2011. december 25., vasárnap

38. fejezet: Charlotte estéje I.


Boldog karácsonyt! Karácsonyi ajándékként elhoztam nektek a Crazy Love következő fejezetét! Kezdetét veszi a finálé, ami bizony azt is jelenti, hogy már csak ezen kívül egy fejezet és az epilógus van hátra. Mindjárt egy szavazást is kirakok a végét illetően. Remélem, tetszeni fog! Ha sok véleményt írtok, hamar hozom a folytatást!

Az előző fejezet véleményeire válaszolva:
Köszönöm a véleményetek! Kicsit féltem, hogy rájöttök a kép miatt Ann kilétére, de reméltem, hogy már elég régen volt. Akik rájöttek, azoknak gratulálok! :) Klaus érzéseire is hamarosan fény derül, a következő fejezetben :)

Jó olvasást!


/Charlotte szemszöge/

Valami határozottan nem stimmelt velem. Tudtam, hogy nem valóságos a körülöttem lévő világ, de nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mi is az, ami hamis. Sosem éreztem még magam ennyire elveszettnek és összezavarodottnak. Klaus viselkedése furcsa volt, Damont pedig még sose éreztem ennyire távolinak. Kezdtem azt hinni, hogy tényleg Elenával van és csak álltattam magam azzal, hogy a védelmem miatt csalt meg. Hiszékeny vagyok még nyolcszáz év után is.
Minden éjjel álmodtam. Nem tudom, hogy a jövőt, vagy valami kusza jelent vagy esetleg egy zavaros múltat. A magány volt az egyetlen, ami kitartott mellettem. Az emberek mindig elhagytak, bár mindenki másféle módon. Hiányoztak. De el kellett engednem őket, még ha képtelen is voltam rá.
- Ideje készülődnie, asszonyom – lépett be egy fiatal lány, összezavarodva néztem rá. Mire kéne készülődnöm?
- Ma lesz az ünnepség, tán elfelejtette? Mr. Klaus már nagyon várja – felelte megrovóan. Nem tűnt többnek húsznál, de úgy beszélt és úgy mozgott, mintha már több százéves lenne. Talán így is volt.
Kelletlenül feltápászkodtam, de ahogy két lábra álltam, meginogtam. Furcsán éreztem magam már egy ideje. Mintha nem én uralnám a testemet, vagy a gondolataimat. Mintha egy gyenge ember lennék. Mi vagy ki tette ezt velem? Túl fáradt voltam, hogy dühös legyek. Inkább engedelmeskedtem. Tényleg nem tudom, hogy hogyan érte el ezt Klaus. Évszázadok alatt kínzott, de nem sikerült megtörnie. Most nem tett semmit… mégis sikerrel járt. Feladtam. Nem volt többé hová menekülnöm. Talán jobb ha elfogadom őt, és nem harcolok ellene. Minek erősnek és harciasnak lenni? Nem éri meg. Túl sok erőfeszítésbe kerül.
A szekrényemre akasztva egy gyönyörű szép ruha várt. Emlékeztetett arra a ruhára, amit Klaus adott rám az esküvőnkön. Felül kivágott, testhez simuló vörös ruha feküdt előttem. Mikor felvettem, ámulva néztem a tükörbe. Tökéletesen állt, mintha rám öntötték volna. Egyből jobb lett a hangulatom. Szépnek éreztem magam. Kivéve ha az arcomra néztem. Iszonyú. Szomjas voltam, és ez a bőrömön is meglátszott.
A nő leültetett egy székbe és kezelésbe vette a hajamat, majd az arcomat hozta helyre. Majdnem tökéletesen néztem ki, de egy valami még hiányzott. Rámosolyogtam, mire kissé meghökkent.
- Szeretne még valamit?
- Remek munkát végzett – feleltem elgondolkozva. – De egy valamit elfelejtett.
- Mit, asszonyom?
- Ezt- mosolyogtam, és félrehajtva a fejét a nyakába haraptam. Felsikított, de nem próbált ellenkezni. Mint a fuldokló úgy szorítottam magamhoz vékony gyenge testét, és teljesen elöntött a vérszomj. Nem tudtam abbahagyni. Tudtam, hogy le kéne állnom. Hirtelen rémlett fel bennem a régi érzés, amikor még nem tudtam kontrollálni magam… most sem sikerült. Próbáltam ellökni magamat, de a rejtélyes vonzás erősebb volt nálam. Már csak azt vettem észre, hogy nem hallom a szívének a dobogását. Csend lett, rémisztő csend. Zaklatottan löktem el végre magamtól, mire rongybabaként a földre zuhant. Döbbenten néztem, ahogy minden élet eltűnt belőle. A tekintete üvegesen meredt előre, a szemei mintha engem néztek volna…
Megöltél…
Szinte hallottam a hangját, hátrálni kezdtem egészen addig, amíg a falnak nem ütköztem. Könnyek gyűltek a szemembe és a földre rogytam. Megöltem valakit. Megöltem. Annyi éven át küzdöttem az ösztöneim ellen és most kudarcot vallottam. Cassy gyűlölni. És Hope. Édes istenem, Hope! Ha élne… ha látná… sose bocsátaná meg nekem.
Megöltél – szólalt meg hirtelen és felpattant. Egyenesen rám mutatott, és dühösen ismételte ugyanazokat a szavakat. Pánikba esve meredtem rá, mire ő közeledni kezdett. Sikítottam újra és újra, görcsösen szorítottam össze a szemem arra várva, hogy megtámadjon…
De aztán kinyitottam a szemem. Ugyanott feküdt ahol eddig. Még jobban megrémültem. Ó, te jó isten. Megőrültem. Mi a valóság? Hogyan élhetném túl ezt az egészet, ha magamban sem bízhatok?
Rohanni kezdtem. Feltéptem a szobám ajtaját, és céltalanul lődörögtem a folyosókon. Mint akit üldöztek. Talán így is volt. A lány arca mellett eszembe jutott azok arca is, akiket régen öltem meg… Könnyek lepték el az arcomat és tova veszett minden smink és erőfeszítés, amit a lány az arcomba fektetett.  Körmeimet a bőrömbe vájtam és megpróbáltam megnyugodni. De nem sikerült. Hangok ütötték meg a fülem, hallgatózni kezdtem.
- Azt mondtam keressétek meg! Nem várom meg, amíg keresztbe tesz nekem. Élve. Én akarom megölni Alinát!
- Értettem, Uram.
- Nem, nem voltam elég világos. Ha nem találod meg, a családod bánja. A lányoddal kezdem, aztán a fiaddal, és csak utána jöttök a feleségeddel. A ma estének tökéletesnek kell lennie. Végre teljes lesz a tervem, a vérfarkasokból hibrid fajt hozok létre, még hozzá a feleségem segítségével.
- Hogy érti, Mr. Klaus? Mit segíthet ebben?
- Ahhoz magának semmi köze. Keresse meg az embereivel Alinát és állítson néhány vámpírt a bejárathoz.
- Mr. Klaus! – kapcsolódott be egy újabb hang. Egy idős asszonyé.
- Nem várhat?
- Nem, uram. Miss Charlotte eltűnt. A szolgáló, akit hozzá küldetett halott.
Klaus elkomorult. – Keresse meg. Nem akarom, hogy baja essen. A szolgálót pedig tüntessék el. A bejáratot pedig zárják le, arra az esetre ha… elrabolnák. Nemsokára pedig itt lesznek a vendégek.

Oda kellett volna mennem hozzá, csak követni a hangját. Hiszen eltévedtem. Fogalmam sem volt, hogy merre kéne mennem és nem is voltam olyan állapotban. Remegtem és láttam azokat az arcokat. Talán nem hiányzott még egy. Jobb volt egyedül. De el kellett bújnom, nem volt kedvem már az estélyhez. Bizonyára volt valami eldugott helyiség, ahol elrejtőzhettem az arcok elől.
Lépések. Ijedten lapultam a falhoz hátha nem vesz észre és elindultam az ellenkező irányba. De a következő pillanatban egy kéz ragadott meg és szorított magához.
- Charee! – suttogta elfúló hangon. Próbáltam ellökni magamtól, vagy legalább azonosítani a támadómat, de kellett egy kis idő, ahhoz, hogy elengedjen.
- Damon? – ismertem fel döbbenten az arcot, amin a szokásos félmosoly most szokatlan érzelmek mellé társult. A szemeiben… valami meghatározatlan érzelem volt. A nyakába akartam vetni magam, átölelni, csókolni és azt suttogni, hogy mennyire hiányzott. Ki is nyitottam a számat, hogy elkezdjem, de valami egészen más dolog történt.
Vicsorogtam.
Nem tudom, hogy melyikünk lepődött meg jobban. Egy biztos, hogy határozott rémülettel néztem rá, de nem tudtam megállni. Elöntött a gyűlölet. Képek tódultak az elmémbe róla és Katherine-ról, róla és Elenáról, majd végül arról a percről, amikor Katherine közölte, hogy Damon csak szórakozott velem, valójában meg akart ölni.
- Charee, nincs semmi baj – suttogta óvatosan, de én nem hallgattam rá. Nekitámadtam. Gyorsabb és erősebb voltam nála alapjáraton, így hogy most gyenge voltam, kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Kivéve, hogy ő nem ütött vissza. Csak védekezett. Folyamatosan beszélt hozzám, de a szavai nem értek el hozzám. Idegesített a mosolya, még akkor is ha kissé túlságosan kényszeredett volt.
De nem mi vetettünk véget ennek, egyszer csak megjelent Klaus és szitkozódva arrébb húzott, aztán már csak azt láttam, hogy Damon a földre zuhan. Két ellentétes érzés dúlt bennem a kétségbeesés és a közöny. Ki akartam tépni magam Klaus szorításából, de szorosan tartott, és vitt magával.
- Szerencséd, hogy a ruhádnak nem esett baja. A hajadon is segít egy fésű. Jól vagy, Lotti? – nézett most rám kiismerhetetlen tekintettel.
Nem válaszoltam, lehajtottam a fejem. Miután egy másik szolgáló megigazította a hajamat, Klaus megszólalt.
- Megjöttek a vendégek. Itt az ideje neki kezdeni az estének – hideg volt, nem nézett rám. Újra félni kezdtem tőle, és ez a rettegés megmérgezte a bensőmet. Valami vonzott Damonhoz vissza, de ott volt Klaus… engedelmeskednem kellett. Majdnem kettészakadtam.
Igaza volt. Egy hatalmas terembe léptünk, ami a régi báltermekre emlékeztetett. De ami a lényeg, hogy rengetegen voltak. Lágy zene szóra táncoltak párokba rendeződve, de túl szabályos hatást keltett. Voltak emberek, de a többség vámpír és vérfarkas volt. Arra vártak, hogy hibriddé válva Klaus legyőzhetetlen hadseregéhez tartozzanak. Felfordult a gyomrom.
El akartam rohanni messzire, ahol senki nem talál rám. Egy helyre, ahol egyedül lehetek és megőrizhetem a méltóságom. Nyolcszáz év alatt még soha nem voltam ennyire megalázott. Kínoztak rengetegszer, de harcoltam és erős voltam. De most… árnyéka voltam régi önmagamnak.
- Üdvözlök minden jelenlévőt. Mindenki tudja, hogy miért vagyunk itt. A mai estén két jelentős dolgot fogok ünnepelni. Először is szeretném bemutatni gyönyörű szép feleségemet. Ő itt Charlotte Petrova – húzott maga mellé. A tömeg tapsolt, én pedig kényszeredetten elmosolyodtam. – Charlotte estéjén igyunk hát rá, a feleségemre!
Nem is éreztem a bor ízét, vérre emlékeztetett. De azért erőt vettem magamon, és megittam.
- De mielőtt megtörténik a ceremónia, melynek keretében megerősítjük ősi eskünket, fontosabb feladatunk van. Mindannyian tudjátok, hogy miféle lény vagyok, és ma este ti vérfarkasok csatlakoztok hozzám, Charlotte segítségével.
- Tessék? – találtam meg a hangomat. Őrült voltam az igaz, elismerem, de még a legmerészebb gondolatomban sem voltam hajlandó segíteni abban, hogy szörnyeket hozzon a világra.
- Cassandra régen megbocsáthatatlan bűnt követetett el, elvette az erődet, ami egyedülállóvá tehetett volna. Én pedig most visszaadom ezt neked. Csak egy nagyhatalmú boszorkány erejével lehet életképes hibrideket létrehozni, és én azt akarom, hogy te tedd ezt meg.
- Nem – jelentettem ki. A vonásai megkeményedtek.
- Nincs választásod, kedvesem. Nem vagy abban az állapotban, hogy döntéseket hozz. Még beteg vagy. És én mint férjed, szívesen döntök helyetted – közölte mosolyogva, majd intett egyet a tömeg felé, mire megláttam azt a boszorkányt, aki korábban megkínzott. Ördögi mosollyal nézett rám, felettébb élvezte a helyzetet.
- Tudod a dolgod – mondta neki Klaus. – De fájdalommentesen csináld.
- Megteszek minden tőlem telhetőt, uram – felelte, majd kántálni kezdett az ősi nyelven. Furcsán kezdtem érezni magam. Melegebb lett. A homlokomon jéghideg izzadtságcseppek folytak végig és a fejem is lüktetni kezdett. Klaus arca eltűnt, egyedül maradtam a sötétségben. Vagy mégsem. Arcok. Rengeteg arc. Talán több ezer. Arcok, akiket megöltem, vagy akiket tőlem vettek el. Cassandráé, Hope-é, a szüleimé, a testvéreimé, és azoké… akiknek nem sajnáltam korábban az életét.
Zihálva rogytam a földre. A hangokat még hallottam. Klaus nem értette mi folyik itt. Számon kérte a boszorkányt, hogy mégis mi bajom van, de ő nem válaszolt, csak tovább kántált. Ekkor már a fájdalom is megérkezett. Mint valami őrült lavina, úgy árasztott el. Vulkánként robbant fel belőlem egy kétségbeesett ordítás. A fájdalomé. Mintha darabokra szaggatták volna a testemet, és az apró pici darabokat lángra robbantották volna.
- Hát nem tudtad, Klaus, hogy egy boszorkánynak nem lehet csakúgy előhívni az erejét – hallottam egy gunyoros hangot.
- Alina. Miért is nem lepődök meg. Tudtam, hogy a Salvatore fiú nem tudott volna idejutni segítség nélkül. Miről beszélsz egyébként?
- Az erőelvétel örökre szól, bizonyára ezt még Cassandra sem tudta. Nem lehet újra előhozni, és ha mégis megpróbálják… a boszorkány szörnyű kínok között belehal.
- Hazudsz- üvöltött fel Klaus.
- Nem, ebben nem. Részvétem. Annyi éven át próbáltad megölni a feleséged, és most nem te teszed meg. Milyen szomorú.
- Nem akartam megölni. Csak téged, senki mást.
- Nos… a testvéreink ezt nem éppen így gondolják.
- Demetrius? Clementina? Elisabeth? Tatjana? És…
- Elijah igen.
- Érdekes módon ők téged terveznek ma megölni, ugyanis én ébresztettem őket fel, te pedig megölted őket korábban és nincsenek megbocsátó hangulatban.
- Charee… - hallottam még egy hangot magam mellett. Az Ősök már nem foglalkoztak velem. De egy valaki igen. Nem tudtam válaszolni, de hallottam a hangját és éreztem, ahogy a karjaiba kapja rángatózó forró testemet.
Újra haldokoltam és Damon újra itt volt mellettem.

2 megjegyzés:

  1. Szia!Hihetetlen meglepetes volt ez,azt hittem,hogy pentekig izgulhatok,hogy mi lessz de te voltal olyan joszivu es gyorsan megosztottad velunk ez a kivallo fejezetet.Hat le vagyok nyugozve.Charee vajon miert gyulote Damon-t es vajon mi lessz a vege?Remelem,hogy Charee nem hal meg es boldogan fognak elni.Szoval nagyon-nagyon varom mar a friss-t.Puxy:Dalcsok:X

    VálaszTörlés
  2. Szia! Hát ez megint nagyon jó rész lett! Szerintem Klaus is szereti Chare-t a maga őrült módján. Remélem valahogy sikerül megmenteni Charet és Alinának nem lesz igaza! Várom a folytatást!:D

    VálaszTörlés