15. fejezet: Vihar előtti csend

/Charee szemszöge/

Az elkövetkezendő néhány nap különös volt. Nem igazán tudtam volna hova tenni őket. Mindennap a Grillben dolgoztam és minden egyes nap találkoztam Damonnel. Délelőtt érkezett és késő este ment el. Néha még beszélgettünk is. Semleges, hétköznapi témákról, olyan dolgokról, amikről korábban soha. Damon mintha nem is önmaga lett volna. Bár a cinikus megjegyzései még mindig a régiek voltak. De mintha magába lett volna zuhanva. Már ha nem tudnám, hogy ez éppenséggel lehetetlen.

Egy héttel később azonban magára talált. Fanyar arccal szemléltem, ahogyan szóba elegyedik minden lánnyal és gátlástanul flörtölget. De még mindig ezt hallgattam szívesebben. Caroline néma gyűlölete, olykor fellobbanó haragja és megalázási kísérletei sokkal idegesítőbbek voltak. Bonnie-val közösen gyűlöltek, míg Elena inkább semleges maradt. Már nem barátkozott úgy, ahogy korábban. Nem csoda, most már ő is a valóságot látta bennem. A saját arcát egy idegenben.

- Szia! – köszönt rám egy barátságos hang. Meglepetten fordultam a hang irányába és a vidám barna hajú lányra mosolyogtam.

- Szia, Dessy! – köszöntem. – Mi van veled mostanában?

- Semmi különös, a bátyámmal töltöttem a hetet. Ma gondoltam benézek. Hogy vagy? Elenáék még mindig haragszanak rád?

Feléjük néztem, aztán megvontam a vállam.

- Úgy valahogy.

- Sajnálom – nézett rám együtt érezve. Hirtelen már nem is érdekelt a dolog. Volt valami különleges ebben a lányban. Ahogy rám nézett, a tekintete valami különös dolgot sugallt felém. Mintha tudnom kéne róla valamit. De nem jutott eszembe semmi ilyesmi. Így nem is törődtem ezzel az előérzettel. Hamar belemelegedtünk a különféle csajos témákba, már amennyire a munkám engedte. Bántam, hogy Cassy ma nem dolgozott. Elment a Duke egyetemi könyvtárába kutakodni egy kicsit, hogy mit lehetne tenni Klaus ellen. Feltéve ha valóban felbukkan. Támadt egy ötletem. Elegem volt már a sok gondterhes dologból. Ideje csapni egy igazi baráti estét.

Ekkor lépett hozzám legnagyobb meglepetésemre Jeremy. Nem ismertem igazán jól, ezért is lepett meg a következő kérdés.

- Jenna szeretne tartani egy baráti vacsorát jövő szombaton. Szívesen látna téged is Charlotte, és persze Cassy-t is.

Döbbenten meredtem rá. Dessy csak zavartan fészkelődött. Mikor Jeremy ránézett, mintha elszégyellte volna magát.

- Téged is szívesen látnánk. Én Jeremy Gilbert vagyok – mutatkozott be udvarias mosollyal az arcán. Felvontam a szemöldököm. Furcsa helyzet volt. Nem értettem ezt a hirtelen jött dolgot. De talán csak nekem van üldözési mániám.

- Nagyon szívesen – mosolygott Destiny. – Charee?

- Kik jönnek még? – kérdeztem inkább.

- Jenna néhány régi ismerőse, Stefan, Damon, Bonnie, Caroline, Matt, Alaric és ha minden igaz ti.

- Én… – szólaltam meg. Nem tudtam, hogy hogyan kéne visszautasítanom, mikor azt se tudtam, hogy miért hívtak meg egyáltalán.

- Ők is jönnek – szólalt meg helyettem Dessy, mire meglepetten néztem rá. Mikor Jeremy mosolyogva magunkra hagyott, mérgesen fordultam felé.

- Mi ütött beléd? Eszem ágában sincs elmenni! Cassy pedig végképp nem fog velem tartani.

- Kérlek. Senkit sem ismerek itt igazán. Nagyon örülnék, ha legalább te ott lennél.

Nem szabadott volna beleegyeznem. De mégis ahelyett, hogy a józaneszemre hallgattam volna, bólintottam.

- Hogy hívnak, szépségem? – hallottam a közelből Damon hangját és megforgattam a szemem. Éppen egy vékony, szőke lányt próbált levenni a lábáról. De a buja arckifejezése láttán biztos voltam benne, hogy nem fog ellenkezni.

- Ha lehet, ne fald fel – gúnyolódtam, miközben letettem eléjük az italukat. Damon felnevetett, értette a szóviccet, a lány azonban sértettnek tűnt.

- Ki ez a trampli? – sipította ostobán. Felvontam a szemöldököm és úgy néztem rá, mint valami hülyére. Amikor Damonre néztem, láttam, hogy az ő arckifejezése is nagyjából ugyanazt mutatja, amit az enyém.

- Kérdeztem valamit! – követelte a csitri. Damon vigyorogva nézett rám, és kacsintott egyet. Csak akkor értettem meg, amikor megszólalt.

- A feleségem – közölte a lánnyal, mire egyszerre visítottunk fel. Mindenki ránk nézett, de nem érdekelt. Szikrázó szemekkel néztem az elégedett Damonre, miután a szőkeség dühösen kiviharzott. Damon pimaszul átölelte a derekam és egy csendesebb helyre húzott.

- Mi a fene ütött beléd?! – kértem számon.

- Na de szívem, valahogy le kellett ráznom a buta csitrit. És nem hazudtam. Ilyes ostobákból még inni se jó…

- Nem vagyok a feleséged! – sziszegtem dühösen és arra gondoltam, hogy vajon, hányan látnák, ha itt helyben megölném. Túl sokan.

- De igen, az vagy. Hány éve is?

- Túl sok, de az nem érvényes. Az csak Las Vegas volt.

- Ha már elkövettem egy ilyen hibát, hadd élvezzem ki az előnyeit – vonta meg a vállát, majd csak úgy lazán kisétált a Grillből. Talán túl sok volt a nézőközönség.

- Ez a pasi a férjed? – kérdezte Dessy döbbenten.

- Te és Damon? – jött közelebb Elena, én pedig felsóhajtottam.

- Elég legyen már a francba. Tudnám értékelni, ha nem bámulna mindenki – szóltam rá a pletykás nézőközönségre, majd a két lányra néztem.

- Ez egy régi történet. Részegen hozzámentem, de nem igazán érvényes házasság volt. Szóval a válasz nem.

- Beszélgetnénk? – kérdezte Elena.

- Gyere át este – válaszoltam, majd elindultam felvenni egy újabb rendelést. Időközben megakadt a szemem a sápadt Tyleren. Caroline aggodalmasan pislogott felé, de ő mintha ezt észre sem vette volna. Mattel billiárdozott.

- Mi baja Tylernek? – kérdeztem meg Elenát.

- Nem tudod?

- Akkor nem kérdezném. Szóval?

- Semmi különös – mondta, de valamit eltitkolt. Az ajkát óvatosan harapta be, és nem nézett a szemembe.

- Van valami, amiről jobb, ha tudok?

- Ne beszélj így Elenával – lépett közelebb Bonnie vészjósló arccal.

- Nem bántottam Elenát, úgyhogy a gardedám visszafoghatja magát - céloztam rá és a vámpír barátnőjére. Akkor este – néztem Elenára és elégedetten néztem az órára. Véget ért a műszakom. Intettem Mattnek, aki szintén mára volt beosztva, elköszöntem Destinytől és kisétáltam a bárból.

Úgy döntöttem, hogy lassan sétálok csak haza. Hat óra körül lehetett. Hűvös volt a levegő, de nagyon jól esett. Segített kiszellőztetni a fejemet. Mystic Falls csodálatos kisváros volt, de olyan furcsa volt megszokni a változásokat. Nyolcszáz év alatt rengetegszer éltem itt. Mindig más és más volt. Régebben nem is így hívták. Hiszen magát Mystic Falls-t Stefan és Damon idejében alapították. De akkor is ez a hely volt az otthonom.

Gondoltam egyet, és ahelyett, hogy hazamentem volna, az erdő felé vettem az irányt. Annak idején még mikor ember voltam imádtam ott lenni. Volt egy rét, ami csak az én rétem volt. Egy gyönyörű kis virágos tisztás a farengeteg közepén. Egyszer lovaglás közben akadtam rá. Egy csodálatos ébenfekete lovam volt. Hihetetlenül okos volt, egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem fogadott szót. De akkor elismerem, hogy oka volt rá. Utólag. Édesapám engem büntetett érte. Mert megsérültem és koszos lettem. Ráadásul egy férfi kísért haza. Az apám szemében ez szörnyű bűn volt. Furcsa, hogy milyen élénken emlékszem a régi dolgokra. Mintha csak tegnap történtek volna. Pedig vannak dolgok, amikre nem akarok emlékezni.

Útközben megettem egy-két állatot, hogy oltsam a szomjamat. Csak egy-két száz éve éltem állatvéren. Nem volt túl ízletes. De a múltam megpecsételte az önuralmamat is. Nem engedhettem, hogy az emberi vértől újra elveszítsem a fejem. Mikor az erdő fái ritkulni kezdtek, boldogan futni kezdtem. Újra annak a fiatal lánynak éreztem magam, aki akkor voltam. A legfőbb gondom az volt, hogy hozzáadnak egy idős, kopasz ültetvényesnek. Már meg volt az esküvő dátuma, amikor elszöktem és hozzámentem valaki máshoz. Titokban. Ez volt az oka, hogy kiérdemeltem a családom haragját.

A rét ugyanott volt, nosztalgikus mosollyal torpantam meg. Nem volt olyan gyönyörű, nem volt annyi virág, bár a fák sokkal ritkábbak voltak és a területe is megnőtt. Bizonyára az erdőirtások hatására. Nevetve vetődtem le a fűbe és mélyen magamba szívtam az illatát. Csodálatos volt.

- Charee? – kérdezte egy meglepett hang. Az elragadtatásom közepette megfeledkeztem a legfontosabb szabályról. Hogy mindig figyeljek a környezetemre. Soha nem tudni, hogy honnan jöhet potenciális veszélyforrás.

Legnagyobb meglepetésemre Stefan volt az.

- Stefan? – kiáltottam fel hangosan, mire felnevetett.

- Olyan meglepő, hogy itt találsz?

- Hát… ami azt illeti, igen. Ez volt a kedvenc helyem, amikor még ember voltam – sóhajtottam.

- Azóta megvan? Hihetetlen…

Felnevettem.

- Na de Mr. Salvatore, nem illik ilyesféle megjegyzést tenni a hölgyek korára – dorgáltam meg nevetve.

Felsóhajtott. Komolynak tűnt, pedig én csak vicceltem. Már szabadkozni akartam, amikor halkan megszólalt.

- Ne haragudj a barátságtalan viselkedésemért. Csak annyi minden történt mostanában és féltem Elenát.

- Megértem – bólintottam és én is elkomorodtam.

- Főleg azért, aki vagy. Soha nem is sejtettem, hogy ő a te hasonmásod. Vagy akár Katherine. Még mindig azt a lányt látom magam előtt, akit a külvilág lát. Akit megismertem Lexinél.

- Nagyon hiányzik – suttogtam halkan. – Na nem mintha…

- Ne visszakozz. Pont olyan vagy, mint Damon. Miért féltek ennyire az érzelmektől?

- Mert elpusztítanak, Stefan. Gyengévé és sebezhetővé tesznek. Egyszer csak azt veszed észre, hogy te mindent megtettél, ő pedig elárult téged.

- Egyszer elmeséled a történetedet? – kérdezte óvatosan. Mérlegeltem. Abban nincs semmi, ha igent mondok. Az egyszer nálunk még a sohát is jelentheti. Kedveltem Stefant.

- Talán igen. Tudod… téged már azelőtt ismertelek, hogy találkoztunk volna. Lexi rengeteget mesélt rólad. Egy ideig azt hittem, hogy szerelmes beléd, aztán rájöttem, hogy tényleg csak barátok vagytok.

- Miért felejtetted el Damont?

- Mert… az érzelmek fájnak. És nem akartam emlékezni arra, hogy hogyan szegtem meg a saját szabályaimat. Tudom, hogy most azt hiszi, hogy Elenát szereti. Talán igaz is, de a szíve mindig Katherine felé fog húzni.

- Gondolod?

- Őt nem igézte meg, szerelemmel szerette őt. Te pedig tényleg csak a bábja voltál, egy kis tudatmódosítással.

- Honnan tudod, hogy engem nem igézett meg?

- Katherine-nek és nekem hosszú a múltunk. A történetünk túl sok helyen kapcsolódik össze, csak sajnos még soha nem tudtam megölni. Bár kicsit furcsa a saját véremet megölni.

- Volt egy gyereked, igaz? Mi lett vele?

Felsóhajtottam.

- Fogalmam sincs, Stefan. Megöltek, mielőtt felnevelhettem volna. A családom nem fogadta be őt.

- Sajnálom.

- Igen… én is.

Amikor elfordult egy könnycsepp gördült le a szememből. De nem volt szerencsém, mert meglátta. Döbbentem vettem tudomásul, hogy megölelt. Miután felébredtem a sokkból, visszaöleltem és sírni kezdtem. Még soha nem sírtam emberek előtt, nem voltam gyenge. De felidézte a múltamat. Azt a mesét, ami egyetlen egy pillanatig sem volt köszönőviszonyban a happy end-del. Sötét volt, szomorú és kegyetlen. Gyűlöltem minden percét. Bárcsak örökre magam mögött hagyhattam volna! De egyre közeledett…

A következő fejezet: Alina naplója.