23. fejezet: Hope

"Két éve állt abból az életem, hogy eltűrtem mindent Klaustól. Talán már beletörődtem. Cassy és a szüleim nem válaszoltak a leveleimre. Teljesen egyedül maradtam az érlelődő gyűlöletemmel az egész világ iránt. Már nem tudom, hogy hányszor tett magáévá. Egyetlen szerencsém, hogy a többieknek nem engedte meg. Csak ő bántott, ha bárki más hozzám ért, akár egy ujjal is, az kivívta a haragját. Ő maga gyakran vert, itta a vérem és valahogy elérte, hogy ne használhassam rajta az erőmet. Be kellett érnem annyival, hogy képes voltam begyógyítani a sebeket, amiket rajtam ejtett. Ha engedetlen voltam, vagy egy-egy estélyen nem viselkedtem a megfelelően, akkor a falhoz bilincselt és napokig éheztetett. Minden nap a vérével itatott, hogy még véletlenül se haljak meg. Biztosíték volt számára, hogy nem végzek magammal. Tudta jól, hogy mennyire irtózok a vámpírléttől. Inkább szenvedtem, mintsem gyilkos legyek.

Minden vasárnap volt egy-egy estély, és minden hónapban költöztünk. Soha nem osztotta meg velem senki, hogy hová. Néha Elijah nézett be hozzám.

- Hogy vagy? – kérdezte olyankor. Általában az ágyamon feküdtem és a plafont bámultam. Ha meg lehetne halni az unalomban, akkor már végem lenne.

- Mint egy fogoly – sóhajtottam. – Milyen vámpírnak lenni?

- Rossz. Nincsenek érzéseink és mindenre képesek vagyunk. Bármit mondd neked Klaus, benne végképp nincs emberség.

- Benned mintha lenne. Utálod őt, igaz?

- Megölte a szüleinket és egy évvel ezelőtt Clementinát. A többi húgom elmenekült.

- Alina?

- Ő is, de a lényeg, hogy él.

- Akkor ti miért szolgáljátok őt?

- Mert nem tudunk mit tenni, nincs választásunk. Demetrius talán egy kicsit élvezi is, de alapvetően kényszerből csinálja.

- Titeket is meg fog ölni?

- Egyelőre nem. Amíg engedelmeskedünk. Alináért teszem, hogy eltereljem a figyelmét. Nem akarom, hogy ő is meghaljon. És Tatjana és Elisabeth sem.

Fel akartam állni, hogy közelebb lépjek, de hirtelen pattantam fel és megszédültem. Az ágy végébe kellett kapaszkodjak, nehogy ott helyben összeessek. Fekete pontok jelentek meg a szemem előtt, és zúgni kezdett a fülem. Két erős kar karolt át és a mellkasának támaszkodtam.

Vettem néhány mély levegőt és a forgás elmúlt. Jól voltam. Megkönnyebbülve néztem fel Elijah aggodalmas tekintetébe.

- Mi történt, Charlotte? Jól vagy? – kérdezte.

- Persze. Kérlek, ne mondhatod el senkinek! – könyörögtem. Talán a vérveszteség miatt történt, mostanában egyre többet ivott belőlem és egyre többet erőszakolt meg. Addig, amíg el nem ájultam. Ha valami bajom lett belőle, azt nem tudhatta meg. Nem akartam meghalni. Vagy vámpír lenni. Biztos átváltoztatna, hogy tovább szolgálhassam.

De sajnos ezek a szédülések egyre gyakrabban előfordultak. Egyre több alvásra volt szükségem, sokkal előbb kimerültem. Nem volt étvágyam, az étel gondolatára szinte rosszul lettem. Nagyon nehéz volt lepleznem mindezt Klaus elől. Gyanakodni kezdett, és elgondolkozva figyelt engem. Már az első szex után kidőltem. A vérivás után órákig gyengélkedtem, az ő vérét pedig azonnal kihánytam.

- Mi van veled mostanában Lotti? – kérdezte nyugtalanul. Lágyan végigsimított az arcomon, pontosan tudta, hogy undorodom az érintésétől. Olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam felkelni, a hasam pedig szüntelenül görcsölt. Lázas is voltam talán. – Beteg vagy?

- Nem tudom – leheltem. Szörnyen éreztem magam és mintha pánik suhant volna át Klaus higgadt vonásain. Hiszen nem tudott vért adni nekem, mert nem fogadta el a szervezetem.

- Azonnal keresek neked egy doktort vagy valakit, aki ért hozzá – ígérte, majd csókot lehelt forró homlokomra. – Nagyon ajánlom, hogy ne legyen semmi bajod, mert esküszöm akkor kiirtom az egész semmirekellő családod, megértetted?

Sírva bólintottam.

Az orvos másnap reggel érkezett. Addigra még rosszabbul voltam. Elijah egyre gyakrabban látogatott meg és láttam, hogy mennyire aggasztja az állapotom. Egy idős férfi állt meg az ágyam mellett, tipikus kuruzsló lehetett. Nagyon sokáig vizsgálgatott, talán el is aludtam közben. Napok óta nem aludtam jól, úgy fájt a hasam, hogy nem bírtam pihenni sem.

- A felesége gyermeket vár – szólalt meg egy idő után, a mondandóját Klausnak szegezve. Felpattantak a szemeim és elszörnyedve néztem rá. Nem mondhatta komolyan!

- Biztos benne? – kérdezte Klaus kiismerhetetlen arckifejezéssel.

- Teljesen. De a magzat… már három hónapos. Mit mondott mióta van rosszul?

- Két hete – nyögtem fel. Majdnem öklendezni kezdtem. Egy szörnyszülött növekedett bennem! Valami izé, ami elszívta minden erőmet és rohamosan fejlődött. Klaus megigézte a doktort, majd kikísérte.

- Meg fogod szülni a fiamat, ha beledöglesz is – sziszegte. – Lisa, hozz neki bármit, amitől erőre kap. A fiam nem nélkülözhet semmit! Demetrius, fecskendezz belé minden este a véremből, és kapjon ember vért is. A fiam vámpír, szüksége van rá.

- Ne – nyögtem fel, de a szavaim senkit nem érdekeltek. Öklendezni kezdtem. Lisa odafutott hozzám és egy ágytálat tartott alám. Kihánytam a gyomrom tartalmát. Nem maradt meg bennem az étel.

 Ahogy teltek a hetek, a hasam egyre nagyobb és nagyobb lett. Nem kelhettem fel, csak az illemhelyiségre mehettem, de csak ha Lisa elkísért. Klaus minden szabadságot megvont tőlem, majdnem belehaltam az unalomba és a fájdalomba. A hasam éjjel-nappal fájt, és néha a magzat is rugdosott. Gyakran kaptam azon magam, hogy lassú és szomorú dalokat dúdolgattam és a hasamat simogattam. Kezdtem megkedvelni a bennem növekvő életet. Csak féltem. Addig biztonságban volt, amíg én védhettem. De mivé neveli Klaus, miután megszületett? Egyáltalán milyen szerzet lehet egy boszorkány és egy félig vámpír, félig vérfarkas gyermeke?

Éreztem, hogy csakis lány lehet. Hope. Azt akartam, hogy ez legyen a neve. Klaus persze bizton állította, hogy neki csak fia lehet, és ha lányt merek neki szülni, megöli őt. Rettegtem, és mintha Hope is érezte volna a félelmemet, szokatlanul erősen mozgott bennem és még rosszabbul lettem. Vagy talán nem tetszett neki, hogy Klaus állandóan kicsi Klausnak hívja őt.

Arra ébredtem, hogy mindenhol ordítanak. Óriási hangzavar volt. Megpróbáltam felkelni, de elméletileg már a nyolcadik hónapban jártam és képtelen voltam megmozdulni. Pedig még csak másfél hónapja voltam terhes. A torkom száraz volt, rekedten kiabáltam Lisa után, de nem volt sehol. Egyszer csak berobbantották az ajtót és Cassy lépett be zilált külsővel. Mikor észrevett, elkerekedtek a szemei. Megértettem őt, hiszen szörnyen néztem ki. A szemeim alatt fekete karikák sötétlettek, az arcom beesett és hófehér volt. A hajam száraz, kócos és csapzott. A takaró alatt láthatta volna, hogy szinte minden csontom kilátszott és a hasam, mint valami nagy óriás gömb feszült beteges csontos testemen. Ráadásul Hope erőteljes rúgásaitól véraláfutások és kék-zöld foltok borították a bőrömet.

- Uramisten, Charlotte! – sikította, majd hozzám rohant. Amikor meglátta a hatalmas hasamat a bő hálóing alatt elszörnyedt. – Mit tett veled?

- Terhes vagyok – nyöszörögtem. – Hope lesz a neve – mosolyodtam el. – Mit keresel itt?

- Megtámadtuk Klaust. Összehívtuk a boszorkányokat, elfogták őt.

- Ó, hála az égnek! – sírtam megkönnyebbültem. A hormonok miatt állandóan elsírtam magam.

- Kiviszlek innen, pontosabban hazavarázsollak. Remélem, ez nem árt a babának – tette hozzá, majd varázsolni kezdett. A világ elsötétült előttem.

Amikor felébredtem egy ismerős szobában feküdtem és döbbenten ismertem fel a saját szobámat, amiben felnőttem. Viszont nem volt csend. Emberek nyüzsögtek körülöttem és éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Az egész testem izzadtságban úszott, és valami meleg folyt végig a combomon. Vérszagot éreztem a levegőben, amitől pánikba estem. Hope! Nem veszíthetem el! Ő tényleg a remény volt a számomra.

- Nyugalom, szülni fogsz – suttogta édesanyám valahonnan mellőlem. – Ha szólok, akkor nyomnod kell. Túl fogod élni – bíztatott.

Az órák lassan összefolytak a szemem előtt, csak a fájdalom létezett. Megint meg akartam halni. Aztán egy halk panaszos sírás tört át a kínok ködén keresztül. Kinyitottam a szemem és újra volt értelme az életemnek.

Egy apró csöppséget tett az édesanyám a kezembe. Keservesen sírt, de amikor a karjaimba vontam megnyugodott.

- Hope – suttogtam elkápráztatva. Nem volt szörnyeteg, csak egy apró védtelen kislány volt. Az én kislányom, az én szemeimmel. Külsőleg nem volt benne semmi abból a szörnyetegből.

- Hope? Ez a neve? – kérdezte édesanyám és most néztem fel rá először. Szigorú arcán komor arckifejezés ült. Nem igazán tűnt meghatottnak, egyedül a szemei voltak nedvesek egy kicsit.

- Hope Petrova – közöltem, majd láttam, ahogy az apám beront a szobába és Hope-ért nyúl.

- Mit művel, édesapám? – sikítottam kétségbeesetten. Hope ismét sírni kezdett. Engem akart. Barna szemeiben pánik ült.

- Nem fogom felnevelni egy szörnyeteg gyermekét. Örökbe adjuk. Téged pedig holnap feláldozunk a rituálén.

- Mi? Milyen rituálé?

- Klaus vérfarkas énjét megkötjük, hogy ne lehessen többé hibrid. A tetteidnek következményei vannak, kislányom. Elárultál minket, és ezért neked kell az áldozatnak lenned. A mágia sajátságos, csak a te véreddel fog megfelelően működni.

- Meg fogsz ölni? – suttogtam halálra váltan. Lehajtotta a fejét, majd a Hope-pal a karjaiban távozott.

Keservesen felzokogtam. Mindennek vége."

22. fejezet: Vámpírceremónia

„Klaus mellett érdekes életem volt. Az első néhány hétben szinte úsztam a boldogságban. Egyedül a bűntudat volt, ami nem hagyott nyugodni. Magam előtt láttam Cassandra könnyes szemeit és a szüleim lemondó tekintetét. Elvesztem. Csak Klaus maradt nekem, mert őt választottam. Lemondtam mindenki másról. Mit érezhet most Cas? Ő nem csak a testvérem, hanem a legjobb barátom is volt. Feladtam a barátságunkat és a testvéri kötelékünket egy férfiért. Ha ő tenne ilyet, pokolian fájna. Úgy érezném, hogy nem vagyok elég fontos neki, pedig én az életemet adnám érte. Mégis megtettem. Nem tudom miért. Talán mert vak voltam. A szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Megölte a személyiségemet, elbutította az agyamat, de még nem döntött nyomorba. De talán ő is megtette volna, talán nem érdemes ennyire kötődni valakihez. Csak elvesztegeted az éveket, hogy végül ő lépjen ki az életedből.

Egy kéz érintését éreztem a derekamat. Klaus szorosan magához ölelt és a nyakamba csókolt. Beleremegtem az érintéseibe, hirtelen megfeledkeztem minden bűntudatról. Lágyan vetkőzetni kezdett, és közben óvatosan barangolta a testem eddig járatlan szegleteit.

- Előbb össze kéne házasodnunk – nyögtem fel két sóhaj között. Felnevetett.

- Ráér az még. Ne aggódj. Van időnk, a feleségem leszel.

- De ez erkölcstelen – ellenkeztem és próbáltam eltávolodni tőle, nem sok sikerrel. Az arcán gúnyos kifejezés öntött alakot. Még soha nem láttam ennyire ijesztőnek. Füttyentett egyet és néhány néma perc múlva lábak dobogását hallottam.

- Mi történik? – kérdeztem nyugtalanul. Fázni kezdtem. A boszorkány képességemmel meg tudtam állapítani, hogy nagyjából öt férfi közeledik. Magam elé kaptam a levett blúzomat és megpróbáltam eltakarni az alsóneműmet.

Kitárult az ajtó és valóban öt férfi lépett be. Még hozzá milyenek! Nem tűntek udvarias, jól nevelt uraknak, sokkal inkább olyanok voltak, mint az iszákos népek.

- Lotti, ő az öcsém Demetrius, valamint néhány cimborám. Isaac, Henrik, Christopher és William.

- Örvendek uraim – köszöntem udvariasan, mire ők felnevettek. Nem értettem, hogy mi volt a vicces a szavaimban, de Klaus is gúnyos volt. Aztán szembefordult velem és maga felé fordított. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Az idegenek a falnak dőlve figyeltek kaján mosollyal az arcukon. Félni kezdtem. Pedig szerettem őt!

Megcsókolt, sokkal durvábban, mint korábban. El akartam lökni őt, de nem engedett. Elmozdíthatatlan sziklaként állt előttem, úgy szorított, mintha csak egy fogoly lennék. Pánik terjedt szét az ereimben és sikítani akartam, de teljesen megbénultam. Egy erőteljes mozdulattal leszakította a ruháimat, majd a mellembe markolt. A férfiak szemérmetlenül nevettek. Annyira megalázottnak éreztem magam! Még soha nem rettegtem ennyire!

Egy kicsit sikerült magamra találnom, és ütni kezdtem ott ahol értem, majd eszembe jutott: hiszen én boszorkány vagyok! Koncentrálni kezdtem, de nem jött a várt eredmény. Nem hullott a fejét szorítva a földre.

- Ne hidd, hogy nekem nincsenek boszorkányaim – nevetett rám, majd pofon vágott. Vér ízét éreztem a számban, ahogy a fájdalom is megérkezett azonnal. Felköhögtem. Még soha nem ütöttek meg ilyen keményen. Elmondhatatlanul fájt. Ő pedig csak nevetett. Mi történt azzal a Klaussal, akibe beleszerettem? Ez biztosan csak egy nagyon rossz álom, amiből mindjárt fel is ébredek.

De amikor erőszakosan belém hatolt, minden illúzióm megszűnt. Akkor haltam meg először. Véresen, kínok között, megalázva. Azt hittem napokig, hogy ez volt a mélypont, de csak a kezdete volt annak, amit még Klaustól kaptam.

Arra az éjjelre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Egyedül hagytak a kétségeimmel. Már képtelen voltam védeni őt. Sós könnyek folytak végig az arcomon és azon jártak a gondolataim, hogy mennyi mindent vesztettem el. Az életemet, a becsületemet, a családomat és a szabadságomat. Hallgatnom kellett volna Alinára, a szüleimre és Cassandrára. De én csak mentem a fejem után. Miért szerettem ennyire? Iszonyatos fájdalmat éreztem és az erőm szinte tombolt. Szélvészként süvített végig az apró szobában, ahol feküdtem. Az ágyra fektetett, de én inkább összekuporodtam a sarokban.

Mocskosnak éreztem magam. Tisztító igéket mormoltam, de annyira remegett a hangom, hogy kudarcot vallottam. Elhagyott az erő.

Klaus másnap este jött el értem. Mintha mi sem történt volna, olyan elégedettnek tűnt. Mikor meglátott felhúzta a szemöldökét.

- Minden rendben, Lotti? – kérdezte aggodalmas hangsúllyal. A hangja lágy volt, amit nem tudtam mire vélni. Mintha egy teljesen más ember tette volna meg velem azt a szörnyűséget tegnap.

Nem válaszoltam, egyszerűen nem bírtam. Előre nyújtotta a kezét, de mikor én nem még mindig nem mozdultam meg, megragadta a kezem és óvatosan felrántott. Aztán megölelt. Én pedig teljesen összezavarodtam. Lehet, hogy megőrültem. Talán a tegnapi este meg sem történt. De akkor mi ez a sajgás a lábaim között? Egészen biztos, hogy nem álmodtam és nem is képzeltem. A boszorkány énem üvöltött, amikor hozzám ért. El akarta lökni minél messzebb. De egy különösen buta énem élvezte az ölelését, mindennek ellenére még szerette Klaust.

- Szedd össze magad, drága Lotti. Tudom, hogy neked nem esett jól a tegnapi különleges éjszakánk, de most szedd magad rendbe. Este egy újabb különleges dolog fog történni. A feleségem leszel…

- Tessék? – kiáltottam rémülten. Már nem akartam. Már nem!

- Hát nem ezt akartuk mi ketten, drágám? Mindjárt szólok a Lisának, hogy segítsen neked. Vettem neked egy csodaszép ruhát. Káprázatos leszel. Mindenki ott lesz, aki csak számít.

Neked talán. Nem mondtam ki ezt, csak gondoltam. Nem mertem. A tekintetében valamiféle különös rajongás ült. Elbizonytalanodtam. Mi van, ha egy őrülttel kötöm össze az életem?

Magamra hagyott, és néhány perc múlva egy idős asszony lépett be. Nem szólalt meg, nem nézett a szemembe, csak tette a dolgát. Előkészített egy forró fürdőt és intett, hogy mosakodjak meg. Magamra csuktam az ajtót és levetettem piszkos, szakadt ruháimat. Úgy festettem bennük, mint valami koldus. Belemártóztam a forró vízbe és elmerültem a habokban.

A végtelenségig is áztattam volna magam, de Lisa türelmetlenül kopogott az ajtón. Sóhajtva kimásztam és magamra terítettem egy nagyobb rongyot. Lisa belépett és kifésülte a hajam, mintha baba lennék. Aztán a szobába vezetett, ahol az ágyon egy estélyi ruha feküdt. Még soha nem láttam ennél kirívóbb darabot. Rövid volt, csak a combom közepéig ért. A színe pedig olyan vörös volt, mint a vér. Hátul hosszabb volt, takarva legalább hátulról a lábamat. Nem volt se ujja, se pántja. Édesanyám szívrohamot kapna, ha meglátna benne.

Vonakodva bár, de kénytelen voltam belebújni. Döbbenten néztem a falon függő tükörbe. Káprázatos voltam. A hajam enyhén göndörödött, és a vadító ruha pedig szorosan simult a testemre. Kirázott a hideg, ha arra gondoltam, hogy a férfiak majd éhesen bámulnak rám. Féltem. Rettegtem. Nem akartam magamon érezni többé egy férfi kezét sem. De a házasság nászéjszakával jár. Ó, te jóságos ég! Nem akarom!

- Rendbe raktam a szobáját, kisasszony – szólalt meg Lisa. Most vettem csak észre, hogy eltűnt a romhalmaz, amit az éjjel fájdalmamban varázsoltam. Rend lett. – Szeretné, ha magára hagynám?

Bólintottam. Kényelmetlenül éreztem magam. Leültem a kisasztalhoz, meggyújtottam egy gyertyát és levelet írtam az egyetlen embernek, aki képes lehet segíteni rajtam.

„Drága Cassy!

Elmondani sem tudom, hogy mennyire megbántam mindent. Niklaus nem az, akinek hittem, de szeretem. Ennek ellenére… idegennek érzem magam. Nem akarok a felesége lenni, de ma este nincs választásom. Lehet félni egy olyan embertől, akit szeretsz? Nagyon félek, Cassy. Bárcsak hallgattam volna rátok…

Szeretettel, a nővéred:

Charlotte”

Koncentrálni kezdtem, elmormoltam egy varázsigét, felidéztem Cassy alakját, ahogyan az ágyán fekszik és éreztem, ahogy a levél eltűnik a kezemből. Elküldtem neki, hiszen máshogyan úgysem lenne lehetőségem.

Kopogtattak.

- Szabad – sóhajtottam, és megpillantottam egy ismerős idegent. Alina mesélt róla olyan pontossággal, hogy azonnal felismertem. Elijah volt, Alina legkedvesebb testvére. Nagyot dobbant a szívem, talán ő megmenthet! Talán ő nem olyan romlott, mint a bátyja.

- Miss Charlotte, a bátyám már várja Önt – szólalt meg, miután biccentett egyet.

- Maga Elijah, igaz? – kérdeztem csendesen. Meglepettség suhant végig az arcán.

- Honnan tudja?

- Alina mesélt Önről. Jó barátok voltunk, amíg… hisz tudja.

- Bizonyára megismerkedett a bátyám rosszabbik oldalával, ennek ellenére azt kell mondanom, hogy mindezt magának köszönheti. Önként tartott vele, holott még mindig fogalma sincs, hogy mire vállalkozott.

Lehajtottam a fejem, hisz igaza volt. Nem okolhattam senkit a sorsomért. Mindent csak magamnak köszönhettem. Jobb, ha eltűrök mindent, amit majd tesz velem, hasonló dolgokat, mint tegnap este. Ostoba voltam, hogy elhittem, hogy boldog lehetek. Boszorkány voltam és embereket nem bánthattam. Nem tehettem semmit a házasság ellen.

 Elijah egy hatalmas terembe vezetett, ahol már rengeteg ember gyülekezett. Furcsák voltak és sápadtak. Nem tudtam mire vélni, sehol sem volt egyetlen napbarnított ember sem. Ahogy beléptünk felcsendült egy különösen melankolikus dal. Végig haladtunk a sorok között, egyenesen a félelmem és a szerelmem tárgya felé. Klaus somolyogva figyelt engem, szinte felfalt a tekintetéből sütő vágytól. A tegnap esti nézelődők egyike, talán Demetrius állt mellette.

Klaus megragadta a kezem, és maga mellé húzott. A kezét a derekamra tette, majd Demetrius beszélni kezdett.

- Üdvözlöm az egybegyűlteket. A bátyám kérésére enyém a megtisztelő feladat, hogy összeadjam az ifjú párt. Charlotte, a véredet adnád az Uradért? Engedelmeskedni fogsz neki, amíg csak élsz? Hű leszel-e hozzá?

Döbbenten meredtem rá. Hát ez meg miféle esküszöveg? Haboztam, de amikor Klaus tekintete rám villant, tudtam, hogy nincs választásom.

- Igen.

- És te Niklaus? Vérét veszed Nődnek és megvéded az életét bármi áron?

- Igen – felelte, majd mire észbe kaphattam volna, Klaus a nyakamba harapott és szívni kezdte a vérem. Elgyengülve omlottam a karjaiba és arra gondoltam, hogy milyen ostoba is vagyok. A szüleimnek volt igaza, Klaus vámpír. Én pedig egy vámpírfeleség lettem, akit az esküje örök időkig kötni fog. Rab lettem, egy vámpír rabszolgája.”

Charee az esküvőn

Várom a véleményeket! Kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok Charlotte múltjához! :) Köszönöm az előző fejezetre érkezett véleményeket!

21. fejezet: Múltban járva

/Charee szemszöge/

Éreztem a fájdalmat, nem akart megszűnni. Azt hittem, meghalok, de talán elvétettem. Milyen sokat számít néhány centiméter. Csak egy kicsit kellett volna odébb… és vége a szenvedésnek. De így csak kínlódtam tovább. Forró izzadtság folyt végig a homlokomon, talán már lázam is lehetett. Alighanem felgyorsítottam a halálom folyamatát. Legalább elértem valamit.

Egyre bódultabb voltam, és a fájdalom egyre erősödött. Láttam magam előtt a szüleim és a testvéreim arcát. Cassyvel nem csak ketten voltunk. De kétségkívül ő jelentette a legtöbbet számomra.

A hangok felerősödtek, valahogy minden sokkal ijesztőbbnek tűnt. Tudtam, hogy már nem hihetek magamnak. Tudtam, hogy már nem hihetek abban, amit látok vagy éppen hallok. A méreg egyre gyorsabban terjedt és már az egész nyakam merő fertőzés volt. De megütném Tylert! A fenébe is! Muszáj volt megölnie a legkegyetlenebb módon?

Léptek. Halk hangok a kinti levéltakarón. Az ajtó megreccsent, és valaki lenyomta a kilincset. Félni kezdtem. Mi van, ha valaki az ellenségeim közül?

Lotti… - élt az emlékeimben a rettegett hang és remegni kezdtem. Klaus önelégült feje jelent meg az ajtóban és gonosz tekintetét egyenesen rám szegezte.

Sikoltva hátráltam a fal felé, és a mellkasomban lévő karó veszélyesen mozgott. Csak egy kicsi kell, hogy végzetes legyen. Olyan rég láttam ezt az arcot, valósággal megbénultam. Hol van már Damon?

- Hát itt vagy – suttogta nevetve. Kárörvendett rajtam, remekül szórakozott. Az arcán különös kifejezés volt. Közeledett, én pedig hátráltam.

- Ne… menj innen – motyogtam rémülten. Láttam magam előtt, ahogy megver, megaláz, megerőszakol… lepergett előttem minden vele töltött perc. Hallottam az emberei nevetését, ahogy felfedi a testem eddig privát részeit… ahogy belemarkol a mellembe, és úgy vizsgálgat, mint egy darab húst…

- Ne… kérlek… ne… ne bánts… - sikítottam kétségbeesetten. Miért nem halhatok meg nyugalomban? Ne kelljen még az életem utolsó perceiben is rettegnem! Hirtelen mintha Klaus birtokán lettem volna… a szoba ugyanolyan sötétnek tűnt… A falhoz voltam láncolva… férfiak jöttek-mentek. Klaus pedig csak állt előttem…

Megragadott…

- Klaus, kérlek neee…. ne… kérlek, hagyd abba! – zokogtam. Soha nem könyörögtem, vagy legalábbis ritkán, de most minden olyan más volt. Mindjárt megver. Mindjárt megaláz. Nem akarom, hogy még jobban fájjon…

/Damon szemszöge/

Úgy rohantam, ahogy csak bírtam. A Salvatore-birtok már nem volt messze, de egy percet sem akartam elvesztegetni. Féltem. Korábban meg tudtam volna ölni, és valójában ezt is kéne tennem. Különben Katherine bosszút áll. Mi van azokkal az ígéretekkel? Meg kéne ölnöm őket. De volt valami ebben a lányban. Valami, amit csak néhány napja vettem észre. Valami különleges… és az, hogy meghalhat… a gondolattól jéggé dermedtem a rémülettől. Tudtam, hogy meg fog halni. De a kurva életbe is… nem adhattam fel! Talán nekem is az ellenszert kéne keresni. De ki vigyázna rá akkor? Elena? Ő csak egy ember, nem is állnak annyira közel egymáshoz. Cassy? Talán neki a legfontosabb, de neki van a legtöbb esélye megmenteni őt. Muszáj mellette lennem. Nem engedhetem csak így el. Búcsú nélkül. Anélkül hogy tudná… jelent valamit.

Őrültként rontottam be a panzió ajtaján. Mindenki felkapta a fejét. Stefan és Bonnie egy könyv felett görnyedtek. Elena a kanapén ülve lapozgatott egy régi naplót. Caroline Tyler mellett ült és zaklatottan szorongatta a kezét. Amikor meglátott, megrémült. Talán attól a gyűlölettől, amit Tyler iránt éreztem.

- Ha meghal, megöllek – sziszegtem Tylernek.

- Annyira sajnálom! Nem tudom, hogy mi ütött belém… én… nem tudtak megállítani. Az én hibám. Hogy van?

- Ehhez neked semmi közöd – vágtam a képébe, majd a gondterhelt Stefanra néztem. – Találtatok valamit?

- Még nem.

- Mi a francért nem vetted fel azt a kibaszott telefont? Most egyedül kellett hagynom őt. Vér kell neki.

- Egyedül hagytad? – kérdezte ijedten. Miért néz rám így? Hiszen Charee megígérte, hogy nem adja fel és nem tesz semmi butaságot.

- Muszáj volt, viszek neki vért.

- Siess. Mielőtt csinál valamit magával – suttogta Stefan kétségbeesetten. Más se kellett. Futni kezdtem a pince felé. Feltéptem a hűtőt, és kikaptam néhány vérrel teki zacskót. Nem fáradtam további udvariassági körökkel. Felrohantam a lépcsőn, és kivetődtem az ablakon.

Hirtelen elöntött a pánik. Felidéztem Charee szavait. Nem mondta ki. Nem mondta ki, hogy nem tesz semmit. Direkt kétértelműen fogalmazott. És ahogy egyre közelebb értem, egyre erősebben éreztem a vámpírvér illatát. Kétségbeesetten nyitottam be az ajtón, de ami bent fogadott, arra nem voltam felkészülve.

Charee a földön vonaglott, vérben és izzadtságban úszva. Az egész teste remegett, az arca eltorzult a kíntól. Egy karó állt ki a mellkasából. Csak néhány milliméterrel vétette el. De ha sokat mozog, akármikor meghalhat.

Amikor meglátott felsikoltott, és hátrálni kezdett. Értetlenül néztem rá, mi üthetett belé? Csak én vagyok!

Óvatosan közelebb léptem.

- Ne… menj innen – motyogta rémülten. A szemeiben páni félelem ült, mintha bántani akarnám. Nem bírtam elviselni ezt a látványt. - Ne… kérlek… ne… ne bánts… - sikította kétségbeesetten. Óvatosan letérdeltem elé, és próbáltam magamhoz ölelni.

- Klaus, kérlek neee…. ne… kérlek, hagyd abba! – zokogta. A név villámcsapásként csapott le rám. Klaust látja bennem? Hát tényleg ennyire gyors lenne a méreg? Már képzelődik? Tényleg ennyire retteg tőle? Mit tehetett vele az a vadállat? Vajon, mennyit bánthatta?

- Charee…

/Charee szemszöge/

- Charee… - szólongatott ijedten. Ijedten? De hisz… ő soha nem hívott így. Mindig Lotti voltam a szemében. Az ő saját bejáratú beceneve volt, ami úgy ragadt rám, mint a pestis.

- Én vagyok az Damon, nem Klaus – suttogta és hirtelen Klaus helyén Damon volt. Előttem térdelt, óvatosan beszélt hozzám. Az arcán a ráncok elmélyültek, a szemei aggodalmasan villogtak.

- Damon – rebegtem zavartan és a hátrahanyatlottam. Hogy én milyen ostoba vagyok! Bedőltem a méregnek. Bedőltem saját magamnak. Damon az ölébe húzott és lágyan átölelt.

- Css… ne sírj. Minden rendben, csak én vagyok. Gyere, igyál – suttogta és a szám elé emelt egy vérrel teli tasakot. Úgy kaptam utána, mint a szomjazó gyermek. Mikor kiittam az utolsó cseppig is, egy fokkal jobban éreztem magam. A valóságban voltam. Hálásan elmosolyodtam.

- Köszönöm – hálálkodtam. Damon közben egyetlen gyors mozdulattal kikapta a karót a mellkasomból. Felordítottam a fájdalom újabb hullámától, a hátam ívbe feszült, majd hörögve zuhantam vissza Damon karjaiba.

- Megérdemled. Átvertél – szólalt meg szemrehányóan.

- Mi?

- Megígérted, hogy nem teszel kárt magadban – csattant fel dühösen. – A többiek már nyomon vannak.

- Azt mondtam, itt leszek. Itt is vagyok – sóhajtottam, mire keserűen felnevetett.

- Ravasz. Ostoba voltam, hogy bedőltem neked. Nem hagylak többet magadra – csóválta a fejét. A szája mosolygott, a szemei szokatlanul komorak voltak. Nem értettem őt, és akaratlanul is kibukott belőlem a kérdés:

- Miért?

- Hogy érzed magad? – tért ki a válasz alól. – Klaus… régen bántott téged igaz? – kérdezte kiismerhetetlen arccal.

- Megtett velem mindent, amit csak lehetett.

- Szóval igen.

- Bízhatok benned?

- Nem mondok el semmit senkinek.

- Megígéred?

- Meg.

1217. 06. 17.

Gyönyörű nyári nap volt, amikor az életem örökre megváltozott. Néhány hete egy testvérekből álló család költözött a faluba, és hamar összebarátkoztam a legfiatalabb lánnyal, Alinával, aki egyidős volt velem. A testvérem, Cassandra is nagyon megkedvelte őt. Ma is együtt voltak valahol, talán csak a kertben kötögettek. Utáltuk a kötést, de kötelező volt. Édesanyánk ragaszkodott hozzá, és nem volt apelláta. Nekem ma sikerült kibújnom a feladat alól, de nem halaszthattam örökké. Még hajnalban kilovagoltam az erdőbe Pegasus hátán. Egyszerűen megnyugtatott, csakúgy szelni a szebbnél szebb tájakat.

Már napnyugta volt és én visszafelé lovagoltam, amikor megpillantottam egy fiatal férfit felém sétálni. Megnyerő mosolya és magabiztos kisugárzása megérintett bennem valamit. Göndör, szőkés barna haja laza eleganciával hullott izmos vállaira. Leszálltam Pegasus hátáról és biccentettem felé. Nemes úr lehetett, ezért jobb, ha illemtudóan viselkedem.

- Engem keres, uram? – kérdeztem udvariasan. Furcsa szemekkel nézett rám, amit akkor még nem értettem.

- A nevem Niklaus, hogy hívnak szépségem?

- Charlotte vagyok. Charlotte Petrova – mutatkoztam be és elpirultam a bók hallatán. Még soha nem bókoltak nekem. Még annyira gyerek voltam és annyira naiv.

- Velem tart egy sétára, Miss Charlotte? Hívhatom Lottinak? Remélem, nem veszi modortalannak a kérdésem, de véleményem szerint illene kegyednek a név…

- Ahogy óhajtja, uram.

- Szólítson Klausnak, Lotti. Jobb szeretem ezt a nevet.

- Rendben, Klaus – mosolyogtam rá, és botor módra engedtem, hogy belém karoljon. Nemesnek tűnt és nem akartam csalódást okozni a szüleimnek azzal, hogy rangomon aluli férfiakkal ismerkedem.

Klaus a végletekig udvarias és kedves volt. Nem láttam át még a jól felépített álarcán. Egyre több időt töltöttem vele. A szüleimnek különös ellenérzései voltak vele kapcsolatban, egyre többet kértek arra, hogy gyakoroljam a boszorkányságot. Talán azt remélték, hogy ezáltal rájövök, hogy milyen veszélyt hordoz magában. De ostoba voltam.

1217. 08. 31.

- Nem találkozhatsz vele többé! – sikította az anyám kétségbeesetten. Dühös könnyek gyűltek a szemembe és nem voltam hajlandó elfogadni édesanyám szavait. Mindenki ellenezte a szerelmünket. Még Alina és Cassandra is. Alina rémült volt, akárhányszor Klaus oldalán jelentem meg. Pedig nem volt vele semmi baj. Egy hete a bálon még meg is csókolt, életem legszebb estéje volt. A csillagok alatt kísért haza és édes kis semmiségeket suttogott a fülembe. Hogy még soha nem találkozott ilyen szép nővel, mint én. Hogy mennyire szeret és szeretne állandóan velem lenni. Én pedig elhittem. Nem ismertem még akkor a férfiak sötét oldalát. Csak a sok szépséget, amit a külvilág felé mutatnak. Mindegyik romlott, főleg Klaus, de én akkor ezt még csak nem is sejtettem.

- Szeretem őt! – ellenkeztem hasonló hangnemben. Édesapám elém állt és egy pofonnal legyintett meg. Hátrahőköltem, még soha nem emelt rám kezet. Még több könny gyűlt a szemembe, de ez most nem érdekelt.

- Veszélyes! Isten szerelmére, Charlotte! Vámpír! Egy megátalkodott vérszívó!

- Nem hiszek nektek! Csak félre akartok vezetni, hogy megszakítsam vele a kapcsolatot. Szeretem őt! Hozzá akarok menni feleségül!

- Ha megteszed, nem vagy többé a lányom – suttogta az apám halkan. Hitetlenkedve meredtem rá. Ennyi lenne? Ennyit jelentettem volna nekik? Ha már van szabad akaratom, akkor Isten veled?

Nem szóltam többet, zokogva rohantam a szobámba és a párnámba fúrtam a fejem. Csak eztán vettem észre a levelet. Remegő kézzel bontottam fel, a hátoldalán csak ennyi állt: Lotti…

„Éjfélkor várlak a házunk előtt. Szeretlek és el akarlak venni feleségül. Csomagolj és én várni fogok rád… K.”

Hevesen kezdett dobogni a szívem. Egyetlen legyintéssel összecsomagoltam a ruháimat egy apró batyuba. De amikor Cassandra kopogott az ajtón, muszáj volt engednem őt.

- Elmész, igaz? – kérdezte szomorúan. A szemeiben könnyek csillogtak. Tudta, hogy mit jelent ez. A közeljövőben nem túl sűrűn lesz alkalmunk látni egymást.

- Írni fogok. Annyira sajnálnom, Cas! – öleltem át.

- Vigyázz magadra – suttogta.

Klaus és én aznap megszöktünk a faluból. Annak ellenére, hogy Klaus nem volt képes személyesen találkozni velem. Egy férfi várt rám, és elvitt hozzá. Próbáltam megvédeni önmagam előtt: talán csak valami nagyon halaszthatatlan dolga akadt…

A jelenben összerándultam a fájdalomtól és Damonba kapaszkodtam.

- Nem kell erről beszélned, ha nem akarod. Majd ha jobban leszel… - szólalt meg Damon csendesen.

- Szeretném. Legalább egy valaki ismerje a történetem. Nem lesz később, folytatni akarom.

- Akkor mesélj tovább, figyelni fogok – felelte beletörődve. Jóleső érzés volt a karjaiban feküdni. Különös és megnyugtató. Mindent el akartam mondani. De annak érdekében, hogy a végére érjek, muszáj volt a lényegre szorítkoznom.

Így hát folytattam. Sietnem kellett, volt mindenem csak időm nem. A méreg egyre jobban terjedt a szervezetemben. Bárcsak több időm lenne…

20. fejezet: Harcolni és feladni

Ajánlott szám: Alexandra Burke: Silence

http://www.youtube.com/watch?v=YeRicw9d6q0&feature=share

Mindenképpen hallgassátok hozzá, úgy az igazi :)

Remélem, írtok véleményt, különleges ez a fejezet :)

Amikor karon ragadott, dühös lettem. Eddig azért könyörögtem, hogy meghallgasson, most meg látni se bírtam. Tudtam, hogy miért. Nem akartam, hogy szánalomból könyörüljön meg rajtam. És ha tudná a történetem, akkor még inkább szánna, vagy inkább pont megvetne. Tudtam, hogy mit jelent a vérfarkas harapás. De próbáltam nem emlékezni arra, hogy milyen volt átélni.

Tudtam, hogy ellenszer is lenne. Vagy legalábbis egykor létezett. És azt is, hogy mi lenne az ára annak, hogy újra megszerezzem. Ha lett is volna időm, akkor sem fizettem volna meg ezt az árat. Túl magas volt, inkább meghalok.

- Jól vagy? – kérdezte borús arccal. Mintha jól lehetnék. Vagy mintha rászorulnék arra, hogy sajnáljon! Haldokoltam. Nem kellett a nyakamra néznem, így is tudtam.

- Soha jobban – feleltem gúnyosan. – Egyedül jobban lennék.

- Tudod mit jelent, nem igaz? Muszáj játszanod a mártírt? Biztosan van ellenszer! Megkeresem…

Keserűen felnevettem.

- Tudom, hogy mi fog velem történni, Damon. Épp ezért, te vagy az utolsó ember, akinek mellettem kéne lennie. Nincs ellenszer.

- Akkor legalább… meghallgathatlak?

- Tessék? – kérdeztem döbbenten. A bőröm idegesítően viszketni kezdett.

- Arra kértél, hogy hallgassalak meg – válaszolta kiismerhetetlen arckifejezéssel. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan cserélődhetnek fel a szerepek.

- Már nem számít- vontam meg a vállam.

- Talán mégis.

- Klaus az én legnagyobb rémálmom. Naiv emberként beleszerettem, mert tetszett, hogy valaki udvarolt. Addig szerettem, amíg rá nem jöttem, hogy milyen is ő valójában.

- Sajnálom, amiért neked estem.

- Nem kell a szánalmad! Csak légy továbbra is önmagad! Öntelt, egoista barom vagy!

- Talán, de lehet, hogy a szelídek öröklik a világot, de jelenleg az öntelteké. Mint amilyen én is vagyok!

- Erre aztán büszke lehetsz – morogtam.

- Megijedtem, amikor Tyler berontott és neked támadt. Ha találkozom vele, kitekerem a nyakát – sóhajtotta és teljesen másnak tűnt. Mintha tényleg rémült lenne. De miért?

- Örülj, hogy nem rád ugrott.

- Én löktelek a földre, az én hibám. Akkor talán nem rád veti magát. Melletted soha nem tudom, hogy mit érzek. Elvesztettem a fejem.

- Azért hagytalak el, mert azt mondtad nekem, hogy „Szeretlek, Katherine”.

Döbbenet suhant át a vonásain. Nem emlékezett rá. Talán már aludt.

- Aztán reggel megtaláltam a közös képeteket és tudtam, hogy mindig őt fogod szeretni. Ráadásul Katherine úgy néz ki, mint én. Nem fedhettem fel a valódi énem, mert mindig őt láttad volna bennem – árultam el. Nem tudom, hogy honnan jött az őszinteségi roham. De úgy éreztem tudnia kell. Halálos méreg dolgozott a szervezetemben, tartoztam neki ennyivel.

- Soha nem ígértem szerelmet – suttogta.

Keserűen bólintottam és visszanyeltem a könnyeimet. Nekem soha senki nem ígérte. Engem soha senki nem szeretett. Csoda hát, hogy mindenkinek bedőltem?

Megint sóhajtottam. Hogyan mondanám el Cassynek? Bele fog rokkanni a halálomba.

- Egy dologra megkérhetlek?

- Mi lenne az?

- Mondd meg Cassynek, hogy sajnálom.

- Cassy tudja, hogy mi történt.

- Mi? – kiáltottam feldúltan. Miért mondta el neki?

- Keresi az ellenszert. Kutat a könyvekben. Berontott miután elrohantál. Miért menekülsz? Már nem kell menekülnöd. Miért akarsz egyedül lenni az utolsó napodon? Cassy szeret téged, ahogy Stefan és Elena is. Itt hagynád őket búcsú nélkül?

- Te is ezt tennéd, Damon. Tudom, hogy megérted. Nem akarok gyenge lenni, és ne hidd, hogy megvárom, amíg kínhalált halok. Keresek egy fakarót és kész.

- Te pedig ne hidd, hogy ezt hagyni fogom – sziszegte és közelebb lépett. Az arcunk egy vonalba került. Ebben a pillanatban annyira vágytam rá! De aztán a tekintete a nyakamra tévedt és megrándultak a vonásai. Undorodott tőlem. Vajon, hogy fogok kinézni néhány óra múlva? Istenem, nem akarom! Inkább meghalok most. Nem akarok szenvedni. Nincs is ennél nagyobb fájdalom.

- Damon, nincs ellenszer. Egyszer volt. Átéltem már ezt.

- Micsoda? Harapott meg már vérfarkas?

- Nem akarok erről beszélni – hajtottam le a fejem, de az állam alá nyúlt és felemelte annyira, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni.

- Egyszer már túlélted, most is túl fogod.

- Klaus vére volt az ellenszer. De csak mert vérfarkas és vámpír is volt egyszerre, és már nem az. Ha itt lenne, se menthetne meg a vére.

- Biztos van más út.

- Nincs – suttogtam és egy könnycsepp hullott a szememből. – Kérdezhetek valamit, Damon? Ha három ugyanolyan nőt szeretsz, kit szeretsz igazán?

Az arca megvonaglott, mintha ő maga sem tudná a választ.

- Felejtsd el, inkább nem vagyok rá kíváncsi – sóhajtottam és hátat fordítva indultam el az erdő mélye felé. Volt ott valahol egy faház. Ott akartam meghúzni magam. Talán egy karót is találok.

- Veled megyek – jelentette ki. Nem értettem. Miért ragaszkodik hozzám? Biztos csak a bűntudat.

- Nem.

- Nem kérdés volt, és engedélyt sem kértem. Kijelentettem – közölte gúnyosan.

- Menj a francba… - morogtam, de egy részem örült, hogy mellettem lesz valaki.

- Majd kérek időpontot. Most pedig gyerünk. Vigyázok rád, nehogy valami őrültséget csinálj. Mindenki más az ellenszert keresi.

- Szóval nem csak Cassy tudja. Fantasztikus.

- Te vagy az egyetlen, aki úgy lett fontos nekem, hogy nem Katherine-t láttam benne. Nem akarom, hogy feladd.

Már majdnem odaértünk, amikor fekete pontok jelentek meg a szemem előtt és megtántorodtam. De mielőtt még aggódhattam volna, Damon erős karjai fonódtak a derekamra. Nem szólt semmit, nem nevetett rajtam, inkább mintha az arca még komorabb lett volna.

Amikor beléptünk az elhagyatott faház ajtaján, odakísért a kis kopott kanapéhoz és megvárta, amíg lefekszem rá. Olyan megalázó volt!

- Nem akarok lefeküdni. Táncolsz velem? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Értetlenül nézett rám, és én akaratlanul is magyarázkodni kezdtem. – Imádok táncolni, az utolsó napomon szívesen táncolnék.

Elmosolyodott, majd színpadiasan meghajolt előttem.

- Felkérhetem egy táncra a hölgyet? – csókolt kezet, mire nevetni kezdtem.

Bólintottam, mire a kezeit a derekamra tette és lágyan ringatni kezdett. Soha nem táncoltam még zene nélkül. Csak ketten voltunk és a csend.

- Nem énekelsz? – kérdezte hirtelen. Döbbenten kaptam fel a fejem. Énekelni? Én? Nem szoktam énekelni.

- Hallottalak egyszer. Szép hangod van, énekelhetnél, hogy ne legyen ilyen csend.

- De csak mert ez az utolsó napom. Nem élem meg, hogy kinevess érte – mentem bele nevetve. Nem találta viccesnek a szavaimat.

Eszembe jutott egy dal, amit úgy szerettem. A csendről szólt.

- Magasba emeltél, majd a mélybe taszítottál. Mikor veled vagyok, sosem tudom, mit érzek. Szívemből szólok, de nem tudom, van-e értelme. Hiszen te sosem azt mondod, amire valójában gondolsz. Mintha üvegszilánkokon sétálnék. Tudni szeretném, de nem merem megkérdezni. Hát mondd, hogy szeretsz, vagy azt, hogy elhagysz. Kérlek, ne a csend beszéljen! Csak mondd, hogy engem akarsz, vagy azt, hogy eldobsz. Kérlek, ne a csend beszéljen!

Damon komoran nézett rám. A fejemet a vállára hajtottam. Szorosan ölelt magához, de nem szólt közbe. Talán ő is érezte, hogy mennyire illik ránk ez a dal. Csak énekeltem tovább és magamba szívtam Damon megnyugtató illatát. Ha lenne még köztünk valami, akkor ez egy romantikus pillanat lenne.

- Talán jobb is, hogy itt vagy. Egy idő után meg fogok őrülni. Damon, ne hagyd, hogy bárkit is bántsak! Kérlek! – könyörögtem.

- Nem fogom engedi. Befejeznéd? Mondtam, hogy vigyázok rád, nem? – csattant fel. Nem szóltam semmit. Egyre furcsábban éreztem magam. Egyre gyengébbnek. Fáradt lettem. De nem tettem szóvá. Nem akarom, hogy aggódjon értem. Még órákon át ringatóztunk a zenére-

- Basszus! – kiáltott fel. – Itt nincs donorvér. Szükséged lesz rá. Azonnal szólok Stefannak – mormogta és a telefonja után nyúlt. De nem vette fel. Damon egyre cifrábban káromkodott.

- El kell mennem donorvérért. Hogy érzed magad? Meg leszel néhány percig?

Bólintottam.

- Ígérd meg! – nézett rám zordan, és magához rántott.

- Mit?

- Hogy nem ártasz magadnak, amíg nem érek vissza!

Hallgattam, nem akartam megígérni. Sokkal egyszerűbb lenne.

- Charee! Ígérd meg! – kiabálta kétségbeesetten. Láttam a szemében, hogy nem akar elmenni. Újra és újra tárcsázta Stefant, aztán a többieket, de senki nem vette fel. Megkaptam a lehetőségem.

- Itt leszek, amikor visszajössz. Ne aggódj! – suttogtam. Megnyugodott. Hiba volt, egy szóval sem mondtam, hogy élve, ő még is így értette. Egyetlen pillanat alatt tűnt el. Nem volt sok időm.

Könnyen találtam egy fadarabot. Egy faházban igazán nem volt nehéz. Éles volt, pont tökéletes.

Egy dolgot sajnáltam. Annyi dolgot nem mondtam el neki. Olyan dolgokat, amiket vele akartam megosztani. Hogy szerettem őt. Igazán szerelemmel. Hogy talán soha nem akartam megölni, talán csak a tökéletes kifogást kerestem, hogy újra láthassam. Hogy mindegy hányszor töri össze a szívem, én mindig szeretni fogom.

Sóhajtottam.

Talán így a jó. Nem kell tudnia. Vagy talán tudja, hiszen a csend is beszél. Többet árul el, mint a sok szó együtt.

Magasba emeltem a rögtönzött karót és a szívembe szúrtam. 

19. fejezet: Vigyázz, mit kívánsz!

Sziasztok!
Előbb hoztam a fejezetet, mert holnap rohanós napom lesz. 10 órám lesz szétszórtan napközben, és még tanulnom is kell másnapra. Kissé szét vagyok esve mostanában, de remélem a fejezet tetszeni fog :) 5 vélemény esetén a folytatás szombaton!

/Damon szemszöge/

Az az este belém égett. Ha becsukom a szemem is látom magam előtt Charee karcsú alakját, ahogy ütemre rázza a formás kis fenekét. Láttam a táncunkat, ami épp eléggé volt őrült ahhoz, hogy gondolkozzak rajta. Mostanában egyre inkább a rideg gonosz érzelemmentes vámpír akartam lenni. Menekülni akartam, de valami nem hagyott. Amióta Katherine újra átvert és amióta kénytelen voltam lemondani Elenáról, más színben láttam Charlotte-t. Nem tudom, hogy melyik volt az a perc, amelyben ez az egész elkezdődött.  

„Mert nem tudtam volna olyan férfi mellett lenni, aki nem szeret” – hallottam a fejemben a hangját miközben egy erős pálinkát kortyolgattam a nappaliban. Néhány óra telt el a buli óta, és azóta nem kerestem a társaságát. Volt elég dolgom. Reggel volt, de ma este telihold. Épp elég lesz megfékezni Tylert. Caroline persze majd megint veszélyezteti az életét. Hihetetlenek voltak. Egy vámpír és egy vérfarkas. Szerintem undorító. Soha nem lennék képes ilyesmire.

- Ma este jó lenne, ha nem csinálnál ostobaságot – hallottam az öcsém hangját magam mögül. Képtelen volt megbocsátani nekem, amiért bántottam Elenát. Ráadásul még az érzelmeimmel is tisztában volt. Biztos elviselhetetlen lehetett, de nem annyira, mint nekem. Bár mintha mostanában jobban lennék. Már nem fájt annyira Elena közelsége. Talán végre meggyógyulok. Talán csak le kellett róla mondanom és már el is engedtem. Ilyen egyszerű lenne, vagy van valami más is a háttérben?

Felsóhajtottam. Ölnöm kéne. Ez az egy dolog, ami még visszahozhatja a normális énemet. A francba is… nem akarok olyan lenni, mint Stefan és állandóan búskomoran filozofálgatni.

- Nincs a tervben – feleltem az igazsághoz hűen, bár eljátszottam a gondolattal, hogy igazán keverhetnék valami galibát. Jut eszembe galiba… Katherine megint lapított. Már mióta nem adott életjelet… gyanús.

- Caroline, Bonnie és én vigyázunk Tylerre. Alaric Elenáéknál lesz. Te pedig segítesz Charlotte-éknak.

- Miben?

- Találtak egy naplót, amit az egyik Ős írt. Klaus húga. Át kell nézni, hátha van valami információ, ami fontos lehet.

- Nem tudnak olvasni?

Stefan nem válaszolt, csak a szemét forgatva kiment. Nem lehet mindenki vevő a stílusomra, ez van.

/Charee szemszöge/

Alina naplóját forgattam a kezemben, és olyan bejegyzést kerestem, ami hasznos lehet, vagy aminek van értelme.

„El sem hiszem, végre megtudtam az igazságot. Még mindig remeg a kezem. Egyszerűen lehetetlen, hogy igaz legyen. Elijah avatott be, a többiek valahogy soha nem álltak elég közel hozzám. A szüleink házassága az évek alatt megromlott és mire tizennyolc éves lettem, már szinte szóba sem álltak egymással. Egyre kevesebbet láttam őket. Talán csak az étkezéseknél, de volt, hogy előbb vagy később étkeztek, mint mi. Annyira egyedül éreztem magam. Elijah már huszonhat éves volt, nagyon ritkán járt haza. A testvéreim voltak a legidősebb agglegények a városban. A nővéreim pedig a legöregebb egyedülálló nők. Meg is vetettek érte minket, hiszen már nekem is férjnél kéne lennem és túl lenni egy-két gyereken. Ennek még a gondolatától is irtóztam.

- Alina, el kell mondanom valamit neked, amit talán már régen el kellett volna – nézett rám komolyan és az izgatottság szétterjedt az ereimben. Az egész testemben. Annyira régen vártam a titokra!

- A mi családunk különbözik a többiektől.

- Tudom – bólintottam.

- Nem vagyunk emberek. Vámpírok vagyunk. Az édesanyánk génjei miatt váltunk azzá, már születésünktől kezdve. Ők emberek. Mi vagyunk az Elsők.

- Vámpír? Az mit jelent? – kérdeztem meglepetten. Nem hallottam még soha ezt a szót.

- Erősek vagyunk és örökké élünk. Szükségünk van vérre.

- A vasárnap esti bor… az vér igazából?

Elijah bólintott.

- Szükséged van a vérre, de még nem voltál elég idős arra, hogy be legyél avatva. Ezért nem házasodunk. Ezért félnek tőlünk, mert tudat alatt érzik, hogy valami nem stimmel.

- Niklaus más, mint mi, igaz?

- Ő is vámpír. De ez nem olyan egyszerű. Ő… nem az apánk gyermeke.

- Tessék? – visítottam hisztérikusan. Az nem lehet! Az édesanyánk nem lenne képes ilyesmire.

- Ő egy vérfarkas génnel rendelkező férfi gyermeke. Niklaus hibrid, vámpír és vérfarkas egyszerre…

- Ez lehetséges?

Elijah bólintott.

- Veszélyes vámpírnak lenni, bátyám? Eddig azt hittem, hogy tisztában vagyok véle, hogy ki vagyok. De most… félek. Minden olyan idegen lett.

- Mindig megvédelek majd – ölelt át és kellemesen bizsergetett az érintése.”

- Találtál már valamit? – kérdezte Damon a fejem mellől. Felkaptam a tekintetem és ránéztem. Észre sem vettem, amikor megérkezett. Stefan mondta, hogy átküldi, de elvesztettem az időérzékemet.

- Még semmi érdekeset, megpróbálok időrendben haladni.

- Az úgy nem izgalmas – húzta el a száját.

- Cassy?

- Varázskönyveket búj, vagy csak nem akar egy levegőt szívni velem.

- Értem. Akkor olvassunk, de mikor a keze hozzámért a könyv kihullott a kezeim közül. Káromkodtam, és utána akartam nyúlni, de Damon gúnyos mosollyal az arcán megelőzött. De ahogy lehajolt, megmerevedett.

- Mit keres a naplóban a te neved? – kérdezte döbbenten.

A francba! Nem akarom, hogy tudja! De már késő volt. Hiába ellenkeztem. Nem adta oda, hanem fennhangon olvasni kezdett. A történetem egy része következett Alina szemszögéből Damon hangján. Fantasztikus, nem igaz?

„Miután Niklaus megölte a szüleinket, rettegtem tőle. Éjszakánként rémálmaim voltak, és minden percben vártam azt a pillanatot, amikor mi következünk. Elmehettünk volna, mégis együtt maradtunk. Mind a heten. Niklaus kifejtette, hogy mi történik azzal, aki megkíséreli a szökést. Levadássza, megkínozza és megöli. Féltem. Mindenki félt. Demetrius és Elijah megpróbált hatni rá, ezért a kedvében jártak, de én és a nővéreim féltünk. Clementina viselte a legnehezebben, hiszen neki a nála fiatalabb öccse parancsolt. Ő lett a családfő. Egy gyilkos. Minden éjjel láttam az édesanyám vérben ázott testét és az édesapánk megcsonkított holttestét.

- Megérdemelték a halált. Az édesanyánk áruló volt, az apátok meg egy utolsó rohadék – mondta magyarázatképpen és a szája szegletében elégedett mosoly bujkált.

Most egy új helyre költöztünk. A neve nem számít, nem akarok sokáig itt maradni. Pedig kellemes kis falu volt. Volt egy csodaszép erdő is. Egyszerűen imádtam kilovagolni.

Egy ilyen alkalommal találkoztam először két velem egykorú lánnyal. Boldogan nevettek, barna hajukkal kellemesen játszott a szél. Amikor rám néztek elmosolyodtak. Az egyiküknek mennie kellett, mert az édesanyjuk fontos feladattal várta. De a másik ott maradt. Csodálkoztam, amiért ott maradt. Nem értettem.

- Én Charlotte vagyok, a testvérem, aki elment ő Cassandra. És téged hogy hívnak? – mosolygott rám kedvesen. Gyönyörű lány volt. Lágy vonásait hosszú göndör barna haj keretezte. Barna szemeiben vidámság és kedvesség csillogott.

- A nevem Alina. Nemrég költöztem ide a testvéreimmel.

Részvét jelent meg a szemeiben. Tudta, hogy mit jelent. Tudta, hogy árva vagyok, és talán ez a sajnálat vette rá, hogy barátkozzon velem. Egész nap lovagoltunk és életem legboldogabb napja volt. Olyan volt, mintha végre rám mosolygott volna a szerencse, egy valódi barát képében. Ő volt az első és egyetlen barátom, egészen míg közelebb nem kerültem Cassandrához. Mindketten annyira különböztek tőlem. Bátrak voltak és hihetetlenül jó életük volt. Legalábbis úgy tűnt. Vagy, amíg Niklaus nem tett megint tönkre mindent…

Amikor meglátta Charlotte szépségét és felcsillantak a szemei, már tudtam, hogy baj van. Elegánsan letérdelt elé és kezet csókolt neki.

- Niklaus volnék, a szolgálatára szép hölgy – bókolt. Csak én láttam a szemében a gonoszságot és a tömény gúnyt. Charlotte arcára néztem és a félelmem beigazolódott. A barátnőm kábán mosolygott a bátyámra és az arca a nyári pipacsok színével vetekedett.

- Charlotte vagyok – mondta mosolyogva. A hangja idegen volt. Beleszeretett. A rettenet a szívembe költözött. Nem figyelmeztethettem. A bátyám pillantásából ítélve megölne, ha megtenném.

Két tűz közé kerültem. Hagyjam, hogy tönkretegye a barátnőm életét, vagy áldozzam fel a sajátomat? Tudtam, hogy mit akarok. De gyáva voltam. Annyiszor belekezdtem, hogy elmondjam neki, de a szavak folyton a torkomon ragadtak.

- Nagyon jóképű a bátyád, Alina. Azt hiszem… én… beleszerettem – mondta nekem egy héttel később, és legszívesebben sírva fakadtam volna. Charlotte megpecsételte az életét ezzel a mondattal…”

Damon hangja elhalt. Döbbent sértettséggel meredt rám. A szememből könnyek folytak és én sem találtam a szavakat. Ha akkor Alina figyelmeztet… bár talán a dolgok nem alakultak volna máshogyan.

- El kellett volna mondanod. Hazudtál nekünk. Kinek az oldalán állsz? – üvöltötte hirtelen és ököllel csapott a szekrényembe. A szemei szikráztak. Mit mondhattam volna? Hiszen minden szót értett, ahogy Alina meg is jósolta, tönkretettem az életemet. Azóta menekültem. Minden elől.

- Már nem szeretem, ha ez érdekel.

- És ezt higgyem is el, nem igaz? – sziszegte. – Téged küldött felmérni a terepet? Te viszed el neki Elenát, vagy idetolja a pofáját?! De csakhogy tudd, Stefan és én darabokra szaggatunk, ha megteszed…

- Damon, meghallgatnál? – szedtem össze magam.

- Minek? Hogy megint hazudj? Dögölj meg!

- Hallgass meg, kérlek! – könyörögtem hisztérikusan. Nem akartam, hogy ezt higgye. Gyűlöltem Klaust. Mindennél jobban. Ha gondolatban ölni lehetne, már régen nem élne.

- Hazudj annak, akit érdekel – sziszegte és olyan durván lökte el a karomat, hogy megbotlottam az ágyban és a földre estem.

Aztán minden néhány pillanat alatt történt. Hatalmas üvegcsörömpölés. Felkaptam a fejem és egy vérfarkas vicsorgott egyenesen a képembe. Rám ugrott. Hallottam, ahogy Damon elfeledve korábbi dühét, segíteni próbál. De megoldottam. Tyler volt az. Minden bizonnyal. Nem ölhettem meg. Talán ezért vesztettem, mert én nem bánthattam őt. Nem vehettem el még egy embert Caroline-tól. De a vesztes pillanat akkor következett, amikor eszembe jutott, hogy elvileg hárman vigyáznak Tylerre. Az aggodalom irántuk elvonta a figyelmem és Tyler morogva harapott a nyakamba.

Felordítottam.

Tudtam, hogy végem. Ezt nem élem túl. Tyler aztán eltűnt rólam. Damon arca jelent meg felettem. Iszonyattal nézte a sebemet, pontosan tudta, hogy mit jelent.

- Látod, Damon? – nyögtem. – Azt kérted, hogy dögöljek meg… most tényleg meg fogok… legközelebb vigyázz, hogy mit kívánsz…

- Charee, én… - suttogta, majd végig akart simítani az arcomon, de ellöktem a kezét.

- Nem kell, hogy sajnálj. Nem maradok itt – pattantam fel, majd kiugrottam az ablakomon. Aztán csak rohantam. Valahova meghalni. Nem akartam, hogy valaki így lásson.

El kellett mennem. De azzal nem számoltam, hogy Damon követett.

18. fejezet: Piszkos tánc

A hátam közepére sem kívántam ezt az estét, sokkal inkább menekülnék néhány vérfarkas elől, mint hogy olyanokkal szívjak egy levegőt, akik ki nem állhatnak. Bár mintha Cassy és Bonnie valami különös fegyverszünetet kötött volna egymással. Talán mert mindketten boszorkányok voltak. Én pedig hát nem igazán számítottam annak. Már el is felejtettem, hogy milyen boszorkánynak lenni, talán már nem is tudnék mit kezdeni azzal az erővel. Mégis éreztem a testemben valami különös bizsergést, ami baljósan jelezte, hogy az erőm még mindig ki akar törni.

Sóhajtva pattantam be az egyik autóba, pechemre pont abba, amelyiket Damon vezette.

- Szia, szivi - köszönt vigyorogva. Inkább figyelmen kívül hagytam, és arrébb csúsztam, hogy Cassy is beférjen, majd rámosolyogtam Elenára és Dessyre. Meglepő módon Elena ült az anyós ülésen. De vajon miért is nem lepődtem meg?

- Mehetünk, hölgyeim? – kérdezte elégedetten, mintha ő lenne a mindenható csak azért, mert nőket fuvarozhat.

A szememet forgattam. Egyáltalán Elena miért nem Stefannal ment? Neki vele kéne lennie! Nem Damon mellett.

Felsóhajtottam. Elegem volt már magamból is. Nem értettem azokat a gondolatokat a fejemben, amik akkor támadtak, amikor Damon feltűnt. Olyankor elvesztettem minden határozottságom. Én eddig egy kemény nőnek tartottam magam, de mostanában mintha csak egy törékeny virágszál volnék. Nem tetszett ez a szerepkör, ma éjjel be kell bizonyítanom, hogy igenis erős vagyok. Nyolcszáz éves vagyok a fenébe is!

- Feljebb kapcsoljam a fűtést? Még a végén megfagytok a két Miss Davis tekintetétől – kérdezte Damon Elenától és Destinytől. Ők csak udvariasan mosolyogtak, nem szóltak semmit Damon tapló modorára. Mi sem. Cassy csak megforgatta a szemeit, de csendben maradt. Aztán rám nézett és egymásra mosolyogtunk. Neki sem volt kedve ehhez az egészhez, és végre valamiben teljesen és tökéletesen egyetértettünk. Hogy kivel is volt bajom tulajdonképpen? Nem tudom. Mindenkinek szüksége volt a szövetségre. Elegem volt abból, hogy Klaus elől menekülök. Rettegtem tőle, de szabadságra vágytam. A halál sem volt olyan szörnyű lehetőség, mint korábban. Bajom lett volna a többiekkel? Talán csak Caroline az, aki zavart. De nem is ő, hanem amire emlékeztetett. A gyengeségemre. Damon zavart volna? Könnyen lehet! De most nem rá voltam konkrétan dühös, hanem inkább megint csak magamra. Hogy még mindig hatással volt rám, ennyi év elteltével.

Már messziről láttam a night club fényeit. Az egyik szomszéd város legnépszerűbb szórakozóhelye volt, és már az üdvözlő táblától hallottam az ütemre tomboló vad zenét.

- Nos, drágáim, végállomás! – közölte Damon a megszokott stílusában. Kiszálltam a kocsiból, közben pedig fél füllel hallottam, ahogy Elena felnyög a bejárat előtt kacskaringózó sor láttán. Én csak elmosolyodtam, karon ragadtam őt és Destinyt, majd húzni kezdtem őket a sor elejére. A többiekre ügyet sem vetettem, hisz ők megoldják, ahogy tudják, de ők ketten emberek voltak. Nem voltak különleges eszközeik, ráadásul fitogtatni akartam az erőmet is a többiek előtt. Persze, Dessy miatt óvatosnak kellett lennem.

A csípőmet rázva libbentem a két biztonsági őr elé és megeresztettem a legcsábosabb mosolyomat. Mini ruhám szorosan simult vékony formás alakomra, a magassarkúm pedig még jobban kiemelte a lábaimat. A biztonsági őr nyelt egyet, amikor mosolyogva megálltam előttük.

- Hölgyem, kérhetném, hogy a sor végére… - kezdett bele a másik bizonytalanul, de mikor megrebegtettem a szempilláimat elnémult.

- Nagyon boldog lennék, ha engem és a barátnőimet soron kívül ingyen beengednétek – sugalltam felé halkan, és észrevétlenül megigéztem.

- Természetesen. Gyertek! – intett felénk kábán a magasabb és utat nyitott. A tömeg szinte őrjöngött felháborodásában, és mintha Damon elismerő füttyét hallottam volna. Hát igen, neki ez nem fog ilyen könnyen menni. De biztos voltam benne, hogy Caroline, Bonnie és Cassy hamarosan követni fognak.

Tyler vajon miért nem jött? Na mindegy. Ez maximum Caroline problémája lehet. Elégedetten tipegtem be, egyenesen a tomboló tánctér közepébe. Már jócskán éjfél után járt az idő és már elég rendesen megtelt a hely. Örültem neki. Kellemetlen volt, amikor csak néhány ember üldögélt a kanapékon és senki nem mert táncolni. Mondjuk én akkor sem szoktam zavartatni magam.

- Igyunk – vigyorgott rám Damon. – Meghívlak egy körre.

- Rendben – mosolyogtam rá, mire meghökkent. Nem erre a reakcióra számított tőlem. De hát lehet az ingyen alkoholra nemet mondani? – Egy tequilát kérek.

- Azt hittem, hogy whiskey-párti vagy – jegyezte meg, miközben leadta a rendelést.

Megvontam a vállam.

- Néha jobb újítani – mondtam végül. – Valld csak be, hogy ez az este a te ötleted volt.

Szemmel láthatólag meglepődött. Nem is számítottam másra. Hiszen miért is ismerné be csakúgy? Amúgy is csak megérzés volt.

- Bevallom – felelte, majd felém nyújtotta a két apró feles poharat. – Ez a legjobb alkalom egy újrakezdésre.

- Újrakezdés? – kérdeztem értetlenül. Mostanában lehetetlenség kiigazodni Damonon. Egyik pillanatban Elenára nézett vágyakozva, a másik pillanatban meg mintha engem fixírozna hasonlóképpen. Talán csak képzelődöm, de mintha Elena és közte megváltozott volna a viszony… talán a múltkori baleset miatt. De talán több is van e mögött. Sokkal több. De hogy mi ketten és az újrakezdés? Csaknem képzeli, hogy én meg ő? Megint?

- Nézd… el kell ismerned, hogy elég nehéz szövetséget kötnünk így.

- Hogyan?

- Először hetekig, hónapokig egyik ágyból a másikba másztunk, aztán részegen összeházasodtunk, majd te leléptél minden szó nélkül. Mikor újra találkoztunk te megpróbáltál megölni, haragomban én is az életedre törtem, aztán megint szexeltünk. Most pedig egy sehova nem vezető kapcsolat van közöttünk. Hogyan ölhetnénk meg bárkit is, ha legszívesebben megfojtanánk egymást? Egyszer béke, egyszer háború. Az lenne a legegyszerűbb, ha jóban lennénk.

- Mit értesz te ezalatt? – kérdeztem gyanakodva, és rendeltem még egy kört. Erre innom kellett. A szemem sarkából láttam, hogy a többiek között is érdekes a hangulat. Olyanok voltunk, mint egy csoport óvodás. Bonnie és Caroline a tánctér szélen táncoltak, bár Bonnie nem tűnt túl lelkesnek. Talán csak a barátnőjét akarta jobb kedvre deríteni. Dessy éppen Cassy-t próbálta táncolásra bírni, míg Elena Stefannel beszélgetett meghitten.

Visszafordultam Damonhoz, érdekelt a válasza. Hirtelen izgatott lettem. Vajon, mit fog mondani?

- A barátságot még nem próbáltuk ki. Amint már említettem voltunk szeretők, ellenségek, ismeretlenek, házasok, de barátok még sosem.

Meghökkenten néztem az arcába. Ez tényleg Damon lenne? Ezzel a komolynak szánt szöveggel? Nem láttam az arcán a szokásos megvető gúnyt. Már szinte vártam a kandi kamerát, hogy kiderüljön, hogy mi folyik itt. Damon és a barátság? Voltak egyáltalán barátai? Talán Rick. De más valaki, főleg olyan női barát, akivel már szinte mindent csinált. Előre halott ez a dolog. De nem volt túl sok választásom, ha jót akartam, bele kellett egyeznem.

- Barátok – sóhajtottam beleegyezésképp. – De erre innom kell még egyet.

- Utána táncolunk? – intett a tánctér felé. – Még mindig olyan botlábad van? – vigyorgott rám szemtelenül.

- Mi? Nincs is botlábam – háborodtam fel, és gyorsan kihúztam még egy tequilát. Mikor érzem meg végre? Itt lenne az ideje.

- Bizonyítsd be! – válaszolt, mire sértetten magam után húztam. Nem dőltem be neki természetesen, de táncolni akartam. Damon pedig fantasztikus táncos volt, még annak idején is. Amikor vele táncoltam valahogy a külvilág teljesen megszűnt. Felelőtlen dolog volt ebbe belemennem, de túlságosan élénken élt bennem az élmény. Ennyi év után is. Át akartam érezni, újra és ugyanúgy.

Damon egyenesen a színpad közepére vezetett. Néhányan felkiáltottak, hogy miért tolakodunk, de mi nem foglalkoztunk velük. Aztán a zene beleivódott a testembe, végigfolyt az ereimben és feltöltötte a testemet. Önálló életre keltem. Kecsesen ringatóztam a lágy ütemekre, és éreztem, ahogy Damon gyengéden átkarolja a derekamat.

Elkövettem a hibát és szemébe néztem. Szinte elvesztem a mélykék óceán tiszta hullámzó vizében. A zene gyorsabbra váltunk és mi egyszerre mozdultunk. Gyors, ütemes tánclépésekre váltottunk, majd olyan gyorsan pörgetett meg, hogy ha ember lennék, elvesztettem volna az egyensúlyomat.

Mikor megálltam, a karjaiba zárt, majd mintha egy súlytalan apró tollpihe lennék a magasba emelt és úgy forgatott meg. Szinte repültem. A hajamat meglibbentette a lendület és teljesen elvesztem a pillanatban. Kitártam a karjaimat és úgy forogtam, hogy Damon csak a derekamat tartotta. Aztán vége lett. Óvatosan leengedett, de az arcunk végig egy vonalban maradt. Olyan közel voltunk, hogy talán csak egy hajszálat lehetett volna elhúzni az ajkaink között.

Mikor letett, a vállamat rázva kezdtem hátrálni. Észre sem vettem, hogy a tömeg szétnyílt és mindenki minket figyelt tátott szájjal. Damon, mintha madzagon húztam volna jött utánam. Csábosan ellöktem magamtól, majd néhány tánclépéssel előtte termettem. Ismét lágyabb dallamok következtek, amit kissé furcsálltam egy ilyen helyen, de keringőzni kezdtünk. A keringő nagyon régi tánc volt, de mi régen csak ezt táncoltuk. Imádtam minden egyes percét, és most újra éreztem az utánozhatatlan varázsát. Közelebb állt hozzám, mint a modern tánc, érthető okokból. A keringő a mi táncunk volt. Nem tudom, hogy meddig forogtunk körbe és körbe, amíg vissza nem tértek a mai dübörgő dallamok.

Legnagyobb meglepetésemre Damon különös arckifejezéssel simított végig a testemen. Mintha most érintene először. Óvatosan, lágyan, felfedezve az idegen érzéseket.

- Jobban szerettem Katherine-t, mint bárki mást a földön. Az is igaz, hogy van valami, amit Elena iránt érzek, de van még valami különös vonzalom, ami mindig hozzád köt majd. Ha nem mentél volna el, minden máshogy lenne. Talán elfelejtettem volna azt a ribancot és talán Elenába sem szeretek bele. Miért hagytál el, Charee? Nem akartalak feleségül venni, néhány perc alatt érvényteleníteni lehetett volna, ha ez volt a baj. De mikor felébredtem te nem voltál sehol. Egy ideig vártalak, aztán ott hagytam Vegast és az emlékedet. Miért mentél el? – suttogta halkan, bennem pedig megrekedt az összes levegőm.

- Mert nem tudtam volna olyan férfi mellett lenni, aki nem szeret – válaszoltam őszintén. De nem tettem hozzá, hogy miért. Még egyszer nem tudtam volna kibírni. Damonnal más lett volna, de túlságosan belém égtek a gyötrelmes emlékek…

Nem szólt semmit, én pedig amilyen gyorsan csak lehet hátat fordítottam és táncolni kezdtem a többiekkel. Tombolni akartam, és még néhány kör után tomboltam is. Damon nem zavart meg többet. Az éjszaka vége egy igazi csajos tombolás volt. Próbáltam elfelejteni a szavait, de mérgezett tüskeként fúródtak belém. Az egész az én hibám lett volna?

17. fejezet: Szövetség

A hétköznapok csendes egyhangúsággal teltek. Míg a legtöbben még az iskolában koptatták a padokat, mint például az egyetlen két barátom Stefan és Elena, én és Cassy dolgoztunk. Rengetegszer jártak a fejemben Alina sorai. Azóta nem olvastam tovább. Túlságosan megrendített Klaus kegyetlensége. Az Ősöket most először egy teljesen más perspektívából láttam.

Napról napra éreztem a gyomromban valami különös idegességet. Tudtam, hogy közeledik a nap, amikor újra találkozom vele. Nem tudom miért, de nem akartam többé menekülni előle. Eddig féltem a haláltól, hittem, hogy nincs is annál rosszabb. De most ez is teljesen más megvilágításba került. Már nem ért annyit. Hiszen annyi mindent átéltem.

Ez most nem arra hasonlított, amikor meg akartam halni. Ez most valami egészen más volt. Egyszerűen csak nem számított.

Egyre közeledett az első telihold, amióta a városban vagyok, a vacsora Gilbertéknél és nemrégiben hallottam a Grillben, hogy valami bált is rendeznek hamarosan. Megkérdeztem erről Dessy-t, gyakran beszélgettünk mostanában. Ő nemrég költözött ide, de gyorsan felvilágosított.

- Mystic Fallsban mindig van valamilyen rendezvény. Általában bál. Most megint álarcos bált szerveznek, mert a múltkori állítólag nem sikerült túl jól.

- Mi történt?

- Egy lány meghalt, rosszul esett. Egy másik pedig eltűnt, azóta sem került elő a teste. Azt is hallottam, hogy Elenával és Stefannal látták együtt utoljára.

Hoppá. Csaknem valami vámpíros dolog? Könnyen lehet.

- És mikor lesz a bál?

- Egy héttel a vacsora után. Nagyon örülök, hogy én is elmehetek. Kár, hogy a bátyám nem ér rá, nagyon szívesen bemutattam volna.

- Szívesen megismertem volna – mosolyogtam udvariasan. Akkor még van idő a bálig. És van egy hét a vacsoráig is. El kéne mennem vásárolni valamikor. Mégsem mehetek valami régi rongyba. Új ruhák kellenek! Mondjuk valami fekete vagy valami vörös… hmm… nem is tudom.

- Helló, drágám – búgta egy gúnyos öntelt hang. Anélkül hogy ránéztem volna megforgattam a szememet.

- Viszlát, Damon – köszöntöttem bájosan. Felnevetett. Én pedig felé fordultam. Kifejezetten szexi volt a bőrkabátjában.

- Délután gyere át hozzánk – szólalt meg, ezúttal egy kicsit komolyabban. – Hozd a testvéredet is.

- Miért is?

- Holnap este telihold. Muszáj valamiféle fegyverszünetet kötnünk. Tyler is ott lesz, ez az első átváltozása és állítása szerint nem akar senkit sem bántani. De fő az óvatosság. Rossz előérzetem van.

- Nekem is – sóhajtottam gondterhelten. – Ott leszünk.

- Helyes – kacsintott rám, majd olyan gyorsan elment, mint ahogy felbukkant. Soha nem tudtam kiigazodni ezen a férfin, az utóbbi időben pedig végképp nem. Reméltem, hogy már nem olyan viharos a viszonya Stefanékkal. Nem láttam őket együtt mostanában. Elena pedig határozottan kerülte a témát és kissé zavarodottnak tűnt, ha felmerült a Damon-téma.

- Ma délután Salvatore panzió – súgtam a testvéremnek két rendelés között. Felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Folytatta a munkáját.

Kissé feszengve fékeztem le az oroszlán barlangjának bejárata előtt. A testvérem sem tűnt sokkal lelkesebbnek. Vámpírtempóban kiszálltam és azonnal az ajtóhoz léptem. Nem voltunk épp kedves vendégek, mivel nem vártuk meg az ajtónyitást. Cassy egyetlen mozdulattal szélesre tárta a bejárati ajtót és beléptünk. Damon felhúzott szemöldökkel nézett rám.

Mi van?

- Nem hívtalak be – jegyezte meg gyanakodva.

Megvontam a vállam.

- Nincs rá szükségem – feleltem hanyagul. Intett, hogy merre van a nappali. Már mindenki itt volt, és amikor megláttak, minden szem ránk szegeződött.

- Sziasztok! – köszönt Elena barátságosan és megölelt. Stefan szintúgy. Damon erre mintha horkantott volna egyet, de nem érdekelt. Kit érdekel az ő véleménye?

Mindenki elmormogott valami üdvözlésfélét még mi is. Volt más választásunk? Kissé furcsa volt egy légtérben lenni mind a négy faj képviselőjével. Tyler például Caroline kezét fogta. Érdekes, máris összejöttek? Elena Stefan és Bonnie között foglalt helyet, nekem csak a két Salvatore között maradt hely, Cassy pedig állva maradt inkább. Még mindig gyűlölte Damont.

Stefan felállt és megköszörülte a torkát. Most vettem csak észre még egy embert a sarokban, ismerősnek tűnt. Aztán rájöttem, hogy honnan. Láttam őt egy képen, méghozzá egy Isobel nevű vámpírnál. Összevontam a szemöldököm. Mi köze ennek az embernek Isobelhez?

- Egy pillanat – vágtam közbe és az emberre szegeztem a tekintetem. – Te vagy Alaric, igaz?

Megdöbbenés suhant át jóvágású arcán, aztán bólintott.

- Ismersz egy Isobel nevű vámpírt? – kérdeztem gondolkodás nélkül, de amikor mindenki egy emberként fordult felém és Alaric arcán fájdalom suhant át, egyből megbántam a kérdésem.

- Te honnan ismered? – szólalt meg Damon. Nem tőle kérdeztem!

- Találkoztam vele… valamiféle leszármazottam vagy ilyesmi.

- Ő az anyám – szólalt meg Elena halkan, mire felkiáltottam.

- Komolyan?

Bólintott.

- Damon változtatta át, mivel Isobel vámpír akart lenni mindenáron. Emberként kutatásokat végzett és szinte mindent kiderített a vámpírokról – mondta Alaric csendesen.

- Volt nála egy fénykép… rólad – szólaltam meg. Talán ezt sem kellett volna.

- A feleségem volt – magyarázta suttogva. Hoppá, ebbe aztán rendesen beletenyereltem.

- Nos… Stefan hol is tartottál? – mentettem a menthetőt egy ügyes témaeltereléssel.

- Hallottatok már a holdkőről? – nézett rám és a testvéremre.

Elsápadva bólintottam.

- Meg kell tudnunk, hogy miért akarta megszerezni Katherine.

- Nála van? – kérdeztem ijedten.

- Igen.

- A holdkő az átok megtöréséhez szükséges. Katherine bizonyára át akarja adni Klausnak a szabadságáért cserébe.

- Ezt hogy érted?

- Katherine közel ötszáz éve menekül Klaus elől. Ember volt, amikor megismerte őt, és Klaus nem sokkal előtte jött rá, hogy hogyan lehet megtörni az átkot. Fel akarta áldozni őt, mert ő volt az első hasonmásom. A testvére Elijah meg akarta akadályozni, mert szerintem szerelmes volt Katherine-be, de Katherine semmit sem bízott a véletlenre. Volt egy Trevor nevű vámpír, aki segített neki megszökni. Természetesen ő is fülig beleszeretett. Katherine Trevor nővérénék Rose-nál talált menedéket, de Rose fel akarta őt adni, ezért vámpírvérrel a szervezetében felakasztotta magát.

- Stílusos – jegyezte meg Damon.

- Azóta üldözi őt Klaus bosszúja. Valószínűleg most be van tojva és minden szálat megmozgat, hogy megszabaduljon előle.

- Katherine és a félelem… tetszik…

- Damon… - szólt rá Stefan feszülten.

- Tehát ha nem létezik a Nap és a Hold átka, akkor én kénytelen leszek minden hónapban átváltozni? – kérdezte Tyler feszülten.

- Attól tartok…

- Én nem adnék egy gyilkos szavára – nézett rám Caroline dühösen.

- Biztos vagyok benne, hogy te is öltél már embert. Az anyád rám támadt. Önvédelem volt és nem fogok még egyszer bocsánatot kérni érte. Ha valakit hibáztatni akarsz, akkor ott van Katherine.

- Cicaharc… kerítsek egy kis iszapot? – kérdezte Damon vigyorogva, mire fejbe vágtam egy párnával.

Elena és Bonnie felnevetett.

- Arról akartam beszélni, hogy szövetséget kell kötnünk. Nem tudjuk, hogy mit akar még Katherine, vagy hogy mennyire veszélyes ez a Klaus, de ha egymás ellen harcolunk, akkor nincs esélyünk.

- Nem fogok barátkozni az anyám gyilkosával!

- Caroline, nyugalom. Elenával arra a döntésre jutottunk, hogy a legjobb módja a kibékülésnek, ha ma este elmentek valahova szórakozni. Csak ti lányok, együtt.

- Mi? – hallottam több hangot is. A sajátomat is. De talán Cassy és Caroline volt a leghangosabb.

- Nincs jobb ötletem. Muszáj együttműködnünk. Charee, ha van még valami, amit tudsz Katherine-ről és Klausról… oszd meg velünk.

Hallgattam. Eszem ágában sem volt mindent elmondani!

- A lényeget elmondtam. A többi pedig nem tartozik rátok.

- Hol ismerted meg Katherine-t? – kérdezte Damon, figyelmen kívül hagyva az akaratomat.

- Klaus fogságában – sziszegtem, mire hátrahőkölt. – Most elégedett vagy? Nem fogok beszámolni arról, hogy hogyan és hányszor kínzott meg az a vadállat! Felfogtátok? – kiabáltam.

- Ne haragudj, Charee – hajtotta le a fejét Damon, és egyetlen pillanatig őszintének tűnt.

- És hova kell mennünk bulizni? – kérdezte Bonnie bosszúsan.

- Damon és én viszünk el titeket, hogy ne legyen probléma.

- Egy feltétellel megyek. Ha elhívhatok még valakit – jelentettem ki. – Nyilvános helyen úgysem beszélünk erről. És szegény lány olyan egyedül van a városban.

Stefan felsóhajtott.

- Hívd fel. Egy óra múlva felvesszük őt is. Remélem, nem bánom meg.

- Dessy ártalmatlan, csak egy aranyos hétköznapi lány.

- Oké, akkor készüljetek. Hazamehet mindenki, de egy óra múlva megyünk értetek – csapta össze a kezét Damon. Gyermeki izgalom ült az arcán, mintha azt várná, hogy majd iszapbirkózás tör ki az éjszaka. Vagy hogy kitépkedjük egymás haját.

Azt várhatja. Caroline-t és Bonnie-t messziről kerülni fogom, és jól fogom magam érezni. Nem lesz itt semmi probléma.