39. fejezet: Charlotte estéje II.

Újabb karácsonyi meglepetés :) Köszönöm vampiregirl-nek, carának, biancának és B-nek a véleményt! Nekik ajánlom ezt a gyors frissítést! Remélem, hogy írnak azok, akik elolvasták a fejezetet! Mert ez az utolsó :( Pénteken hozom az epilógust... és vége :( Személy szerint nem vagyok túl elégedett ezzel a fejezettel... de nem volt más ötletem. Remélem nektek tetszeni fog!

- Hunyd be a szemed és zárd ki a külvilágot – suttogta a fülembe halkan. Megpróbáltam nem foglalkozni az Ősök vitájával, de nem ment. A valóság érdekesebb volt.

- Ki ő? – kérdeztem inkább halkan, a szőke nőre célozva, aki Klaussal szemben állt.

- A neve Ann.

- Nem. A neve Alina – hallottam hirtelen egy másik hangot. Stefan tűnt fel a látóteremben.

- Stefan, azt hittem, hogy sose érsz ide! – csattant fel Damon dühös hangja. – Egyébként meg, milyen Alina?

- Ő Klaus elmebeteg húga. A napló átverés, vagyis… mondjuk úgy, hogy a csaj nem beszámítható. Nem tudatosan kegyetlen, csak őrült.

- Alina? – leheltem döbbenten. Az nem lehet. Emlékeztem rá. Az ártatlan szőke hajú lányra, aki kiöntötte nekem a szívét, és akinek beleolvastam a naplójába.

- Azt akarja, hogy meghalj – tette hozzá Stefan rám nézve, afféle kegyelemdöfésként. Elhűlten meredtem a nőre, aki a barátnőm volt annak idején. Damon felhördült mellettem.

- És én bedőltem a ribancnak… Ó, végre! Gyere ide! – kiáltott valakinek, akit még nem láttam. Damon segített felülnöm, és megláttam valakit, akire nem számítottam.

- Hope! – ziháltam döbbenten. Ő volt az. A lányom. Könnyes szemmel nézett rám, majd hozzám rohant és átölelt. Gyengén szorítottam magamhoz. Klaus még mindig nem foglalkozott velünk. Hat ember állt előtte. Felismertem az Ősöket. Mindannyian kiabáltak, és körbevették Klaust.

- Nézz rám, anya – suttogta halkan. – Nem halsz meg minden esetben. Fogadd el az erődet és használd.

- Hogyan? – kérdeztem, de ekkor valami váratlan dolog történt. Nem láttam többé sem a lányomat, sem Damont, sem Stefant.

Egy robbanás rázta meg a testemet, és úgy éreztem, hogy most van mindennek vége. Egy ködfüggönyön keresztül hallottam Damon és Hope aggodalmas, kétségbeesett szólongatásait. Túl késő volt, hogy Hope segíthessen rajtam.

Mintha ott álltam volna az Ősök előtt, csak ők nem láttak engem.

- Elárultál minket, Niklaus – szólalt meg Elisabeth néma váddal a hangjában.

- Megvédtelek titeket, tőle! – mutatott Alinára, aki csak nevetett.

- Alinától? – csattant fel Elijah. – Te teljesen őrült vagy. Alina soha nem ártana nekünk.

- A természet egyensúlya megbillent, amikor édesapánk életre keltett minket. Megőrjítette Alinát.

- Nem vagyok őrült!

- Minden tudok rólad, drága húgom. Te hívtad fel a figyelmemet Charlotte-ra, te akartad megölni a testvéreinket. Te vetted rá Alexandrát, hogy hagyja el Elijaht.

- Micsoda? Ez még tőled is sok, Niklaus.

- Ő ölette meg Alexandrát Damon Salvatore-n keresztül. Ő ajánlotta nekem Stefan Salvatore-t, a kegyetlen rippert, mint barátot és szövetségest. Ő kutatta megszállottan, hogy hogyan ölhetne meg titeket végleg.

- Hazudsz! – sikoltotta Alina. – Mindig is ügyesen manipuláltál mindenkit.

- Akárcsak te. Beismerem, tőlem tanultál, de jócskán túlnőtted a mesteredet. Alina akkor keresett meg először, amikor megtudta, hogy vámpír. Aztán miután megölte a szüleinket.

- Te ölted meg őket.

- Te is tudod, hogy mi az igazság. Beszéltél nekem a hangokról, és azért féltél tőlem annyira, mert én átláttam rajtad. Most mire buzdít a Hang?

Alina tekintete hirtelen rám szegeződött. De különös volt. Nem a testemben voltam, ő pedig a Damon karjában fekvő önmagamra szegezte a tekintetét. Klaus is észrevett. Damon pedig feszülten nézett fel. Sose láttam még ennyire kétségbeesve.

Elszabadult a pokol. A vendégek hirtelen cselekedni kezdtek, de nem Klaus parancsa szerint. Ketten kapták el Damont hátulról, és kettő-kettő jutott Stefanra és Hope-ra is. Klaus nem tűnt meglepettnek, hogy látja a lányát. Inkább mintha megkönnyebbült volna. Aztán rám nézett. Mármint arra a valamire, ami eszméletlenül feküdt a földön.

Hope felsikoltott. Egy vérfarkas harapott a nyakába. Klaus felordított, Alina pedig kihasználta a figyelmetlenségét. Nem Hope volt a célpont, hanem én. Hirtelen mellettem termett és egy karót döfött a szívembe. Égető érzés mart a szívembe, de nem történt semmi más.

Viszont… a teremben minden megfagyott egy pillanatra. A bőröm megváltozott, elszáradt, mint a halott vámpíroknak. De mégis itt voltam.

Nem tudom, hogy Klaus vagy Damon ordított-e hangosabban. Damont még mindig szorosan tartották. Egy vérfarkas és egy vámpír. Tombolt, őrjöngött, de nem volt elég erős.

Klaus azonban a testemhez rohant és lerogyott mellé. Megrendülten figyeltem. Soha nem hittem, hogy Klaus valóban érez irántam valamit. Most viszont tagadhatatlanul így volt. Annyi éven át menekültem előle, annyi módon megkínzott, megszégyenített, tette tönkre az életem… és most kiderül, hogy szeretett. Ő volt az őrült. Őrült szerelem volt a miénk. Szerettem őt, amíg meg nem gyűlöltem viszonzatlanul. De ő mindvégig szeretett. Úgy ahogy az őrültek szoktak, szélsőségesen. Heves gyűlölettel, jéghideg kegyetlenséggel, és eltitkolt forró szerelemmel. Ott élt Klausban az ember, valahol nagyon mélyen. Valami ami meggátolta abban, hogy hidegen hagyja az, ami velem történt. Bármi is legyen az.

Damonra néztem és megszakadt a szívem. Az érzelemmentes vámpír, aki több ízben kihasznált, és akinél senki nem tudott igazibban szeretni. Önmaga volt, mégis valaki teljesen más. Úgy őrjöngött, hogy bárkit azonnal megölt volna. De szerelemből tette. Szeretett engem. Az ő szerelme is őrült szerelem volt, és az enyém is iránta. Három nőt szeretett élete során, három ugyanolyan nőt. Engem választott. Elmúlt végre az őrületem és tisztán láttam mindent.

Alina közben nem tétlenkedett. Klaus nem nézett fel, nem is sejtette a veszélyt. Alinánál ott volt a tőr, az egyetlen, amiről Cassy legendái szóltak. Klaus nem tiltakozott, amikor Alina a mellkasába döfte. A teste lángolni kezdett és ő ordított a kíntól.

- Lotti… sajnálom - suttogta halkan, talán csak én hallottam, majd porrá égett. A döbbentettől és az iszonyattól szólni sem tudtam.

- Niklaus igazat mondott – szólalt meg Elijah megrendülten.

- Valóban – mosolyodott el.

Hirtelen tudtam mit kell tennem. Önkéntelenül jutottak az eszembe az ősi nyelven megfogalmazott varázsigék. Édesanyám hatalma akkora volt, aminek Bonnie talán csak a ezredrészét képviselte. Éreztem a testemben az erejét, átjárta az egész bensőmet a mágia.

Eszembe jutott, amikor anya tanítgatott, hogy hogyan engedjem szabadjára az erőmet. Koncentrálni kezdtem. Klaus vendégei lángolni kezdtek. Mindegyikük. Damon, Stefan és Hope szabaddá vált.

„Damon!” – koncentráltam a szerelmem nevére. Szükségem volt a segítségére. „Damon!”

Meghallotta. Láttam az arcán. Felkapta a fejét és hozzám rohant. Szólongatott.

„Fogd meg a kezem, és koncentrálj az energiára. Ments meg!”

Megtette. Hope pedig gyorsan felmérte a helyzetet, és megragadta a másik kezem. A mágia különös dolog, sajátságos. Most mutatkozott meg, hogy valóban mennyire igaz is ez.

Az erejük visszaadta az életerőmet. Alinára koncentráltam. Rémülten tekintett körbe, nem tudta, hogy hol keresse az ellenséget.

Anyám hangja visszhangzott a fejemben.

„Különleges lány vagy, Charlotte. Fogalmad sincs mennyire. A világ különös dolog. Eljön majd a nap, amikor felborul a természet egyensúlya. Egy boszorkány elárulta a népét. A neve Esther.”

„Kicsoda ő?”

„Tudni fogod, egyszer. És ha így lesz, csak arra kell koncentrálnod, amit ő teremtett. Csak a nevére és helyreáll az egyensúly.”

- Esther…

Én pedig pontosan ezt tettem. Behunytam a szemem és hallgattam a sikolyokat. Aztán csend lett. Csak azt láttam, hogy az Ősök élettelenül zuhannak a földre, mindannyian, majd a tekintetem a többiekre szegeződött. Damon eszméletlen volt. Pánikba estem, de nem volt erőm reagálni. A mágia kivett belőlem mindent, túl régen használtam már. Vér ízét éreztem az orromban, majd mély álomba zuhantam.

Két nappal később

Puha párnák között ébredtem. Először azt sem tudtam, hogy hol vagyok vagy hogy mi történt. De eltűnt belőlem a furcsa érzés. Erősnek éreztem magam, és nem tombolt bennem a felemésztő őrület. Most már tudtam, hogy az erőm miatt volt. Harcolt a testemmel, hogy visszatérhessen.

- Anyu, végre! – hallottam egy hangot és kinyitottam a szemem. Hope volt az. Élt. Hát persze, ő vérfarkas, vámpír és boszorkány is volt egyben. Rá nem volt halálos a vérfarkas méreg.

- Élsz – jegyeztem meg boldogan.

- Ahogy te is.

- Te mentetted meg az életem, amikor megharapott a vérfarkas.

- Igen.

- Láttalak, vagyis egy emlékedet.

- Tudom, muszáj volt jeleznem valahogy.

- Annyira boldog vagyok, hogy jól vagy – suttogtam és magamhoz öleltem.

- Most majd lesz időd megismerni. Remélem, nem bánod meg.

- Biztos nem, alig várom. Damon?

- Hát… - habozott.

- Mi van vele?

- Alszik.

- Tessék? – kérdeztem rémülten. Fényes nappal volt.

- Kissé kimerítetted. Majdnem minden energiáját elszívtad.

- Uramisten, én nem…

- Nyugi, fogalmad sem  volt, hogy mit csinálsz. Egyébként ügyes voltál. Az Ősöknek vége. Nincs többé olyan, akit nem lehetne megölni. Kivéve minket.

- Mi?

- Stefannal azt tárgyaltuk, hogy valószínűleg most mi ketten vagyunk az egyetlenek, akiken nem fog a karó. Hibridek vagyunk mindketten. Ezért nem tudott megölni Klaus a rituálén, csak azt akarta, hogy azt hidd, hogy megtette. És…

- Oké, túl sok információ. Hol van Damon?

- A szomszéd szobában – válaszolta és már rohantam is. De alighogy feltéptem az ajtót egy kemény mellkasnak ütköztem.

- Damon! – sikítottam és a nyakába vetettem magam. Szorosan magához húzott és megcsókolt, úgy ahogy még soha.

És én belevesztem a boldogságba. Egy pillanatra sikerült elengednem azokat a szörnyűséget, amik velem történtek…