29. fejezet: A remény ára

- Ha segítetek megölni Charlotte Petrovát és a boszorkány barátnőjét, akkor nem bántom többet Elenát és elmegyek a városból – felelte Katherine azzal az önelégült arckifejezéssel, amitől a falra tudtam volna mászni.

- És ha nem? – kérdeztem.

- Akkor megölöm Elenát.

- Rendben, megegyeztünk – mondtam ki a súlyos szavakat, és valahogy nem éreztem büszkének magam rá.

- Damon, megőrültél? – csattant fel Stefan.

- Egy feltétellel.

- Mi lenne az? – kérdezte Katherine. Furcsa volt, hogy mennyire más volt, mint Elena. Elena soha nem nézne így senkire.

- A saját módszereimmel csinálom. Stefan segíthet, de megteszem egyedül is. És sem addig, sem utána nem bántod Elenád.

/Részlet Crazy Love 6. fejezet/

Zaklatottan dőltem hátra a párnáim közé. Még mindig ideges voltam, ha az estére gondoltam. Magam előtt látom, ahogy az emberek szeme döbbenten elkerekedik. Katherine természetesen nem zavartatta magát. De legalább csendben maradt. Arra kurva kíváncsi lennék, hogy egyáltalán mit keresett a bálon. De nem volt időm megkérdezni. Vigyorogva illegette magát, Stefanra mosolygott és elegánsan távozott. Mire utánamentem már eltűnt. Pedig szívesen megfojtottam volna. Sebaj, majd legközelebb.

Az estét Cassy és Bonnie mentette meg. Sikerült varázslattal helyrehozni a dolgot, ami fogalmam sincs, hogy hogyan történhetett. De még mindig a fülemben cseng az a gonosz nevetés, amit hallottam. Ismerős volt, mégis olyan idegen. Egy nőé volt. De ki lehetett az?

- Indulhatunk? – lépett be Cassy.

- Persze, egy pillanat – sóhajtottam, majd kerestem egy egyszerű pólót és egy farmert, majd átöltöztem. Még mindig a báli ruhám volt rajtam, levenni sem volt időm, nem még aludni. A bál után a Salvatore villában voltunk, hogy megbeszéljük a történteket. Nem kis dolog volt, hiszen majdnem lelepleződtünk. Ezentúl óvatosan mehetek csak utcára, leginkább maradjak otthon. Nem tetszett a döntés. Nem akartam újra fogoly lenni. Senkinek sem vallottam be, de klausztrofóbiás lettem az elmúlt néhány évszázadban. Damon meg se rezdült a hírre, csak mikor kettesben maradtunk tette hozzá, hogy lesz mivel elfoglalni magunkat. Miért nem szervezkedünk? Egyre közeledik a telihold. Miért nem tesz Damon semmit annak érdekében, hogy megmeneküljek? Abba se avattak bele, hogy mi a fenét csinál John Gilbert a városban. Tudtommal senki nem szívleli Elena vérszerinti apját.

Megráztam a fejem. Nem akartam állandóan agyalni. Már megbíztam Damonban, nem kételkedhetek benne. Szeretem őt, még ha viszonzatlanul is. Egy napon biztos belém szeret, csak idő kell neki a hasonmásaim miatt. Csak idő kell.

Cassy és én úgy döntöttünk mikor hazaértünk, hogy még ma megkeressük Manuélát. Minél előbb kitalálhassunk valamit. Ami azt illeti, csodálkozom, hogy Klaus meglapul ebben a három hétben. Mintha biztos lenne benne, hogy mindenki maradéktalanul engedelmeskedik neki.

Írtam egy sms-t Damonnek, aztán bevágódtam a kocsinkba. Én vezettem, Cassy pedig különböző igéket mormolt, hogy megtalálja a pontos tartózkodási helyét. Szerencsére Amerikában volt, egy napnyi távolságra. Úgyhogy tövig nyomtam a gázpedált, hogy minél előbb odaérjünk. Már most vissza akartam jönni. A rádión feltekertem a hangerőt és hangosan bömböltettem a zenét.

Másnap reggel érkeztünk meg egy poros kis faluba. Szinte nem is láttam fiatalokat, csak görnyedt néniket és botra támaszkodó bácsikat. Cassy navigált, egészen, amíg meg nem álltunk egy fehér, kopott kis ház mellett. Volt egy kert is hozzá, ahol tyúkok, kakasok kapirgálták a földet. Elfintorodtam. Manuela nem lehet túl modern néni. Cassy is elég lehangoltnak tűnt.

- El is felejtettem, hogy rajtam kívül minden boszorkány megöregszik… amikor megismertem még csak harminc éves volt – jegyezte meg ironikusan, de kihallottam a hangjából, hogy ő sem bánna néhány ráncot az arcán.

Kiszálltunk, majd bekopogtatott. Öt perc is eltelt, mire megmozdult valaki odabent. Kitárult az ajtó és egy hosszú ősz hajú asszony nyitott ajtót. Bosszankodva mért minket végig, majd végül rekedten hangon megszólalt.

- Miben segíthetek? Kik maguk? – kérdezte kissé barátságtalanul.

- Manuéla, én Cassandra vagyok. Negyven éve ismerkedtünk meg. Ő a testvérem Charlotte – szólalt meg Cassy kedves mosollyal az arcán. Manuéla arca hirtelen megváltozott. Elmosolyodott.

- Fáradjatok beljebb kedveseim. Ne haragudj Cassandra, hogy nem ismertelek fel. –hihetetlen, hogy még most is mennyire fiatalka vagy.

- Érthető – felelte, és beljebb léptünk. Engem kissé bizonytalanul mért végig, mivel vámpír voltam, de nem szólt egyetlen rossz szót sem.

- És mi járatban vagytok, kedveskéim?

- Hamarosan sor kerül a rituáléra – szólalt meg Cassy komoran. Manuéla megdermedt és rémülettel nézett ránk.

- A hibrid nem térhet vissza! – mormogta kétségbeesetten és a keze vadul remegni kezdett. Felhúztam a szemöldökön. Mi baja lehet?

- Hogyan ölhetnénk meg? – kérdeztem végül tanácstalanul.

Ha lehet még inkább megijedt.

- Nem ölhettek meg egy hibridet. Az felbontaná az egyensúlyt. A világ most békében van. A hibrid megöli a fajok keverékét, és visszatér ereje. Nem történhet meg. Meg kell állítani, különben késő lesz.

- Miről beszél, Manuéla? – kérdezte tőle Cassy zavartan. – Árulja el, hogyan állíthatnánk meg!

- Halottak. Mindenütt halottak és tűz. Üveges tekintetek. Szegény kicsi lány… szegény szerelmes fiatal… szegények mind. Meghalnak. A hibrid újraéled az Őrület oldalán. Ifjú követi kedvesét, ártatlanok hullnak. Vége mindennek. Áldozati bárány vére cseppen a földre, az egyensúlynak vége. A boszorkányok árulóvá lesznek, a fajok különcsége ártatlanul zuhan a földre, az eredeti beleőrül… elveszik… vége…

- Manuéla? – próbáltam felrázni a hisztérikus állapotból. Ijesztő volt, vadul remegett és fennakadt szemmel sikoltott összefüggéstelenül. Cassy megpróbálta megnyugtatni.

- Keressétek az álszent élőt – suttogta hirtelen és a következő pillanatban összeesett. Rémülten kaptam utána. Néma csend lett. Nem harsogott a korábban hallott ütemes szívdobogás. Elsápadva rogytam le mellé.

- Halott – nyögte ki Cassy könnyes szemmel. – Mi a fene volt ez? Te értettél valamit?

- Nem igazán. Csak annyit, hogyha ez egy jóslat akar lenni, akkor Klaus sikerrel jár.

- Nem! Kell lennie más megoldásnak!

- Meg fogunk halni, hallottad. Cassy, mi van, ha mindenkit megöl? Ha Stefan, Damon és te meghaltok? Nem akarok mindent elveszíteni! – suttogtam pánikba esve.

- Charee…

- Nem jöhetsz el a rituáléra – jelentettem ki hirtelen. – Nem lehetsz ott, érted? Nem akarom, hogy…

Átölelt és sírva magához szorított.

- Élni fogsz. Megígérem neked. És… velem sem lesz semmi baj.

- Nem bírok elviselni többet – suttogtam és megjelent előttem a kicsi Hope, ahogy elveszetten áll a sírkövem mellett. Mit érezhetett? Biztosan dühös volt rám, amiért nem vagyok mellette. Vajon, milyen élete volt? Gyermeke biztos született, hisz itt van Katherine és Elena. Szerelemből házasodott vagy kényszerből? Fájdalom közt halt meg vagy békésen elszenderedett? Annyi mindent nem tudtam a lányomról! – Vajon, Hope…

- Amennyire én tudom… hagyjuk.

- Mondd el!

- Fiatalon halt meg valamilyen betegségben, nem sokkal miután világra hozta a gyermekeit. Ikrek voltak.

- Menjünk – pattantam fel és szinte rohanva ültem a kocsiba.

- Hadd vezessek én, túlságosan zaklatott vagy…

- Nem! Nincs semmi bajom! – erősködtem. Nem árt a sebesség, előbb leszek Damon karjaiban. Megcsörgettem, hogy hallhassam a hangját, de nem vette fel. Pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá!

Száguldottam haza hozzá. Annyi mindent el akartam neki mondani. El akartam mondani, hogy Manuéla holtan esett össze előttünk, hogy halált jósolt ránk és hogy nem lettünk okosabbak Klaus ellen. Mesélni akartam neki Hope-ról és az álmaimról. Azt akartam, hogy átöleljen, és azt mondja, hogy nyugodjak meg. Rám vigyorogva fölényes mosolyával, és hallgatnám, ahogy nevet.  Csak hogy jobban legyek.

Ezúttal csak fél napba telt, hogy Mistic Fallsba érjek. Cassy kissé zöld arccal ült mellettem, nem szerette a sebességet. Csodálom, hogy a rendőrök nem kapcsoltak le minket.

Kitettem a testvéremet a házunk előtt és a Salvatore panzió felé hajtottam. Őrült kanyarral fékeztem és álltam meg, majd szinte futva tettem meg a következő lépéseket. Kirántottam a bejárati ajtót, átvágtattam az üres nappalin és elindultam felfelé a lépcsőn.

- Nem fogom engedni, hogy meghalj – hallottam Damon hangját halkan. A szobája felől jött. Összeráncoltam a homlokom és lassítottam. Valakivel beszélt.

- Damon… nincs más út. Nem leszek vámpír – szólalt meg Elena vékony hangon. Megdermedtem, majd óvatosan nyitottam résnyire az ajtót, csak azért, hogy szembesülhessek a rémálmommal. Nem láttak engem. Damon Elena karját szorongatta.

- Nem engedhetem! – csattant fel Damon és a következő pillanatban megcsókolta Elenát. A világ megfordult körülöttem, remegve betettem magam után az ajtót és elrohantam. Nem ölhettem meg Elenát, bármennyire is vágytam rá. De egyszer jöjjön szembe egy sötét utcán, és széttépem. Damonnel együtt. Semmivel sem jobb Katherine-nél. Semmivel! Egy utolsó kis ribanc mind a kettő. Damon pedig… pofon vágott. A leghatalmasabb pofon csattant az arcomon, a legerősebb mind közül. A reményemet ölte meg. A kiutat ebből az őrületből, amit én az életemnek nevezek.

Hogy a napom még jobb legyen, Katherine nevetett rám a fák közül. A hátát egy fa törzsének vetette és úgy nézett rám.

- Nocsak… csak nem vége az idillnek? Mit csinált a drága Damon? – kérdezte elégedetten. Nekiugrottam. Törni, zúzni akartam. Ölni. Fekete köd lebegett a szemem előtt. Már régen meg kellett volna fojtanom ezt a szukát.

Zihálva lökött le magáról. Éreztem, ahogy egy csontom eltörik. De ez semmi nem volt hozzá képest. Sokkal rosszabb állapotban volt. Ennek ellenére vigyorgott.

- Csak nem elmondta, hogy miben állapodtunk meg?

- Tessék? Miről beszélsz?

- Hoppá… szóval nem volt benne annyi. Nem elég, hogy megszegte az ígéretét, de még el sem mondta neked? Megegyeztünk, hogyha megöl téged nem bántom Elenát. De beleegyeztem, hogy előbb eljátszadozzon veled. Sajnos nem bánthatom Elenát. De tudom, hogy megmentik majd. És utána kitekerem a nyakát. Alku az alku, nem igaz?

- Ez igaz? – kérdeztem elhűlten. Az idegeim pattanásig feszültek, mintha jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon. Nem elég, hogy megcsalt, igazi sem volt. Minden pillanat színjáték volt. Egy aprócska rész Damon darabjából, amit ő már előre elrendezett.

Még soha nem éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Katherine bólintott és én… a városba rohantam és megöltem az első embert, aki szembejött.

A következő fejezet tartalmából:

Charlotte elmenekül Mistic Fallsból, de Bonnie üzen neki és mégsem tud mindenkinek hátat fordítani. Mire visszaér a rituálé már megkezdődött és máris áldozatokkal járt. Klaus mindenre gondolt, bár valaki még őt is meglepi. Önfeláldozás... halál.... fájdalom és árulás... semmi sem az, aminek korábban látszott!

Mivel a történet eddigi legeseménydúsabb fejezetei következnek ezért úgy döntöttem, hogy emelem a véleményhatárt: 10 vélemény és érkezik pénteken a Rituálé első része! 51 olvasóból nem olyan sok :)

28. fejezet: Hasonmások éjszakája

Köszönöm a véleményeket! Ez a fejezet nem a legjobb, de azért remélem tetszeni fog! 

Akárhogy is… Alina naplója nem hagyott nyugodni. Damon karjaiban aludtam el, de még álmomban is ezen gondolkoztam. Stefan és Klaus, mint barátok? Lexi és Elijah, mint szerelmes pár? Olyan abszurdnak tűnt ez az egész. Stefan sosem árult volna így el, barátok voltunk. Kevés embert mondtam az életemben barátomnak, de őbennük feltétlenül megbíztam. Egy biztos, beszélnem kell Stefannal a naplóban írtakról. Már csak Lexi miatt is. Sokkolt a felfedés, miszerint Elijah és ő… Cassy sem bírta elhinni, másnap mikor elmondtam neki. Talán most jöttünk csak rá, hogy olyan keveset tudtunk egymásról. Ő sem ismerte a mi titkunkat és mi sem az övét. De hát mi mást várhat egy hazug ember?

- Felébredt a Csipkerózsika? – kérdezte Damon álmos hangon, mintha ő sokkal élénkebb lett volna nálam. Bár ami azt illeti, rendesen lefárasztott tegnap éjjel.  Mosolyogva néztem fel rá. Furcsán éreztem magam, mintha ez az egész egy álom lenne. Damon is valahogy furcsa volt. Még mindig Damon volt, de mégis olyan emberivé váltak a vonásai.

Finoman megcsókoltam.

- Na és elviszed Csipkerózsikát a ma esti bálba?

- Megint egy bál? – rándult össze, mintha nem tudott volna erről korábban is. – Kénytelen leszek – tette hozzá. – Még a végén a herceg visz magával. Mi jut akkor a gonosz vámpírnak?

- Ha-ha-ha – gúnyolódtam, majd felkeltem az ágyból. A tükörbe nézve alig ismertem önmagamra. Egy teljesen más arc nézett vissza rám. Mintha az elmúlt évszázadok terhe eltűnt volna a vállaimról, az arcom sima és kipihent volna, a szemem alatti karikák teljesen eltűntek, az íriszeim pedig csillagként ragyogtak. Sosem láttam magam igazán szépnek, most viszont… kétségkívül az voltam. Damon elégedett vigyora jelent meg mellettem.

- Jól választottam? – kérdezte egy jó adag egoizmussal a hangjában. Mire visszavághattam volna átkarolta a derekamat és szenvedélyesen megcsókolt.

- Fontos vagy nekem, Damon – suttogtam halkan. Féltem a választól. Talán soha többé nem merem kimondani azt a bizonyos „sz” betűs szót, de ezt mindenképpen tudnia kellett. Vagyis hát mondtam már… de lehet ezt elégszer? Az életünk és a kapcsolatunk túl törékeny volt ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam.

- Ahogy te is – szólalt meg halkan, de nem nézett rám. Egy rózsaszín buborék kipukkadt, de maradt még ezer, ezért nem vette el a kedvemet. Nem értem rá ezzel foglalkozni. Már megszoktam, hogy én vagyok az a fél, aki jobban szereti a másikat. Nem okozott meglepetést, de azért reménykedtem benne, hogy ez egyszer megváltozik. – Mit veszel fel estére?

- Még nem tudom – gondolkoztam el. Rengeteg báli ruhám volt, és maszkokban sem szenvedtem hiányt. Vajon, melyik ruhám lehet elég szép, hogy mindenki gyönyörűnek lásson? Vágyni kezdtem egy kis figyelemre, vagy talán Damon féltékenységére. Nem volt tiltott egy kis játék egy kapcsolatban. Tudni akartam, hogy mit érez. Le akartam nyűgözni, hogy azt gondolja, hogy hűha! Talán szánalmas vagyok, de így éreztem. – Damon… szerintem beszélned kéne Stefannal.

- Mire gondolsz?

- Klausról… arról, amit Alina írt a naplójában.

- Ugyan már, Charee. Alina talán összekeverte őt valakivel. Már ne is haragudj, de nem volt túl jó sorsa, ráadásul az őrült gének is benne voltak valamelyest… simán lehet, hogy bizonyos dolgokban túlzott vagy tévedett.

- Alina nem volt őrült! – ellenkeztem hevesen.

- Én csak…

- Csak kérdezd meg a testvéredet, ennyit kértem – csattantam fel. – Én pedig utána nézek a Lexis résznek.

- Miért számít még mindig? És ha Elijah és Lexi jártak, akkor mi van?

- A barátnőm volt, tudnom kell. De hogy is érthetnéd? Megölted! – sziszegtem az arcába, mire elkomorult.

- Ne haragudj. Jobb, ha megyek. Este nyolckor itt leszek érted – szólalt meg, majd gyors csókot lehelt az arcomra és már el is tűnt.

Kifújtam a visszaszorított levegőt. Talán túlreagálom. De még mindig bántott, hogy ahelyett, hogy bosszút álltam volna, beleszerettem a gyilkosába. Erkölcsi nullának éreztem magam ettől.

- Van egy perced? – nyitott be Cassy és óvatosan körülnézett, hogy Damon elment-e már.

- Persze – sóhajtottam.

- Néhány nap múlva felkeresem egy boszorkány ismerősömet. Velem tartasz? – kérdezte gondterhelten. Ő egyáltalán nem tűnt kipihentnek. Most már önzőnek is éreztem magam. Amíg én úsztam a boldogságban, addig ő az életemet próbálta megmenteni. Talán nem volt afelől kétsége, hogy inkább választom a halált, minthogy Klaus rabszolgája legyek újra.

- Persze. Ki az?

- Egy spanyol boszorkány, a neve Manuéla. Nem ismered.

- És ő tud segíteni?

- Remélem. Kell valami Klaus ellen. A tőr sajnos nála van. Azzal nincs esélyünk. Elvileg boszorkányerővel legyőzhető. De nem tudom, hogy pontosan milyen varázslat kell ehhez.

- Miért nem kérdezed meg Bonnie-t?

Cassy felhorkantott.

- Cassy! Azt hittem, hogy szövetség van.

- Jól van, na! Megkérdezem Manuélát, és ha nem sikerül vagy nem tudok meg semmit, megkérdezem Bonnie-t.

- Mindjárt más – vigyorogtam rá. – Ha már így alakult…

- Te alakítottad így. Nem kellett volna idejönnünk. Megérte, Charlotte? Mindig feláldozol engem a szerelemért, nem igaz? – kérdezte hirtelen jött dühvel. – Megtetted akkor régen, amikor elszöktél Klaussal és megtetted most. Feláldozod az életed, csak azért, hogy Damon mellett lehess néhány napig.

- Nem menekülhetek örökké!

- Miért?! – kérdezte kétségbeesetten.

- Mert belefáradtam, Cassy. Nem Damonért teszem. Megkedveltem Elenát, Stefant és Destinyt.

- Destinynek semmi köze a világunkhoz, az más.

- Akkor sem hagyom Elenát, Stefant és Damont meghalni, ahogy a többieket sem! Klaus engem akar a legjobban. Meg fogom menteni Elenát tőle. Te is megmentettél engem.

- De mi van, ha ő nem akar szörnyeteg lenni? Akkor mit teszel? Mindenképpen megölöd!

- Akkor te miért tetted ezt velem? Meghalhattam volna. Néha azt kívánom, hogy bárcsak így történt volna. De ha akkor meghaltam volna, akkor sok mindent nem élek meg.

- Nem hagyhattam, hogy meghalj.

- Ahogy én sem hagyom Elenának. Kitalálok valamit, és ha minden kötél szakad, adok neki a véremből.

- Szerinted Damon vagy Stefan hagyná, hogy meghaljon? Ez nem a te dolgod.

- Igazad van – sóhajtottam. Damon nem hagyná, hogy Elena meghaljon, de vajon engem is megmentene? Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy csak egy Elena-pótlék vagy egy Katherine-pótlék vagyok.

Gondolkodás helyett inkább elindultam a szekrényem felé keresni valamilyen báli ruhát magamnak. Egy hosszú pántnélküli testhez simuló, alul bővebb sötétkék ruha mellett döntöttem, a hajamat pedig lágy hullámokba csavartam. Felvettem hozzá egy sötétkék maszkot, és kész is voltam.

Damon az előbb hívott, hogy inkább a bálon találkozunk. Így hát Cassy és én gyalog vágtunk neki az éjszakának. Nem akartam futni, akkor a ruhám koszos lett volna. Csendben voltunk, már hallottuk a bál zajait. Lányok nevetgéltek, fiúk beszélték meg a kínálatot, és hogy ki-kicsoda.

Hamar megérkeztünk a gimihez, ahol az egészet megrendezték. Rengetegen voltak, nem is tudtam, hogy lakik ennyi ember ebben a kis kisvárosban. Damont nem láttam sehol, úgyhogy elindultam a bejárat felé. Cassy nem követett, inkább megvárta Dessyt. Ami azt illeti, én is nagyon megkedveltem őt. Ha sokáig nem láttam, akkor hiányzott. Barátnők lettünk. Egy emberrel. Furcsa. Ő vált az egyetlen kötelékemmé az emberi világgal. Hú, mennyi álarc. Fogalmam sem volt, hogy kik rejtőztek mögötte. Az emberek számomra nem voltak ismerősek. Bár néhányukat felismertem. Jenna Alariccal, Caroline Tylerrel, Matt egy ismeretlen lánnyal táncolt. Elenát, Stefant vagy Damont sehol sem láttam.

Néhány perccel később váratlan dolog történt. Matt otthagyta a táncpartnerét és odajött hozzám.

- Táncolunk? – kérdezte, én pedig először köpni-nyelni nem tudtam.

- Pe-persze – hebegtem.

- Ugyan már, Elena… régen is sokat táncoltunk – kacsintott rám. Megdermedtem. Elena? De hisz neki Charlotte Davist kéne látnia! Próbáltam mély levegőt venni, hogy a pánik ne kússzon végig a torkomon.

Meg kellett keresnem Damont, itt valami határozottan nem stimmelt. Udvariasan leráztam Mattet és elindultam megkeresni őket.

- Hová, hová szépségem? – ölelte át valaki a derekamat. Jólesően simultam Damon karjaiba és egy kicsit megnyugodtam.

- Azt hittem már soha nem találsz meg – jegyeztem meg csípősen, de ő csak maga elé fordított, az ujját pedig a számra tette, jelezve, hogy hallgassak el.

- Látom, hogy van valami baj, de nem akarok még egy álarcosbált ármánykodással tölteni. Gyere, táncoljunk - hívott én pedig engedelmeskedtem. Megfeledkeztem minden bajomról, Damon teljesen elkápráztatott. Tudta, hogy hogyan őrjíthet meg engem. Profi volt már benne, ahogy én is. Illegettem magam, kacérkodtam, és kirívóan viselkedtem. Nyelt egyet és próbálta megőrizni a hidegvérét.

- Hozok valamit inni. Várj meg! – utasított, majd eltűnt a tömegben. A zene elcsendesült és Carol Lockwood lépett a színpadra.

- Köszöntök mindenkit az idén másodszorra megrendezett álarcosbálunkon. Örömmel hirdetem ki a bálkirály és a bálkirálynő személyét. Ők pedig nem mások, mint Stefan Salvatore és Elena Gilbert! Fáradjatok a színpadra! – mosolygott Mrs. Lockwood. Most láttam csak Elenát, ahogy Stefan oldalán vörös arccal megindul a színpad felé. Ezzel nem is volt probléma, de Matt a semmiből termett előttem és ragadta meg a kezem.

- Gyere Elena… várnak a színpadon – mondta és a tömeggel együtt tolni kezdtek. Nem vették észre, hogy egy Elena Gilbert már fellépett a színpadra, csak mikor hárman lettünk. 

A vészcsengők megkondultak a fejemben, amikor a színpadra lépve szembetalálkoztam Elenával és Katherine-nel. Stefan elsápadva meredt ránk és tudtam, hogy gáz van. A bálozó tömeg elnémult. Három Elena Gilbert állt a színpadon.

Nem tehettem semmit, anélkül, hogy leleplezném a fajunkat. Csak álltam holtra váltan és reménykedtem benne, hogy Cassy, Damon, Stefan vagy Bonnie kitalál valamit…Valahonnan messziről egy női nevetést hallottam, de nem ismertem fel, hogy kié lehet. Még Katherine sem örült a fejleményeknek, de élvezte a botrányokat. Ez ellen se volt túl sok kifogása.

27. fejezet: Lexi

Köszönöm a véleményeket! Íme a fejezet :)

Cassy és én nem sokat beszéltünk aznap éjjel. Némán megöleltem, mikor átléptünk az otthonunk küszöbét és így álltunk hosszú percekig. Furcsa volt. Cassy szeméből könnyek potyogtak, és néhány másodperccel később már rázta a zokogás.

- Annyira sajnálom – suttogta.

- Nem a te hibád. Ahogy a vérfarkas-dolog sem – néztem rá sokatmondóan. Tudtam, hogy még bántja őt az a dolog is. Pedig éltem. Túléltem. Már nem számított. Még Klaus sem kellett hozzá.

- Katherine volt.

- Tessék? – kérdeztem döbbenten. Katherine? Már megfeledkeztem róla, pedig Klaus után ő foglalta el az előkelő második helyet a gyűlölet listámon. Mennyi keserűséget okozott nekem.

- Megigézte Tylert. Nem tudtunk bírni vele, a mi hibánk. Katherine nem bírta kivárni a dolgokat és ki akart nyírni téged. De van még valami.

- Micsoda?

- Azt is mondta, hogy azért, mert valaki mégsem tette meg. Valaki közülünk megígérte neki, hogy megöl téged. Kérlek, légy óvatos!

- Ne aggódj, úgy sincs sok időm – vontam meg a vállam, mire dühösen fújtatva hagyott faképnél.

Felsóhajtottam. Egy kicsit egyedül kellett lennem, talán haladnom kéne Alina naplójával. Tudni akartam a történetét. Fáradtan lépkedtem felfelé a lépcsőn, de a szobámban meglepetés fogadott.

Damon feküdt az ágyamon, a kezét a tarkójára téve.

- Mi a program? Bele kéne húzni, sürget a határidő – szólalt meg szkeptikusan, de volt valami mögöttes tartalom a hangjában. Félt attól, ami következik. Féltett engem. Halványan elmosolyodtam és lefeküdve mellé a vállára helyeztem a fejem. Magához húzott, de nem szólt semmit.

- Igazából olvasni akartam Alináról – szólaltam meg később, miután kiélvezkedtem magam. Az illata megnyugtatott.

- Stréberkedés. Csúcs. Én is így képzeltem…

- Damon…

- Értem én – mosolyodott el. – Akkor olvassunk. Volt az a rész, hogy leírta azt, amit elmeséltél nekem, aztán évekig nem is találkozott Klaussal. Elbujdosott a féreg, és Alinának volt egy kis nyugta. Te hol voltál akkor?

- Cassy segített nekem. Nem tudom, hogy pontosan mit tett, de neki köszönhetem, hogy élek. A szüleink ezért megátkozták őt. Talán azt gondolod, hogy az örök élet ajándék, de Cassynek nem. Ő valahogy soha nem félt a haláltól, pontosabban attól, hogy ő meghal. Talán nem is lehet őt megölni. Az a sorsa, hogy örökre vámpírok vegyék körül. A boszorkányoknak ez maga a pokol. Gyengébb az erejük, és állandó harc az ellenséggel. Cassy pedig nem bírta elviselni, ami történt velem. Rettentően szenvedett.

- Nem is tudtam, hogy a vámpírok közelsége gyengíti a boszorkányok erejét – szólalt meg meglepetten.

- Ezért nem volt esélyem Klaus ellen, amikor még meg volt az erőm – feleltem és közben felcsaptam a naplót.

„Évszázadok teltek el azóta, hogy írtam volna. A dolgok a lehető legrosszabbul alakultak és én nem mertem papírra vetni a történteket. Niklaus tönkretette Charlotte életét. Egy dolog volt, ami jó. A boszorkányok megkötötték a bátyám vérfarkas énjét. Nem volt többé egyedülálló lény a világegyetemben. Máig sem értem, hogy a Petrova család hogyan tudta feláldozni a saját lányát. Charlotte meghalt. Ha akkor régen megteszek minden tőlem telhetőt, talán még ma is élne. De a saját életem fontosabb volt. Talán most sem tennék másképp.

- Már megint naplót körmölsz? – kérdezte tőlem Elijah nagyot sóhajtva. Nem bánta, hogy az utóbbi években mellőztem ezt a szokásomat. De hogyan emlékezzek a múltamra évszázadok múlva, ha nem örökítem meg?

Elijah és én már csak ketten maradtunk, megóvott mindentől. Néha még a széltől is. A testvéreink elszakadtak tőlünk, és ki tudja, hogy hányan voltak még életben. Elijah Niklaus után nyomozott, tudni akarta, hogy hol vannak a testvéreink. Mint például Clementina teste. Róla tudtuk bizonyosan, hogy meghalt.

Bejártuk egész Amerikát, olyanok voltunk, mint valami igazi vándorok. Itt voltunk, mikor kolumbus hajói partra vetődtek, vagy mikor leigázták a dél-amerikai civilizációkat. Egyre fogytak a négerek, és egyre kevésbé tűntünk ki a fehér bőrünkkel. Az időnk nagyrészét mégis inkább Európában töltöttük. Angliában, Bulgáriában és más országokban. Angliában ismertem meg Charlotte kiköpött mását, Katherine-t. Eleinte nem volt szimpatikus, mert Elijah fülig beleszeretett. De ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy Katherine nem az a lány, akit a külvilág lát.

1501-ben különös dolog történt. Elijah nem egyedül érkezett haza, hanem egy szőke hajú vidám lány oldalán. Kerekded arca, ragyogó kék szemei voltak. Nem teketóriázott, elém szökkent és bemutatkozott.

- Alexandra vagyok, örülök, hogy végre megismerhetlek. Elijah már rengeteget beszélt rólad!

- Én is örvendek. A nevem Alina – mosolyogtam rá. Örültem, hogy a bátyám végre túllép Katherine emlékén. Épp ideje volt már. Alexandra pedig kedves lánynak tűnt. Néhány hét alatt igazi barátnők lettünk. A múltjáról nagy keveset beszélt, de ha jól értettem, Niklaus végezte ki a családját, de ő valahogy megmenekült. Tetszett a módszer, ahogy leplezte a fájdalmát, nem engedte, hogy bárki is a mosolya mögé lásson és erős maradt. Tiszteltem ezért. Mindig képes volt pozitívan látni a világot, talán Elijaht is ő mentette meg önmagától. Visszahozta az emberségét, mielőtt végleg elvesztette volna azt. Elijah és Alexandra szerelme a legszebb volt minden szerelem közül. Különleges volt. Az esküvőn én voltam a tanú, és még soha nem voltak ilyen boldogok. Mindketten megérdemelték. Ami köztük volt, az valami igazi volt. Egészen addig, amíg el nem tűnt nyomtalanul.

Aznap reggel Elijah ordítására ébredtem. Rémülten rohantam le a hang irányába és csak azt láttam, ahogy a bátyám a földön térdel.

- Lexi elment – suttogta. Csak ennyit mondott. A Lexi nevet ő adta Alexandrának, így becézte őt. Átöleltem a testvéremet és sírtam. Nem értettem. Miért hagyott el minket? Olyan volt, mint a testvérem. Mindketten gyászoltunk. Elijah örökre megváltozott. Többé nem mosolygott, nem próbált jobb kedvre deríteni. Tíz évig kereste Lexit, aztán feladta. Aztán elment és én egyedül maradtam. Nem volt, aki megvédjen Klaus elől.”

Döbbenten haltak el a szavaim. Damon éppolyan döbbentnek tűnt, mint én. Lexi? A mi Lexink? Az a lány, aki hosszú évekig a barátnőm volt? Soha nem említette Elijaht vagy Alinát. De még a családjáról és a származásáról sem beszélt soha. Elárulva éreztem magam, aztán rádöbbentem, hogy nem is érdemlek mást, hisz én sem voltam jobb.

- Jobb, ha már semmin nem lepődök meg – szólalt meg Damon, bár kissé feszélyezte a Lexi téma. Eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. Annak a karjaiban fekszem, aki megölte őt. De el kell ezt felejtenem. Nem keseríthetem meg ezt a három hetet gyűlölettel.

- Már értem, hogy Elijah miért változott meg annyira. De Lexi… soha nem gondoltam volna.

„Újabb egy évszázad telt el. Miután Elijah elhagyott, Klaus fogságába kerültem. Soha nem hittem, hogy ez megtörténhet. Olyan dolgokat tett velem, hogy visszaemlékezni sem bírok. Viszont… Charlotte él! Ő is Klaus fogja volt, bár alig ismertem rá. Semmit nem kaptam ahhoz képest, amit ő. Borzalmas állapotban volt, fel sem ismert. Üveges tekintete a távolba révedt. Mindennap megerőszakolták, megcsonkították, megverték, éheztették és heti egyszer megharaptatta egy vérfarkassal. Bár a vére már nem volt gyógyszer, de raktározott el belőle még amikor hibrid volt. Megvárta, amíg Charlotte végig szenvedi a mérgezés gyötrő fázisait, aztán meggyógyította. Katherine-nel ugyanezt tette. Ő is ott volt. Ő rosszabbul viselte, mint Charlotte, talán, mert nem  szokta még meg. Talán ezért adta el Charlotte-t, Klausnak. Undorító tett volt, de ahogy vesszük, önvédelem. Charlotte megpróbált megszökni, és ha Katherine nem lép közbe, sikerült volna. De így Katherine lépett meg helyette. Klaus nagyon dühös volt, de örült annak, hogy nem veszítette el Chart. Őrült fény lobogott a szemében akárhányszor csak ránézett. Ijesztő volt.

Miután kiszabadultam azon törtem a fejem, hogy hogyan menthetném meg a barátnőmet, de végül nem mertem megtenni. Gyáva voltam, és mire rászántam volna magam Cassy megtette helyettem. Nem is tudtam, hogy ő is él.

1924-ben láttam újra Lexit. Döbbenten néztem rá, semmit sem változott. Ugyanaz az életvidám teremtés volt, aki akkoriban. Nem vett észre, észre sem vette, hogy figyelem. Egy férfival volt. Gyűlölni kezdtem őt. A férfit vigasztalta.

- Én itt vagyok, Stefan – mondta neki. Stefan. Szóval így hívták Elijah utódját. De akárhányszor figyeltem meg őket, nem volt közöttük intim viszony. Éjjel-nappal figyelni kezdtem Lexit. Követtem hazáig és meg tudtam, hogy hol lakik. Ha elment otthonról én mögötte voltam. Válaszokat akartam, de nem mertem feltenni őket. Így hát kémkedtem. Stefan és ő sokat voltak együtt. Mit akart Lexi egy utolsó rippertől? Hallottam hírét. Klaus barátja volt. Az első pillanattól kezdve ellenszenves volt nekem, de arcán oly mértékű fájdalom volt, amitől nem tudtam eltekinteni. Lexi volt Stefan mentsvára, és bármilyen hihetetlen rászoktatott egy rippert az állatvérre.”

- Hogy értette Alina, hogy Stefan Klaus barátja? – ráncolta össze a szemöldökét Damon. Értetlenül bámulta a megkopott sorokat. Én sem értettem. Lehetetlen volt. Stefan a barátom volt. Nem árulhatott el így minket. Talán Alina összekeverte őt valakivel.

- Alina minden bizonnyal tévedett. Viszont 1920-30-as években még élt. Ez furcsa… Azt hittem, hogy sokkal régebben halt meg.

Damon elnémított, olyan hévvel csókolt meg, hogy gondolkodni is elfelejtettem. Nem gondoltam sem Lexire, sem Alinára.

- Ez mi volt? – kérdeztem nevetve.

- Ehhez volt most kedvem – vonta meg a vállát vigyorogva.

26. fejezet: A vacsoraparti

/Damon szemszöge/

- Charlotte! Damon! Hát itt vagytok – köszöntött Jenna szokatlan lelkesedéssel. Felvontam a szemöldökön, de nem tettem szóvá. Bizonyára az öröm nem az én személyemnek köszönhető.

- Lotti, drágám! Hát megjöttél! – kiáltott fel hirtelen egy ismeretlen férfi. Rövid göndörkés szőkésbarna haja volt és ravasz tekintete. Sütött róla, hogy vámpír. De nem ez volt, ami még engem is megrémített. Charee elfehéredett mellettem, szinte minden szín kifutott belőle. Csak ezután ugrott be, hogy honnan olyan ismerős a Lotti név.  Jobb ötlet híján megszorítottam a kezét, bízva abban, hogy nem esik össze, mint valami rongybaba.

- Klaus – nyögte ki nagy nehezen. Nem okozott újdonságot. Legszívesebben széttéptem volna ezt az alakot, de megmondom őszintén, hogy talán nem lenne túl jó ötlet. Így hirtelen. De a gyűlöletet nem tudtam törölni a tekintetemből. A többiek rettegve ültek az asztalnál. Jenna, Dessy és Jenna vendégei meg voltak igézve, mivel ők be-nem-avatott emberek voltak. Elena Stefan keringését próbálta elszorítani, nem sok sikerrel. Még két másik ismeretlen tartózkodott a Gilbert házban. Egy vámpír és egy fiatal boszorkány. Az utóbbi szerelmes rajongással figyelte Klaus minden mozdulatát, és az erejével igyekezte sakkban tartani Bonnie-t és Cassy-t. Volt egy olyan érzésem, hogy nem egyedül dolgozott. Cassy erejét nehéz lehet legyőzni Bonnie-val együtt.

Charee arcára néztem. Minden csak néhány pillanat volt. Nem tudom, hogy miért akartam megvédeni ettől az állattól. Tényleg nem tudtam, hogy mit érzek iránta. Valami vonzott hozzá, azóta, hogy elengedtem Elenát. Ez nem azt jelenti, hogy nem lenne hányingerem Stefan és Elena kettőse láttán, de valami határozottan megváltozott.

- Nyugodtan foglaljatok helyet – törte meg a csendet Klaus gunyoros hangja.

- Mit akarsz? – csattant fel Charee, majd elengedve a kezemet dacosan a falnak támaszkodott. Nem nézett rám. Mintha újra egy szakadék nőtt volna közénk. De ez most a félelme volt.

Hogy lehet megölni egy Őst? Jól jönni most néhány információ, másra sem vágytam, minthogy darabokra tépjem a gúnyos pofikáját. Nem bánthatja azokat, akikkel törődöm. Elena és Charee is kell neki. Elmehet a jó büdös a francba…

Klaus felnevetett, mintha Charee valami viccet mesélt volna. Döbbenten néztem az arcára. Olyan dac és elszántság volt rajta, amit soha nem gondoltam volna a története után. Katherine elmenekült volna, Elena pedig halálra rémült. Charee pedig csak állt a hátát a falnak vetve, jéghideg arckifejezéssel és dacosan nézett szembe a rémálmával.

- Mindig is szerettem a bátorságodat, kedvesem – mosolygott öntelten, és élvezte, ahogy a szavai láttán többen megdöbbennek. A szobában mindenki tudta már, hogy ő Charlotte Petrova, de azt, hogy egykoron Klaus felesége volt, azt nem is sejtették.

- Nem emlékszem, hogy szerepelnél a vendéglistán – szólaltam meg, mire összevont szemöldökkel rám nézett.

- No lám… az idősebbik Salvatore. Bizony hallottam már rólad, de úgy hallom, hogy az én hírem is megelőzött.

- Fantasztikus – nevetettem megjátszottan. Stefan dühösen nézett rám. Ha ő meg akar lapulni csendben és be akar hódolni ennek a majomnak, hát akkor tessék. De én erre képtelen vagyok. Francba is, hogy lehet ennyire gyáva? Elena életébe kerülhet ez az egész! – Tiszteletkörök lefutva, nem igaz? Vagy bemutatod még a társaidat is?

- A modorod is híres, igen. Az öcsém Elijah és egy barát, Greta.

- Mit akarsz itt? – sziszegte Charee hirtelen. Klaus nem szólalt meg, csak szótlanul elé sétált és végigsimított az arcán.

Már mozdultam, hogy odébb rakjam valahogy, amikor váratlan dolog történt. Charee arcon köpte őt.

Felnevettem. Ez a Klaus nevű fazon nem találta éppen viccesnek.

- Örülnék, ha levennéd a kezed a barátnőmről – csattantam fel félig dühösen, félig gúnyosan. – Pardon… feleségemről.

Fenyegető arccal lépkedett elém, és talán megint jobb lett volna, ha befogom a szám. Szinte magamon éreztem mindenkinek a tekintetét. Döbbenet ült a levegőben a barátnő jelző hallatán. Pedig egyszerűen csak jól esett kimondani. Talán életemben először öntött el valami különös nyugalom, amiért ezt kimondtam. Ebben a pillanatban tényleg úgy éreztem. És ha ez a mutáns még egyszer hozzáér… én megölöm!

/Charee szemszöge/

Rettenetesen féltem, de nem engedtem, hogy ez látszódjon is rajtam. Muszáj volt leköpnöm, annyira vágytam rá! Meg akartam alázni itt a többiek előtt. Tudtam, hogy számára nem létezne ennél nagyobb szégyen.

- Örülnék, ha levennéd a kezed a barátnőmről. Pardon… feleségemről – mondta hirtelen egy hang, és ha még élnék, most meghaltam volna. Még soha nem beszélt rólam senki ilyen féltéssel. Az barátnőjének hívott, és úgy éreztem, mintha tényleg az övé lennék.

- Bigánista lettél, édesem? – nézett rám Klaus gúnynak álcázott dühvel. – Te mindig az enyém leszel. A feleségem vagy, és én rendelkezem feletted. Azt hittem, hogy épp elégszer a tudtodra adtam.

- Elavulási időről még nem hallottál? – szólalt meg Damon megint. Karba tett kézzel nézte a kettősünket, de láttam, hogy a kezét ökölbe szorította.

- Hozhatom a vacsorát? – szólalt meg Jenna hirtelen, mintha minden rendben volna. Mintha nem egy rémálom közepén lennénk mindannyian.

- Ki árulta el, hogy hogy ki vagyok? Nem szabadna látnod a saját alakom – mondtam hirtelen. Nem értettem. Miért lát engem? Charlotte Davist kellett volna látnia.

- Meg vannak a magam titkai, amikhez neked semmi közöd, drága – suttogta, majd vigyorogva Jennához fordult. – Tálalhatod a vacsorát – parancsolta, mire szegény Jenna robotként pattant fel és indult a konyha felé.

- Hagyd békén Jennát! – kiáltott fel hirtelen Alaric. Hogy lehet mindenki ennyire ostoba? Klaus veszélyes! Csak én engedhetem meg magamnak az ellenkezést, velem már nem történhet a korábbiaknál rosszabb. Semmi olyat nem tud velem tenni, amit ne tett volna már meg.

- Szép is a szerelem, nem igaz? – nevetett. – Szeretnél te is ugrálni nekem? Megoldható. Most pedig… még be sem mutatkoztam drága Elena – lépett a hasonmásom elé, aki holtsápadt volt.

- Klaus vagyok – nyújtotta a kezét, de Elenának esze ágában sem volt elfogadnia. Nőtt a szememben, amiért nem hódol meg, de ettől még ostoba volt ő is. Egy egyszerű ember. Klaus annyi mindent tud művelni egy egyszerű emberrel, anélkül, hogy megölné…

- Tudod a nevem – szólalt meg végül halk rémült hangon.

- Mit akarsz tőle? – kérdezte Stefan.

- Lotti bizonyára mesélt rólam és az aprócska problémámról, amihez sajnálatos módon Elena kell. Nem vagyok kegyetlen. Adok választási lehetőséget. Nekem csak Lotti, Katherine és Elena kell. Ha ők a következő teliholdkor, három hét múlva velem jönnek, nem esik senkinek sem bántódása. Nem ölöm meg Jennát, a szívszerelmes embert, vagy a Salvatore fivéreket. Nem ölöm meg az ember barátnőtöket, sem Elena kisöccsét, sem a boszorkányokat, de még a szöszke vámpírt sem a vérfarkas barátjával. Tyler, nem igaz? – nézett rá. – Hasznomra leszel még az átváltozásom után.

- Kötve hiszem – felelte Tyler undorodva. Számára elképzelhetetlen volt, hogy egy vámpír vérfarkas is legyen.

- Azt hittem, hogy csak én kellek neked – suttogta Elena halkan.

- A telhetetlenséged már nem igazán lep meg – tettem hozzá én.

- Katherine-nek és nekem van egy kis elszámolnivalónk. Ahogy Lottival is. Nem szeretem, ha a nők túl járnak az eszem. Bár a menekülésük nincs ellenemre, szeretem a vadászatot. Minden vadász szereti. De ha nem lesztek itt három hét múlva mindenki meghal, aki itt van ebben a szobában. Elijah testvérem pedig örömmel segít nekem.

Elijah nem éppen úgy nézett ki, ő nem volt olyan romlott, mint a testvére. Jenna ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen a vacsorával. Kedvesen mosolygott és mindenki elé letett egy tányért.

- Most megyek, három hét múlva értetek jövök – szólalt meg hangosan, hogy mindenki hallja. Intett Elijahnak, és Gretának, és visszajött elém. – Hiába menekülsz, előlem nem menekülhetsz. Újra együtt leszünk, három hét múlva. Be fogod látni, hogy hozzám tartozol – tette hozzá lágyan, majd eltűnt.

Damon hirtelen előttem termett és szorosan átölelt. Köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől, döbbenten engedtem őt magamhoz. Nem számított, hogy ki lát és ki nem. Jól esett, hogy itt van. Vigasztalni akart volna? Minden bizonnyal volt is rá szükségem. Furcsa Damonnak ez az oldala. Miért nem tudok benne igazán hinni?

- Charlotte, minden rendben? – kérdezte Jenna kedvesen, mit sem sejtve. Elhúzódtam Damontől és bólintottam. Elfojtottam a könnyeket és erőt véve magamon leültem az egyik szabadhelyre. Damon is helyet foglalt mellettem.

Csend volt, nem szólalt meg senki. Dessy ült mellettem.

- Mi ez a fagyos hangulat? – kérdezte tőlem suttogva. Az igézés megszűnt, ő pedig nem értette, hogy mi van.

- Semmi. Semmi – feleltem, és eljátszottam, hogy minden rendben. Dessy és Jenna miatt. A többiek is így tettek.

- Te és Damon akkor jártok? – szólalt meg Dessy újra. Félrenyeltem az üdítőmet, és köhögve bólintottam. Azt hiszem. Istenem, de furcsa volt ez. Csak három hetem volt. Ennyit kaptam az élettől a szeretett férfi mellett. Könnyek szöktek a szemembe, és elnézést kérve kimentem a folyosóra. A homlokomat a hideg falnak döntöttem, és mély levegőt vettem. Miért nem lehetek én soha boldog, miért? Meg van írva a sorsban, hogy ki lehet boldog és ki nem? Vannak, akik hiába próbálkoznak?

- Charee?- hallottam újra a nevemet. Azt hittem, hogy Damon fog utánam jönni, de legnagyobb meglepetésemre Caroline állt mögöttem.

- Én csak… talán tényleg fegyverszünetet köthetnénk – szólalt meg bizonytalanul. – Soha nem tudom elfelejteni, hogy megölted az anyámat, de tudom, hogy erről csak Katherine tehet. Szóval… én sajnálom. Te vagy az egyetlen, aki tudhatja, hogy hogyan lehet esélyünk Klaus ellen. Féltem Elenát, Tylert és a többieket… és te sem azt a sorsot érdemled, ami egy hibrid mellett várna rád.

- Rendben. Akkor béke – mosolyodtam el. – Most pedig menjünk vissza és próbáljuk meg jól érezni magunkat. Ezért jöttünk, nem igaz?

- De igen - mosolygott. – Furcsa, hogy te is olyan vagy, mint Elena. Egyre nehezebb lesz felismernem őt.

- Tudtommal csak hárman vagyunk, ne aggódj – mondtam és beléptünk együtt a nappaliba. Meglepetten néztek ránk, ahogy viszonylag barátságosan lépkedünk egymás mellett. Voltak bennünk közös vonások, ő is megtenne mindent, azért akit szeret. De csak három hetünk maradt. Legalábbis Elenának, Katherine-nek és nekem.

De ezt a három hetet Damon mellett akartam eltölteni. Elmenekülhettem volna megint, de túl nagy áldozattal járt volna. Az ár túl nagy lett volna, ahhoz, hogy megfizessem. 

Előzetes - 26. fejezet: A vacsoraparti

"- No lám… az idősebbik Salvatore. Bizony hallottam már rólad, de úgy hallom, hogy az én hírem is megelőzött.

- Fantasztikus – nevetettem megjátszottan. Stefan dühösen nézett rám. Ha ő meg akar lapulni csendben és be akar hódolni ennek a majomnak, hát akkor tessék. De én erre képtelen vagyok. Francba is, hogy lehet ennyire gyáva? Elena életébe kerülhet ez az egész! – Tiszteletkörök lefutva, nem igaz? Vagy bemutatod még a társaidat is?

- A modorod is híres, igen. Az öcsém Elijah és egy barát, Greta.

- Mit akarsz itt? – sziszegte Charee hirtelen. Klaus nem szólalt meg, csak szótlanul elé sétált és végigsimított az arcán.

Már mozdultam, hogy odébb rakjam valahogy, amikor váratlan dolog történt. Charee arcon köpte őt.

Felnevettem. Ez a Klaus nevű fazon nem találta éppen viccesnek.

- Örülnék, ha levennéd a kezed a barátnőmről – csattantam fel félig dühösen, félig gúnyosan. – Pardon… feleségemről."

25. fejezet: Akarod tudni...?

Sziasztok! Sajnálom, amiért csak ilyen későn hoztam frisst, a véleményekre holnap válaszolok. Köszönöm, hogy írtatok! Most értem haza, ezért hoztam ilyen későn, de cserébe itt egy érzelem és eseménydús fejezet :) Két fontos dolog következik be, mindkettő várható volt, az egyik örömmel, a másik kevésbé :DD Jó olvasást!

Teljesen össze voltam zavarodva, nem találtam önmagamat. Egy hét telt el a szerencsés gyógyulásom óta és szinte olyan voltam, mint a robot. Kerestem a válaszokat, de ötletem se volt, hogy hogyan menekülhettem meg. Egyetlen ellenszer létezett a vérfarkas harapásra: egy hibrid vére. De Klaus volt az egyetlen hibrid és az ő vére nem volt elérhető közelségben. Milyen ellenszer létezik még?

- Minden rendben? – kérdezte Dessy aggodalmasan. Elenán kívül ő volt az egyetlen ember, akit megkedveltem. Pedig ő nem is ismerte a világunkat, talán túl nagy veszélybe sodrom őt. Ennek ellenére ő volt az egyetlen, akivel jól éreztem magam a történtek óta. Mindenkit kerültem a természetfeletti világból. Damon pedig engem került, de egyáltalán nem bántam. Nem tudtam, hogy hogyan ássam el magam, hogy ne kelljen többé a szemébe néznem. Folyton az járt a fejemben a kérdések mellett, hogy milyen hihetetlenül emberi volt velem.

Felsóhajtottam. Letetettem a kezemben tartott tálcát és úgy néztem Dessy szemeibe.

- Nem tudom – feleltem őszintén.                                            

- Damon?

- Tessék? – kérdeztem természetellenesen magas hangon. Honnan tudja? Csak nevetett.

- Egyértelmű, nagyon látszik. Szóval?

- Kerül engem, és azt hiszem, hogy jobb is így. Viszonzatlan, amit érzek.

- Biztos vagy benne? – kérdezte mosolyogva. – A vacsorán biztosan szóba fog majd állni veled.

Megrándult az arca. Talán nem jön szívesen? Nem kérdeztem rá. Nem akartam bunkó lenni. Elmondja, ha akarja.

- Most viszont mennem kell, még rendbe szedem magam a vacsora előtt. Nem akarom, hogy Jenna Gilbert rosszat gondoljon rólam – mondta hirtelen, majd elköszönt.

- Charlotte, letelt a műszakod – mosolygott rám Matt. Fellélegeztem. Végre! Hálás pillantást vetettem a fiúra, és kiviharzottam a friss levegőre. Mostanában olyan bezártság érzésem volt mindenhol.

Rohannom kellett. Száguldanom a szélben, megfeledkezni mindenről. Hope. Előttem volt a kép, amit álmomban láttam. Azóta többször is álmodtam róla. Végigkövethettem egy nyomorúságos árva hétköznapjait. Mondanom se kell, azóta egy kevesebb időt töltöttem alvással. És még ott van Damon is…

Irányt váltottam. Beszélnem kellett Damonnel! Meg fogok őrülni, ha ezt így folytatom. Meg kell mondanom, hogy ez így nem mehet tovább. Elegem van abból, hogy keresztülnéz rajtam. Nincsen így is elég gondom? A megválaszolatlan kérdések, álmok a kislányommal és még Ő is. Elég lesz!

A Salvatore panzió éppolyan volt, mint mindig. Csak Stefan autója nem parkolt a ház előtt, biztos Elenánál volt. Nem fáradtam olyannal, hogy kopogni. Nem volt erre időm, túl zaklatott voltam. Miért kellett bevallanom, hogy szeretem? Mit gondolhat most rólam? Talán jobban jártam volna, ha tényleg meghalok.

A nappaliba érve különös látvány fogadott. Damon épp egy fiatal lányból ivott, egyenesen a nyakából. Meztelenül. Hátráltam egy lépést, nem akartam megzavarni a nevetségesen bensőséges hangulatot, de nem volt szerencsém. Levertem egy giccses vázát és hatalmas csattanással tört össze a földön. Damon felkapta a fejét és rám nézett. A szemei vérben úsztak, de a tekintete fokozatosan kitisztult.

Nem tudtam, hogy mit kéne most tennem. Vagy mondanom. Már nem léphetek le minden szó nélkül, ahogy terveztem.

- Mit… csinálsz itt? – kérdezte rekedten és lelökte magáról szerencsétlen lányt. Aléltan feküdt tovább a földön, bágyatag arckifejezéssel.

- Azt hittem, hogy lenne mit megbeszélnünk.

- Azt hittem, hogy már mindent elmondtál. Beszéltél eleget, nem? – kérdezte gúnyosan és a kezét összevonta maga körül.

- Tapló vagy, ugye tudod? – kérdeztem durván. Bántott a modora. Azt hittem, hogy átléptünk egy határt, de úgy tűnik tévedtem. – Ha azért vagy dühös, amit mondtam a tengerparton… akkor… - elakadtam. Akkor mi?

- Miért mentél el a kunyhóból? – kérdezte válasz helyett.

- Nem tudom – vontam meg a vállam. – Nem voltam éppen a toppon. Egyszer csak összeestem az erdőben és gyógyultan tértem magamhoz.

Felhorkantott, mint aki nem hisz nekem. Közben pedig magára kapott egy nadrágot és egy pólót.

- Szerintem pedig kifogásokat keresel, hogy miért ne beszélj velem – támadtam rá hirtelen. Elé léptem és ütni kezdtem a mellkasát. – Te is tudod, hogy valami megváltozott ott és akkor. Csak megint menekülsz, ahogy mindig teszed.

- Mi elől menekülnék? – kérdezte szarkasztikusan, de láttam, hogy a szavaim betaláltak.

- Önmagad elől, hogy végre érzel valamit.

- Mit kéne éreznem?

- Ezt – sziszegtem dühösen és durván megcsókoltam. Erősen átölelt és magához húzott, én pedig a hajába túrtam. De mikor valami kemény nyomódott a hasamhoz, ellöktem őt. – Döntsd el, hogy mit akarsz. Elkövettem a hibát és őszinte voltam. Te tudod, hogy mit érzek. Jó lenne, ha te is elmondanád. Ne szórakozz velem tovább. Ha azt mondod, gyűlölsz, akkor békén hagylak. Gondoskodom Elena védelméről és elhagyom a várost. Nincs miért maradnom és megvárnom, amíg Klaus megöl. De ha nem így van… akkor ne csináld ezt többé velem. Találkozunk Jenna vacsoráján – közöltem indulatosan, majd elrohantam, egyenesen haza.

Cassy már majdnem kész volt. Dobtam neki egy kósza köszönést, aztán felrohantam a szobámba. Rendbe kellett szednem magam. Egy szűk félóra alatt sikerült is. Felkaptam egy kék bővebb hosszított felsőt, amit egy öv tartott meg a derekamon, alá pedig egy szorosan testhez simuló legginget. Kerestem egy fehér nyakláncot és hozzá egy karkötőt, megfésülködtem és kész. De alighogy elindultam volna az ajtó felé, Damon ugrott be a törött ablakomon. Döbbenten meredtem rá zaklatott sziluettjére.

Durván a falnak lökött.

- Azt akarod tudni, hogy mit érzek? Akárhányszor így nézel rám, elfelejtem Elenát, elfelejtem Katherine-t, de még a nevemet is. Megőrülök, ha a közelembe vagy és nem tudtam elviselni, hogy elveszítettelek! Halottnak hittelek, erre te csak halál nyugodtan besétáltál azon a kibaszott ajtón! Azt akarod tudni, hogy veled akarok lenni? Hogy gyűlölöm Klausnak még a gondolatát is? Azt akarod tudni, hogy majdnem ordítottam, miközben azt ecsetelted, hogy hogyan erőszakolt meg téged? Akarod tudni, hogy reményt éreztem, amikor megtaláltam a szobádban a gyűrűmet? Akarod tudni, hogy kibaszottul fontos vagy nekem, de kurván nem tudom, mit érzek? Akarod tudni, hogy mennyire megőrjítesz?

- Igen, akarom – suttogtam döbbenten. Apró pillangók keltek szárnyra a gyomromban és táncolhatnékom támadt. A boldogság alattomosan férkőzött belém és mosolyra húzódtak áruló ajkaim.

Damon nem várt másra, csak megcsókolt. Szenvedélyesen, de mégis lágyan. Már majdnem teljesen belefeledkeztem, amikor…

- Charee, kész vagy? – tárult fel hirtelen az ajtó és én felkaptam a fejem. Cassy állt döbbenten az ajtóban és még a száját és nyitva felejtette. A kezéből kiesett az ajándéktáska és a földön landolt. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hogy még soha nem voltam ilyen boldog és még soha nem zavart a testvérem megjelenése ennyire? Hogy Damon majdnem szerelmet vallott nekem? Damon Salvatore a bunkó vámpír?

- Ti meg… mit csináltok? – kérdezte végül Cassy. Mintha nem lenne teljesen egyértelmű! Menj ki, folytatni akarom!

- Megcsókoltam a barátnőmet, van ezzel valami probléma? – csattant fel Damon idegesen, és közben a hátamat simogatta. Nem tudom, hogy kinek az álla koppant nagyobbat a padlón. Cassy a falnak hátrált én pedig elsápadva meredtem az előttem álló vámpírra. Tényleg jól hallottam vagy csak rossz a fülem?

- Most meg mi van? – kérdezte emelt hangon. – Azt hittem, hogy… - nézett rám összezavarodottan és láttam, ahogy vészcsengők szólalnak meg a fejében. Nem engedhettem, hogy visszavonjon mindent! Nem törődve Cassy-vel, megcsókoltam Damont.

- Megmondom Jennának, hogy késtek… - dörmögte Cassy kiismerhetetlen hangon, majd távozott én pedig elvesztem a mámorban. Soha nem éreztem magam ennyire jól Damon édes csókjai közt. Baromság, hogy a vámpírok nem juthatnak a Mennyországba! Én ott voltam. Megjártam a pokol bugyrait, de néhány szó után egyetlen csókkal a Menny kapujába érkeztem.

- Mi akkor most…? – kérdeztem két csók között.

- Leszel a barátnőm? Nem akarok mindig tapló lenni, utólag azért megkérdezem – vigyorgott önelégülten. Boldognak tűnt, mintha ő is ugyanazt érezné, amit én.

- Ezer örömmel, Mr. Salvatore – nyújtottam felé a nyelvemet. – De csak ha lophatok még Öntől egy csókot.

- Többet is, de azt hittem, hogy nem akarsz elkésni… Menjünk inkább. Utána csak a tiéd vagyok.

- Csak óvatosan a szavakkal, még a végén komolyan veszem – nevettem. Ahogy lesétáltunk kéz a kézbe a lépcsőn és átmentünk a Gilbert házba, még azt hittem, hogy az összefonódott kezeink lesznek az este legnagyobb szenzációi.

Óriásit tévedtem.

- Charlotte! Damon! Hát itt vagytok – köszöntött Jenna vidáman, túl vidáman. Tudtommal nem kedvelte Damont. Már itt gyanakodnom kellett volna, de mégsem tettem. Helyette inkább követtem őt a nappaliba. Ahol többen ültek, mint ahogy arra számítottam volna.

- Lotti, drágám! Hát megjöttél! – kiáltott fel egy oly gyűlölt mézédes hang és dermedten meredtem a tulajdonosára. Klaus állt előttem. Damon morgása mellett az is feltűnt, hogy minden be-nem avatott személy megigézve bámult maga elé. Jenna, Dessy és Jenna vendégei. A többiek pedig nem mertek mozdulni a rémülettől.

A legsötétebb rémálmom vált valóra és a Mennyből újra a Pokolba zuhantam. Ha Damon nem szorongatta volna olyan erősen a karomat, már összeestem volna.

- Klaus – nyögtem túlvilági hangon és megbénultam a félelemtől.

Vélemények

Sziasztok!
Többen jeleztétek, hogy nem tudtok véleményt írni a 24. fejezethez.. nem tudom mitől van ez :S megnéztem de engedélyezve van a véleményírás.. ennél a bejegyzésnél lehet? Ha igen, akkor kérlek írjátok le ide, hogy mi a véleményetek az előző fejezetről. Ez az egyik kedvenc részem... nagyon örülnék neki :) Ha nem, akkor szóljatok chaten és kitalálok valamit :/
Puszi:
Ginewra