16. fejezet: Alina naplója

Stefan kedvessége még egy órával később is furcsa és különös volt. Barátnak kezdtem érezni, holott vajmi keveset tudtunk egymásról. Mégis… jól esett a néma vigasztalása. Mikor hazaértem, Cassy a kanapén ült és egy régi könyvbe merült. Felvontam a szemöldököm. Még soha nem volt példa arra, hogy Cassy ne vette volna észre, ha közeledem.

- Cas?

Meglepetten nézett fel. – Charlotte! Nézd, mit találtam! Meg kell nézned! – kiáltott rám izgatottan. Nagyon régen láttam ilyennek. Mintha valami fantasztikus dolog történt volna. Igazán ránk férne valami jó dolog.

Közelebb mentem és leültem mellé. A könyv fölé hajoltam és hirtelen belém hasított, hogy milyen régen is csináltunk mi ketten ilyesmit. Emberként Cassy és én elválaszthatatlanok voltunk, majdnem mindent együtt csináltunk. Gyakran egymás mellé telepedtünk a kandalló előtt és egymás fölött olvastuk a könyveket. Nagyon kevés könyv volt abban az időben, csak kézzel írott könyveket olvashattunk. Mert akkor még nem volt másfajta. Általában naplókat, feljegyzések, unalmas szentek unalmas életét. De ennek ellenére mindenevő voltam az olvasás terén. Boszorkányok révén hamar megtanultuk a betűk és a szavak világát.

„Alina naplója” – mutatott Cassy két gyöngybetűvel írt szóra. Megdöbbentem. Felrémlett előttem a csodaszép Alina hosszú, aranyszőke hajával keretezett hófehér porcelán arca. Kedveltem őt.

- Már minden bizonnyal halott, igaz? Hol találtad?

- Az egyetemi könyvtárban. Nem foglalkoztak ezzel, nem találták fontosnak, de nekem muszáj volt elhoznom. Talán még senki nem olvasta el. Egyedül én. Te jó ég… Klaus tényleg egy szörnyeteg volt.

Elhúztam a szám.

- Én már csak tudom – suttogtam. Még mindig féltem tőle, akárhányszor csak eszembe jutott.

- Hoppá. Tényleg. Ne haragudj! – nézett rám bűnbánóan. Megráztam a fejem. Ez már régi történet volt. Már nem számított. Az új testemben amúgy sem ismerne fel. – Elolvasod?

Bólintottam.

- Áthívtam Elenát, nemsokára itt lesz. Előtte ne beszéljünk erről. Ez mégiscsak… a miénk. Remélem, nem baj, hogy átjön. Majd utána elolvasom.

- Hmm… Nem. Persze, hogy nem. Tudom, hogy azt hiszed, hogy utálom őt. Igazából nem tudok nem bunkó lenni bizonyos emberekkel, vámpírokkal. Sajnálom. Egyébként az egyik nap beszélgettem Bonnie-val. Nem vészes a csaj. Vannak dolgok, amikben ugyanazt gondoljuk.

- Te és Bonnie nyugodtan beszélgettetek? – hüledeztem.

Sértett arcot vágott.

- Ennyire szörnyű lettem volna? Ne mondj semmit. Nézd, ő is boszorkány. És ha tényleg itt akarunk maradni, akkor jobb, ha egy oldalon állunk. Bár Caroline felől rosszat sejtek.

- Hogy érted?

- Nagyon erősen gyűlöl minket.

- Nem csodálom – nevettem fel minden öröm nélkül. – Cas, emlékeztetnélek, hogy megöltem az anyját.

- Nem tehettél róla.

- Te is tudod, hogy a mi világunkban ez nem számít. Gyilkos vagyok. Hiszen emlékszel, hogy embert megöltem. Ártatlanokat. Caroline jogosan akar megtorlást. Most Elena miatt nem teszi, de egyszer még megbosszulja a tettemet.

- Én is így gondolom. Vigyázz vele. Katherine-ről valami hír?

Megráztam a fejem.

- Lapul a kígyó. Azóta nem hallottam róla.

- Egyébként hallottad a múltkori balhét a Salvatore házban?

- Milyen balhét? – kérdeztem értetlenül.

- Damon nekitámadt Elenának, azóta Stefan és Damon állandóan ordibálnak meg veszekednek egymással.

- Hogy mi? Damon Elenának?! De hiszen…

- Kihallgattam, amikor Bonnie elmondta Caroline-nak. Damon furcsa volt, mint egy idegbeteg.

- Mitől kattanhatott be? Magától soha nem ártana neki – morfondíroztam. Csak Katherine állhatott emögött is. Nem tudtam elképzelni. Damon bárkinek neki menne, ezt jól tudtam. De Elenának? Amikor sütött a szeméből, hogy mennyire fontos neki a lány?

Csak eddig jutottam a gondolatmenetemben, ugyanis csengettek. Az említett lány állt az ajtóban kissé idegesen. Mintha félne bejönni hozzánk. Kedvesen rámosolyogtam és beljebb invitáltam. Cassy fogta Alina naplóját, biccentett a hasonmásomnak, aztán eltűnt az emeleten.

- Miről akartál beszélni velem?

- Hihetetlen, hogy te is pont úgy nézel ki, mint én – sóhajtotta. – És hogy nyolcszáz éves vagy.

- Most nagyon öregnek érzem magam – nevettem. – De igen. Így van.

- Miért jöttél Mystic Fallsba?

Felsóhajtottam.

- Lexi miatt. Meg akartam ölni Damont. Akkor még nem emlékeztem a közös múltunkra.

- Hogyhogy?

- Megkérdeztem akkoriban Cassandrát, hogy feledtesse el velem. Most pedig valahogy ez visszatért. Egyébként nem akartam megölni a barátnőd anyját.

- Tudom, de ez nem változtat semmin.

- Igen, tudom.

- Embervéren élsz, igaz?

- Nem. Már legalább száz éve állatvéren – feleltem, mire meglepődött. Ki nézné ki ezt belőlem, nem igaz?

- Stefan feszült mostanában. Nem hinném, hogy csak Damon miatt. Kik azok az Ősök?

- Mit tudsz róluk?

- Semmit. Csak ennyit hallottam.

- Ők a legelső vámpírok a világon. Heten voltak, de minden bizonnyal már csak páran élnek. Többek az átlagos vámpíroknál. Vámpíroknak születtek, nem árt nekik a napfény, nem lehet őket karóval megölni, sőt ami azt illeti nagyon nehéz ártani nekik. Szörnyen veszélyesek.

- Miért nem hat rájuk a karó?

- Fogalmam sincs. Én is azt hittem, hogy hat, de a saját káromon tanultam meg, hogy mégse. De most ne beszéljünk erről. Hogyhogy Jenna vacsorát szervez?

- Nem tudom. Egyszer csak felhozta az ötletet, komplett vendéglistával. És mivel a szomszédban laktok, ezért titeket is meghívott. Még nem volt alkalma megismerkedni veletek. Azt hiszem, hogy onnan jött az ötlet, hogy beszélt egy régi ismerősével. Nemsokára a városba érkezik, és ezért őt is meghívta.

Késő estig beszélgettünk, az estének a csengő vetett véget. Nem tudtam, hogy ki lehet az ilyenkor. Az ajtóhoz sétáltam és hallottam egy egyenletes szívdobogást. Ember volt. Megnyugodtam. Igazából mit izgat? Egy sima vámpír sem lenne veszélyes.

Kitártam az ajtót és egy harminc körüli szőkésbarna hajú nőt pillantottam meg. Kedvesen mosolygott.

- Jó estét, miben segíthetek? – kérdeztem udvariasan.

- Jenna Gilbert vagyok… én csak Elenát keresem. Itt van nálatok? – kérdezte.

- Igen, persze. Szólok neki. Jöjjön be nyugodtan – invitáltam és visszaindultam a nappaliba. Intettem, hogy kövessen. Elena felpattant, amikor meglátta a nagynénjét.

- Jenna! Valami baj van?

- Nem, dehogy. Csak későre jár és…

- Már megyek is – értett a célzásból Elena. – Ő a barátnőm Charlotte Davis – mutatott rám.

- Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott.

- Igen, én is. És köszönöm a meghívást a vacsorára.

- Igazán nincs mit. Nagyon örülnék, ha te és a barátnőd eljönnétek. Akkor mi most mennénk. Szia, Charlotte!

- Viszlát – köszöntem, miközben Elena intett búcsúzóul, majd bezártam mögöttük az ajtót. Elindultam az emeletre, lezuhanyoztam, majd elkértem a testvéremtől a naplót. Aztán befészkeltem magam az ágyamba és olvasni kezdtem.

„Kedves Naplóm!

Rettentően unalmasnak találom az életem. 1112-ben születtem. Akkor még nem sejtettem, hogy mi lesz belőlem. Imádtam a gyermekkoromat. Én voltam a legfiatalabb a családban, és az apánk szinte a tenyerén hordozott. Imádott engem. Csak a legidősebb bátyámat nem kedvelte. Néha én is féltem tőle. Olyan ijesztően tudott rám nézni, és néha mikor dühös volt, a szemei sárgán villogtak. Elijah persze meg próbált megnyugtatni. Szerinte nincs miért félnem Niklaustól, hiszen egy család vagyunk. De akkor miért gyűlöli őt az apánk? Erre a kérdésre soha nem kaptam választ, de tudtam, hogy a feltevésem helyes. Láttam az anyánk megfáradt arcán a fájdalmat. Ő csak csendben tűrte, ahogy az édesapánk megalázza a legidősebb fiúgyermekét. Néha a tettlegességig is elfajult a dolog. Egyszer megpróbáltam őt megvédeni. Közéjük rohantam. Édesapánk ütése az én arcomon csattant. A földre zuhantam és néhány pillanatig csillagokat láttam. Sehogy sem értettem, hogyan bírja ezt Niklaus. Hallottam az édesanyám sikolyát és az apám káromkodását. Mindketten egyszerre hajoltak fölém. De én Niklaus arcát figyeltem. A szüleim nem voltak mérgesek rám, nem úgy, mint a bátyám. Attól a naptól fogva nem állt szóba velem.

- Niklaus! Niklaus! – kiáltottam utána az udvaron. Egy fehér kőrisfa tövében ült, mikor meghallotta a hangomat felnézett. Hideg tekintetében megvetést és gyűlöletet láttam. Aztán felpattant és elment. Nem értem utol. Sokáig futottam, de gyorsabb volt nálam. Tíz éves voltam, gyenge és lassú voltam még. Nem értem fel húszéves gyorsaságával.

Elijah talált rám, amikor sírva kucorogtam egy nyárfa árnyékában. Forró nyári nap volt, későn esteledett. A fa törzsének dőltem és könnyeimet hullattam. Soha nem éreztem túl közel magam a testvéreimhez. Csendben néztem, ahogy Elisabeth és Tatjana nevetve kergetőznek, Clementina pedig, aki a legidősebb gyermek volt, Niklausnál is egy évvel idősebb már az esküvőjéről ábrándozott. Nem értettem, hogy huszonkét éves létére a szüleink miért nem adták még férjhez. Már legalább nyolc éve férjes asszonynak kellett lennie. Bár ami azt illeti, már évek óta ugyanígy nézett ki. A családunk tele volt rejtélyekkel és én akkor még nem sejtettem őket.

- Alina, Alina, minden rendben? – térdelt le elém aznap este Elijah. Erős karjaival óvón átölelt. Tizennyolc éves volt, igazi férfi. A falusi nők körében rettentően népszerűnek számított, bár nem annyira, mint Klaus, aki inkább az útszéli nőket kedvelte.

- Miért utál Niklaus? – kérdeztem szipogva, mire az arca egy pillanatra elfelhősödött.

- Nem utál, drága húgom. Egyszerűen csak nehéz természet, erről van csak szó.

- És miért nem lett még feleség egyetlen nővérem se? És ti hárman? Niklaus, Demetrius és te, miért nem nősültök meg?

- Ez egy hosszú történet, Alina, amire még nem állsz készen. Édesapánk és édesanyánk mindent el fognak mondani neked, amint eljön az ideje.

- De hát, bátyám!

- Ne légy kíváncsi Alina… Sok dolog van, amit még csak nem is sejtesz. Az életünk veszélyes, Niklaussal különösen vigyázz. Ne dühítsd fel. Élvezd ki az utolsó néhány nyugodt évedet, nem maradsz le semmiről.

Igaza volt, de akkor még ezt nem sejtettem. De mégsem úgy tudtam meg, ahogy ő gondolta. Akkor tudtam meg az igazságot, amikor Niklaus a szemünk láttára megölte a szüleinket. Attól a naptól fogva megvetettem a testvéreimet, mivel senki nem avatkozott közbe.