/Damon szemszöge/
Elena halála teljesen megbénított. Nem tehettem semmit. Nem
engedte, hogy visszahozzuk vámpírként, Klaus ellen pedig kudarcot vallottunk.
Az arcáról fokozatosan tűnt el az élet és a teste ernyedten zuhant a földre.
Stefanra néztem. Az én fájdalmam semmi nem volt az övéhez
képest. Együtt ordítottunk, másra nem igen voltunk képesek. Az áruló Cassy
ereje teljesen legyengített.
Nem akartam tovább nézni, ahogy Klaus elégedetten előrekap,
Elena pedig csak ott hever némán és élettelenül. Megkerestem Charlotte-t a
tekintetemmel. A látványt, ami fogadott egy örökkévalóságon át sem tudnám
elfelejteni. Nem volt többé kérdés, hogy szükségem van arra, hogy mellettem
legyen.
De most, mintha nem is ő lett volna… Megborzongtam üveges
tekintetétől, remegő gyenge testétől, amit előre hátra ringatott. A kezével
hirtelen keresni kezdett valamit és rémülten tudatosult bennem, hogy egy karót
tart a kezében. De nem nézett Klausra, nem nézett senkire, mintha a külvilág
már nem is létezett volna. Magát akarta megölni.
- Charee? – kérdeztem jéghideg rémülettel és bánni kezdtem
mindent. Megbántam, hogy gyűlöltem, hogy eleinte tárgyként tekintettem rá, hogy
nem tiszteltem, hogy meg akartam ölni, hogy hazudtam neki, hogy megbántottam… Többé
nem akartam letagadni a nyilvánvalót. Vak voltam. Az első pillanattól kezdve
többet ért Katherine-nél, de ezt… csak most vettem igazán észre.
Klaus is felmérte a helyzetet, és talán csak képzelődtem, de
egy pillanatig ijedtség suhant át gonosz vonásain.
- Szépen eldobod azt a fadarabot. És ha velem jössz, akkor
nem ölöm meg a maradék két vámpírt. Sem Stefant, sem a szívszerelmedet. Ha
megkíséreled az öngyilkosságot, vagy ellenszegülsz nekem és nem tartasz velem,
ugyanúgy tépem ki Damon Salvatore szívét, mint a lányodét. Damon élete a
fontosabb vagy a szabadságod? Természetesen, ha megölöm Damont, nem üldözlek
többé, szabad vagy. Akkor akár fel is kötheted magad egy fára.
- Hova kéne mennem veled? – kérdezte halkan. Ne! Ezt nem
teheti, nem mehet el vele! Bántani fogja! A tudat… megőrjített.
- Ó, hát csak a szokásos, Charee. Ugyanúgy a foglyom lennél,
ahogy pár száz éve. Tanultam újabb kínzási módszereket, na mit szólsz?
- Ha veled megyek, akkor… békén hagyod Damont és Stefant,
igaz? – Nem ér annyit… Inkább öljön meg engem és kész. Megérdemlem.
- Veled megyek – suttogta halkan.
- Ne! – ordítottam kétségbeesetten, de akkor már megfogta
Klaus kezét. Mintha a boszorkánynak sem tetszett volna a helyzet.
- Öld meg magad – vetette oda hirtelen Klaus Cassynek és
döbbenten néztem, ahogy teljesíti a parancsot. De aztán mielőtt az erőm
visszatért volna tehetetlenül néztem, ahogy Klaus a karjaiba kapja alélt
szerelmemet és eltűnik vele. Ordítottam. Fel sem fogtam többé a külvilágot. Eszeveszetten rohantam abba az irányba, amerre
sejtettem őket. De minden csendes volt, csak a saját vad zihálásomat hallottam.
- Nem. Nem. NEM! – üvöltöttem. Az állatok ijedten váltak
szét, elmenekülve az utamból. De hiába kutattam fel az egész környéket, hiába
rohantam végig több városon is, nem találtam őt.
Elüldöztem és elvesztettem.
- Ébresztő! – hallottam egy hangot valahonnan a ködön
túlról. Még mindig a múltban jártam, azon az éjjelen, amikor elvesztettem
mindent. Újra. Felrémlett előttem a szőke lány ártatlanul pimasz arca és
felpattant a szemem. De nem az fogadott, amire számítottam. Nem a szőke lány
állt előttem, de kétségkívül azonnal felismertem.
Elkerekedett szemekkel mértem végig és nem hittem a
szememnek. Túl szép volt, hogy igaz legyen. De hiszen ő… nem lehet!
- Minden rendben, Damon? – kérdezte kedves hangon. És
tényleg, az arcán aggodalom látszott. – Elég rendesen elbánt veled.
- Hogy…?
- Nem mondhatom el neked, hogy ki az.
- Nem ezt akartam kérdezni. Hogy lehet, hogy te…?
- Ez egy nagyon hosszú történet, Damon – sóhajtotta
gondterhelten és beszélni kezdett, én pedig döbbenten ittam a szavait.
/Charlotte szemszöge/
Bódultan tértem magamhoz és egy pillanatra összerezzentem a
fájdalomtól. Alig bírtam kinyitni a szememet, talán vér ragasztotta össze.
Alighanem gyorsan gyógyultam, de nem eléggé.
Végre egyedül voltam. Még mindig a fülemben csengett a
hangja, ahogy rajtam szórakozott. Az erő mindenhol ott volt. A levegőben. Benne
és bennem is. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen érzés volt, amikor tombolt
bennem. Ez nem olyan fajta mágia volt, mint amit Bonnie birtokolt. Ez sokkal
ősibb volt, sokkal elemibb. Olyan, ami évszázadokkal ezelőtt az életem része
volt.
Nem felejtettem el, hogy mit mondott Cassy. Nem törhet ki
belőlem a mágia, mert abba belehalhatok. De nem lenne nagy veszteség, nem igaz?
Hiányzott az érzés, az erő. Olyan volt, mintha egy különleges hatalom lenne a
kezemben, és nem függenék semmitől és senkitől. A boszorkány erő maga lett
volna a szabadság számomra, nem csoda, hogy vágyni kezdtem rá. Persze tudtam,
hogy lehetetlen. Egyébként is, hogyan lehetne egy vámpír boszorkány is
egyszerre? Ez ellent mondana természet törvényeinek. Túl hatalmas lennék, de
talán lenne annyi erőm, hogy elpusztítsam Klaust.
Hirtelen a világ pörögni kezdett és a színek egyetlen
masszává folytak össze. Hátrabicsaklott a fejem, a szemem fennakadt és hörögve
zuhantam valami különös eszméletlen állapotba.
„Egy erdőben voltam. Csak álltam céltalanul, mintha nem
lenne semmi dolgom. Mintha ez teljesen természetes volna így. Óvatosan
simítottam végig az egyik fa törzsén, és boldogan szívtam magamba a friss
levegőt.
- Charee? – hallottam egy nagyon ismerős hangot. Mintha
dróton rángattak volna, úgy pördültem meg a tengelyem körül. Néma áhítattal
döbbentem rá, hogy tényleg ő áll előttem. Más volt, mint az emlékeimben. A haja
hosszabbra nőtt, az arcát több napos borosta fedte, a szemei arról árulkodtak,
hogy valami rossz dolog történt vele. De mindent összevetve… Ő volt az.
- Damon! – sikítottam magamról megfeledkezve és rohanni
kezdtem felé, átszelve minden távolságot közöttünk. Mint a madár úgy repültem a
karjaiba, és ő elkapott engem. Magához szorított és én a fejemet a vállába
temettem.
Sírtam, vadul és boldogan, ő pedig vigyorogva ismételgette a
nevemet. Aztán mikor elhallgatott, megcsókolt. Olyan kétségbeesett
intenzitással, hogy majdnem elvesztettem minden józan ítélőképességemet.
- Annyira hiányoztál – suttogtam.
- Fogalmad sincs mennyire – suttogta rekedten. Belenéztem
kék szemeibe, és megpróbáltam megfejteni a változásokat. Máshogy nézett rám…
valahogy sokkal több szeretettel. – Meg kell, hogy találjalak. Sajnálom, amit
tettem és… én… nem mondtam, hogy…
Mint a villámcsapás úgy kólintott fejbe az emlék, amit Damon
jelenléte újból eszembe jutatott.
- Megcsaltál – suttogtam a szavakat és hátrálni kezdtem.
- Az nem számít, csak te és az, hogy… a fenébe is… merre
vagy?
- Tessék? Itt vagyok…
De rádöbbentem, hogy igaza van. Nem voltam itt. Csak
álmodtam. Most tűnt csak fel, hogy mennyire álomszerű ez az egész.
- Charee… merre vagy? Mi történt veled? – kérdezte
kétségbeesetten, de én egyre távolodtam. Nem akartam, de mintha nem is én
uraltam volna a testemet.
- Charlotte! Charlotte! – kiáltotta valaki a nevemet, de
kellett néhány pillanat ahhoz, hogy felfogjam, ki is beszél hozzám.
- Megmondtam, hogy ne essen komoly baja! – üvöltötte Klaus
dühösen, majd felkapott a karjaiba. Nem értettem. Mit akar még tőlem? Hova
visz? Nem volt elég?
Az út túl sokáig tartott, fájt minden porcikám. De valahogy
volt egy olyan különös érzésem, hogy nem is a boszorkány okozta ezt az
állapotot, hanem… az álmom. Felidéztem magamban Damon csodálatos vonásait és
kis híján elmosolyodtam. Annyira hiányzott már, hogy lássam őt.
Hideg, nedves valami ért az arcomhoz. Egy gyengéd kéz kezdte
lemosni az arcomra száradt vért, én pedig csendben tűrtem. Kisimította a
hajamat az arcomból és még egyszer óvatosan letörölte a szemeimet.
Megpróbáltam kinyitni a szemem, de összerándultam a
fájdalomtól. Végül mégis sikerült. De nem az fogadott, amire vártam. Ami azt
illeti, sose gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.
Klaus ült mellettem, a kezében egy ronggyal. Ápolt engem.
Tágra nyíltak a szemeim a döbbenettől.
Szia.Megint jo lett a fejezet mint mindig!Kivancsi vagyok,hogy ki utotte le Damon-t(van egy tippem):D.Szerintem Hope volt Damon mellett de ez is csak egy tipp.na meg kivancsi vagyok,hogy mi volt ez az alom.Na es Klaus megjavult,vagy mitortent?Varom a kovetkezo fejit.Puxy:Dalcsok:x
VálaszTörlésSziiiia.
VálaszTörlésJajj telleg.. Csak nem Hope. O a legvaloszinubb szerintem.. :D
Miii volt ez az alom...?! :o :))
hmm... Klaussal mi lett...?! :)) megorult vagy mii... ?! Tan megis szereti charlotteot...?!
Nagyon jo. Mar varom a kovit...
Pusziii
Szia!
VálaszTörlésNagyon régen jártam nálad, mert semmi időm nem volt az olvasásra, de most pótolom, ígérem.:)
A rituálé első részétől folytatom az olvasást és úgy kapod meg a komimat is – jegyzetelek majd olvasás közben -, ami valószínűleg jó hosszú lesz.:P Előre is bocsi érte.:D
Nem hiszem el, hogy Cassy szerelmes Klausba… Azt a mindenkit! Erre aztán nem számítottam, az egyszer biztos!!!! És így elárulni a testvérét… :S
Katherine meg… Nem semmi, hogy feláldozta magát! Bár éppen ideje volt, hogy valamit önzetlenül tegyen…
Nem hiszem el, hogy ez a nyomorult Klaus megölte a saját lányát!!!! Ilyen nincs!!! Teljesen kiakadtam rajta!!!!
Jaj, annyira örülök, hogy Caroline mégsem halt meg!!! Ő a kedvencem az eredeti sorozatból, nagyon mérges lettem volna, ha megölöd.:P
Hope teste eltűnt???:O Csak nem túlélte valahogyan? De hát kitépte a szívét, akkor meg hogyan? Jaj, annyira örülnék neki, ha valahogyan csak sikerült volna neki túlélnie!!:)
Jaj szegény Charee… :S Klaus megérdemelné, hogy a pokol legmélyebb bugyraiban égjen az örökkévalóságig!!!
Jaj, tuti, hogy Hope volt ott Damon-nel és tuti, hogy ő csinált valamit, hogy beléphessen Charee álmaiba. Jaj, annyira örülök neki! Remélem nem tévedtem!:)
Ezentúl megpróbálok időt szakítani a fejezetekre. Annyi mindenről maradtam le…:S
Nagyon várom a következőt!
Puszi, ZoeH
Nagyon jó volt :D
VálaszTörlésMi volt ez az álomszerű?
És Klaus is kimutatja végre az érzelmeit és ennek nagyon örülök :D
Nagyon várom a következőt, és nagyon sajnálom hogy már csak ilyen kevesen írnak komit :(
Szia!:)
VálaszTörlésÈn egy új olvasó vagyok de nagyon tetszik a blogod!Csak így tovább!!:)
Viki xx :)