11. fejezet: Lappangó erő

Sziasztok!

Lezártam az egyik szavazást, amiben arra szavazhattatok, hogy kit írnátok ki a történetből. Nem igazán lepődtem meg :) Katherine nyert 22 szavazattal, a második Cassy 15 szavazattal, a harmadik pedig Caroline 2 szavazattal. Elég szoros lett Cassy és Katherine között az eredmény :) Figyelembe fogom venni a későbbiekben, de ne vegyétek készpénznek :) Bármi megtörténhet :D Hamarosan rakok ki egy újabb szavazást :) Az új fejezethez pedig jó olvasást! :)

Zihálva láttam, ahogy meglepetésében még védekezni is elfelejt, és keményen ütközik a talajjal. Zuhanás közben végig engem nézett, és gyűlölet jelent meg a szemeiben. Nagy nehezen összeszedtem magam és elegánsan leugrottam közéjük. Bonnie és Caroline megviselten néztek rám. A boszorkány orrából vér folyt, ami azokra az időkre emlékeztetett, amikor Cassy még fiatal boszorkány volt. De most már erős volt. Rajta semmilyen sérülés nem látszott. Érdekes módon, csak ők hárman voltak, így valószínűleg Stefan Elena mellett maradt. Vagy talán az ötletet sem helyeselte. Intettem a barátnőmnek, hogy foglalja le a két lányt, amíg én szikrázó szemekkel Damon felé fordultam.

- Mi a francot kerestél te a szobámban?

- Mi a francért löktél ki az ablakodon? – válaszolt kérdéssel a kérdésre, miközben az állát simogatta pöffeszkedve. Még nekiállt feljebb. Hát ez hihetetlen.

- Így járnak a nem kívánt betolakodók. Tehát?

- Kíváncsi voltam – vonta meg a vállát. Teljesen egyértelmű volt, hogy hazudott. Vagy legalábbis én nem bírtam hinni neki. – Miért tartottad meg a gyűrűt?

- Nemrég találtam meg. Még nem volt rá időm – feleltem őszintén. Vagy hát majdnem. Magamnak sem vallottam még be, de nem akartam megszabadulni tőle. Valami szép dologra emlékeztetett. – És egyébként is… az én döntésem, hogy mit csinálok vele, nem igaz?

- De. Csak nem gondoltam, hogy ennyire a feleségem akarsz maradni.

Bonnie és Caroline hitetlenkedve kaptak levegő után, én pedig felnevettem.

- Akar a hóhér! Ugyan már, ha tudtad volna, hogy ki vagyok, le se vakarhattalak volna magamról! – sziszegtem indulatosan. Most rajta volt az értetlenkedés sora.

- Hogy érted?

- Hát nem tudod, hősszerelmes? Mit gondolsz, nem látom, hogy mit eszel Elenában? Csak azért szereted, mert mindig is arra vágytál, hogy Katherine megváltozzon és olyan legyen, mint ő. Csak a ribanc feljavított változatát látod benne. Vagy nincs igazam, Damon? Ha tudtad volna, hogy feleségül vetted Katherine ősét, aki nem mellesleg eléggé hajaz rá, elhitetted volna magaddal, hogy szeretsz – magyaráztam jéghidegen, majd a két döbbent lány felé fordultam. – Ja, egyébként Charlotte Petrova az igazi nevem – mondtam, mire ők is meglátták a valódi külsőmet. Egy emberként kaptak levegő után, de már újra Damont figyeltem.

- Ez nem igaz. Elena a barátom. Katherine pedig az ellenségem.

- Ha sokáig hajtogatod, talán el is hiszed.

- Na és te? Mikor vallod be, hogy alig bírod nélkülem? Hogy megremegsz, akárhányszor rád nézek? Hogy azt hiszed, hogy gyűlölsz, de közben újra meg újra az ágyamban kötsz ki? Hogy visszajöttél miattam? Nem a bosszú miatt, hanem mert nem bírtad ki nélkülem. Hogy amikor megcsókollak, teljesen elveszel bennem. Nem tudod megállni a vágyadat irántam. Mikor vallod be, hogy már a legelején belém szerettél?

Éreztem, hogy kifut az arcomból a vér. A kezem remegni kezdett, de nem attól, amitől ő állította. Olyan szörnyen dühös lettem, hogy alig kaptam levegőt.

- Sosem szerettelek – hazudtam könnyedén. – Csak egy vámpír voltál az életemben, aki kielégítette a testi szükségleteimet. És mikor rájöttem, hogy ittasan hozzád mentem, leléptem. Kettőnk közül nem én voltam, aki érzett valamit, mert én hagytalak el. Nem jelentettél semmit.

Damon arca megvonaglott a szavaimra.

- Akkor ne csókolj vissza – sziszegte, de mire visszakérdeztem volna, hogy ezt mégis hogy értette, újra megcsókolt. De sokkal szenvedélyesebben, mint korábban. Igaza volt, teljesen elvesztem.

Egy emlék jelent meg a szemeim előtt.

Nem tudtam, hogy mennyi idő telt el és hogy időközben hány embert öltem meg hidegvérrel. Csak élettelen testeket hagytam magam után. Nem gondolkoztam, a vér elöntötte az elmém feletti irányítást. Elvesztettem önmagamat. Csak a vérre vágytam. Évszázadok óta nem ittam embervért, és újra belekóstolni óriási hiba volt. Feltámadt a ripper énem. Nem tudtam többet megállást tanúsítani. Nem voltam képes uralni többé önmagamat. Már Damon sem érdekelt. Nem szeret viszont? Mi van abban? Csak a vér számít!

Ezt kántáltam miközben elharaptam újabb és újabb torkot. Senki nem találhatott meg. Vagy legalábbis azt hittem. Mikor Cassy felbukkant az erdőben, majdnem rátámadtam. Hosszú percek kellettek hozzá, hogy ráismerjek. A szemei könnyesek voltak és megsebzetten nézett rám.

Összezavarodtam. Mormolni kezdett valamilyen varázsigét, mire tisztulni kezdett a tudatom. Mikor ráébredtem, hogy mi történt és mit tettem… zokogva rogytam a földre. Több tucat embernek én voltam a kétlábon járó végzet.

- El tudod velem felejtetni a dolgokat? – kérdeztem halkan, könyörögve. – Nem akarok emlékezni erre. Nem akarok emlékezni ezekre az emberekre, a vérszomjamra és nem akarok emlékezni Damon Salvatore-ra. Stefant ne töröld. Az túl furcsa lenne Lexi előtt. Damon pedig legyen csak Stefan ismeretlen bátyja. Meg tudod tenni ezt nekem?

Cassy szomorúan sóhajtott, aztán bólintott.

Ahogy az emlék egyre határozottabban jelent meg a szemeim előtt, úgy éreztem meg a testemben lángoló egyre növekvő fájdalmat. Damon arca eltávolodott tőlem.

- Charee? – kérdezte döbbent aggodalommal. Vadul szedtem a levegőt. A világ forogni kezdett körülöttem és fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Először az ujjamban és a lábamban éreztem meg az égető kínt, aztán szépen lassan a fájdalom egyre beljebb kúszott. A hangok kívül maradtak. Valaki felkapott és bevitt a házba. De mikor az égő érzés a fejembe szállt, már csak a saját ordításomat hallottam. Biztos voltam benne, hogy eljött értem a halál. Utoljára akkor éreztem hasonló fájdalmat, amikor tényleg meghaltam. Még emberként. Bár nem is sejtették, hogy vámpírvér dolgozott a szervezetemben.

Felrémlettek előttem az életem utolsó pillanatai. A szüleim arca, ahogy rezzenéstelenül kántálják a halálos ítéletemet. A könnycsepp édesanyám szemében, amiért fel kellett áldoznia engem. De mit sem számított, mert így is megtette. Állítólag ez volt az egyetlen járható út, hogy engem áldozzanak fel. Az én véremmel akarták megállítani a szörnyeteget. Elsőként az én erőmet kötötték meg, ami iszonyatosan fájdalmas volt. Mintha keresztre feszítenének vagy élve elégetnének.

Most is pont ugyanazt éreztem. Vér serkent a testemből. Vágások jelentek meg a mellkasomon és az orromból folyni kezdett a vér.

- Ölj meg – sikoltottam kétségbeesetten, de fogalmam sem volt, hogy meghallja-e a hangomat valaki. Csak a véget nem érő fájdalmat éreztem, ami elkezdte szétfeszíteni a bensőmet. Éreztem, ahogy a bőröm repedezni kezd, majd újra kisimul. Majd újra és újra elölről.

Aztán egyszer csak mintha elvágták volna. Szaporán szedtem a levegőt és bénultam feküdtem. Nem bírtam megmozdulni.

- Charee? Hallasz engem? – hallottam egy fojtott férfihangot. Kinyitottam a szemem és Damon izzadt arcába néztem. Mit keres ő még itt? Mellette pedig Cassy zokogott és egyenesen a nyakamba vetette magát.

- Mi… - nyögtem rekedten. A hangom reszelős volt. Cassy könnyes szemmel nézett rám, és mintha Damon is sápadtabb lett volna.

- Ki akart törni az erőd és majdnem megölt.

- Kitört? – kérdeztem döbbenten.

Megrázta a fejét.

- Nem. Nem engedhettem, hogy megöljön.

- Köszönöm – suttogtam és behunytam a szemem. Még mindig iszonyatosan gyengének éreztem magam.

- Elmagyarázná valaki, hogy mi a fészkes fene volt ez? – csattant fel Damon. Nem vettem a fáradtságot, hogy elküldjem melegebb éghajlatra. Önmagamat is meglepve beszélni kezdtem.

- 1200-ban születtem egy boszorkány család legidősebb gyermekeként.

- Boszorkány?

- Később azonban felbukkant egy ismeretlen vámpír, aki veszélyesebb volt, mindenkinél. A családom jól ismerte a vámpírokat, vadászott rájuk. De az idegen nem olyan volt, mint a fajtája. Ő részben vérfarkas volt, egy hibrid. A boszorkány klánok ekkor összefogtak és döntésre jutottak. Meg kellett kötni az idegen vérfarkas énjét az egyensúly érdekében, mert különben lemészárolt volna minket. Engem használtak fel hozzá, de csak emberáldozat lehetett. Ezért lekötötték az erőmet, ami úgy néz ki, hogy az imént ki akart törni. Csak Cassy keresztbe tett nekik egy kicsit. Amikor megtudták, hogy vámpír lettem, őt okolták és arra átkozták, hogy örökre egy vámpír mellett kelljen élnie. Ez a boszorkányoknak hatalmas büntetés

- De hát… akkor ő a rokonod?

Elmosolyodtam és Cassandrára néztem.

- Cassy a testvérem. Pontosabban Cassandra Petrova, a húgom. De azt hiszem, hogy már éppen eleget tudsz…