20. fejezet: Harcolni és feladni

Ajánlott szám: Alexandra Burke: Silence

http://www.youtube.com/watch?v=YeRicw9d6q0&feature=share

Mindenképpen hallgassátok hozzá, úgy az igazi :)

Remélem, írtok véleményt, különleges ez a fejezet :)

Amikor karon ragadott, dühös lettem. Eddig azért könyörögtem, hogy meghallgasson, most meg látni se bírtam. Tudtam, hogy miért. Nem akartam, hogy szánalomból könyörüljön meg rajtam. És ha tudná a történetem, akkor még inkább szánna, vagy inkább pont megvetne. Tudtam, hogy mit jelent a vérfarkas harapás. De próbáltam nem emlékezni arra, hogy milyen volt átélni.

Tudtam, hogy ellenszer is lenne. Vagy legalábbis egykor létezett. És azt is, hogy mi lenne az ára annak, hogy újra megszerezzem. Ha lett is volna időm, akkor sem fizettem volna meg ezt az árat. Túl magas volt, inkább meghalok.

- Jól vagy? – kérdezte borús arccal. Mintha jól lehetnék. Vagy mintha rászorulnék arra, hogy sajnáljon! Haldokoltam. Nem kellett a nyakamra néznem, így is tudtam.

- Soha jobban – feleltem gúnyosan. – Egyedül jobban lennék.

- Tudod mit jelent, nem igaz? Muszáj játszanod a mártírt? Biztosan van ellenszer! Megkeresem…

Keserűen felnevettem.

- Tudom, hogy mi fog velem történni, Damon. Épp ezért, te vagy az utolsó ember, akinek mellettem kéne lennie. Nincs ellenszer.

- Akkor legalább… meghallgathatlak?

- Tessék? – kérdeztem döbbenten. A bőröm idegesítően viszketni kezdett.

- Arra kértél, hogy hallgassalak meg – válaszolta kiismerhetetlen arckifejezéssel. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan cserélődhetnek fel a szerepek.

- Már nem számít- vontam meg a vállam.

- Talán mégis.

- Klaus az én legnagyobb rémálmom. Naiv emberként beleszerettem, mert tetszett, hogy valaki udvarolt. Addig szerettem, amíg rá nem jöttem, hogy milyen is ő valójában.

- Sajnálom, amiért neked estem.

- Nem kell a szánalmad! Csak légy továbbra is önmagad! Öntelt, egoista barom vagy!

- Talán, de lehet, hogy a szelídek öröklik a világot, de jelenleg az öntelteké. Mint amilyen én is vagyok!

- Erre aztán büszke lehetsz – morogtam.

- Megijedtem, amikor Tyler berontott és neked támadt. Ha találkozom vele, kitekerem a nyakát – sóhajtotta és teljesen másnak tűnt. Mintha tényleg rémült lenne. De miért?

- Örülj, hogy nem rád ugrott.

- Én löktelek a földre, az én hibám. Akkor talán nem rád veti magát. Melletted soha nem tudom, hogy mit érzek. Elvesztettem a fejem.

- Azért hagytalak el, mert azt mondtad nekem, hogy „Szeretlek, Katherine”.

Döbbenet suhant át a vonásain. Nem emlékezett rá. Talán már aludt.

- Aztán reggel megtaláltam a közös képeteket és tudtam, hogy mindig őt fogod szeretni. Ráadásul Katherine úgy néz ki, mint én. Nem fedhettem fel a valódi énem, mert mindig őt láttad volna bennem – árultam el. Nem tudom, hogy honnan jött az őszinteségi roham. De úgy éreztem tudnia kell. Halálos méreg dolgozott a szervezetemben, tartoztam neki ennyivel.

- Soha nem ígértem szerelmet – suttogta.

Keserűen bólintottam és visszanyeltem a könnyeimet. Nekem soha senki nem ígérte. Engem soha senki nem szeretett. Csoda hát, hogy mindenkinek bedőltem?

Megint sóhajtottam. Hogyan mondanám el Cassynek? Bele fog rokkanni a halálomba.

- Egy dologra megkérhetlek?

- Mi lenne az?

- Mondd meg Cassynek, hogy sajnálom.

- Cassy tudja, hogy mi történt.

- Mi? – kiáltottam feldúltan. Miért mondta el neki?

- Keresi az ellenszert. Kutat a könyvekben. Berontott miután elrohantál. Miért menekülsz? Már nem kell menekülnöd. Miért akarsz egyedül lenni az utolsó napodon? Cassy szeret téged, ahogy Stefan és Elena is. Itt hagynád őket búcsú nélkül?

- Te is ezt tennéd, Damon. Tudom, hogy megérted. Nem akarok gyenge lenni, és ne hidd, hogy megvárom, amíg kínhalált halok. Keresek egy fakarót és kész.

- Te pedig ne hidd, hogy ezt hagyni fogom – sziszegte és közelebb lépett. Az arcunk egy vonalba került. Ebben a pillanatban annyira vágytam rá! De aztán a tekintete a nyakamra tévedt és megrándultak a vonásai. Undorodott tőlem. Vajon, hogy fogok kinézni néhány óra múlva? Istenem, nem akarom! Inkább meghalok most. Nem akarok szenvedni. Nincs is ennél nagyobb fájdalom.

- Damon, nincs ellenszer. Egyszer volt. Átéltem már ezt.

- Micsoda? Harapott meg már vérfarkas?

- Nem akarok erről beszélni – hajtottam le a fejem, de az állam alá nyúlt és felemelte annyira, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni.

- Egyszer már túlélted, most is túl fogod.

- Klaus vére volt az ellenszer. De csak mert vérfarkas és vámpír is volt egyszerre, és már nem az. Ha itt lenne, se menthetne meg a vére.

- Biztos van más út.

- Nincs – suttogtam és egy könnycsepp hullott a szememből. – Kérdezhetek valamit, Damon? Ha három ugyanolyan nőt szeretsz, kit szeretsz igazán?

Az arca megvonaglott, mintha ő maga sem tudná a választ.

- Felejtsd el, inkább nem vagyok rá kíváncsi – sóhajtottam és hátat fordítva indultam el az erdő mélye felé. Volt ott valahol egy faház. Ott akartam meghúzni magam. Talán egy karót is találok.

- Veled megyek – jelentette ki. Nem értettem. Miért ragaszkodik hozzám? Biztos csak a bűntudat.

- Nem.

- Nem kérdés volt, és engedélyt sem kértem. Kijelentettem – közölte gúnyosan.

- Menj a francba… - morogtam, de egy részem örült, hogy mellettem lesz valaki.

- Majd kérek időpontot. Most pedig gyerünk. Vigyázok rád, nehogy valami őrültséget csinálj. Mindenki más az ellenszert keresi.

- Szóval nem csak Cassy tudja. Fantasztikus.

- Te vagy az egyetlen, aki úgy lett fontos nekem, hogy nem Katherine-t láttam benne. Nem akarom, hogy feladd.

Már majdnem odaértünk, amikor fekete pontok jelentek meg a szemem előtt és megtántorodtam. De mielőtt még aggódhattam volna, Damon erős karjai fonódtak a derekamra. Nem szólt semmit, nem nevetett rajtam, inkább mintha az arca még komorabb lett volna.

Amikor beléptünk az elhagyatott faház ajtaján, odakísért a kis kopott kanapéhoz és megvárta, amíg lefekszem rá. Olyan megalázó volt!

- Nem akarok lefeküdni. Táncolsz velem? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Értetlenül nézett rám, és én akaratlanul is magyarázkodni kezdtem. – Imádok táncolni, az utolsó napomon szívesen táncolnék.

Elmosolyodott, majd színpadiasan meghajolt előttem.

- Felkérhetem egy táncra a hölgyet? – csókolt kezet, mire nevetni kezdtem.

Bólintottam, mire a kezeit a derekamra tette és lágyan ringatni kezdett. Soha nem táncoltam még zene nélkül. Csak ketten voltunk és a csend.

- Nem énekelsz? – kérdezte hirtelen. Döbbenten kaptam fel a fejem. Énekelni? Én? Nem szoktam énekelni.

- Hallottalak egyszer. Szép hangod van, énekelhetnél, hogy ne legyen ilyen csend.

- De csak mert ez az utolsó napom. Nem élem meg, hogy kinevess érte – mentem bele nevetve. Nem találta viccesnek a szavaimat.

Eszembe jutott egy dal, amit úgy szerettem. A csendről szólt.

- Magasba emeltél, majd a mélybe taszítottál. Mikor veled vagyok, sosem tudom, mit érzek. Szívemből szólok, de nem tudom, van-e értelme. Hiszen te sosem azt mondod, amire valójában gondolsz. Mintha üvegszilánkokon sétálnék. Tudni szeretném, de nem merem megkérdezni. Hát mondd, hogy szeretsz, vagy azt, hogy elhagysz. Kérlek, ne a csend beszéljen! Csak mondd, hogy engem akarsz, vagy azt, hogy eldobsz. Kérlek, ne a csend beszéljen!

Damon komoran nézett rám. A fejemet a vállára hajtottam. Szorosan ölelt magához, de nem szólt közbe. Talán ő is érezte, hogy mennyire illik ránk ez a dal. Csak énekeltem tovább és magamba szívtam Damon megnyugtató illatát. Ha lenne még köztünk valami, akkor ez egy romantikus pillanat lenne.

- Talán jobb is, hogy itt vagy. Egy idő után meg fogok őrülni. Damon, ne hagyd, hogy bárkit is bántsak! Kérlek! – könyörögtem.

- Nem fogom engedi. Befejeznéd? Mondtam, hogy vigyázok rád, nem? – csattant fel. Nem szóltam semmit. Egyre furcsábban éreztem magam. Egyre gyengébbnek. Fáradt lettem. De nem tettem szóvá. Nem akarom, hogy aggódjon értem. Még órákon át ringatóztunk a zenére-

- Basszus! – kiáltott fel. – Itt nincs donorvér. Szükséged lesz rá. Azonnal szólok Stefannak – mormogta és a telefonja után nyúlt. De nem vette fel. Damon egyre cifrábban káromkodott.

- El kell mennem donorvérért. Hogy érzed magad? Meg leszel néhány percig?

Bólintottam.

- Ígérd meg! – nézett rám zordan, és magához rántott.

- Mit?

- Hogy nem ártasz magadnak, amíg nem érek vissza!

Hallgattam, nem akartam megígérni. Sokkal egyszerűbb lenne.

- Charee! Ígérd meg! – kiabálta kétségbeesetten. Láttam a szemében, hogy nem akar elmenni. Újra és újra tárcsázta Stefant, aztán a többieket, de senki nem vette fel. Megkaptam a lehetőségem.

- Itt leszek, amikor visszajössz. Ne aggódj! – suttogtam. Megnyugodott. Hiba volt, egy szóval sem mondtam, hogy élve, ő még is így értette. Egyetlen pillanat alatt tűnt el. Nem volt sok időm.

Könnyen találtam egy fadarabot. Egy faházban igazán nem volt nehéz. Éles volt, pont tökéletes.

Egy dolgot sajnáltam. Annyi dolgot nem mondtam el neki. Olyan dolgokat, amiket vele akartam megosztani. Hogy szerettem őt. Igazán szerelemmel. Hogy talán soha nem akartam megölni, talán csak a tökéletes kifogást kerestem, hogy újra láthassam. Hogy mindegy hányszor töri össze a szívem, én mindig szeretni fogom.

Sóhajtottam.

Talán így a jó. Nem kell tudnia. Vagy talán tudja, hiszen a csend is beszél. Többet árul el, mint a sok szó együtt.

Magasba emeltem a rögtönzött karót és a szívembe szúrtam. 

Facebook

Sziasztok!
Regisztráltam Ginewra Write néven a facebook-ra a könnyebb kapcsolattartás végett :) Nos.. a Write vezetéknév csak rögtönzés volt, mert nem engedte a rendszer, hogy csak Ginewra néven legyek fent :D Jelöljetek be bátran, hisz azért csináltam :) Minden információ itt lesz rólam és a történetemről...
Puszi:
Ginewra

19. fejezet: Vigyázz, mit kívánsz!

Sziasztok!
Előbb hoztam a fejezetet, mert holnap rohanós napom lesz. 10 órám lesz szétszórtan napközben, és még tanulnom is kell másnapra. Kissé szét vagyok esve mostanában, de remélem a fejezet tetszeni fog :) 5 vélemény esetén a folytatás szombaton!

/Damon szemszöge/

Az az este belém égett. Ha becsukom a szemem is látom magam előtt Charee karcsú alakját, ahogy ütemre rázza a formás kis fenekét. Láttam a táncunkat, ami épp eléggé volt őrült ahhoz, hogy gondolkozzak rajta. Mostanában egyre inkább a rideg gonosz érzelemmentes vámpír akartam lenni. Menekülni akartam, de valami nem hagyott. Amióta Katherine újra átvert és amióta kénytelen voltam lemondani Elenáról, más színben láttam Charlotte-t. Nem tudom, hogy melyik volt az a perc, amelyben ez az egész elkezdődött.  

„Mert nem tudtam volna olyan férfi mellett lenni, aki nem szeret” – hallottam a fejemben a hangját miközben egy erős pálinkát kortyolgattam a nappaliban. Néhány óra telt el a buli óta, és azóta nem kerestem a társaságát. Volt elég dolgom. Reggel volt, de ma este telihold. Épp elég lesz megfékezni Tylert. Caroline persze majd megint veszélyezteti az életét. Hihetetlenek voltak. Egy vámpír és egy vérfarkas. Szerintem undorító. Soha nem lennék képes ilyesmire.

- Ma este jó lenne, ha nem csinálnál ostobaságot – hallottam az öcsém hangját magam mögül. Képtelen volt megbocsátani nekem, amiért bántottam Elenát. Ráadásul még az érzelmeimmel is tisztában volt. Biztos elviselhetetlen lehetett, de nem annyira, mint nekem. Bár mintha mostanában jobban lennék. Már nem fájt annyira Elena közelsége. Talán végre meggyógyulok. Talán csak le kellett róla mondanom és már el is engedtem. Ilyen egyszerű lenne, vagy van valami más is a háttérben?

Felsóhajtottam. Ölnöm kéne. Ez az egy dolog, ami még visszahozhatja a normális énemet. A francba is… nem akarok olyan lenni, mint Stefan és állandóan búskomoran filozofálgatni.

- Nincs a tervben – feleltem az igazsághoz hűen, bár eljátszottam a gondolattal, hogy igazán keverhetnék valami galibát. Jut eszembe galiba… Katherine megint lapított. Már mióta nem adott életjelet… gyanús.

- Caroline, Bonnie és én vigyázunk Tylerre. Alaric Elenáéknál lesz. Te pedig segítesz Charlotte-éknak.

- Miben?

- Találtak egy naplót, amit az egyik Ős írt. Klaus húga. Át kell nézni, hátha van valami információ, ami fontos lehet.

- Nem tudnak olvasni?

Stefan nem válaszolt, csak a szemét forgatva kiment. Nem lehet mindenki vevő a stílusomra, ez van.

/Charee szemszöge/

Alina naplóját forgattam a kezemben, és olyan bejegyzést kerestem, ami hasznos lehet, vagy aminek van értelme.

„El sem hiszem, végre megtudtam az igazságot. Még mindig remeg a kezem. Egyszerűen lehetetlen, hogy igaz legyen. Elijah avatott be, a többiek valahogy soha nem álltak elég közel hozzám. A szüleink házassága az évek alatt megromlott és mire tizennyolc éves lettem, már szinte szóba sem álltak egymással. Egyre kevesebbet láttam őket. Talán csak az étkezéseknél, de volt, hogy előbb vagy később étkeztek, mint mi. Annyira egyedül éreztem magam. Elijah már huszonhat éves volt, nagyon ritkán járt haza. A testvéreim voltak a legidősebb agglegények a városban. A nővéreim pedig a legöregebb egyedülálló nők. Meg is vetettek érte minket, hiszen már nekem is férjnél kéne lennem és túl lenni egy-két gyereken. Ennek még a gondolatától is irtóztam.

- Alina, el kell mondanom valamit neked, amit talán már régen el kellett volna – nézett rám komolyan és az izgatottság szétterjedt az ereimben. Az egész testemben. Annyira régen vártam a titokra!

- A mi családunk különbözik a többiektől.

- Tudom – bólintottam.

- Nem vagyunk emberek. Vámpírok vagyunk. Az édesanyánk génjei miatt váltunk azzá, már születésünktől kezdve. Ők emberek. Mi vagyunk az Elsők.

- Vámpír? Az mit jelent? – kérdeztem meglepetten. Nem hallottam még soha ezt a szót.

- Erősek vagyunk és örökké élünk. Szükségünk van vérre.

- A vasárnap esti bor… az vér igazából?

Elijah bólintott.

- Szükséged van a vérre, de még nem voltál elég idős arra, hogy be legyél avatva. Ezért nem házasodunk. Ezért félnek tőlünk, mert tudat alatt érzik, hogy valami nem stimmel.

- Niklaus más, mint mi, igaz?

- Ő is vámpír. De ez nem olyan egyszerű. Ő… nem az apánk gyermeke.

- Tessék? – visítottam hisztérikusan. Az nem lehet! Az édesanyánk nem lenne képes ilyesmire.

- Ő egy vérfarkas génnel rendelkező férfi gyermeke. Niklaus hibrid, vámpír és vérfarkas egyszerre…

- Ez lehetséges?

Elijah bólintott.

- Veszélyes vámpírnak lenni, bátyám? Eddig azt hittem, hogy tisztában vagyok véle, hogy ki vagyok. De most… félek. Minden olyan idegen lett.

- Mindig megvédelek majd – ölelt át és kellemesen bizsergetett az érintése.”

- Találtál már valamit? – kérdezte Damon a fejem mellől. Felkaptam a tekintetem és ránéztem. Észre sem vettem, amikor megérkezett. Stefan mondta, hogy átküldi, de elvesztettem az időérzékemet.

- Még semmi érdekeset, megpróbálok időrendben haladni.

- Az úgy nem izgalmas – húzta el a száját.

- Cassy?

- Varázskönyveket búj, vagy csak nem akar egy levegőt szívni velem.

- Értem. Akkor olvassunk, de mikor a keze hozzámért a könyv kihullott a kezeim közül. Káromkodtam, és utána akartam nyúlni, de Damon gúnyos mosollyal az arcán megelőzött. De ahogy lehajolt, megmerevedett.

- Mit keres a naplóban a te neved? – kérdezte döbbenten.

A francba! Nem akarom, hogy tudja! De már késő volt. Hiába ellenkeztem. Nem adta oda, hanem fennhangon olvasni kezdett. A történetem egy része következett Alina szemszögéből Damon hangján. Fantasztikus, nem igaz?

„Miután Niklaus megölte a szüleinket, rettegtem tőle. Éjszakánként rémálmaim voltak, és minden percben vártam azt a pillanatot, amikor mi következünk. Elmehettünk volna, mégis együtt maradtunk. Mind a heten. Niklaus kifejtette, hogy mi történik azzal, aki megkíséreli a szökést. Levadássza, megkínozza és megöli. Féltem. Mindenki félt. Demetrius és Elijah megpróbált hatni rá, ezért a kedvében jártak, de én és a nővéreim féltünk. Clementina viselte a legnehezebben, hiszen neki a nála fiatalabb öccse parancsolt. Ő lett a családfő. Egy gyilkos. Minden éjjel láttam az édesanyám vérben ázott testét és az édesapánk megcsonkított holttestét.

- Megérdemelték a halált. Az édesanyánk áruló volt, az apátok meg egy utolsó rohadék – mondta magyarázatképpen és a szája szegletében elégedett mosoly bujkált.

Most egy új helyre költöztünk. A neve nem számít, nem akarok sokáig itt maradni. Pedig kellemes kis falu volt. Volt egy csodaszép erdő is. Egyszerűen imádtam kilovagolni.

Egy ilyen alkalommal találkoztam először két velem egykorú lánnyal. Boldogan nevettek, barna hajukkal kellemesen játszott a szél. Amikor rám néztek elmosolyodtak. Az egyiküknek mennie kellett, mert az édesanyjuk fontos feladattal várta. De a másik ott maradt. Csodálkoztam, amiért ott maradt. Nem értettem.

- Én Charlotte vagyok, a testvérem, aki elment ő Cassandra. És téged hogy hívnak? – mosolygott rám kedvesen. Gyönyörű lány volt. Lágy vonásait hosszú göndör barna haj keretezte. Barna szemeiben vidámság és kedvesség csillogott.

- A nevem Alina. Nemrég költöztem ide a testvéreimmel.

Részvét jelent meg a szemeiben. Tudta, hogy mit jelent. Tudta, hogy árva vagyok, és talán ez a sajnálat vette rá, hogy barátkozzon velem. Egész nap lovagoltunk és életem legboldogabb napja volt. Olyan volt, mintha végre rám mosolygott volna a szerencse, egy valódi barát képében. Ő volt az első és egyetlen barátom, egészen míg közelebb nem kerültem Cassandrához. Mindketten annyira különböztek tőlem. Bátrak voltak és hihetetlenül jó életük volt. Legalábbis úgy tűnt. Vagy, amíg Niklaus nem tett megint tönkre mindent…

Amikor meglátta Charlotte szépségét és felcsillantak a szemei, már tudtam, hogy baj van. Elegánsan letérdelt elé és kezet csókolt neki.

- Niklaus volnék, a szolgálatára szép hölgy – bókolt. Csak én láttam a szemében a gonoszságot és a tömény gúnyt. Charlotte arcára néztem és a félelmem beigazolódott. A barátnőm kábán mosolygott a bátyámra és az arca a nyári pipacsok színével vetekedett.

- Charlotte vagyok – mondta mosolyogva. A hangja idegen volt. Beleszeretett. A rettenet a szívembe költözött. Nem figyelmeztethettem. A bátyám pillantásából ítélve megölne, ha megtenném.

Két tűz közé kerültem. Hagyjam, hogy tönkretegye a barátnőm életét, vagy áldozzam fel a sajátomat? Tudtam, hogy mit akarok. De gyáva voltam. Annyiszor belekezdtem, hogy elmondjam neki, de a szavak folyton a torkomon ragadtak.

- Nagyon jóképű a bátyád, Alina. Azt hiszem… én… beleszerettem – mondta nekem egy héttel később, és legszívesebben sírva fakadtam volna. Charlotte megpecsételte az életét ezzel a mondattal…”

Damon hangja elhalt. Döbbent sértettséggel meredt rám. A szememből könnyek folytak és én sem találtam a szavakat. Ha akkor Alina figyelmeztet… bár talán a dolgok nem alakultak volna máshogyan.

- El kellett volna mondanod. Hazudtál nekünk. Kinek az oldalán állsz? – üvöltötte hirtelen és ököllel csapott a szekrényembe. A szemei szikráztak. Mit mondhattam volna? Hiszen minden szót értett, ahogy Alina meg is jósolta, tönkretettem az életemet. Azóta menekültem. Minden elől.

- Már nem szeretem, ha ez érdekel.

- És ezt higgyem is el, nem igaz? – sziszegte. – Téged küldött felmérni a terepet? Te viszed el neki Elenát, vagy idetolja a pofáját?! De csakhogy tudd, Stefan és én darabokra szaggatunk, ha megteszed…

- Damon, meghallgatnál? – szedtem össze magam.

- Minek? Hogy megint hazudj? Dögölj meg!

- Hallgass meg, kérlek! – könyörögtem hisztérikusan. Nem akartam, hogy ezt higgye. Gyűlöltem Klaust. Mindennél jobban. Ha gondolatban ölni lehetne, már régen nem élne.

- Hazudj annak, akit érdekel – sziszegte és olyan durván lökte el a karomat, hogy megbotlottam az ágyban és a földre estem.

Aztán minden néhány pillanat alatt történt. Hatalmas üvegcsörömpölés. Felkaptam a fejem és egy vérfarkas vicsorgott egyenesen a képembe. Rám ugrott. Hallottam, ahogy Damon elfeledve korábbi dühét, segíteni próbál. De megoldottam. Tyler volt az. Minden bizonnyal. Nem ölhettem meg. Talán ezért vesztettem, mert én nem bánthattam őt. Nem vehettem el még egy embert Caroline-tól. De a vesztes pillanat akkor következett, amikor eszembe jutott, hogy elvileg hárman vigyáznak Tylerre. Az aggodalom irántuk elvonta a figyelmem és Tyler morogva harapott a nyakamba.

Felordítottam.

Tudtam, hogy végem. Ezt nem élem túl. Tyler aztán eltűnt rólam. Damon arca jelent meg felettem. Iszonyattal nézte a sebemet, pontosan tudta, hogy mit jelent.

- Látod, Damon? – nyögtem. – Azt kérted, hogy dögöljek meg… most tényleg meg fogok… legközelebb vigyázz, hogy mit kívánsz…

- Charee, én… - suttogta, majd végig akart simítani az arcomon, de ellöktem a kezét.

- Nem kell, hogy sajnálj. Nem maradok itt – pattantam fel, majd kiugrottam az ablakomon. Aztán csak rohantam. Valahova meghalni. Nem akartam, hogy valaki így lásson.

El kellett mennem. De azzal nem számoltam, hogy Damon követett.

18. fejezet: Piszkos tánc

A hátam közepére sem kívántam ezt az estét, sokkal inkább menekülnék néhány vérfarkas elől, mint hogy olyanokkal szívjak egy levegőt, akik ki nem állhatnak. Bár mintha Cassy és Bonnie valami különös fegyverszünetet kötött volna egymással. Talán mert mindketten boszorkányok voltak. Én pedig hát nem igazán számítottam annak. Már el is felejtettem, hogy milyen boszorkánynak lenni, talán már nem is tudnék mit kezdeni azzal az erővel. Mégis éreztem a testemben valami különös bizsergést, ami baljósan jelezte, hogy az erőm még mindig ki akar törni.

Sóhajtva pattantam be az egyik autóba, pechemre pont abba, amelyiket Damon vezette.

- Szia, szivi - köszönt vigyorogva. Inkább figyelmen kívül hagytam, és arrébb csúsztam, hogy Cassy is beférjen, majd rámosolyogtam Elenára és Dessyre. Meglepő módon Elena ült az anyós ülésen. De vajon miért is nem lepődtem meg?

- Mehetünk, hölgyeim? – kérdezte elégedetten, mintha ő lenne a mindenható csak azért, mert nőket fuvarozhat.

A szememet forgattam. Egyáltalán Elena miért nem Stefannal ment? Neki vele kéne lennie! Nem Damon mellett.

Felsóhajtottam. Elegem volt már magamból is. Nem értettem azokat a gondolatokat a fejemben, amik akkor támadtak, amikor Damon feltűnt. Olyankor elvesztettem minden határozottságom. Én eddig egy kemény nőnek tartottam magam, de mostanában mintha csak egy törékeny virágszál volnék. Nem tetszett ez a szerepkör, ma éjjel be kell bizonyítanom, hogy igenis erős vagyok. Nyolcszáz éves vagyok a fenébe is!

- Feljebb kapcsoljam a fűtést? Még a végén megfagytok a két Miss Davis tekintetétől – kérdezte Damon Elenától és Destinytől. Ők csak udvariasan mosolyogtak, nem szóltak semmit Damon tapló modorára. Mi sem. Cassy csak megforgatta a szemeit, de csendben maradt. Aztán rám nézett és egymásra mosolyogtunk. Neki sem volt kedve ehhez az egészhez, és végre valamiben teljesen és tökéletesen egyetértettünk. Hogy kivel is volt bajom tulajdonképpen? Nem tudom. Mindenkinek szüksége volt a szövetségre. Elegem volt abból, hogy Klaus elől menekülök. Rettegtem tőle, de szabadságra vágytam. A halál sem volt olyan szörnyű lehetőség, mint korábban. Bajom lett volna a többiekkel? Talán csak Caroline az, aki zavart. De nem is ő, hanem amire emlékeztetett. A gyengeségemre. Damon zavart volna? Könnyen lehet! De most nem rá voltam konkrétan dühös, hanem inkább megint csak magamra. Hogy még mindig hatással volt rám, ennyi év elteltével.

Már messziről láttam a night club fényeit. Az egyik szomszéd város legnépszerűbb szórakozóhelye volt, és már az üdvözlő táblától hallottam az ütemre tomboló vad zenét.

- Nos, drágáim, végállomás! – közölte Damon a megszokott stílusában. Kiszálltam a kocsiból, közben pedig fél füllel hallottam, ahogy Elena felnyög a bejárat előtt kacskaringózó sor láttán. Én csak elmosolyodtam, karon ragadtam őt és Destinyt, majd húzni kezdtem őket a sor elejére. A többiekre ügyet sem vetettem, hisz ők megoldják, ahogy tudják, de ők ketten emberek voltak. Nem voltak különleges eszközeik, ráadásul fitogtatni akartam az erőmet is a többiek előtt. Persze, Dessy miatt óvatosnak kellett lennem.

A csípőmet rázva libbentem a két biztonsági őr elé és megeresztettem a legcsábosabb mosolyomat. Mini ruhám szorosan simult vékony formás alakomra, a magassarkúm pedig még jobban kiemelte a lábaimat. A biztonsági őr nyelt egyet, amikor mosolyogva megálltam előttük.

- Hölgyem, kérhetném, hogy a sor végére… - kezdett bele a másik bizonytalanul, de mikor megrebegtettem a szempilláimat elnémult.

- Nagyon boldog lennék, ha engem és a barátnőimet soron kívül ingyen beengednétek – sugalltam felé halkan, és észrevétlenül megigéztem.

- Természetesen. Gyertek! – intett felénk kábán a magasabb és utat nyitott. A tömeg szinte őrjöngött felháborodásában, és mintha Damon elismerő füttyét hallottam volna. Hát igen, neki ez nem fog ilyen könnyen menni. De biztos voltam benne, hogy Caroline, Bonnie és Cassy hamarosan követni fognak.

Tyler vajon miért nem jött? Na mindegy. Ez maximum Caroline problémája lehet. Elégedetten tipegtem be, egyenesen a tomboló tánctér közepébe. Már jócskán éjfél után járt az idő és már elég rendesen megtelt a hely. Örültem neki. Kellemetlen volt, amikor csak néhány ember üldögélt a kanapékon és senki nem mert táncolni. Mondjuk én akkor sem szoktam zavartatni magam.

- Igyunk – vigyorgott rám Damon. – Meghívlak egy körre.

- Rendben – mosolyogtam rá, mire meghökkent. Nem erre a reakcióra számított tőlem. De hát lehet az ingyen alkoholra nemet mondani? – Egy tequilát kérek.

- Azt hittem, hogy whiskey-párti vagy – jegyezte meg, miközben leadta a rendelést.

Megvontam a vállam.

- Néha jobb újítani – mondtam végül. – Valld csak be, hogy ez az este a te ötleted volt.

Szemmel láthatólag meglepődött. Nem is számítottam másra. Hiszen miért is ismerné be csakúgy? Amúgy is csak megérzés volt.

- Bevallom – felelte, majd felém nyújtotta a két apró feles poharat. – Ez a legjobb alkalom egy újrakezdésre.

- Újrakezdés? – kérdeztem értetlenül. Mostanában lehetetlenség kiigazodni Damonon. Egyik pillanatban Elenára nézett vágyakozva, a másik pillanatban meg mintha engem fixírozna hasonlóképpen. Talán csak képzelődöm, de mintha Elena és közte megváltozott volna a viszony… talán a múltkori baleset miatt. De talán több is van e mögött. Sokkal több. De hogy mi ketten és az újrakezdés? Csaknem képzeli, hogy én meg ő? Megint?

- Nézd… el kell ismerned, hogy elég nehéz szövetséget kötnünk így.

- Hogyan?

- Először hetekig, hónapokig egyik ágyból a másikba másztunk, aztán részegen összeházasodtunk, majd te leléptél minden szó nélkül. Mikor újra találkoztunk te megpróbáltál megölni, haragomban én is az életedre törtem, aztán megint szexeltünk. Most pedig egy sehova nem vezető kapcsolat van közöttünk. Hogyan ölhetnénk meg bárkit is, ha legszívesebben megfojtanánk egymást? Egyszer béke, egyszer háború. Az lenne a legegyszerűbb, ha jóban lennénk.

- Mit értesz te ezalatt? – kérdeztem gyanakodva, és rendeltem még egy kört. Erre innom kellett. A szemem sarkából láttam, hogy a többiek között is érdekes a hangulat. Olyanok voltunk, mint egy csoport óvodás. Bonnie és Caroline a tánctér szélen táncoltak, bár Bonnie nem tűnt túl lelkesnek. Talán csak a barátnőjét akarta jobb kedvre deríteni. Dessy éppen Cassy-t próbálta táncolásra bírni, míg Elena Stefannel beszélgetett meghitten.

Visszafordultam Damonhoz, érdekelt a válasza. Hirtelen izgatott lettem. Vajon, mit fog mondani?

- A barátságot még nem próbáltuk ki. Amint már említettem voltunk szeretők, ellenségek, ismeretlenek, házasok, de barátok még sosem.

Meghökkenten néztem az arcába. Ez tényleg Damon lenne? Ezzel a komolynak szánt szöveggel? Nem láttam az arcán a szokásos megvető gúnyt. Már szinte vártam a kandi kamerát, hogy kiderüljön, hogy mi folyik itt. Damon és a barátság? Voltak egyáltalán barátai? Talán Rick. De más valaki, főleg olyan női barát, akivel már szinte mindent csinált. Előre halott ez a dolog. De nem volt túl sok választásom, ha jót akartam, bele kellett egyeznem.

- Barátok – sóhajtottam beleegyezésképp. – De erre innom kell még egyet.

- Utána táncolunk? – intett a tánctér felé. – Még mindig olyan botlábad van? – vigyorgott rám szemtelenül.

- Mi? Nincs is botlábam – háborodtam fel, és gyorsan kihúztam még egy tequilát. Mikor érzem meg végre? Itt lenne az ideje.

- Bizonyítsd be! – válaszolt, mire sértetten magam után húztam. Nem dőltem be neki természetesen, de táncolni akartam. Damon pedig fantasztikus táncos volt, még annak idején is. Amikor vele táncoltam valahogy a külvilág teljesen megszűnt. Felelőtlen dolog volt ebbe belemennem, de túlságosan élénken élt bennem az élmény. Ennyi év után is. Át akartam érezni, újra és ugyanúgy.

Damon egyenesen a színpad közepére vezetett. Néhányan felkiáltottak, hogy miért tolakodunk, de mi nem foglalkoztunk velük. Aztán a zene beleivódott a testembe, végigfolyt az ereimben és feltöltötte a testemet. Önálló életre keltem. Kecsesen ringatóztam a lágy ütemekre, és éreztem, ahogy Damon gyengéden átkarolja a derekamat.

Elkövettem a hibát és szemébe néztem. Szinte elvesztem a mélykék óceán tiszta hullámzó vizében. A zene gyorsabbra váltunk és mi egyszerre mozdultunk. Gyors, ütemes tánclépésekre váltottunk, majd olyan gyorsan pörgetett meg, hogy ha ember lennék, elvesztettem volna az egyensúlyomat.

Mikor megálltam, a karjaiba zárt, majd mintha egy súlytalan apró tollpihe lennék a magasba emelt és úgy forgatott meg. Szinte repültem. A hajamat meglibbentette a lendület és teljesen elvesztem a pillanatban. Kitártam a karjaimat és úgy forogtam, hogy Damon csak a derekamat tartotta. Aztán vége lett. Óvatosan leengedett, de az arcunk végig egy vonalban maradt. Olyan közel voltunk, hogy talán csak egy hajszálat lehetett volna elhúzni az ajkaink között.

Mikor letett, a vállamat rázva kezdtem hátrálni. Észre sem vettem, hogy a tömeg szétnyílt és mindenki minket figyelt tátott szájjal. Damon, mintha madzagon húztam volna jött utánam. Csábosan ellöktem magamtól, majd néhány tánclépéssel előtte termettem. Ismét lágyabb dallamok következtek, amit kissé furcsálltam egy ilyen helyen, de keringőzni kezdtünk. A keringő nagyon régi tánc volt, de mi régen csak ezt táncoltuk. Imádtam minden egyes percét, és most újra éreztem az utánozhatatlan varázsát. Közelebb állt hozzám, mint a modern tánc, érthető okokból. A keringő a mi táncunk volt. Nem tudom, hogy meddig forogtunk körbe és körbe, amíg vissza nem tértek a mai dübörgő dallamok.

Legnagyobb meglepetésemre Damon különös arckifejezéssel simított végig a testemen. Mintha most érintene először. Óvatosan, lágyan, felfedezve az idegen érzéseket.

- Jobban szerettem Katherine-t, mint bárki mást a földön. Az is igaz, hogy van valami, amit Elena iránt érzek, de van még valami különös vonzalom, ami mindig hozzád köt majd. Ha nem mentél volna el, minden máshogy lenne. Talán elfelejtettem volna azt a ribancot és talán Elenába sem szeretek bele. Miért hagytál el, Charee? Nem akartalak feleségül venni, néhány perc alatt érvényteleníteni lehetett volna, ha ez volt a baj. De mikor felébredtem te nem voltál sehol. Egy ideig vártalak, aztán ott hagytam Vegast és az emlékedet. Miért mentél el? – suttogta halkan, bennem pedig megrekedt az összes levegőm.

- Mert nem tudtam volna olyan férfi mellett lenni, aki nem szeret – válaszoltam őszintén. De nem tettem hozzá, hogy miért. Még egyszer nem tudtam volna kibírni. Damonnal más lett volna, de túlságosan belém égtek a gyötrelmes emlékek…

Nem szólt semmit, én pedig amilyen gyorsan csak lehet hátat fordítottam és táncolni kezdtem a többiekkel. Tombolni akartam, és még néhány kör után tomboltam is. Damon nem zavart meg többet. Az éjszaka vége egy igazi csajos tombolás volt. Próbáltam elfelejteni a szavait, de mérgezett tüskeként fúródtak belém. Az egész az én hibám lett volna?

Előzetes: 18. fejezet

- Újrakezdés? – kérdeztem értetlenül. Mostanában lehetetlenség kiigazodni Damonon. Egyik pillanatban Elenára nézett vágyakozva, a másik pillanatban meg mintha engem fixírozna hasonlóképpen. Talán csak képzelődöm, de mintha Elena és közte megváltozott volna a viszony… talán a múltkori baleset miatt. De talán több is van e mögött. Sokkal több. De hogy mi ketten és az újrakezdés? Csaknem képzeli, hogy én meg ő? Megint?

- Nézd… el kell ismerned, hogy elég nehéz szövetséget kötnünk így.

- Hogyan?

- Először hetekig, hónapokig egyik ágyból a másikba másztunk, aztán részegen összeházasodtunk, majd te leléptél minden szó nélkül. Mikor újra találkoztunk te megpróbáltál megölni, haragomban én is az életedre törtem, aztán megint szexeltünk. Most pedig egy sehova nem vezető kapcsolat van közöttünk. Hogyan ölhetnénk meg bárkit is, ha legszívesebben megfojtanánk egymást? Egyszer béke, egyszer háború. Az lenne a legegyszerűbb, ha jóban lennénk.

- Mit értesz te ezalatt? – kérdeztem gyanakodva, és rendeltem még egy kört. Erre innom kellett. A szemem sarkából láttam, hogy a többiek között is érdekes a hangulat. Olyanok voltunk, mint egy csoport óvodás. Bonnie és Caroline a tánctér szélen táncoltak, bár Bonnie nem tűnt túl lelkesnek. Talán csak a barátnőjét akarta jobb kedvre deríteni. Dessy éppen Cassy-t próbálta táncolásra bírni, míg Elena Stefannel beszélgetett meghitten.

Visszafordultam Damonhoz, érdekelt a válasza. Hirtelen izgatott lettem. Vajon, mit fog mondani?

- A barátságot még nem próbáltuk ki. Amint már említettem voltunk szeretők, ellenségek, ismeretlenek, házasok, de barátok még sosem.

Meghökkenten néztem az arcába. Ez tényleg Damon lenne? 

17. fejezet: Szövetség

A hétköznapok csendes egyhangúsággal teltek. Míg a legtöbben még az iskolában koptatták a padokat, mint például az egyetlen két barátom Stefan és Elena, én és Cassy dolgoztunk. Rengetegszer jártak a fejemben Alina sorai. Azóta nem olvastam tovább. Túlságosan megrendített Klaus kegyetlensége. Az Ősöket most először egy teljesen más perspektívából láttam.

Napról napra éreztem a gyomromban valami különös idegességet. Tudtam, hogy közeledik a nap, amikor újra találkozom vele. Nem tudom miért, de nem akartam többé menekülni előle. Eddig féltem a haláltól, hittem, hogy nincs is annál rosszabb. De most ez is teljesen más megvilágításba került. Már nem ért annyit. Hiszen annyi mindent átéltem.

Ez most nem arra hasonlított, amikor meg akartam halni. Ez most valami egészen más volt. Egyszerűen csak nem számított.

Egyre közeledett az első telihold, amióta a városban vagyok, a vacsora Gilbertéknél és nemrégiben hallottam a Grillben, hogy valami bált is rendeznek hamarosan. Megkérdeztem erről Dessy-t, gyakran beszélgettünk mostanában. Ő nemrég költözött ide, de gyorsan felvilágosított.

- Mystic Fallsban mindig van valamilyen rendezvény. Általában bál. Most megint álarcos bált szerveznek, mert a múltkori állítólag nem sikerült túl jól.

- Mi történt?

- Egy lány meghalt, rosszul esett. Egy másik pedig eltűnt, azóta sem került elő a teste. Azt is hallottam, hogy Elenával és Stefannal látták együtt utoljára.

Hoppá. Csaknem valami vámpíros dolog? Könnyen lehet.

- És mikor lesz a bál?

- Egy héttel a vacsora után. Nagyon örülök, hogy én is elmehetek. Kár, hogy a bátyám nem ér rá, nagyon szívesen bemutattam volna.

- Szívesen megismertem volna – mosolyogtam udvariasan. Akkor még van idő a bálig. És van egy hét a vacsoráig is. El kéne mennem vásárolni valamikor. Mégsem mehetek valami régi rongyba. Új ruhák kellenek! Mondjuk valami fekete vagy valami vörös… hmm… nem is tudom.

- Helló, drágám – búgta egy gúnyos öntelt hang. Anélkül hogy ránéztem volna megforgattam a szememet.

- Viszlát, Damon – köszöntöttem bájosan. Felnevetett. Én pedig felé fordultam. Kifejezetten szexi volt a bőrkabátjában.

- Délután gyere át hozzánk – szólalt meg, ezúttal egy kicsit komolyabban. – Hozd a testvéredet is.

- Miért is?

- Holnap este telihold. Muszáj valamiféle fegyverszünetet kötnünk. Tyler is ott lesz, ez az első átváltozása és állítása szerint nem akar senkit sem bántani. De fő az óvatosság. Rossz előérzetem van.

- Nekem is – sóhajtottam gondterhelten. – Ott leszünk.

- Helyes – kacsintott rám, majd olyan gyorsan elment, mint ahogy felbukkant. Soha nem tudtam kiigazodni ezen a férfin, az utóbbi időben pedig végképp nem. Reméltem, hogy már nem olyan viharos a viszonya Stefanékkal. Nem láttam őket együtt mostanában. Elena pedig határozottan kerülte a témát és kissé zavarodottnak tűnt, ha felmerült a Damon-téma.

- Ma délután Salvatore panzió – súgtam a testvéremnek két rendelés között. Felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Folytatta a munkáját.

Kissé feszengve fékeztem le az oroszlán barlangjának bejárata előtt. A testvérem sem tűnt sokkal lelkesebbnek. Vámpírtempóban kiszálltam és azonnal az ajtóhoz léptem. Nem voltunk épp kedves vendégek, mivel nem vártuk meg az ajtónyitást. Cassy egyetlen mozdulattal szélesre tárta a bejárati ajtót és beléptünk. Damon felhúzott szemöldökkel nézett rám.

Mi van?

- Nem hívtalak be – jegyezte meg gyanakodva.

Megvontam a vállam.

- Nincs rá szükségem – feleltem hanyagul. Intett, hogy merre van a nappali. Már mindenki itt volt, és amikor megláttak, minden szem ránk szegeződött.

- Sziasztok! – köszönt Elena barátságosan és megölelt. Stefan szintúgy. Damon erre mintha horkantott volna egyet, de nem érdekelt. Kit érdekel az ő véleménye?

Mindenki elmormogott valami üdvözlésfélét még mi is. Volt más választásunk? Kissé furcsa volt egy légtérben lenni mind a négy faj képviselőjével. Tyler például Caroline kezét fogta. Érdekes, máris összejöttek? Elena Stefan és Bonnie között foglalt helyet, nekem csak a két Salvatore között maradt hely, Cassy pedig állva maradt inkább. Még mindig gyűlölte Damont.

Stefan felállt és megköszörülte a torkát. Most vettem csak észre még egy embert a sarokban, ismerősnek tűnt. Aztán rájöttem, hogy honnan. Láttam őt egy képen, méghozzá egy Isobel nevű vámpírnál. Összevontam a szemöldököm. Mi köze ennek az embernek Isobelhez?

- Egy pillanat – vágtam közbe és az emberre szegeztem a tekintetem. – Te vagy Alaric, igaz?

Megdöbbenés suhant át jóvágású arcán, aztán bólintott.

- Ismersz egy Isobel nevű vámpírt? – kérdeztem gondolkodás nélkül, de amikor mindenki egy emberként fordult felém és Alaric arcán fájdalom suhant át, egyből megbántam a kérdésem.

- Te honnan ismered? – szólalt meg Damon. Nem tőle kérdeztem!

- Találkoztam vele… valamiféle leszármazottam vagy ilyesmi.

- Ő az anyám – szólalt meg Elena halkan, mire felkiáltottam.

- Komolyan?

Bólintott.

- Damon változtatta át, mivel Isobel vámpír akart lenni mindenáron. Emberként kutatásokat végzett és szinte mindent kiderített a vámpírokról – mondta Alaric csendesen.

- Volt nála egy fénykép… rólad – szólaltam meg. Talán ezt sem kellett volna.

- A feleségem volt – magyarázta suttogva. Hoppá, ebbe aztán rendesen beletenyereltem.

- Nos… Stefan hol is tartottál? – mentettem a menthetőt egy ügyes témaeltereléssel.

- Hallottatok már a holdkőről? – nézett rám és a testvéremre.

Elsápadva bólintottam.

- Meg kell tudnunk, hogy miért akarta megszerezni Katherine.

- Nála van? – kérdeztem ijedten.

- Igen.

- A holdkő az átok megtöréséhez szükséges. Katherine bizonyára át akarja adni Klausnak a szabadságáért cserébe.

- Ezt hogy érted?

- Katherine közel ötszáz éve menekül Klaus elől. Ember volt, amikor megismerte őt, és Klaus nem sokkal előtte jött rá, hogy hogyan lehet megtörni az átkot. Fel akarta áldozni őt, mert ő volt az első hasonmásom. A testvére Elijah meg akarta akadályozni, mert szerintem szerelmes volt Katherine-be, de Katherine semmit sem bízott a véletlenre. Volt egy Trevor nevű vámpír, aki segített neki megszökni. Természetesen ő is fülig beleszeretett. Katherine Trevor nővérénék Rose-nál talált menedéket, de Rose fel akarta őt adni, ezért vámpírvérrel a szervezetében felakasztotta magát.

- Stílusos – jegyezte meg Damon.

- Azóta üldözi őt Klaus bosszúja. Valószínűleg most be van tojva és minden szálat megmozgat, hogy megszabaduljon előle.

- Katherine és a félelem… tetszik…

- Damon… - szólt rá Stefan feszülten.

- Tehát ha nem létezik a Nap és a Hold átka, akkor én kénytelen leszek minden hónapban átváltozni? – kérdezte Tyler feszülten.

- Attól tartok…

- Én nem adnék egy gyilkos szavára – nézett rám Caroline dühösen.

- Biztos vagyok benne, hogy te is öltél már embert. Az anyád rám támadt. Önvédelem volt és nem fogok még egyszer bocsánatot kérni érte. Ha valakit hibáztatni akarsz, akkor ott van Katherine.

- Cicaharc… kerítsek egy kis iszapot? – kérdezte Damon vigyorogva, mire fejbe vágtam egy párnával.

Elena és Bonnie felnevetett.

- Arról akartam beszélni, hogy szövetséget kell kötnünk. Nem tudjuk, hogy mit akar még Katherine, vagy hogy mennyire veszélyes ez a Klaus, de ha egymás ellen harcolunk, akkor nincs esélyünk.

- Nem fogok barátkozni az anyám gyilkosával!

- Caroline, nyugalom. Elenával arra a döntésre jutottunk, hogy a legjobb módja a kibékülésnek, ha ma este elmentek valahova szórakozni. Csak ti lányok, együtt.

- Mi? – hallottam több hangot is. A sajátomat is. De talán Cassy és Caroline volt a leghangosabb.

- Nincs jobb ötletem. Muszáj együttműködnünk. Charee, ha van még valami, amit tudsz Katherine-ről és Klausról… oszd meg velünk.

Hallgattam. Eszem ágában sem volt mindent elmondani!

- A lényeget elmondtam. A többi pedig nem tartozik rátok.

- Hol ismerted meg Katherine-t? – kérdezte Damon, figyelmen kívül hagyva az akaratomat.

- Klaus fogságában – sziszegtem, mire hátrahőkölt. – Most elégedett vagy? Nem fogok beszámolni arról, hogy hogyan és hányszor kínzott meg az a vadállat! Felfogtátok? – kiabáltam.

- Ne haragudj, Charee – hajtotta le a fejét Damon, és egyetlen pillanatig őszintének tűnt.

- És hova kell mennünk bulizni? – kérdezte Bonnie bosszúsan.

- Damon és én viszünk el titeket, hogy ne legyen probléma.

- Egy feltétellel megyek. Ha elhívhatok még valakit – jelentettem ki. – Nyilvános helyen úgysem beszélünk erről. És szegény lány olyan egyedül van a városban.

Stefan felsóhajtott.

- Hívd fel. Egy óra múlva felvesszük őt is. Remélem, nem bánom meg.

- Dessy ártalmatlan, csak egy aranyos hétköznapi lány.

- Oké, akkor készüljetek. Hazamehet mindenki, de egy óra múlva megyünk értetek – csapta össze a kezét Damon. Gyermeki izgalom ült az arcán, mintha azt várná, hogy majd iszapbirkózás tör ki az éjszaka. Vagy hogy kitépkedjük egymás haját.

Azt várhatja. Caroline-t és Bonnie-t messziről kerülni fogom, és jól fogom magam érezni. Nem lesz itt semmi probléma.

Aranymosás újra

Sziasztok!
A facebook vörös pöttyös oldalán elindult az Aranymosás 1. fordulója (múlt héten volt a 0. forduló). Aki még nem vett benne részt, de szeretne, hajrá! :) Olvassátok el,amit írtam és ha tetszik, lájkoljátok Barbara Kőrös bejegyzését, az első forduló kiírása alatt.
Holnap jön az új fejezet!
Puszi:
Ginewra