19. fejezet: Vigyázz, mit kívánsz!

Sziasztok!
Előbb hoztam a fejezetet, mert holnap rohanós napom lesz. 10 órám lesz szétszórtan napközben, és még tanulnom is kell másnapra. Kissé szét vagyok esve mostanában, de remélem a fejezet tetszeni fog :) 5 vélemény esetén a folytatás szombaton!

/Damon szemszöge/

Az az este belém égett. Ha becsukom a szemem is látom magam előtt Charee karcsú alakját, ahogy ütemre rázza a formás kis fenekét. Láttam a táncunkat, ami épp eléggé volt őrült ahhoz, hogy gondolkozzak rajta. Mostanában egyre inkább a rideg gonosz érzelemmentes vámpír akartam lenni. Menekülni akartam, de valami nem hagyott. Amióta Katherine újra átvert és amióta kénytelen voltam lemondani Elenáról, más színben láttam Charlotte-t. Nem tudom, hogy melyik volt az a perc, amelyben ez az egész elkezdődött.  

„Mert nem tudtam volna olyan férfi mellett lenni, aki nem szeret” – hallottam a fejemben a hangját miközben egy erős pálinkát kortyolgattam a nappaliban. Néhány óra telt el a buli óta, és azóta nem kerestem a társaságát. Volt elég dolgom. Reggel volt, de ma este telihold. Épp elég lesz megfékezni Tylert. Caroline persze majd megint veszélyezteti az életét. Hihetetlenek voltak. Egy vámpír és egy vérfarkas. Szerintem undorító. Soha nem lennék képes ilyesmire.

- Ma este jó lenne, ha nem csinálnál ostobaságot – hallottam az öcsém hangját magam mögül. Képtelen volt megbocsátani nekem, amiért bántottam Elenát. Ráadásul még az érzelmeimmel is tisztában volt. Biztos elviselhetetlen lehetett, de nem annyira, mint nekem. Bár mintha mostanában jobban lennék. Már nem fájt annyira Elena közelsége. Talán végre meggyógyulok. Talán csak le kellett róla mondanom és már el is engedtem. Ilyen egyszerű lenne, vagy van valami más is a háttérben?

Felsóhajtottam. Ölnöm kéne. Ez az egy dolog, ami még visszahozhatja a normális énemet. A francba is… nem akarok olyan lenni, mint Stefan és állandóan búskomoran filozofálgatni.

- Nincs a tervben – feleltem az igazsághoz hűen, bár eljátszottam a gondolattal, hogy igazán keverhetnék valami galibát. Jut eszembe galiba… Katherine megint lapított. Már mióta nem adott életjelet… gyanús.

- Caroline, Bonnie és én vigyázunk Tylerre. Alaric Elenáéknál lesz. Te pedig segítesz Charlotte-éknak.

- Miben?

- Találtak egy naplót, amit az egyik Ős írt. Klaus húga. Át kell nézni, hátha van valami információ, ami fontos lehet.

- Nem tudnak olvasni?

Stefan nem válaszolt, csak a szemét forgatva kiment. Nem lehet mindenki vevő a stílusomra, ez van.

/Charee szemszöge/

Alina naplóját forgattam a kezemben, és olyan bejegyzést kerestem, ami hasznos lehet, vagy aminek van értelme.

„El sem hiszem, végre megtudtam az igazságot. Még mindig remeg a kezem. Egyszerűen lehetetlen, hogy igaz legyen. Elijah avatott be, a többiek valahogy soha nem álltak elég közel hozzám. A szüleink házassága az évek alatt megromlott és mire tizennyolc éves lettem, már szinte szóba sem álltak egymással. Egyre kevesebbet láttam őket. Talán csak az étkezéseknél, de volt, hogy előbb vagy később étkeztek, mint mi. Annyira egyedül éreztem magam. Elijah már huszonhat éves volt, nagyon ritkán járt haza. A testvéreim voltak a legidősebb agglegények a városban. A nővéreim pedig a legöregebb egyedülálló nők. Meg is vetettek érte minket, hiszen már nekem is férjnél kéne lennem és túl lenni egy-két gyereken. Ennek még a gondolatától is irtóztam.

- Alina, el kell mondanom valamit neked, amit talán már régen el kellett volna – nézett rám komolyan és az izgatottság szétterjedt az ereimben. Az egész testemben. Annyira régen vártam a titokra!

- A mi családunk különbözik a többiektől.

- Tudom – bólintottam.

- Nem vagyunk emberek. Vámpírok vagyunk. Az édesanyánk génjei miatt váltunk azzá, már születésünktől kezdve. Ők emberek. Mi vagyunk az Elsők.

- Vámpír? Az mit jelent? – kérdeztem meglepetten. Nem hallottam még soha ezt a szót.

- Erősek vagyunk és örökké élünk. Szükségünk van vérre.

- A vasárnap esti bor… az vér igazából?

Elijah bólintott.

- Szükséged van a vérre, de még nem voltál elég idős arra, hogy be legyél avatva. Ezért nem házasodunk. Ezért félnek tőlünk, mert tudat alatt érzik, hogy valami nem stimmel.

- Niklaus más, mint mi, igaz?

- Ő is vámpír. De ez nem olyan egyszerű. Ő… nem az apánk gyermeke.

- Tessék? – visítottam hisztérikusan. Az nem lehet! Az édesanyánk nem lenne képes ilyesmire.

- Ő egy vérfarkas génnel rendelkező férfi gyermeke. Niklaus hibrid, vámpír és vérfarkas egyszerre…

- Ez lehetséges?

Elijah bólintott.

- Veszélyes vámpírnak lenni, bátyám? Eddig azt hittem, hogy tisztában vagyok véle, hogy ki vagyok. De most… félek. Minden olyan idegen lett.

- Mindig megvédelek majd – ölelt át és kellemesen bizsergetett az érintése.”

- Találtál már valamit? – kérdezte Damon a fejem mellől. Felkaptam a tekintetem és ránéztem. Észre sem vettem, amikor megérkezett. Stefan mondta, hogy átküldi, de elvesztettem az időérzékemet.

- Még semmi érdekeset, megpróbálok időrendben haladni.

- Az úgy nem izgalmas – húzta el a száját.

- Cassy?

- Varázskönyveket búj, vagy csak nem akar egy levegőt szívni velem.

- Értem. Akkor olvassunk, de mikor a keze hozzámért a könyv kihullott a kezeim közül. Káromkodtam, és utána akartam nyúlni, de Damon gúnyos mosollyal az arcán megelőzött. De ahogy lehajolt, megmerevedett.

- Mit keres a naplóban a te neved? – kérdezte döbbenten.

A francba! Nem akarom, hogy tudja! De már késő volt. Hiába ellenkeztem. Nem adta oda, hanem fennhangon olvasni kezdett. A történetem egy része következett Alina szemszögéből Damon hangján. Fantasztikus, nem igaz?

„Miután Niklaus megölte a szüleinket, rettegtem tőle. Éjszakánként rémálmaim voltak, és minden percben vártam azt a pillanatot, amikor mi következünk. Elmehettünk volna, mégis együtt maradtunk. Mind a heten. Niklaus kifejtette, hogy mi történik azzal, aki megkíséreli a szökést. Levadássza, megkínozza és megöli. Féltem. Mindenki félt. Demetrius és Elijah megpróbált hatni rá, ezért a kedvében jártak, de én és a nővéreim féltünk. Clementina viselte a legnehezebben, hiszen neki a nála fiatalabb öccse parancsolt. Ő lett a családfő. Egy gyilkos. Minden éjjel láttam az édesanyám vérben ázott testét és az édesapánk megcsonkított holttestét.

- Megérdemelték a halált. Az édesanyánk áruló volt, az apátok meg egy utolsó rohadék – mondta magyarázatképpen és a szája szegletében elégedett mosoly bujkált.

Most egy új helyre költöztünk. A neve nem számít, nem akarok sokáig itt maradni. Pedig kellemes kis falu volt. Volt egy csodaszép erdő is. Egyszerűen imádtam kilovagolni.

Egy ilyen alkalommal találkoztam először két velem egykorú lánnyal. Boldogan nevettek, barna hajukkal kellemesen játszott a szél. Amikor rám néztek elmosolyodtak. Az egyiküknek mennie kellett, mert az édesanyjuk fontos feladattal várta. De a másik ott maradt. Csodálkoztam, amiért ott maradt. Nem értettem.

- Én Charlotte vagyok, a testvérem, aki elment ő Cassandra. És téged hogy hívnak? – mosolygott rám kedvesen. Gyönyörű lány volt. Lágy vonásait hosszú göndör barna haj keretezte. Barna szemeiben vidámság és kedvesség csillogott.

- A nevem Alina. Nemrég költöztem ide a testvéreimmel.

Részvét jelent meg a szemeiben. Tudta, hogy mit jelent. Tudta, hogy árva vagyok, és talán ez a sajnálat vette rá, hogy barátkozzon velem. Egész nap lovagoltunk és életem legboldogabb napja volt. Olyan volt, mintha végre rám mosolygott volna a szerencse, egy valódi barát képében. Ő volt az első és egyetlen barátom, egészen míg közelebb nem kerültem Cassandrához. Mindketten annyira különböztek tőlem. Bátrak voltak és hihetetlenül jó életük volt. Legalábbis úgy tűnt. Vagy, amíg Niklaus nem tett megint tönkre mindent…

Amikor meglátta Charlotte szépségét és felcsillantak a szemei, már tudtam, hogy baj van. Elegánsan letérdelt elé és kezet csókolt neki.

- Niklaus volnék, a szolgálatára szép hölgy – bókolt. Csak én láttam a szemében a gonoszságot és a tömény gúnyt. Charlotte arcára néztem és a félelmem beigazolódott. A barátnőm kábán mosolygott a bátyámra és az arca a nyári pipacsok színével vetekedett.

- Charlotte vagyok – mondta mosolyogva. A hangja idegen volt. Beleszeretett. A rettenet a szívembe költözött. Nem figyelmeztethettem. A bátyám pillantásából ítélve megölne, ha megtenném.

Két tűz közé kerültem. Hagyjam, hogy tönkretegye a barátnőm életét, vagy áldozzam fel a sajátomat? Tudtam, hogy mit akarok. De gyáva voltam. Annyiszor belekezdtem, hogy elmondjam neki, de a szavak folyton a torkomon ragadtak.

- Nagyon jóképű a bátyád, Alina. Azt hiszem… én… beleszerettem – mondta nekem egy héttel később, és legszívesebben sírva fakadtam volna. Charlotte megpecsételte az életét ezzel a mondattal…”

Damon hangja elhalt. Döbbent sértettséggel meredt rám. A szememből könnyek folytak és én sem találtam a szavakat. Ha akkor Alina figyelmeztet… bár talán a dolgok nem alakultak volna máshogyan.

- El kellett volna mondanod. Hazudtál nekünk. Kinek az oldalán állsz? – üvöltötte hirtelen és ököllel csapott a szekrényembe. A szemei szikráztak. Mit mondhattam volna? Hiszen minden szót értett, ahogy Alina meg is jósolta, tönkretettem az életemet. Azóta menekültem. Minden elől.

- Már nem szeretem, ha ez érdekel.

- És ezt higgyem is el, nem igaz? – sziszegte. – Téged küldött felmérni a terepet? Te viszed el neki Elenát, vagy idetolja a pofáját?! De csakhogy tudd, Stefan és én darabokra szaggatunk, ha megteszed…

- Damon, meghallgatnál? – szedtem össze magam.

- Minek? Hogy megint hazudj? Dögölj meg!

- Hallgass meg, kérlek! – könyörögtem hisztérikusan. Nem akartam, hogy ezt higgye. Gyűlöltem Klaust. Mindennél jobban. Ha gondolatban ölni lehetne, már régen nem élne.

- Hazudj annak, akit érdekel – sziszegte és olyan durván lökte el a karomat, hogy megbotlottam az ágyban és a földre estem.

Aztán minden néhány pillanat alatt történt. Hatalmas üvegcsörömpölés. Felkaptam a fejem és egy vérfarkas vicsorgott egyenesen a képembe. Rám ugrott. Hallottam, ahogy Damon elfeledve korábbi dühét, segíteni próbál. De megoldottam. Tyler volt az. Minden bizonnyal. Nem ölhettem meg. Talán ezért vesztettem, mert én nem bánthattam őt. Nem vehettem el még egy embert Caroline-tól. De a vesztes pillanat akkor következett, amikor eszembe jutott, hogy elvileg hárman vigyáznak Tylerre. Az aggodalom irántuk elvonta a figyelmem és Tyler morogva harapott a nyakamba.

Felordítottam.

Tudtam, hogy végem. Ezt nem élem túl. Tyler aztán eltűnt rólam. Damon arca jelent meg felettem. Iszonyattal nézte a sebemet, pontosan tudta, hogy mit jelent.

- Látod, Damon? – nyögtem. – Azt kérted, hogy dögöljek meg… most tényleg meg fogok… legközelebb vigyázz, hogy mit kívánsz…

- Charee, én… - suttogta, majd végig akart simítani az arcomon, de ellöktem a kezét.

- Nem kell, hogy sajnálj. Nem maradok itt – pattantam fel, majd kiugrottam az ablakomon. Aztán csak rohantam. Valahova meghalni. Nem akartam, hogy valaki így lásson.

El kellett mennem. De azzal nem számoltam, hogy Damon követett.