37. fejezet: A szívhez vezető út

Íme az új fejezet, remélem sikerül titeket meglepnem vele és talán egy kicsit több véleményt kapok :D Köszönöm azoknak akik írtak és azoknak is akik rákattintottak a tetszikre!

/Damon szemszöge/

- Tévedtetek! Csak összezavartam őt! – üvöltöttem Hope és Ann arcába. Hope döbbentnek és szomorúnak tűnt, míg Ann teljesen közömbös volt.

- Mi volt? – kérdezte Hope.

- Most már tényleg nem tehetek semmit, hála a zseniális ötleteiteknek. Csak azt értétek el, hogy ne bízzon bennem és hogy gyűlöljön. Látott valamit és most azzal azonosít. Azzal hogy ott voltam, megkérdőjeleztem mindent, amit még biztosnak hitt. Ezt akartad? Mert akkor le a kalappal. Gratulálok.

- Damon… - szólalt meg Hope.

- Te miért segítesz neki? Charlotte az anyád! Egyáltalán miért várunk szombatig? Ti direkt megvárjátok, amíg megőrül vagy amíg valami végzetes történik. Klaus sem beszámítható, akármikor bánthatja őt.

- Nyughass már szívtipró – szólalt meg Ann gúnyosan. Szívesen letépném a fejét. – Szombaton megyünk.

Fogalma sem volt, hogy mennyire dühös voltam. Fizikai fájdalmat éreztem abban az álomban. Charee teljesen össze volt törve. Nem kellett hozzá sok, hogy megtörjék. Tudták a gyenge pontjait, és pontosan tudták, hogy hogyan tudnák ellenem fordítani. Az a mocskos Klaus értette a dolgát. De nem engedem, hogy elvegye őt tőlem. Vajon, ha ő akarná elengedném? Nem tudtam volna megmondani, de szerencsére ez a veszély nem állt fent. Nem akart az enyém lenni, de Klausé még inkább nem.

Ann egyáltalán nem volt szimpatikus, nem bíztam benne. Úgy éreztem, hogy már találkoztam vele, de mégis… teljesen idegen volt és hideg. Vérbeli gyilkosnak látszott, most hogy már levetette az ártatlan külsejét. Már nem tévesztett meg. Soha nem láttam még ilyen fagyosságot kék szemekben, mint az övében. Ki lehetett ő? Még soha nem ismertem Ann nevű vámpírt, Jeremy Annáját leszámítva, de ő nem számított.

Tudtam, hogy Hope túlságosan megbízott ebben a nőben, ezért őrá sem számíthattam. Titokban kellett tartanom őket, de mikor volt olyan, hogy bárkinek is engedelmeskedtem? Már csak néhány szabad perc kellett, hogy üzenhessek Stefannak…

/Elena szemszöge/

Szorongva ültem a kanapén híreket remélve. Hiába néztem az órát, a percek lassan vánszorogtak egymás után. Stefan már órákkal ezelőtt elment. Egyedül voltam. Caroline és Tyler együtt voltak valahol, Caroline még csak fel sem vette a telefont. Bonnie pedig Charlotte keresésével volt elfoglalva. Eredménytelenül. Hiába kérte a mágia és más boszorkányok segítségét, de még mindig a sötétségben tapogatóztunk. Most pedig Damon is eltűnt. Már csak ez hiányzott. Már napok óta nem adott magáról semmi életjelet. Azóta, hogy látták egy szőke cicababával. Ez valahogy nem nyugtatott meg. Mibe keveredhetett már megint Damon? Nem kéne inkább Charee megmentésével foglalkoznia? Ki tudja mit kell elszenvednie szegénynek, bele se mertem gondolni. Csak rövid ideig voltam Klaus közelében, de már attól is kirázott a hideg.

Sóhajtva álltam fel és úgy döntöttem, hogy felhagyok Stefan afféle aggályaival, hogy ne kutakodjunk Damon szobájában. Biztos volt valami kiindulópont, amin elindulhatnánk. Felrohantam a lépcsőn és szinte beestem az ajtaján. Sietnem kellett, végeznem kellett mielőtt Stefan hazaér.

Damon szobája mindig is olyan damonos volt. Rendetlen, kusza, mégis volt benne valami egyedi. Valami különös dolog, ami miatt Damon Damon volt. Azt hiszem, ha nem takarítottam volna ki itt néhányszor, amikor még itt volt, most már lenne egy-két patkány lakója a Salvatore háznak. De amióta elment… Stefant magánéleti jogsértésnek tekintette, ha bárki is be akarta tenni ide a lábát.

Nem tudtam, hogy mit keresek tulajdonképpen. Csak valami madzag kellett, amin elindulhatunk. A legegyszerűbb az volt, hogy elkezdtem összepakolni a padlóra hányt dolgokat, majd megigazítottam az ágyát. Először azt hittem, hogy feleslegesen, amíg meg nem akadt a szemem egy kopott kis könyvön. Damon és a könyvek? Már magában ez a két szó is összeférhetetlenséget fejezett ki. Tehát furcsa volt, pont olyan dolog, amit kerestem.

„Alina naplója” – hirdette az első oldalon néhány gyöngybetűvel írt szó. Fogalmam sem volt, hogy ki az az Alina, de valahonnan ismerős volt a neve. Damon ágyára feküdtem és olvasni kezdtem. Nem olvastam el mindent. Valami vonzott a napló végével kapcsolatban így inkább odalapoztam és úgy olvastam tovább Klaus húgának a történetét. De arra nem számítottam, hogy ismerős nevekre bukkanok.

„A Salvatore testvérek mindig is nagyon felkeltették az érdeklődésemet. Ismertem a történetüket, ismertem Katherine-t és a tragikus szerelmi háromszögüket. Egyre biztosabb lettem benne, hogy Klaus törölte Stefan fejéből a barátságuk néhány esztendejét. Más magyarázatot nem találtam. Nem ismert fel,  amikor találkoztunk. Ha emlékezne…, akkor emlékezne arra a lányra is, akinek segített a kínzásában. Soha nem bocsátottam meg neki. Stefan nem volt jó ember. Annak adta ki magát, de én ismertem a valódi énjét. A kegyetlen rippert. Fogalmam sem volt, hogy hogyan árthatnék neki. Stefan úgy élt, mint a jó emberek. Nyuszikat fogyasztott emberek helyett, nem ölt többé ártatlanok és nem szívta minden jött-ment vérét. Megszabadult Klaus befolyásából. Tulajdonképpen irigyeltem ezt tőle. Meg kellett tudnom, hogy mi az, ami a legfontosabb számára. Két dologra jutottam: Lexi és Damon. Ott volt még Katherine, de vele nem terveztem újat húzni. Maradt Lexi, a bátyám barátnője. Sokat gondolkoztam, hogy mit kezdhetnék ezzel a helyzettel. Nem akartam senkit sem bántani… de a hang a fejemben állandóan azt sulykolta belém, hogy miért is ne… egyszer már ártottam Lexinek, miért ne tehetném meg még egyszer? Nem akartam. Olyan régóta voltam a magam ura. Miért engedelmeskednék néhány őrült gondolatnak? Mégis… a Stefan iránti gyűlöletem erős volt. Tudtam, hogy mit kell tennem, ösztönösen megéreztem. Talán véletlen, vagy inkább nem… jó, tudtam, hogy nem. Velem kapcsolatban semmi sem volt véletlen.

Mistic Falls. Minden esemény színtere. Követtem Lexit. Stefan születésnapja következett. Bizonyára emlékezetes lesz. Én is adok neki egy ajándékot. Ez jár a rippereknek és Klaus barátainak. Tudtam hogyan használjam fel a gyenge pontokat együtt. Nem nekem kellett megtennem. Elég az is, ha megparancsolom Damonnek, hogy tegye meg. Kikérdeztem egy embert a városi élettel kapcsolatban. Damon vámpírok után kutat. Milyen ironikus, az orránál fogva vezeti a város vezetőségét. De nem számított. Itt volt számomra a kínálkozó alkalom. Csak egy igézet, és megbosszulom azt, ahogy bánt velem. Megbosszulom, hogy szóba állt a bátyámmal. Többet nem engedhetem ki a kezemből a naplómat. Nem tudhatja meg senki. Szegény naiv Elijah. Soha nem tudja meg, hogy ki tehet minden szörnyűségről. Én, a tulajdon ártatlan húga. Nem, ez így nem igaz. Én nem akarok rosszat… de muszáj.

Talán túlzásba vittem, amikor szétszakítottam őket egymástól, vagy amikor elárultam Clementinát. De nem tehettem mást.”

„Meg kell ölnöm Klaust. Ez az egyetlen módja, hogy szabad legyek. Meg akarok szabadulni a kényszertől, ami bennem tombol. Ami rávesz dolgokra. Olyan dolgokra, amiket nem akarok megtenni. Csak így vethettem véget ennek az egésznek. Már meg volt a tervem, de nem mehet végbe a rituálé. Ismertem Klaus gyenge pontját. Végre rájöttem. Olyan hevesen próbálta titkolni, leplezni mindenféle aljas módszerekkel, hogy csodálom, hogy nem jöttem rá hamarabb. A megoldás végig az orrom előtt volt évszázadokon keresztül. Amihez Klaus a kezdetektől fogva ragaszkodott, amit nem engedett se közel magához, se távol magától, ami kitöltötte a gondolatait és ami biztosította volna számára, hogy sose marad egyedül. Félt a magánytól. Nem tudom, hogy miért nem hittem el ezt eddig. Egy örökkévalóság hosszú idő, főleg egyedülálló szörnyetegként. A testvéreire se számíthatott, hála nekem. Senki nem bízott benne. Talán én tettem őt ilyenné. Csendesen és finoman. De attól még ő egy szörny volt, aki minden adandó alkalommal azt bántotta, amit a legjobban szeretett. Vagy inkább akit. Hogy kit? Ez már hamar egyértelművé vált. Charlotte. Ő volt a kulcs Klaushoz és a halálához. Nem akarja elveszíteni, és épp ezért fogok mindent megtenni, hogy megöljem. A barátnőmet. Az élet kegyetlen. Talán álnevet kéne használnom és beszüntetni a napló írást. Hát akkor… legyen… a nevem Ann.”

- Elena? – lépett be Stefan zavartan, majd döbbenten látta, hogy milyen zaklatott vagyok. – Minden rendben? Jól vagy?

- Ismersz egy Ann nevű vámpírt? – kérdeztem fojtott hangon.

- Miért kérdezi ma ezt mindenki? Képzeld, Damon írt. Tudja, hogy hol van Charlotte. Szombaton érte megyünk. Ő is egy Ann nevű vámpírról kérdezett. Ő segít neki.

- Ne! Damon nem tudja, hogy mibe keveredett! Ann veszélyes! – kiáltottam fel kétségbeesetten. Ann vagy Alina vagy akárhogy is nevezzem, őrült volt. Nem gonosz, csak őrült. A célja pedig nem az volt, hogy Damon segítségére legyen, hanem hogy elvegye Klaustól és Damontól azt, ami a legfontosabb volt számukra. Charee volt a szíveikhez vezető út.