebb módon?

Léptek. Halk hangok a kinti levéltakarón. Az ajtó megreccsent, és valaki lenyomta a kilincset. Félni kezdtem. Mi van, ha valaki az ellenségeim közül?

Lotti… - élt az emlékeimben a rettegett hang és remegni kezdtem. Klaus önelégült feje jelent meg az ajtóban és gonosz tekintetét egyenesen rám szegezte.

Sikoltva hátráltam a fal felé, és a mellkasomban lévő karó veszélyesen mozgott. Csak egy kicsi kell, hogy végzetes legyen. Olyan rég láttam ezt az arcot, valósággal megbénultam. Hol van már Damon?

- Hát itt vagy – suttogta nevetve. Kárörvendett rajtam, remekül szórakozott. Az arcán különös kifejezés volt. Közeledett, én pedig hátráltam.

- Ne… menj innen – motyogtam rémülten. Láttam magam előtt, ahogy megver, megaláz, megerőszakol… lepergett előttem minden vele töltött perc. Hallottam az emberei nevetését, ahogy felfedi a testem eddig privát részeit… ahogy belemarkol a mellembe, és úgy vizsgálgat, mint egy darab húst…

- Ne… kérlek… ne… ne bánts… - sikítottam kétségbeesetten. Miért nem halhatok meg nyugalomban? Ne kelljen még az életem utolsó perceiben is rettegnem! Hirtelen mintha Klaus birtokán lettem volna… a szoba ugyanolyan sötétnek tűnt… A falhoz voltam láncolva… férfiak jöttek-mentek. Klaus pedig csak állt előttem…

Megragadott…

- Klaus, kérlek neee…. ne… kérlek, hagyd abba! – zokogtam. Soha nem könyörögtem, vagy legalábbis ritkán, de most minden olyan más volt. Mindjárt megver. Mindjárt megaláz. Nem akarom, hogy még jobban fájjon…

/Damon szemszöge/

Úgy rohantam, ahogy csak bírtam. A Salvatore-birtok már nem volt messze, de egy percet sem akartam elvesztegetni. Féltem. Korábban meg tudtam volna ölni, és valójában ezt is kéne tennem. Különben Katherine bosszút áll. Mi van azokkal az ígéretekkel? Meg kéne ölnöm őket. De volt valami ebben a lányban. Valami, amit csak néhány napja vettem észre. Valami különleges… és az, hogy meghalhat… a gondolattól jéggé dermedtem a rémülettől. Tudtam, hogy meg fog halni. De a kurva életbe is… nem adhattam fel! Talán nekem is az ellenszert kéne keresni. De ki vigyázna rá akkor? Elena? Ő csak egy ember, nem is állnak annyira közel egymáshoz. Cassy? Talán neki a legfontosabb, de neki van a legtöbb esélye megmenteni őt. Muszáj mellette lennem. Nem engedhetem csak így el. Búcsú nélkül. Anélkül hogy tudná… jelent valamit.

Őrültként rontottam be a panzió ajtaján. Mindenki felkapta a fejét. Stefan és Bonnie egy könyv felett görnyedtek. Elena a kanapén ülve lapozgatott egy régi naplót. Caroline Tyler mellett ült és zaklatottan szorongatta a kezét. Amikor meglátott, megrémült. Talán attól a gyűlölettől, amit Tyler iránt éreztem.

- Ha meghal, megöllek – sziszegtem Tylernek.

- Annyira sajnálom! Nem tudom, hogy mi ütött belém… én… nem tudtak megállítani. Az én hibám. Hogy van?

- Ehhez neked semmi közöd – vágtam a képébe, majd a gondterhelt Stefanra néztem. – Találtatok valamit?

- Még nem.

- Mi a francért nem vetted fel azt a kibaszott telefont? Most egyedül kellett hagynom őt. Vér kell neki.

- Egyedül hagytad? – kérdezte ijedten. Miért néz rám így? Hiszen Charee megígérte, hogy nem adja fel és nem tesz semmi butaságot.

- Muszáj volt, viszek neki vért.

- Siess. Mielőtt csinál valamit magával – suttogta Stefan kétségbeesetten. Más se kellett. Futni kezdtem a pince felé. Feltéptem a hűtőt, és kikaptam néhány vérrel teki zacskót. Nem fáradtam további udvariassági körökkel. Felrohantam a lépcsőn, és kivetődtem az ablakon.

Hirtelen elöntött a pánik. Felidéztem Charee szavait. Nem mondta ki. Nem mondta ki, hogy nem tesz semmit. Direkt kétértelműen fogalmazott. És ahogy egyre közelebb értem, egyre erősebben éreztem a vámpírvér illatát. Kétségbeesetten nyitottam be az ajtón, de ami bent fogadott, arra nem voltam felkészülve.

Charee a földön vonaglott, vérben és izzadtságban úszva. Az egész teste remegett, az arca eltorzult a kíntól. Egy karó állt ki a mellkasából. Csak néhány milliméterrel vétette el. De ha sokat mozog, akármikor meghalhat.

Amikor meglátott felsikoltott, és hátrálni kezdett. Értetlenül néztem rá, mi üthetett belé? Csak én vagyok!

Óvatosan közelebb léptem.

- Ne… menj innen – motyogta rémülten. A szemeiben páni félelem ült, mintha bántani akarnám. Nem bírtam elviselni ezt a látványt. - Ne… kérlek… ne… ne bánts… - sikította kétségbeesetten. Óvatosan letérdeltem elé, és próbáltam magamhoz ölelni.

- Klaus, kérlek neee…. ne… kérlek, hagyd abba! – zokogta. A név villámcsapásként csapott le rám. Klaust látja bennem? Hát tényleg ennyire gyors lenne a méreg? Már képzelődik? Tényleg ennyire retteg tőle? Mit tehetett vele az a vadállat? Vajon, mennyit bánthatta?

- Charee…

/Charee szemszöge/

- Charee… - szólongatott ijedten. Ijedten? De hisz… ő soha nem hívott így. Mindig Lotti voltam a szemében. Az ő saját bejáratú beceneve volt, ami úgy ragadt rám, mint a pestis.

- Én vagyok az Damon, nem Klaus – suttogta és hirtelen Klaus helyén Damon volt. Előttem térdelt, óvatosan beszélt hozzám. Az arcán a ráncok elmélyültek, a szemei aggodalmasan villogtak.

- Damon – rebegtem zavartan és a hátrahanyatlottam. Hogy én milyen ostoba vagyok! Bedőltem a méregnek. Bedőltem saját magamnak. Damon az ölébe húzott és lágyan átölelt.

- Css… ne sírj. Minden rendben, csak én vagyok. Gyere, igyál – suttogta és a szám elé emelt egy vérrel teli tasakot. Úgy kaptam utána, mint a szomjazó gyermek. Mikor kiittam az utolsó cseppig is, egy fokkal jobban éreztem magam. A valóságban voltam. Hálásan elmosolyodtam.

- Köszönöm – hálálkodtam. Damon közben egyetlen gyors mozdulattal kikapta a karót a mellkasomból. Felordítottam a fájdalom újabb hullámától, a hátam ívbe feszült, majd hörögve zuhantam vissza Damon karjaiba.

- Megérdemled. Átvertél – szólalt meg szemrehányóan.

- Mi?

- Megígérted, hogy nem teszel kárt magadban – csattant fel dühösen. – A többiek már nyomon vannak.

- Azt mondtam, itt leszek. Itt is vagyok – sóhajtottam, mire keserűen felnevetett.

- Ravasz. Ostoba voltam, hogy bedőltem neked. Nem hagylak többet magadra – csóválta a fejét. A szája mosolygott, a szemei szokatlanul komorak voltak. Nem értettem őt, és akaratlanul is kibukott belőlem a kérdés:

- Miért?

- Hogy érzed magad? – tért ki a válasz alól. – Klaus… régen bántott téged igaz? – kérdezte kiismerhetetlen arccal.

- Megtett velem mindent, amit csak lehetett.

- Szóval igen.

- Bízhatok benned?

- Nem mondok el semmit senkinek.

- Megígéred?

- Meg.

1217. 06. 17.

Gyönyörű nyári nap volt, amikor az életem örökre megváltozott. Néhány hete egy testvérekből álló család költözött a faluba, és hamar összebarátkoztam a legfiatalabb lánnyal, Alinával, aki egyidős volt velem. A testvérem, Cassandra is nagyon megkedvelte őt. Ma is együtt voltak valahol, talán csak a kertben kötögettek. Utáltuk a kötést, de kötelező volt. Édesanyánk ragaszkodott hozzá, és nem volt apelláta. Nekem ma sikerült kibújnom a feladat alól, de nem halaszthattam örökké. Még hajnalban kilovagoltam az erdőbe Pegasus hátán. Egyszerűen megnyugtatott, csakúgy szelni a szebbnél szebb tájakat.

Már napnyugta volt és én visszafelé lovagoltam, amikor megpillantottam egy fiatal férfit felém sétálni. Megnyerő mosolya és magabiztos kisugárzása megérintett bennem valamit. Göndör, szőkés barna haja laza eleganciával hullott izmos vállaira. Leszálltam Pegasus hátáról és biccentettem felé. Nemes úr lehetett, ezért jobb, ha illemtudóan viselkedem.

- Engem keres, uram? – kérdeztem udvariasan. Furcsa szemekkel nézett rám, amit akkor még nem értettem.

- A nevem Niklaus, hogy hívnak szépségem?

- Charlotte vagyok. Charlotte Petrova – mutatkoztam be és elpirultam a bók hallatán. Még soha nem bókoltak nekem. Még annyira gyerek voltam és annyira naiv.

- Velem tart egy sétára, Miss Charlotte? Hívhatom Lottinak? Remélem, nem veszi modortalannak a kérdésem, de véleményem szerint illene kegyednek a név…

- Ahogy óhajtja, uram.

- Szólítson Klausnak, Lotti. Jobb szeretem ezt a nevet.

- Rendben, Klaus – mosolyogtam rá, és botor módra engedtem, hogy belém karoljon. Nemesnek tűnt és nem akartam csalódást okozni a szüleimnek azzal, hogy rangomon aluli férfiakkal ismerkedem.

Klaus a végletekig udvarias és kedves volt. Nem láttam át még a jól felépített álarcán. Egyre több időt töltöttem vele. A szüleimnek különös ellenérzései voltak vele kapcsolatban, egyre többet kértek arra, hogy gyakoroljam a boszorkányságot. Talán azt remélték, hogy ezáltal rájövök, hogy milyen veszélyt hordoz magában. De ostoba voltam.

1217. 08. 31.

- Nem találkozhatsz vele többé! – sikította az anyám kétségbeesetten. Dühös könnyek gyűltek a szemembe és nem voltam hajlandó elfogadni édesanyám szavait. Mindenki ellenezte a szerelmünket. Még Alina és Cassandra is. Alina rémült volt, akárhányszor Klaus oldalán jelentem meg. Pedig nem volt vele semmi baj. Egy hete a bálon még meg is csókolt, életem legszebb estéje volt. A csillagok alatt kísért haza és édes kis semmiségeket suttogott a fülembe. Hogy még soha nem találkozott ilyen szép nővel, mint én. Hogy mennyire szeret és szeretne állandóan velem lenni. Én pedig elhittem. Nem ismertem még akkor a férfiak sötét oldalát. Csak a sok szépséget, amit a külvilág felé mutatnak. Mindegyik romlott, főleg Klaus, de én akkor ezt még csak nem is sejtettem.

- Szeretem őt! – ellenkeztem hasonló hangnemben. Édesapám elém állt és egy pofonnal legyintett meg. Hátrahőköltem, még soha nem emelt rám kezet. Még több könny gyűlt a szemembe, de ez most nem érdekelt.

- Veszélyes! Isten szerelmére, Charlotte! Vámpír! Egy megátalkodott vérszívó!

- Nem hiszek nektek! Csak félre akartok vezetni, hogy megszakítsam vele a kapcsolatot. Szeretem őt! Hozzá akarok menni feleségül!

- Ha megteszed, nem vagy többé a lányom – suttogta az apám halkan. Hitetlenkedve meredtem rá. Ennyi lenne? Ennyit jelentettem volna nekik? Ha már van szabad akaratom, akkor Isten veled?

Nem szóltam többet, zokogva rohantam a szobámba és a párnámba fúrtam a fejem. Csak eztán vettem észre a levelet. Remegő kézzel bontottam fel, a hátoldalán csak ennyi állt: Lotti…

„Éjfélkor várlak a házunk előtt. Szeretlek és el akarlak venni feleségül. Csomagolj és én várni fogok rád… K.”

Hevesen kezdett dobogni a szívem. Egyetlen legyintéssel összecsomagoltam a ruháimat egy apró batyuba. De amikor Cassandra kopogott az ajtón, muszáj volt engednem őt.

- Elmész, igaz? – kérdezte szomorúan. A szemeiben könnyek csillogtak. Tudta, hogy mit jelent ez. A közeljövőben nem túl sűrűn lesz alkalmunk látni egymást.

- Írni fogok. Annyira sajnálnom, Cas! – öleltem át.

- Vigyázz magadra – suttogta.

Klaus és én aznap megszöktünk a faluból. Annak ellenére, hogy Klaus nem volt képes személyesen találkozni velem. Egy férfi várt rám, és elvitt hozzá. Próbáltam megvédeni önmagam előtt: talán csak valami nagyon halaszthatatlan dolga akadt…

A jelenben összerándultam a fájdalomtól és Damonba kapaszkodtam.

- Nem kell erről beszélned, ha nem akarod. Majd ha jobban leszel… - szólalt meg Damon csendesen.

- Szeretném. Legalább egy valaki ismerje a történetem. Nem lesz később, folytatni akarom.

- Akkor mesélj tovább, figyelni fogok – felelte beletörődve. Jóleső érzés volt a karjaiban feküdni. Különös és megnyugtató. Mindent el akartam mondani. De annak érdekében, hogy a végére érjek, muszáj volt a lényegre szorítkoznom.

Így hát folytattam. Sietnem kellett, volt mindenem csak időm nem. A méreg egyre jobban terjedt a szervezetemben. Bárcsak több időm lenne…