36. fejezet: Elmejátékok

- Jobban érzed magad kedvesem? – kérdezte Klaus kedvesen. Tényleg annak tűnt. Úgy meredtem rá, mint egy idegenre. Megpróbáltam hátrálni, de csak egy falnak ütköztem. – Mi a baj? Minden rendben?

- Hagyj békén! – kiáltottam rá feldúltan. Nem akartam, hogy ilyen közel legyen hozzám. De ő még mindig jóságosan mosolygott rám.

- Itt vagyok, Lotti. Semmi baj.

- Hagyj békén! Elraboltál, oké. De ne tégy úgy, mintha több lennék egy rongydarabnál.

- Te is tudod, hogy mindig is fontos voltál nekem.

Keserűen felnevettem.

- Hazudsz.

Klaus nevetett.

- Ebben sosem lehetsz biztos, drága Lotti – suttogta és végig simított az arcomon. Sikítani akartam, nem akartam, hogy hozzám érjen. A világ, amit biztosnak hittem olyan volt, mint egy álomvilág. Mintha a gonosz Klaus nem is létezett volna. Úgy bánt velem, mintha… nem is tudom.

- Szombaton különleges napunk lesz. Majd megkérek valakit, hogy segítsen neked felöltözni.

- Miről beszélsz? – sziszegtem értetlenül. Különleges? Ami számára különleges, ahhoz nem kellett ruha.

- Megünnepeljük, hogy újra velem vagy, mint a feleségem. Hát nem fantasztikus? – kérdezte gúnyosan. – Ne aggódj, csak közeli barátokat hívok. Vámpírokat, vérfarkasok… nem mellesleg, talán alkalmam nyílik elkezdeni a hibrid projectet. Bizonyára támogatni fogsz, feleségem.

- Nem vagyok a feleséged! – kiáltottam feldúltan. Nem akartam ott állni mellette. Ki tudja mit tesz majd azokkal az emberekkel. Vagy ami még rosszabb ki tudja mire képesek Klaus „barátai”…

/Damon szemszöge – Korábban/

- Most már értem. Klaus tudja, hogy te élsz, Hope? – kérdeztem tőle. Hope. Furcsa volt kimondanom a nevét. Hátborzongató volt a valódi származása. Egy felnőtt nő, annak a nőnek a gyermeke, akit szerettem és annak a férfinak, akit mindennél jobban gyűlöltem. Akaratlanul is hasonlóságok után kutattam. Kétségkívül dögös, akárcsak Charee. A szemét és a hajszínét is tőle örökölte. Klausnak még csak a gondolatát sem láttam rajta.

- Minden bizonnyal – mosolygott keserűen. – Nem akart engem megölni. Klaus furcsán gondolkozik, csak fájdalmat akart okozni Charlotte-nak, de nem véglegeset. Mintha… tényleg fontos lenne számára, a maga őrült módján.

Felhorkantam. Még hogy fontos.

- Kedves apa, mondhatom. Ha összefutunk felvilágosítom, hogy a lánya szívét megvédeni kéne, nem kitépni.

Hope felnevetett. Megdöbbentem. Mintha Charlotte állt volna előttem. Ugyanaz a nevetés.

- Minden rendben?

Bólintottam. Mégsem mondhattam meg, hogy kezdek megőrülni. Megköszörültem a torkom.

- Szóval… mi a terv? Valószínűleg te és a szőke barátnőd nem véletlenül raboltatok el engem.

- Tényleg nem. Csak te mentheted meg az anyámat. Még akkor is ha néha egy tuskó vagy.

- Aucs. Ez fájt az egómnak. Mi lenne, ha sértegetés helyett beavatnál?

- Itt nem te parancsolsz, Salvatore – hallottam hirtelen egy határozott hangot. A szőke lány volt az. Neki akartam ugrani, és megmutatni neki, hogy nem szórakozhatnak velem büntetlenül, de aztán mégsem tettem. Tudott valamit, amit én nem. Szemmel láthatólag jóban volt Hope-pal. Hope pedig Charee lánya volt. Vettem egy mély levegőt és visszafogtam magam.

- Te már tudod, hogy ki vagyok. Benned kit tisztelhetek? – kérdeztem gúnyosan. Igazi kurvás külsőt öltött magára, bizonyára fiatal kis csitri lehet. Vagy fiatal vámpír. Csak a vámpírok tudnak ilyen kirívóan viselkedni.

- Hívj Ann-nek. Tényleg te lennél az, aki képes lenne segíteni nekem?

- Mondja ezt egy kis csitri – válaszoltam lekicsinylően, mire megvillantak a szemei. – Hope mindjárt elmondja neked, hogyan tudsz vele kapcsolatba lépni.

- Kapcsolatba lépni? Ez lehetséges?

- Nemsokára pedig megöljük Klaust. Szombaton Niklaus egy partit rendez.

- Partit? Mi a francnak?

- Hogy megünnepelje a feleségét.

Hogy van pofája a szemétládának!

- Charee ebben egészen biztosan nem vesz részt.

- Miből gondolod? Klaus a meggyőzés mestere. Mindig eléri azt, amit akar. Ami azt illeti, tudja, hogy ott leszünk. De ne hidd, hogy Charlotte készséges lesz. Ezért kell megtenned azt, amíg még nem késő.

- Mihez késő? Mit művel vele az az állat? Kínozza?

- A testét? Nem hiszem. Arra volt már néhány száz éve. Hidd el, Salvatore, kipróbált mindent, amit csak lehetett. Ez nem okoz kihívást. Maga mellé akarja állítani őt a legrosszabb eszközökkel.

- Miféle eszközökkel?

- Felébreszti a boszorkány erejét, ami fokozatosan megőrjíti őt. Elég néhány nap. Szombatra rá se fogsz ismerni.

- És hogyan akadályozhatom meg?

- Hope segít, hogy vele legyél az álmaiban. De… ezzel még nem akadályozod meg. Ez csak abban segít, hogy visszahozhasd majd a szakadék széléről. Hogy emlékezzen arra, hogy az álmok nem csak rosszak lehetnek.

- Hogy érted ezt?

- Nem csak rólad fog álmodni… hanem a félelmeiről, a fájdalmairól és talán a jövőről is. Ezeket az álmokat… nehéz lesz megkülönböztetnie.

/Charlotte szemszöge/

Klaus visszaengedett a szobámba. Úgy éreztem magam, mint egy fogoly, holott úgy bánt velem, mintha emberszámba venne. Kinyitotta előttem az ajtót, és támogatott, mivel még gyenge voltam. Megpróbáltam elhúzódni előle, de nem sok értelme volt. Inkább szótlanul tűrtem. A kedvessége rosszabb volt, minden kínzásnál. Inkább csonkítson meg vagy vakítson meg, vagy csinálja a kedvencét… harapjon meg, hogy haldokoljak a vérfarkas méregtől. Mindegyiket megtette már.

Talán megváltozott.

Megváltozni? Úristen, mikre gondolok. Jobb ha elteszem magam holnapra. Legalább elmegy még egy nap. Egy nappal kevesebb a fogságból. Vajon, Damon tényleg keres engem? Igaz lenne az álom, amit láttam? Olyan jó volt újra érezni őt, újra csókolni, de hiába hitegettem magam. Damon Elenát választotta. Bár Elena meghalt… hacsak nem találtak ki valamit. Minden bizonnyal most ezen fáradozik. Hogy megmentse a szerelmét, aki nem én vagyok.

Ugyanabban az erdőben álltam, de most valahogy minden megváltozott. Semmi nem tűnt barátságosnak vagy éppen bizalomgerjesztőnek. A fák vészjóslóan suhogtak, az avar meg sem rezzent a léptem alatt. Nem féltem, hiszen vámpír voltam. Nem létezett olyan lény, Klauson kívül, aki megölhetett volna. De mégis… nyugtalanított. Volt valami rossz a levegőben.

Aztán megpillantottam. De nem úgy, ahogy az előző álmomban. Damon Elenát tartotta a karjaiban, a hátát egy falnak támasztva. Gyengéden simogatta az arcát.

- Fogalmad sincs, hogy mennyire fájt, amikor azt hittem, hogy halott vagy. Szeretlek. Fogalmad sincs, hogy mennyit jelentesz nekem. Soha még senki…

- Én is szeretlek, Damon – suttogta Elena könnyes szemmel. – De Stefan… mi legyen Stefannal?

- Nem tudom, Elena. Én csak… Szeretlek!

- Igazad van, Damon. Csak ez számít.

Elrohantam. Nem bírtam látni, nem bírtam hallani. Futnom kellett, hogy kiengedjem a gőzt. Egy ember. Pont erre volt szükségem. Élvezettel haraptam a nyakába, és szívtam magamba az életét. Elöntött az érzés, amit csak a vér képes adni nekem. Jólesően húztam ki magam. Hátrasimítottam a hajam, és nem érdekelt többé Damon. A vér menedék volt. Akkor néztem rá az ember arcára.

Hope volt.

Sikítva hátráltam. A véres kezemre néztem, majd vissza a lányomra. Élettelenül zuhant a földre üveges szemekkel. Valahogy természetellenes szögben terült el, valahogy… halott volt. Nem akartam elhinni. Az emlékeimben tudtam, hogy nem én öltem meg őt, de most… úgy éreztem, mintha én tettem volna. Zokogva rogytam a földre, és a fejemet az arcomba temettem és összehúztam magam. El akartam tűnni.

- Hope… Hope… - suttogtam és odamásztam hozzá, hogy átölelhessem. Az ölembe vettem és magamhoz öleltem. A póz a Damon-Elena párosra emlékeztetett, de nem volt erőm rájuk gondolni. Minden erőmmel igyekeztem kizárni Damont magamból, a gondolataimból és az emlékeimből. Hope… kicsi Hope… Hope… Hope…

Becsuktam a szemét és óvatosan letettem a földre, majd óvatosan felálltam. Vagy legalábbis próbáltam. Megbotlottam valamiben és visszazuhantam a földre. Felnéztem. Cassy testének ütköztem.

Tágra nyíltak a szemeim a rettenettől. A hajamba tépve ordítottam. Nem! Nem! Ez nem lehetett valóság. Nem akartam így látni őt, őket. Egyszerűen nem bírtam, nem akartam, nem voltam rá képes. Rettegve fogadtam a mindent felemésztő ürességet, ami ellen korábban harcolni akartam.

Hirtelen két erős kéz ragadott meg, és megrázott. Kinyitottam a szemeimet. Damon volt az. Más volt, mint korábban. Az arca el volt torzulva és még soha nem láttam ennyire szívet tépően rémültnek. De nem bírtam felfogni a helyzet valóságát. Abban a pillanatban nem akartam őt. Se látni, se érinteni, se vele lenni. Még emlékezni se akartam rá.

Zavartan löktem el magamtól, és félve hátráltam előle. Vámpír voltam, de úgy viselkedtem, mint egy ostoba ember.

- Charee… ők nem a valóság, de én itt vagyok. Ne add fel. Megtalállak…

- Hagyj békén! – zokogtam összefüggéstelenül, nem értette meg elsőre. De a szavaimtól meghátrált. Menekültem előle, mint egy űzött vad, korábban Elenával volt. Minden bajomat ő okozta. Ha ő nem lenne, én se lennék itt. Akárhol is vagyok. Damon tönkretett. Játszott a szívemmel, majd végül könyörtelenül összetörte azt. Nem akartam, hogy megtaláljon, bárhol is legyek. Minél messzebb tőle, annál jobb. Elenát szerette. Épp elégszer az orrom alá dörgölte.

- Tűnj el! – ordítottam rá, de ő nem mozdult. Felpattantam és rohanni kezdtem felé, de korántsem a vágytól hajtva. Bántani akartam. Azt akartam, hogy menjen el. A cserbenhagyásban úgyis profi volt, ha rólam volt szó.

Zokogva estem neki és nem nyugodtam meg, amíg egyedül nem maradtam. Végül erőtlenül zuhantam a földre, majd magamhoz öleltem a lányomat.

Amikor felébredtem, még akkor is sikítottam. Klaus ült az ágyam mellett és mikor felültem magához ölelt.

- Nyugalom, Lotti. Nincs semmi baj. Itt vagyok.