35. fejezet: Álmaimban újra

/Damon szemszöge/

Elena halála teljesen megbénított. Nem tehettem semmit. Nem engedte, hogy visszahozzuk vámpírként, Klaus ellen pedig kudarcot vallottunk. Az arcáról fokozatosan tűnt el az élet és a teste ernyedten zuhant a földre.

Stefanra néztem. Az én fájdalmam semmi nem volt az övéhez képest. Együtt ordítottunk, másra nem igen voltunk képesek. Az áruló Cassy ereje teljesen legyengített.

Nem akartam tovább nézni, ahogy Klaus elégedetten előrekap, Elena pedig csak ott hever némán és élettelenül. Megkerestem Charlotte-t a tekintetemmel. A látványt, ami fogadott egy örökkévalóságon át sem tudnám elfelejteni. Nem volt többé kérdés, hogy szükségem van arra, hogy mellettem legyen.

De most, mintha nem is ő lett volna… Megborzongtam üveges tekintetétől, remegő gyenge testétől, amit előre hátra ringatott. A kezével hirtelen keresni kezdett valamit és rémülten tudatosult bennem, hogy egy karót tart a kezében. De nem nézett Klausra, nem nézett senkire, mintha a külvilág már nem is létezett volna. Magát akarta megölni.

- Charee? – kérdeztem jéghideg rémülettel és bánni kezdtem mindent. Megbántam, hogy gyűlöltem, hogy eleinte tárgyként tekintettem rá, hogy nem tiszteltem, hogy meg akartam ölni, hogy hazudtam neki, hogy megbántottam… Többé nem akartam letagadni a nyilvánvalót. Vak voltam. Az első pillanattól kezdve többet ért Katherine-nél, de ezt… csak most vettem igazán észre.

Klaus is felmérte a helyzetet, és talán csak képzelődtem, de egy pillanatig ijedtség suhant át gonosz vonásain.

- Szépen eldobod azt a fadarabot. És ha velem jössz, akkor nem ölöm meg a maradék két vámpírt. Sem Stefant, sem a szívszerelmedet. Ha megkíséreled az öngyilkosságot, vagy ellenszegülsz nekem és nem tartasz velem, ugyanúgy tépem ki Damon Salvatore szívét, mint a lányodét. Damon élete a fontosabb vagy a szabadságod? Természetesen, ha megölöm Damont, nem üldözlek többé, szabad vagy. Akkor akár fel is kötheted magad egy fára.

- Hova kéne mennem veled? – kérdezte halkan. Ne! Ezt nem teheti, nem mehet el vele! Bántani fogja! A tudat… megőrjített.

- Ó, hát csak a szokásos, Charee. Ugyanúgy a foglyom lennél, ahogy pár száz éve. Tanultam újabb kínzási módszereket, na mit szólsz?

- Ha veled megyek, akkor… békén hagyod Damont és Stefant, igaz? – Nem ér annyit… Inkább öljön meg engem és kész. Megérdemlem.

- Veled megyek – suttogta halkan.

- Ne! – ordítottam kétségbeesetten, de akkor már megfogta Klaus kezét. Mintha a boszorkánynak sem tetszett volna a helyzet.

- Öld meg magad – vetette oda hirtelen Klaus Cassynek és döbbenten néztem, ahogy teljesíti a parancsot. De aztán mielőtt az erőm visszatért volna tehetetlenül néztem, ahogy Klaus a karjaiba kapja alélt szerelmemet és eltűnik vele. Ordítottam. Fel sem fogtam többé a külvilágot.  Eszeveszetten rohantam abba az irányba, amerre sejtettem őket. De minden csendes volt, csak a saját vad zihálásomat hallottam.

- Nem. Nem. NEM! – üvöltöttem. Az állatok ijedten váltak szét, elmenekülve az utamból. De hiába kutattam fel az egész környéket, hiába rohantam végig több városon is, nem találtam őt.

Elüldöztem és elvesztettem.

- Ébresztő! – hallottam egy hangot valahonnan a ködön túlról. Még mindig a múltban jártam, azon az éjjelen, amikor elvesztettem mindent. Újra. Felrémlett előttem a szőke lány ártatlanul pimasz arca és felpattant a szemem. De nem az fogadott, amire számítottam. Nem a szőke lány állt előttem, de kétségkívül azonnal felismertem.

Elkerekedett szemekkel mértem végig és nem hittem a szememnek. Túl szép volt, hogy igaz legyen. De hiszen ő… nem lehet!

- Minden rendben, Damon? – kérdezte kedves hangon. És tényleg, az arcán aggodalom látszott. – Elég rendesen elbánt veled.

- Hogy…?

- Nem mondhatom el neked, hogy ki az.

- Nem ezt akartam kérdezni. Hogy lehet, hogy te…?

- Ez egy nagyon hosszú történet, Damon – sóhajtotta gondterhelten és beszélni kezdett, én pedig döbbenten ittam a szavait.

/Charlotte szemszöge/

Bódultan tértem magamhoz és egy pillanatra összerezzentem a fájdalomtól. Alig bírtam kinyitni a szememet, talán vér ragasztotta össze. Alighanem gyorsan gyógyultam, de nem eléggé.

Végre egyedül voltam. Még mindig a fülemben csengett a hangja, ahogy rajtam szórakozott. Az erő mindenhol ott volt. A levegőben. Benne és bennem is. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen érzés volt, amikor tombolt bennem. Ez nem olyan fajta mágia volt, mint amit Bonnie birtokolt. Ez sokkal ősibb volt, sokkal elemibb. Olyan, ami évszázadokkal ezelőtt az életem része volt.

Nem felejtettem el, hogy mit mondott Cassy. Nem törhet ki belőlem a mágia, mert abba belehalhatok. De nem lenne nagy veszteség, nem igaz? Hiányzott az érzés, az erő. Olyan volt, mintha egy különleges hatalom lenne a kezemben, és nem függenék semmitől és senkitől. A boszorkány erő maga lett volna a szabadság számomra, nem csoda, hogy vágyni kezdtem rá. Persze tudtam, hogy lehetetlen. Egyébként is, hogyan lehetne egy vámpír boszorkány is egyszerre? Ez ellent mondana természet törvényeinek. Túl hatalmas lennék, de talán lenne annyi erőm, hogy elpusztítsam Klaust.

Hirtelen a világ pörögni kezdett és a színek egyetlen masszává folytak össze. Hátrabicsaklott a fejem, a szemem fennakadt és hörögve zuhantam valami különös eszméletlen állapotba.

„Egy erdőben voltam. Csak álltam céltalanul, mintha nem lenne semmi dolgom. Mintha ez teljesen természetes volna így. Óvatosan simítottam végig az egyik fa törzsén, és boldogan szívtam magamba a friss levegőt.

- Charee? – hallottam egy nagyon ismerős hangot. Mintha dróton rángattak volna, úgy pördültem meg a tengelyem körül. Néma áhítattal döbbentem rá, hogy tényleg ő áll előttem. Más volt, mint az emlékeimben. A haja hosszabbra nőtt, az arcát több napos borosta fedte, a szemei arról árulkodtak, hogy valami rossz dolog történt vele. De mindent összevetve… Ő volt az.

- Damon! – sikítottam magamról megfeledkezve és rohanni kezdtem felé, átszelve minden távolságot közöttünk. Mint a madár úgy repültem a karjaiba, és ő elkapott engem. Magához szorított és én a fejemet a vállába temettem.

Sírtam, vadul és boldogan, ő pedig vigyorogva ismételgette a nevemet. Aztán mikor elhallgatott, megcsókolt. Olyan kétségbeesett intenzitással, hogy majdnem elvesztettem minden józan ítélőképességemet.

- Annyira hiányoztál – suttogtam.

- Fogalmad sincs mennyire – suttogta rekedten. Belenéztem kék szemeibe, és megpróbáltam megfejteni a változásokat. Máshogy nézett rám… valahogy sokkal több szeretettel. – Meg kell, hogy találjalak. Sajnálom, amit tettem és… én… nem mondtam, hogy…

Mint a villámcsapás úgy kólintott fejbe az emlék, amit Damon jelenléte újból eszembe jutatott.

- Megcsaltál – suttogtam a szavakat és hátrálni kezdtem.

- Az nem számít, csak te és az, hogy… a fenébe is… merre vagy?

- Tessék? Itt vagyok…

De rádöbbentem, hogy igaza van. Nem voltam itt. Csak álmodtam. Most tűnt csak fel, hogy mennyire álomszerű ez az egész.

- Charee… merre vagy? Mi történt veled? – kérdezte kétségbeesetten, de én egyre távolodtam. Nem akartam, de mintha nem is én uraltam volna a testemet.

- Charlotte! Charlotte! – kiáltotta valaki a nevemet, de kellett néhány pillanat ahhoz, hogy felfogjam, ki is beszél hozzám.

- Megmondtam, hogy ne essen komoly baja! – üvöltötte Klaus dühösen, majd felkapott a karjaiba. Nem értettem. Mit akar még tőlem? Hova visz? Nem volt elég?

Az út túl sokáig tartott, fájt minden porcikám. De valahogy volt egy olyan különös érzésem, hogy nem is a boszorkány okozta ezt az állapotot, hanem… az álmom. Felidéztem magamban Damon csodálatos vonásait és kis híján elmosolyodtam. Annyira hiányzott már, hogy lássam őt.

Hideg, nedves valami ért az arcomhoz. Egy gyengéd kéz kezdte lemosni az arcomra száradt vért, én pedig csendben tűrtem. Kisimította a hajamat az arcomból és még egyszer óvatosan letörölte a szemeimet.

Megpróbáltam kinyitni a szemem, de összerándultam a fájdalomtól. Végül mégis sikerült. De nem az fogadott, amire vártam. Ami azt illeti, sose gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.

Klaus ült mellettem, a kezében egy ronggyal. Ápolt engem. Tágra nyíltak a szemeim a döbbenettől.