9. fejezet: A játék már elkezdődött

Puha ágyban ébredtem, és valahogy furcsán lüktetett a halántékom. Kinyitottam a szemem, és egyből tudtam, hogy baj van. Cassy az ágyam mellett ült és zaklatottan nézett rám.

- Hogy vagy? – kérdezte halkan. Nem értettem először, hogy miért kérdezi. Már éppen válaszoltam volna, hogy természetesen jól, amikor a éles szúrást éreztem a fejemben és képek kezdtek megjelenni a szemem előtt. Emlékek. Damon és én. Döbbenten pislogtam és a fejemhez kaptam, hátha vissza lehet vonni ezt valahogy. Nem akartam látni. Már értettem, hogy miért kellett ezt elfelednem. Mert ami Las Vegas reggelén történt megváltoztatott. Nem tudtam elszakadni attól, ami akkor várt, amikor felébredtem.

„Kábán ébredtem, Damon még aludt. A kezei már nem öleltek át, a fejem pedig már nem pihent a mellkasán. Ürességet éreztem, aztán amikor a kezemre siklott a tekintetem. Döbbenten nyílott a szám, de hangot nem adtam ki. Felfogtam, hogy mi történt. Feleség lettem. Hozzámentem valakihez, akihez csak testi kapcsolat fűzött. Valakihez, akit csak néhány hónapja ismertem. És akit… nos… megszerettem. Több száz év kellett ahhoz, hogy a lelkem elfelejtse az engem ért sérelmeket és újra szeretni tudjak. Mégis megijedtem. A szerelem és én… nem illettünk össze. Szerettem a függetlenséget, szeretem a kötetlen életet. Nem bíztam a legtöbb személyben, csak Cassy és Lexi volt ezalól kivétel. Nem bíztam senkiben. És mégis most itt aludt mellettem egy férfi, akinek észrevétlenül odaadtam a szívem.

Pánikba estem. Nem szerethettem. Nem lehettem a felesége. Nem, ez nem történhetett meg velem. Zilálva kezdtem összegyűjteni a cuccaimat. De amikor a bőrkabátomhoz nyúltam, észrevettem valamit Damon utazótáskájából kikandikálva. Nem szabadott volna kíváncsiskodnom, de nem tagadhattam meg önmagamat. Túl kíváncsi voltam. Halkan, hogy Damon még véletlenül se ébredjen fel, közelebb léptem, és óvatosan kiemeltem a különös tárgyat. Egy fénykép volt.

Egy könnycsepp gördült le a szememből. Damon volt a képen egy másik nővel, akire egyből ráismertem. Hogyne ismertem volna rá, amikor a nő a szakasztott másom volt? Az a nő, akit hihetetlen módon gyűlöltem hosszú életem során. Katherine Pierce keze Damon mellkasán pihent. Egyikük sem mosolygott, de Damon arcát már sikerült megfejtenem annyira, hogy tudjam: szerette őt. A kezem megremegett. Abban a pillanatban tudtam, hogy nekünk kettőnknek nincs jövőnk. Ha el is fogadnám, hogy nem szeret, akkor sem. Ez persze nem történne meg, de soha nem lehetnék vele őszinte. Mert mindig Katherine-t látná bennem. Vajon, mikor készülhetett ez a kép? Dátum nem szerepelt rajta. Csak mikor visszatettem a képet, rémlett fel egy kósza emlék az éjszakából. Amikor Damon ezt suttogta félálomban: Szeretlek Katherine.

Nem gondolkoztam tovább. Csak egyszerűen fogtam a cuccaimat és kiugrottam az ablakon. Elvesztettem önmagamat. Rohantam, és amikor szembe jött az első arra tévedő ember, mint egy őrült, úgy téptem fel a torkát. A vér pedig azonnal betöltötte minden érzékszervem és én elvesztettem az eszemet.”

Megrázkódtam az emlék hatására és az arcom azonnal elkomorult. Már tudtam, hogy mit látott Elenában, és miért esett nekem, annak ellenére, hogy meg akartam ölni. Mert neki még mindig Katherine kellett.

- Persze – feleltem a hosszú néma csend után. – Csak… emlékszem.

- Mi? De hát… az nem lehet – kiáltott fel Cassy. – Nem oldottam fel…

- A gyűrű miatt azt hiszem, minden eszembe jutott.

- Nem kellett volna idejönnünk, nem szabadott volna, hogy…

- Nincs semmi baj, Cassy – mosolyodtam el. – Katherine Pierce a városban van. Nem igaz? Hol is lehetnék jobb helyen? – húztam gonosz mosolyra az arcomat. Nem engedem, hogy még egyszer nevessen rajtam. – Hidd el, ezúttal majd az arcára fagy a vigyor.

- Remélem, igazad van – mosolygott rám gondterhelten. – A gyűrűvel mi legyen?

- Elteszem. Ne aggódj, ez csak egy emlék. Egy emlék, hogy férjes asszony vagyok – húztam el a számat. – Bár ha rajtam múlna, inkább özvegy lennék.

Cassy felnevetett, majd elfehéredett, amikor csengettek. Elena volt az, megint. Figyelmeztetően néztem a barátnőmre, aki nem túl boldogan, de bólintott. Nem rendez a jelenetet.

Én pedig megigazítottam a ruhámat, kisimítottam egy tincset a hajamból és ajtót nyitottam. Elena kissé bátortalanul hebegett el egy sziát.

- Én csak… bocsánatot akarok kérni. Nem akartam ok nélkül megvádolni. Hiszen nem te vagy az első vámpír a baráti körömben, nem kellett volna kiakadnom.

- Bocsánatkérés elfogadva. És bocs Cassy miatt. Nem túl barátságos természet.

- Igaza volt.

- Inkább mesélj nekem Katherine-ről – tártam nagyobbra az ajtót és intettem a kezemmel, hogy jöjjön be.

- Miért? – kérdezte furcsán.

- Mert meg fogom ölni – vontam meg a vállam, mire elkerekedtek a szemei.

- Katherine-t lehetetlen megölni, még Stefan és Damon sem tudta meg tenni.

Keserűen felnevettem.

- Ne haragudj, Elena, hogy ezt mondom. De nem hiszem, hogy teljes mértékben komolyan meg akarnák őt ölni. Mi közük van hozzá?

- Ő változtatta át őket. Mikor még emberek voltak, az apjuk befogadta Katherine-t, aki előadta, hogy egy tűzben elvesztett mindent. Elcsábította mindkettőjüket. Játszott velük, és mindkettőjükkel vért itatott. Majd Katherine eljátszotta a halálát, de nem avatta be őket a tervébe. Damon és Stefan meg akarta őt menteni, de a saját apjuk lelőtte őket.

- Micsoda egy kurva – szitkozódtam. És akkor még képes ezt a nőt szeretni? Akkor már tényleg inkább Elena. – Bár nem lepődöm meg túlságosan. Katherine amióta ismerem ilyen. Csak saját maga érdekli. Senki és semmi más.

- Honnan ismered?

- Régről, de ez magánügy. Bocs. Stefan tudja, hogy itt vagy?

- Azt mondtam, hogy átmegyek Caroline-hoz – felelte, de a következő pillanatban csengettek.

- Ez nem jött be akkor – vigyorogtam és elindultam ajtót nyitni. De nem Stefan vagy Damon állt az ajtóban, hanem egy ismeretlen rövid szőke hajú nő. Rideg tekintettel nézett rám.

- Elnézést, segíthetek? – kérdeztem udvariasságot színlelve.

- Forbes seriff vagyok, velem tudna jönni? – kérdezte, de a tekintetében gyűlölet ült. Aztán vettem észre a kezében tartott puskát.

- Azzal meg mi a fenét akar? – kérdeztem döbbenten, mire lőni kezdett. Egy fagolyó fúródott a hasfalamba, majd a combomba.

- A picsába – nyögtem, majd utolsó erőmmel a nőnek estem. Nem érdekelt, hogy ki ő vagy mit keres itt. Meg akart ölni, és nem tűrtem, hogy bárki is meg akarjon ölni, legalábbis büntetlenül nem. A fájdalom égetett, de erősebb voltam, mint egy átlagos vámpír. A seriff erre kétségkívül nem számított. Azt hitte, hogy egyből összeesem. De még kivertem a kezéből a puskát, és a nyakába akartam harapni. Ki akartam tépni a helyéből. Túl vagy volt a kísértés. De végül inkább csak eltörtem a nyakát. Vérfagyasztó sikoly harsant a levegőbe és a nő a földre zuhant. Hallottam, ahogy Cassy lerohan a lépcsőn, hallottam, ahogy Elena siet felénk. Hallottam Katherine nevetését, és elöntött a bűntudat. Bedőltem Katherine-nek, megint. A seriff nem akart megölni, a dög csak megigézte.

- Mi a franc van itt? – hallottam meg a káoszban Damon hangját. Nem tudom, hogy hogyan került ide. Stefan is itt volt. Elszörnyedve nézte a holttestet és engem. Hátborzongató lehetett a kettősünk.

- Charee? – szólalt meg Damon bizonytalanul, mintha időzített bomba lennék. Aztán észrevette a sérüléseimet. A falnak rogytam.

- Charee – kiáltotta Cassy és mellém lépett. Megpróbált meggyógyítani.

- Meg kell ölnöm… Katerina… meg kell ölnöm – ziláltam kábán. Nem tudtam, hogy ott van-e még, de mintha még mindig hallottam volna a nevetését. De ez már csak hallucináció volt.

- Majd én kiszedem a golyókat, Cassy.

- Menj innen, te rohadék – sziszegte Cassy valahol a fejem felett.

- Stefan, te… gondoskodj a seriffről. Elena, könyörgöm, menj innen, mielőtt összeesel. Cassy menj már odébb. Golyókiszedő specialista vagyok, nyugi. Csak öt darab, nem sok az.

Hallottam a hangjukat, de egyre messzebb voltak. Elbódultan lebegtem. Még a fejemben szólt Damon utolsó mondata. Öt darab? Én csak kettőre emlékeztem. Innom kéne. Minek szedi ki őket? Csak innom kell, és jól leszek. Gondolkodás nélkül kaptam fel a fejem és haraptam Damon nyakába. Csak innom kell…

A játék már elkezdődött – hallottam a fejemben Katherine hangját. És valaki másét is. Egy régen hallott hangét, amitől mindig megremegtem. A félelemtől.

- Lotti – susogta veszedelmesen. Őrült tekintettel nézett rám, mintha akármelyik percben kitéphetné a szívemet. – Szeretlek, Lotti… Miért árultál el?