14. fejezet: Nem lehet az enyém

Delena fejezet az arra szavazók kedvéért. :)

/Damon szemszöge/

- Damon? Minden rendben? – hallottam magam mellől Stefan hangját. Egy szóra sem méltattam, de még csak fel sem néztem. Bizonyára most mászott ki Elena mellől. Már reggel volt. El sem akartam képzelni, hogy ennyi idő alatt miket csinálhatott a törékeny Elena. Csak remélni mertem, hogy nem azt, amit én Katherine-nel. Még mindig szörnyen dühös voltam. Ha gondolattal ölni lehetne, akkor már rég nem élne az a manipulatív ribanc. Hihetetlenül gyűlöltem ebben a pillanatban. Egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani. Miért tettem? Miért mondtam? De hisz már nem szeretem! Akkor miért? A gondolatok és az érzelmek egymást követték a fejemben. Őrjöngeni akartam. A fejem úgy sajgott, mintha egy úthenger ment volna át rajtam. Olyan szívesen öltem volna meg valakit, akárkit.

- Damon? – próbálkozott ismét. Bizonyára aggasztó lehetett, ahogy egy törött pohárral a kezemben bambulok magam elé a romos nappaliban. De ha megmozdultam volna, akkor már kiirtottam volna a város fél lakosságát. Elena soha nem bocsátotta volna meg, és más vámpírok figyelmét is felkeltettem volna. Talán Klausét is. Ki lehet az az ostoba nyikhaj?

- Elena! Mit keresel itt? – szólalt meg újra Stefan, ezúttal felnéztem. Véreres szemeimmel a belépő lányra néztem. Amikor körbenézett elkerekedtek a szemei.

- Itt meg mi történt? – kérdezte rémülten. Aztán rám nézett. Talán látta az elborult tekintetem, talán csak a szemeimbe, vagy a véres ajkaimra nézett. Talán meglátta Katherine ruhájának szakadt maradványait a földön, vagy talán felmérte, hogy csak egy farmer van rajtam. Nem tudom, hogy mit látott meg, de a kezét ijedtében a szája elé tette.

- Damon? Mi történt? – kérdezte halkan. Stefan feszülten nézett minket. Féltette Elenát. Mintha nem halnék bele, ha bántanám. Vagy talán jogosan tette. Nem éreztem, hogy ura lennék önmagamnak.

- Semmi. Semmi olyan, ami számítana – feleltem végül fagyos hangon. – Tudnám értékelni, ha nem bámulnátok rám úgy, mint valami furcsa torzszülöttre.

- Katherine itt járt – jelentette ki Stefan. Nem tett fel kérdéseket, csupán kijelentette. Nem volt nehéz. Katherine illata járta át az egész nappalit. – Hozok neked vért – sóhajtott, majd eltűnt a pince irányába. Elena még mindig szomorúan nézett rám. El akartam tűnni a szeme elől, nem akartam, hogy zaklatottnak lásson. Nekem nem volt szívem, akkor mégis mit akadok fenn ilyen dolgokon? Nem kell nekem szív, túl sok gondot jelent.

- Damon, jól vagy?

- Soha jobban – feleltem gúnyosan, mire elindult felém.

- Ne gyere közelebb – sziszegtem dühösen. Nem akartam, hogy ebben az állapotban mellettem legyen. Még mindig részeg voltam. Bár a szex józanított, még mindig nem eléggé. Túl sok méreg volt bennem. Olyan lehettem, mint egy aknamező. Egyetlen rossz lépés, egyetlen rossz mozdulat és robbanok.

- Ne foglalkozz vele, ne hagyd, hogy…

- Mit, Elena? – nevettem fel. – Ne legyél nevetséges. Egyedül azt sajnálom, hogy a manipulatív nyaka még mindig a szabnivaló fejéhez tartozik. Semmi mást. Most pedig, jobb ha békén hagysz. Nem kell törődnöd velem.

- De én törődöm veled, Damon! – suttogta szomorúan. – Nem akarom, hogy…

- Azt mondtam, hogy menj innen – csattantam fel, amikor már csak néhány centire állt előttem. A „törődöm veled” mondat felbőszített. Zihálni kezdtem. Annyiszor hallottam már, mégsem jelentett semmit! Elena is csak játszik velem… de nem engedem meg újra.

- Damon, én aggódom érted – folytatta zavartalanul. Elvesztettem a fejem. Nem akartam, hogy bárki is aggódjon értem. Nem ezeket a szavakat akarja hallani egy férfi egy olyan nő szájából, aki ennyire fontos neki. Olyan durván ellöktem magamtól, hogy Elena törékeny teste a falnak zuhant.

Felsikoltott a fájdalomtól és éreztem a vér édes illatát a levegőben. Rémülten meredtem rá. Nem akartam bántani! Olyan gyorsan rohantam el, ahogy csak tudtam. Nem vártam meg, amíg Stefan kitekeri a nyakam. Bevágtam magam a kocsiba és elhajtottam. Száguldottam valamerre… nem érdekelt, hogy merre.

Néhány órával később a Grillben kötöttem ki. Egészen addig száguldoztam, és józanodtam. Furcsa nyugalom szállt meg. De olyan feszültség lappangott bennem, hogy egyetlen rossz szó, és akárkinek behúztam volna egyet. A pult mögött Charee állt. Nahát, ez fantasztikus, már csak ő hiányzott ide. Még jó, hogy rendbe szedtem azóta magam. Kicsit furcsa lett volna, ha félmeztelenül állítok be. Leültem a magányosan üldögélő Alaric mellé és rendeltem egy italt.

- Mi a helyzet? – kérdezte rám nézve. Jókedvűnek tűnt. Ezek szerint neki bejött Jennával. Rohadt mázlista.

- Tudnám díjazni, ha nem hallanák ma többször ehhez hasonló kérdéseket – válaszoltam morogva.

- Jól van na, hátrébb az agarakkal. Ha meggondolnád magad, csak szólj. Egészségedre – emelte meg a poharát és meghúzta.

- Tessék – lépett elém Charee és letette elém a whiskey-met. Furcsán nézett rám. Ennyire nyitott könyv lennék? Ez tiszta szánalmas. Bár meg kell hagyni, ő sem nézett ki jobban. A szeme alatt fekete karikák sötétlettek, az arca a szokásosnál sápadtabb volt. – Elmondtad Stefannak, amit elmeséltem?

Bólintottam.

- Helyes. Attól féltem, hogy magadban tartod, és elrontod az egészet – jegyezte meg csípősen.

Megvontam a vállam, ebben a pillanatban nem igazán érdekelt.

- Ami az alkunkat illeti, alig várom, hogy teljesítsem a rám eső részét – kortyoltam egy nagyot. Meglepetten vonta össze a szemöldökét, mintha nem erre számított volna.

- Nem gondoltam, hogy meg akarod tenni. Hiszen… te szer…

- Nem ajánlom, hogy befejezd a mondatot, mert különben nem éled meg a következő percet – sziszegtem olyan halkan, hogy csak ő hallhassa. Alaric döbbenten figyelt.

- Hé, nyugi – mondta óvatosan. Charee is hátrahőkölt egy pillanatra a tekintetemtől. Ahogy a szemeibe néztem eszembe jutott a reggel, amikor elhagyott. Akkor először fordult meg a fejemben a gondolat, hogy vajon, kit szeretek valójában? Már ha tudok-e egyáltalán szeretni. Gyűlölni olyan jól tudtam, sokkal egyszerűbb volt. Ölni sem esett nehezemre. Csak egy-két durvább mozdulat és kész. Szeretni sokkal veszélyesebb volt. Kit szerettem?

Katherine-t? Azt a nőt, aki egy ribanc volt és annyiszor vert át, ahányszor csak alkalma nyílott rá? Aki miatt meggyűlöltem a tulajdon testvéremet? Aki miatt annyi életet kiontottam? Aki miatt meghaltam, és akiért feladtam az életem?

Elenát? Aki már az első pillanatban elvarázsolt? Aki olyan volt, amilyennek Katherine-nek kellett lennie? Aki csak a bátyámat szerette?

Charee-t? Akit részegesen elvettem feleségül, pedig nem is tudtam róla semmit? Akinek sem én, sem a bátyám nem kellett? Akit megvetek, mégis valamilyen okból vonzódom hozzá?

Agyrém.

Mégis… Elena volt az, aki a legtöbbet jelentette. Charee-re nem gondoltam hosszú éveken keresztül, csak most, hogy ugyanúgy nézett ki, mint Elena. Elérhetőbb volt, persze, hogy vonzódni kezdtem hozzá. Katherine pedig… az első szerelmet soha nem felejti el senki. Hogyan szerethetnék hosszabb távon valakit, akit mindenkinél jobban gyűlölök? Világos. Elena a befutó. A gond csak az, hogy Stefannak is.

Felsóhajtottam és minden köszönés nélkül felálltam. A kezemet a zsebembe süllyesztettem. Valamibe beleütközött a kezem. Kivettem a tárgyat és meglepetten jöttem rá, hogy Elena verbénás nyakláncát tartom a kezemben.

Amikor beültem a kocsimba, akaratlanul is a Gilbert ház felé vitt az utam. Személyesen akartam visszaadni a nyakláncot, bár fogalmam sem volt, hogy hogyan került hozzám. Reméltem, hogy Stefan nem lesz vele. Egyáltalán hogy otthon lesz. Bocsánatot kellett kérnem. Hibáztam. Halkan megálltam a házuk előtt, és felnéztem az ablakára. Égett a villany. Néhány pillanat alatt már az ablakában ültem. A szoba üres volt, vízcsobogást hallottam a fürdőszobából. Aztán csend lett, matatott valamit, aztán kilépett a fürdőből. Amikor meglátott, megtorpant. A szemeiben egy pillanatig rémület ért, ami szinte pofonként érte az arcomat.

- Aranyos pizsama – jegyeztem meg mellékesen, minél később kelljen belekezdenem.

- Fáradt vagyok, Damon – sóhajtotta és feszülten fészkelődött. Felálltam és közelebb léptem hozzá. Egy laza féloldalas mosollyal az arcomon felmutattam a nyakláncát. Döbbenten nézett rám.

- Azt hittem, elvesztettem. Köszönöm – nyúlt utána, de elhúztam előle. Őrült ötlet fogant meg a fejemben, de nem bírtam tovább ezt a dolgot magamban tartani.

- Kérlek, add vissza- nézett rám óvatosan. Mintha tényleg egy időzített bomba lennék.

- Előbb mondanom kell valamit – szólaltam meg halkan.

- Előbb a nyakláncomat- kérlelt ijedten. Mintha félne attól, amit tenni akarok. Pedig még csak nem is sejtette.

- Ne haragudj, amiért bántottalak. Én… elvesztettem a fejem. De most… szeretnék valamit mondani neked. Valamit, ami valószínűleg a legönzőbb dolog, amit életemben mondtam.

- Damon… - próbált ellenkezni. Hátrébb lépett, de én még közelebb léptem. Csak néhány centi választott el tőle.

- Csak egyszer mondom el, és neked hallanod kell. Szeretlek, Elena – suttogtam halkan, egyenesen a szemébe nézve.

- Én… sajnálom. Stefant szeretem. Mindig Stefant fogom szeretni…

– Tudom, csak hadd fejezzem be. És mert szeretlek, nem lehetek önző veled. Nem érdemellek meg téged. De tudom, hogy Stefan igen – fejeztem be és egy csókot nyomtam a homlokára. – Istenem… bárcsak ne kéne elfelejtened.

Értetlenség jelent meg az arcán.

A szemébe néztem. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Soha nem fog emlékezni arra, hogy mit érzek. Most engedem el örökre.

– De el kell – tettem hozzá, majd mire feleszmélt volna, a kezébe nyomtam a nyakláncot és távoztam az ablakon keresztül.

Nem érdemlem meg őt. El kell fogadnom, hogy Elena soha nem lehet az enyém.

A következő részről:

Nem a legeseménydúsabb fejezet következik. Charee a Grillben dolgozik, ahol persze Damon is megfordul. Természetesen nem bírják ki, hogy ne kerüljenek egymás közelébe. Később Charee és Stefan barátsága elmélyül, de a lány még neki sem képes elmondani a félelmét: A vihar egyre közeledik...

Nem tudom hozni jövőhét csütörtökön, úgyhogy a vélemények függvénye, hogy előbb vagy később érkezik majd! :)