33. fejezet: Élők és holtak

Olyan mértékű gyűlölet volt bennem, amit nehezen kezeltem. Követni kezdtem Klaust, mindenhova. Tudtam, hogy érzi, hogy valaki mindig mögötte van, de soha nem buktam le. Miután Stefan Salvatore felhagyott a gyilkolással, Klaus is elhagyta Chicago-t. Mintha hiányolta volna a ripper fiút. Igaz, ami igaz, olyanok voltak mint a veszedelem, őrjítően veszélyes csapatot alkottak. Féltettem Lexit a bátyám haragjától. Soha nem tűrte, ha valami nem az övé. Lexi pedig elvette tőle Stefant és Elijaht is. Legalábbis ezt hittem, amíg meg nem láttam őket. Mármint a két bátyámat. Együtt.

- No lám… kit látnak szemeim – csodálkozott Klaus és megragadta az öccse torkát. Nehezemre esett, hogy ne avatkozzak bele. Én csak csendes megfigyelő voltam, gyűjtöttem az információkat. Én követtem a vadat, és nem fordítva. Végre én voltam a jobbik oldalon.

- Engedj el, testvérem – nyögte Elijah meghunyászkodva. – A bocsánatodért jöttem.

Klaus nem tűnt meglepettnek, én annál inkább. Ő csak vigyorgott elégedetten, mint akinek eljött a karácsony. Hogy képes megalázkodni neki? Pont ő, aki a kezdetektől fogva átlátott aljas játékain? A csalódás könnyei folytak végig az arcomon, de gyorsan lesepertem őket.

A gyűlölet hevesen mart belém, szinte összegörnyedtem váratlanságától. A szemeim vérben forogtak, és majdnem felmorogtam, de a kezemet a számra tettem és elfojtottam a hangokat.

Ölni akartam. Őket nem ölhettem meg, még nem ismertem a módját. Csak a tőrrel lehetett, de az Klausnál volt, vagy lehet, hogy már meg is semmisült. Nem lepődnék meg. Más lehetőség pedig nem létezett. Még boszorkány erővel lehetett volna, de hát… nem állt rendelkezésemre olyan boszorkány, aki alkalmas lett volna.

Így hát rohanni kezdtem és az első útba eső embernek elvágtam a torkát. Megérdemelte. Élt. Én nem élhettem soha igazán, neki már így is túl sok adatott meg. Túl sok halandó perc. Élvezze hát most a halandóságát. Most élvezheti! Elszégyelltem magam és a földre rogytam. Véres kezemet remegve csúsztattam az ölembe és megsemmisülten meredtem a testre.

Talán mégsem vagyok különb Klausnál. Talán nem az vagyok, akinek hittem magam. Csak egy szörnyeteg. Talán minden vámpír egy szörnyeteg, akárhogy is áltatjuk magunkat.

/Részlet Alina naplójából/

/Damon szemszöge/

Becsuktam a kopott naplót a sarokba hajítottam. Hosszú idő óta ez a néhány sor volt az egyetlen, ami rávett, hogy megmozduljak. Hevesen magamra kaptam egy fekete inget, egy kopott farmert, egy fekete cipőt.

Felkaptam a telefonom, amikor észrevettem, hogy senki nincs itthon. Káromkodva kerestem ki az öcsém számát és tárcsáztam. Beszélnem kellett vele. Tudott valamit Klausról, amit mi nem. Nem mondta el. Szét tudtam volna tépni érte. Talán tudott olyan dolgokat, amelyek segítségével megtalálhatnám Őt.

Az üzenetrögzítő felelt.

- Menj a francba! Miért nem veszed fel a tetves telefont? – morogtam dühösen, majd berontottam a szobájába, ahol már félig Elena szobája volt. Kutattam egy kicsit a papírok között és meg is találtam, amit kerestem.

Temetés. Állt a fekete gyöngybetűkkel írt felirat. Felhorkantam. Mi a fenét akarnak ott? Cassy egy áruló! Kezdtem megérteni Alina érzéseit, én is hihetetlen gyűlöletet éreztem. Sosem fogom elfelejteni, amit tett. Ha nem halt volna meg, én öltem volna meg. Ebben teljesen biztos voltam.

Megvárhattam volna őket, de aztán eszembe jutott Destiny vagyis Hope, vagy mi a neve. Fejbe vágott a felismerés, ott kellene lennem. Segíteni akart nekünk és Charee lánya volt. Próbáltam kiverni a fejemből az egész rituálét. Nem bírtam még gondolni se rá. Még soha nem láttam olyan mértékű fájdalmat senkinek az arcán, mint Charlotte-én, amikor Klaus megölte a lányát. Akkor… szinte láttam, ahogy meghalt benne valami…

Bevágtam magam után az ajtót, de úgy, hogy vakolatdarabok hulltak a földre. A kocsimba pattantam és hajtani kezdtem a temető felé.

Az út nem tartott sokáig, hamar megláttam a temető jellegzetes vonásait. Vettem egy mély levegőt, magamra öltöttem a mindennapok álarcát és kiszálltam az autómból. Már elkezdődött. Egy kisebb tömeg gyűlt össze és fekete ruhában egy sír köré verődtek. Ott volt Stefan Elena derekát ölelve, Tyler hasonló pózban Caroline-nal, Bonnie, Jenna, Alaric, Jeremy, Matt és egy csomó városi ember.

- Damon? – engedte el Stefan Elenát, és hozzám lépett. Elhúztam a számat az arckifejezése láttán.

- Mi a helyzet?

- Nem hittem, hogy eljössz.

- Én se. De… gondoltam Hope miatt megéri eljönnöm – vontam meg a vállam tetetett közönnyel. Nem tudtam igazán eltitkolni az elmúlt időszakot, amikor az emberségem szánalmasan megmutatkozott.

- Van valami, amit nem tudsz – sóhajtotta gondterhelten. – Hope teste eltűnt már a rituálé másnapján.

- Tessék? – kérdeztem döbbenten. – És ezt mégis mikor akartad közölni velem?

- Mondjuk amikor végre előmászol a szobádból – vetette oda bosszúsan.

- Biztos hogy meghalt?

- Klaus kitépte a szívét, Damon. Mi lehetne ennél biztosabb?

- És akkor mégis kit temettek? – kérdeztem dühösen. – Képesek vagytok tiszteletet adni annak az áruló ribancnak?! Van képetek?

- Higgadj le. Nem kell jelenet. Cassy nem tehetett róla. Bonnie talált egy üzenetet tőle, majd ha végre megnyugszol, megmutatom.

Felhördültem.

- Nem tudja nekem megmagyarázni. Akkor is egy kis… Elena majdnem, Hope meghalt miatta, Charee pedig…

- Nem csak Cassy temetése ez, Damon.

- Hát? – kérdeztem. Nem vártam meg a válaszát, inkább közelebb léptem. A tömeg feje felett pont láttam a sírfeliratot.

„Cassandra és Charlotte Davis”

- Ti teljesen megőrültetek? – üvöltöttem, és nem törődve azzal, hogy ki mit gondol Stefannak estem. Hogy meri őt halottnak nevezni?!

- Damon! Ne! – kiáltották többen. Elena, Bonnie és Alaric talán. Nem érdekelt. Minden dühömet beleadtam. Nem csinálhatnak úgy, mintha halott lenne.

- Sajnálom, Damon. Nem adtál más lehetőséget – hallottam Bonnie halk hangját, majd elsötétült előttem a világ.

/Charlotte szemszöge/

A hófehér repedezett plafonon egy apró bogár mászkált, ide-oda. Üres tekintettel követtem a mozgását, és talán órákon át tanulmányoztam. Puha bársony takarókon feküdtem, minden makulátlan tiszta volt körülöttem. Csak én nem. Véresen és mocskosan, izzadtságtól könnyektől ázva feküdtem. Nem emlékeztem, hogy mióta. Az idő megszűnt, elveszett. Nem létezett többé. Csak a kis fekete bogár a plafonon. Ide-oda. Bizonytalan volt és elveszett, de volt benne valami különös magabiztosság.

- Lotti… - szólongatott egy hang. Mindig más hangsúllyal. Néha lágyan, néha kedvesen, néha rémülten, néha pedig dühösen. Néha megrázott és pofon vágott. Azt hitte, hogy érdekel. Azt hitte, hogy fáj. Fáj. Milyen különös szó. Éreztem valami furcsa sajgást valahol a mellkasom tájékán, de sehol máshol. Talán az nem jó, hogy ilyen fáradt vagyok. Ólomsúlyúnak éreztem a testemet.

- Hagyd ezt végre abba… elég legyen! – ordított a hang türelmetlenül. Hirtelen megfordult körülöttem a világ, a bogár sziluettje eltűnt a szemem elől és egy arcot láttam magam előtt. Ismerős volt. Valahol a nyelvem hegyén volt a neve, valahol a tudatom peremén. De nem tudtam felidézni, nem tudtam gondolkozni. Rázni kezdett. Erős kezei voltak, majdnem éreztem némi kellemetlenséget, de teljesen közömbös volt, hogy mi történik.

Csípős érzés a bőrömön. Egy újabb pofon, mosolyra húzódott az arcom. Üthet. Üssön csak. Engem nem érdekelt.

- Lotti, kedvesem… nézz rám – suttogta, de én nem engedelmeskedtem. Ösztönösen éreztem, hogy ennek itt előttem nem szabad. Nem érdemli meg. Rongybabaként tartott a karjaiban.

- Akkor kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni – fújtatott dühösen, majd a földre lökött. Nagy csattanással zuhantam a padlóra, és úgy maradtam, ahogy estem. Nem mozdultam meg, valahonnan ismerős volt ez a mozdulatsor. Fölém magasodott és vadállat módjára tépte le rólam szakadt ruháimat.

Mennyi ideje lehetek ebben a szobában? Egyáltalán hol vagyok? Felnéztem a jeges tekintetbe és biztos voltam benne, hogy nekem nem itt kéne lennem. Felrémlett előttem egy gyönyörű kék szempár és az a fájdalom, amit utoljára láttam benne. Nem lehetett túl régen.

Durva érintések mocskolták be a bőrömet. Egy kéz szorított, egy kéz simított, egy arc csókolt, egy kemény test feszült nekem. Nem akartam, mégsem ellenkeztem. Akartam a fájdalmat. Vágytam rá. Érezni akartam a testemet, még ha ilyen áron is. Olyan kínt akartam érezni, ami a lelkemben tombolt.

Az üresség eltűnt, de még mindig nem éreztem fizikai fájdalmat. Semmi nem fájt, semmi nem bántott.

Klaus – jutott eszembe a név, amitől korábban féltem. Már nem. Nem tudott már több fájdalmat okozni. Többé nem.

Némán tűrtem Klaus kétségbeesett próbálkozásait arra, hogy megtörjön és adjak ki magamból valamiféle reakciót. De én csak rongybabaként feküdtem a karjaimban üres arccal üveges tekintettel élettelen testtel. Többé nem adok neki örömet. Nem érdekel.

- Reagálj már valamit, a francba is! – ordította az arcomba és a hajamba markolva feszítette ki a nyakam. – Te kényszerítesz kedvesem. Én csak beszélni akartam veled.

Gúnyos mosolyra húztam a számat. Sikerült megmozdulnom. Klaus elengedett és öltözni kezdett. Ennyi? Régen hosszabbnak tűnt az időszak, amíg bennem volt.

- Regina, öltöztesd fel, majd szabadkezet kapsz. Tudom, hogy utálod a vámpírokat. Azt tehetsz vele, amit akarsz. Nekem dolgom van. Még valami nem ölheted meg! – mondta Klaus egy nőnek, aki korábban még egész biztosan nem volt a szobában.

Felnéztem rá.

Leplezetlen kárörömmel nézett rám, mosolya pedig hosszú kínkeserves órákat ígért. Alighogy becsukódott Klaus után a szoba ajtaja a levegőbe emelkedtem, és a falnak csapódtam. De mire visszaeshettem volna erős vasláncok tekeredtek a kezemre és tartottak a falnak szögezve.

Akkor döntöttem el, hogy mindegy mi történt. Harcolni fogok. Újra és újra. Nem bánhat így velem senki. Se ez a boszorkány, se Klaus, se senki. Harcolni fogok.

32. fejezet: A nap ugyanúgy kel fel

Köszönöm a véleményeket! Most jöttem ki a szóbeli nyelvvizsgáról és vadul készülök a holnapi írásbelire szóval nincs időm most sok mindent mondani :D Majd válaszolok a véleményekre! ;)

(E/3)

Stefan Salvatore aggodalmasan figyelte az öccsét. Damon már napok óta nem volt önmaga. Csak feküdt az ágyán és a plafont figyelte. Nem akart inni, nem akart enni. Néha azért felkelt, de csak azért, hogy újra összerombolhassa a szobát, amit Elena újra és újra kitakarított. Mindig hiába.

Stefan gondterhelten csukta be az ajtót, Damon fel sem nézett, amikor kinyitotta nemrég. Nem érdekelte. Nem olyan volt, mint mikor Katherine-t vesztette el, ez valahogy több volt annál.

Katherine… Még mindig előtte rémlett a lány arca, ahogy feláldozza érte az életét… pont ő, aki a legönzőbb lény a földön. Százötven év elmélete dőlt össze, azóta biztos volt benne, hogy a lány sohasem szerette őt. Néhány pillanatig bánta, hogy ezt nem tudhatta előbb. Vajon számítana? Talán nem úgy halt volna meg, hogy mindenki gyűlöli.

- Jól vagy? – kérdezte Elena halkan és átölelte kedvesét. A fiú úgy vonta magához, mintha az élete múlna rajta. Majdnem elvesztette őt. Azt hitte, hogy így is történt. Egyikük sem tudott John Gilbert váratlan önfeláldozásáról. Csak Elena. Élt. És csak ez volt a lényeg. Már a gondolat is, hogy halott legyen elviselhetetlen volt. El sem tudta képzelni, hogy mit érezhet most Damon. Soha nem bánt jól az érzéseivel, és most kétségkívül sok lett belőle.  Elvesztette a szerelmét. Jobban mondva elrabolták, ami talán még rosszabb. Mi legalább nem haragban váltunk volna el, de köztük rengeteg dolog történt. Tudtam a csókról Elena és Damon között, és a féltékenység még mindig ott leledzett bennem, de tudtam, hogy miért történt.

- Soha nem gondoltam volna, hogy Damon ilyen is tud lenni - jegyezte meg Elena.

- Talán, mert csak most ismerte meg igazán azt, akiért megérte egy kicsit emberinek lenni és mást is érezni az érzéketlenségen kívül.

- Meg fogja találni őt, Stefan. Biztos vagyok benne. Nem érhet így véget az ő történetük…

Elena is szomorú volt. Kedvelte Damont, talán egy kicsit vonzódott is korábban hozzá. Nem volt jó szenvedni látni őt. Arra gondolt, amikor a férfi rituálé előtt zaklatottan berontott a szobájába. Már akkor is tudta, hogy hibát követnek el, de Damont nem lehetett lebeszélni.

- Hát tényleg nem érted? Ez az egyetlen lehetséges út! Próbáltam találni másikat, de nincsen. Nem védhetem meg. Te nem tudod, hogy miket tett vele az a szörnyeteg! Nem ismétlődhet meg újra. Ha itt marad, akkor megint szenvedni fog.

- Gyűlölni fog minket, főleg téged. Gondolod, hogy ez nem lenne fájdalmas neki?

- Ugyan már, Elena. Charlotte miattunk nem ment még el. Miattunk és a többiek miatt kockáztatja a szabadságát. Ha meglátna minket… azonnal hátat fordítana ennek a rémálomnak.

- Damon…

- Elena! Annyi mindent tettem meg érted. Annyiszor mentettelek meg másoktól és önmagadtól. Igazán segíthetsz megmenteni most az egyszer őt. Nem akarom, hogy elvigye, érted? Az talán a halálnál is rosszabb. Megölné magát, mintsem hogy Klaus rabja legyen. Ez az egyetlen lehetőség, hogy éljen.

- Mit kell tennem? – sóhajtotta Elena gondterhelten. Nem tetszett neki az ötlet. – Stefan tud róla?

- Még nem, de nem kell aggódnod, vállalom érte a felelősséget.

A következő néhány percben Damon nem szólalt meg. Olyan más volt. A lány nem hitte volna, hogy a férfi képes ilyen áldozatra. A saját életét teszi tönkre.

- Nem lenne jobb, ha együtt mennétek el?

- Nem. Nem jönne velem, és Stefan… túl sokszor segített rajtam. Most én jövök. Azt hiszed, hogy csak azért, mert már mást szeretek, szeretném a halálod?

- Ne har…  - kezdett mentegetőzni, de a férfi hirtelen megfeszült és a kezét a szájára tette. Egy autó fékezett a ház előtt. A színjáték megkezdődött.

- Nem fogom engedni, hogy meghalj – hallotta Elena Damon hangját halkan. A léptek elhalkultak odalent, de lassan közeledtek. Damon semmit sem bízott a véletlenre.

- Damon… nincs más út. Nem leszek vámpír – szólalt meg Elena vékony hangon. Mondtam azt, amit várt tőlem.

- Nem engedhetem! – csattant fel Damon és a következő pillanatban szenvedélyesnek tűnve csapott le Elena könnyektől sós ajkaira. Hallották a rohanó, zaklatott lépteket, de csak akkor váltak szét, amikor minden hang elhalt.

Damon komor, kifejezéstelen arccal sétált el. Úgy festett, mint akit valami szörnyű veszteség ért.

- Nem látom többet – hallott a lány egy suttogást, de talán csak képzelte, olyan halk volt.

- Szerinted eljön Damon a temetésre? – kérdezte halkan Stefantól.

- Nem tudom. Lesznek néhányan a városból, ők autóbalesetként ismerik a dolgot. Talán jobb, ha Damon nem jön el. Még mindig nem értem, hogy Cassy hogy tehette ezt…

/Tyler szemszöge/

Caroline a karjaimban feküdt. Én ébredtem fel előbb, és elgondolkozva néztem az arcát, simogattam a testét. Álmában békés és nyugodt volt, ami szokatlan volt a történtek óta. Mistic Falls fenekestül felfordult. Cassandra Davis meghalt, a testvére pedig eltűnt. John Gilbert pedig csakúgy összeesett és nem mozdult többet, és ott volt még az a sok ismeretlen városi ember, akiket kivérezve találtak nemrég az utcákon. Elsötétedett arccal emlékeztem vissza, hogy milyen volt, amikor még halottnak hittem a szerelmemet…

Abban a pillanatban, hogy Klaus magával vitte Charlotte-ot, és Elijah-t, minden tűz kialudt. Néma csend ereszkedett közénk. A nap lassan és fényesen jelent meg a horizonton, és megvilágította a szerelmem élettelen arcát. Még mindig éreztem magamban az átváltozás okozta fájdalmakat, de most nem számított.

Tántorogva felálltam és Caroline testéhez botladoztam, nem bírtam elhinni. Végignéztem a többieken. Stefan Elena mellett térdelt, Damon hirtelen rohanni kezdett abba az irányba, ahol Klaus sejtette eltűnni, Bonnie még mindig eszméletlen volt, a többiek pedig halottak. Nem mertem Destiny vagy Hope, vagy hogy hívják megcsonkított sziluettjére nézni. Látni is szörnyű volt. De a legrosszabb az előttem hevert…

Drága Caroline…

Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, de nem töröltem le. Végig simítottam az arcán, majd szorosan magamhoz öleltem a testét és csendben ringattam. Gyászos volt ez az egész, az egész tisztáson csak Stefan és az én szenvedésemet hallottam. Mindketten elvesztettük azt, ami a legfontosabb volt.

Drága Caroline…

Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal nélküle. Ő volt a mosoly, a boldogság az életemben. Ő volt az, aki nem hagyta, hogy feladjam és minden alkalommal, a puszta jelenlétével eszembe jutatta, hogy van miért élnem, és nem vagyok egy utolsó szörnyeteg. Nem számított, hogy vámpír volt, nem számított, hogy az ellenségemnek kellett volna lennie. Semmi nem számított attól a pillanattól kezdve, hogy először megcsókoltam. Onnantól csak az enyém volt. Nem volt többé Matt, nem volt többé más. Csak ő és én.

- Nem hagyhatsz itt – suttogtam, és egy lágy csókot leheltem jéghideg ajkaira. Most is csak ketten voltunk, ketten maradtunk a világban. De ő elment, és itt hagyott egyedül.

Drága Caroline…

- Szeretlek – suttogtam halkan, és kisöpörtem szőke fürtjeit az arcából, majd a fejét a mellkasomhoz vontam.

- Mi történt? – sikított fel hirtelen egy távoli hang. Ködös tekintettel néztem fel az ébredező Bonnie-ra, aki zaklatottan jártatta a tekintetét Elena, Caroline, Cassy, Katherine és Destiny holtteste között. A kezét a szája elé kapta és teljesen elszörnyedt. Nem tudom, hogy mennyire lehetett üres a tekintetem, mert amikor rám nézett még ijedtebbnek tűnt.

- Bonnie, kérlek, csinálnod kell valamit! – rohant hozzá Stefan hirtelen. Bonnie odasietett Elenához, de megrázta a fejét. Én tudtam. Csodákra még ő sem képes.

De akkor hirtelen Elena levegőért kapott. Felkaptam a fejem. Talán Bonnie mégis megmentheti Caroline-t! A karjaimba vettem kedvesemet, kihúztam a tőrt a szívéből, és hozzájuk siettem.

- Elena! – kiáltott fel Stefan boldog megkönnyebbüléssel. Mindketten sírtak. Én nem éreztem semmit, nekem csak Caroline számított. Az édes súly a karjaimban. – Köszönöm Bonnie! – hálálkodott Stefan és magához szorította a kábult Elenát.

- Én nem is csináltam semmit… - suttogta Bonnie, de Stefan nem foglalkozott vele.

- Bonnie – hallottam a hangomat. – Caroline… meg kell őt is mentened… kérlek, Bonnie.

- De hát ő nem halt meg – csodálkozott Bonnie.

- Hogyan? – néztem rá döbbenten.

- Klaus minden bizonnyal elvétette néhány milliméterrel a szívét. Ha meghalt volna, akkor a bőre már… nem ilyen lenne.

- Él? – kérdeztem döbbenten. Nem bírtam elhinni, túl szép volt, hogy igaz legyen. Hatalmas mosoly terjedt szét az arcomon és nevetve nyomtam egy csókot a kedvesem arcára. Még nem ébredt fel, de tudtam, hogy fel fog. Fel kell neki. Csak egy dolgot szerettem magamban. Őt.

- Tyler? Minden rendben? – nézett rám Caroline álomittas hangon, de aggodalmasan.

- Persze – feleltem mosolyogva és megcsókoltam. Most már minden rendben volt. Visszakaptam őt.

***

Stefan visszakapta Elenát, Tyler pedig Caroline-t, de Damon és Charee számára minden megváltozott. Annak ellenére, hogy a nap még mindig ugyanúgy kelt fel. Mintha mi sem történt volna.

Messze Mistic Fallstól Charlotte Petrova sikolya harsant a levegőbe. Csak egy valaki hallotta. Klaus, aki hangosan nevetett közben.

31. fejezet: Rituálé II.

Itt a rituálé II. fele, ne utáljatok érte nagyon :) Sokat gondolkoztam azon, hogy talán itt kéne lezárnom a történetet és írni egy második részt, de aztán úgy döntöttem, hogy megmarad egy részesnek, és folytatódik tovább. Gratulálok azoknak, akik sejtették, hogy ki lesz a meglepetés vendég ;) A komment határ marad 15! De örülnék ha mindenki írna legalább egy-két sort, aki elolvasta :)

A düh csak lassan kezdett terjedni az ereimbe. Először csak a kezeim kezdtek bizseregni, aztán egy öntudatlan morgás szabadult fel a torkomból. Végül az agyamat lepte el egy különös vörös köd.

- Váratlan meglepetés, nem igaz? – nevetett Klaus elégedetten. – Nos, szalad az idő, ideje a tettek mezejére nézni.

Ironikus, ha figyelembe vesszük, hogy hányan haltak már meg. És csak most kezdődik? Majdnem felnevettem a keserűségtől és a gyomromba költöző idegességtől. Nevetni volt kedvem, talán ez már tényleg túl sok volt nekem. Már csak Stefan, Damon és én voltunk életben a vámpírok közül. Egyikünk meg fog halni, de volt egy olyan érzésem, hogy nekem valami sokkal kegyetlenebb és fájdalmasabb halált szán. Épp elég őrjítő lenne, ha Stefan vagy Damon meghalna miattam. Stefan a barátom volt, Damon pedig a szerelmem. Melyikük elvesztését bírnám még feldolgozni?

Nem véletlenül élnek az emberek olyan rövid ideig. Nyolcszáz év túl sok egy személynek, most már kétségkívül az őrület vékony peremén egyensúlyoztam. Végezni akartam Klaussal és magammal. Talán Cassandrával is. Ölni akartam. Szinte éreztem a számban az emberi vér édes ízét, szinte simogatta a torkomat a gondolat. Milyen jó is volt ripperként tölteni ezt a néhány napot. Klaus vére… az lenne igazán a finom. Letépni azt az önelégült fejét a nyakáról. Kitépni a jéggé fagyott szívét hazug testéből. Kétségkívül megőrültem.

- Viszont van még egy vendég, aki szükséges a rituáléhoz. Mindannyian találkoztatok már vele. Ó, Lotti, ha jól hallottam jó barátok vagytok…

Meghűlt az ereimben a vér. Fogalmam sem volt, hogy kiről beszélhet. Aztán a fák felé fordultam és egy vékony alak tűnt elő a semmiből. Szemei üresen csillogtak, hosszú barna haját vadul lengette a hűs esti szél.

Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Ugyanis a lány Klaus elé sétált, aki átölelte őt. Felbírom-e dolgozni egy órán belül két barát árulását?

- Szeretném nektek bemutatni Destiny Chelsea Lorent, született nevén Hope Petrovát.

- Kit? – kérdeztem halkan, de biztos voltam benne, hogy mindenki hallotta. Megremegtem. Dessy szemeibe néztem, és most döbbentem csak rá, hogy a meleg barna szempár honnan olyan ismerős. Mintha magamat láttam volna a szemeiben.

- A lányomat. Pardon, Lotti! Bimbózó házasságunk édes drága egyetlen gyermekét… - válaszolta vigyorogva. Ami ezután következett… összefolyt a tudatomba.

- Tudtad igaz? – sziszegte felém Damon, mintha az én hibám lenne minden. Tudtam, hogy mit hisz. Hogy végig tudtam kicsoda Dessy. Hogy a történetem minden része hazugság volt. Hogy talán még mindig szeretem Klaust. Megvetően horkantott. Megfordult, hogy a véleményét kifejezve lelépjen, de Klaus nem így gondolta.

- Na-na-na – csóválta a fejét és intett Cassy-nek, aki tűzfalat vont az egész tisztás köré. Se ki, se be. Csapdában voltunk. Nem volt energiám Damon gyűlöletére ebben a pillanatban. Dessy halovány arcát figyeltem.

Furcsa hörgő hangokat hallottam. Stefan és Elena ijedten néztek rám. Először nem értettem, aztán rájöttem, hogy én adom ki a hangokat. Dessy szemeiben nem láttam gonoszságot. Hirtelen egy törékeny apró kisbaba jelent meg a szemem előtt. Szinte hallottam a síróhangját, ami örömszimfónia volt annyi gyötrelem után. Aztán emlékeztem, ahogy kitépik a csöppséget a kezemből. Az apám szigorú hangja, ahogy egy idegen kezébe nyomja őt. Mindketten sírva tiltakoztunk, de az édesanyám hideg kifejezéstelen arccal visszanyomott a párnák közé. Láttam, ahogy a kicsi Hope árván és szomorúan nézi a sírkövemet.

Visszatérve a valóságba Klausra néztem, és vissza a lányomra. Mit tehetett vajon vele ez a szörnyeteg? A kérdések őrülten zakatoltak a fejemben, annyira kíváncsi voltam.

- Hope – nyöszörögtem halkan.

- Nem volt nehéz felkutatnom őt, és persze nem volt nehéz elrabolnom sem. Talán a legegyedülállóbb személy a földön. Egy vérfarkas vonalból származó vámpír és egy boszorkány anyával. Ő az egyetlen a világon, akiben mind a három faj egyesült, ezáltal egy halhatatlan ember lett. Nem volt nehéz átvernem téged, drága Lotti. Nem is tűnt fel, hogy Destiny bátyját Nikónak hívják?

Hát persze! Hogy nem jöttem rá hamarabb? Nikó… Niklaus.

- Bántottad? – nyögtem ki nagy nehezen. A nyelvem nehezen forgott.

- Talán igen, talán nem – vonta meg a vállát. Ez volt az a pont, ahol szinte hallottam az utolsó idegszálaim szakadását. Eszemet vesztve ugrottam neki. Ölni akartam. A szívét céloztam, de fegyver nélkül nehéz dolgom. Erős voltam, csaknem nyolcszáz éves. Akárkit legyőzhettem volna, csak őt nem. Ő még nálam is idősebb volt. Ütöttem, ahol csak értem. De a szívét túl eredményesen védte. Aztán valami furcsa dolog történt. Klaus a kezét a fejére szorította és földre rogyott a fájdalomtól. Ugyanabban a pillanatban Cassy is felsikoltott. Bonnie volt az első gondolatom, de aztán megpillantottam Dessy koncentráló arckifejezését. Különös szavakat mormolt, elfeledett varázsigéket.

A következő pillanatban Cassy megszüntette a varázst, és egy külön tűzkörbe zárta a Salvatore fivéreket. Aztán pedig engem is. Gyűlölet lobbant bennem a testvérem iránt.

Klaus Dessy elé lépett. Rettenet ült ki az arcomra. Megszólaltak a fejemben a vészharangok. Bántani fogja!

- Ne bántsd! – sikítottam. Gúnyosan nézett rám. – Tehetsz velem bármit, csak ne bántsd őt!

- Bármit, Lotti? – nevetett elégedetten. – A lányunk elárult engem, ellenem fordult. Meg kell ezért büntetni, ilyen a szülői nevelés, nem igaz? Mi lehet méltó büntetés a saját véremnek? Te mit áldoznál fel azért Lotti, hogy elfelejtsem a dolgot?

- Az életemet – suttogtam őszintén. Belehaltam volna, ha újra elveszítenem a lányomat. Mégsem rontotta meg őt teljesen, hisz kiállt mellettem. Okos, szép és kedves volt. Szerettem őt. Már azelőtt kedveltem, hogy tudtam volna ki is ő.

- Erről még később tárgyalunk, szivi, most dolgom van – felelte, és mire tiltakozhattam volna kitépte Dessy szívét. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, mintha nem értené, hogy mi történik vele.

- Ne! Hope! Ne! – üvöltöttem kétségbeesetten, de képtelen voltam áthatolni a lángokon. Most bántam csak igazán, hogy nem uralhattam a boszorkány erőmet.

- Anya, saj… - nyögte rekedten, majd a tekintete üvegessé vált, a teste pedig a földre zuhant. Hallottam Elena csendes zokogását, és semmi mást. Sokkot kaptam. Remegve rogytam a földre és ordítottam. Homályosan láttam, ahogy Klaus egy furcsa folyadékba önti a gyermekem vérét. Cassy pedig a varázslatot mormolta.

- Mivel ő vámpír és vérfarkas is egyben, ezért rátok nem lesz szükség – nézett Tylerre és a két Salvatore-ra. Majd megakadt a szeme a síró Elenán. – Készen állsz, kedvesem? – kérdezte, mire Cassy eltüntette körülötte a lángokat.

- Hagyd békén! – kiáltotta Stefan, de senkit nem hatott meg. Nem érzékeltem a továbbiakat. A lábamat magam elé húztam és üres tekintettel meredtem előre. A könnyeim már nem folytak. Talán elfogytak. A fájdalmam már túl mély volt ahhoz, hogy könnyezzek. Előre és hátra hintáztam. Elveszett minden.

A következő, amit felfogtam Damon és Stefan tehetetlen ordítása, majd láttam, ahogy Elena a földre zuhant. Nem foglalkoztam vele, hiszen elárult engem. Bár már talán nem is számított. De mit számít még egy halott? Elvesztettem mindent. A testvéremet és a gyermekemet. A szerelmem pedig… ki tudja, mit érez. Gyászol, de nem engem. Remegő kézzel nyúltam egy fadarab után. Komolyan a szívembe akartam szúrni. Vágytam arra az átkozott halálra. Már nem számított semmi. Klaus nyolcszáz év alatt újra és újra elvett tőlem mindent. Most adtam fel. Nincs miért harcolnom tovább.

- Charee? – hallottam Damon ijedt hangját, majd Klaus is elém lépett. A tűz eltűnt. Talán ő akarja bevégezni a sorsomat.

- Szépen eldobod azt a fadarabot. És ha velem jössz, akkor nem ölöm meg a maradék két vámpírt. Sem Stefant, sem a szívszerelmedet. Ha megkíséreled az öngyilkosságot, vagy ellenszegülsz nekem, és nem tartasz velem, ugyanúgy tépem ki Damon Salvatore szívét, mint a lányodét. Damon élete a fontosabb vagy a szabadságod? Természetesen, ha megölöm Damont, nem üldözlek többé, szabad vagy. Akkor akár fel is kötheted magad egy fára.

- Hova kéne mennem veled? – kérdeztem halkan.

- Ó, hát csak a szokásos, Charee. Ugyanúgy a foglyom lennél, ahogy pár száz éve. Tanultam újabb kínzási módszereket, na mit szólsz?

- Ha veled megyek, akkor… békén hagyod Damont és Stefant, igaz?

Klaus ünnepélyesen bólintott. Láttam az arcán az erőt. Most már tényleg vérfarkas és vámpír volt egyszerre. De mintha gyengébb lett volna. Sokkal gyengébb. De nem volt értelme harcolnom.

- Veled megyek – suttogtam halkan.

- Ne! – hallottam a hangokat, de akkor már a kezem Klausnál volt. Érdekes módon nem csak Damon és Stefan arcán ült rémület, hanem Cassandráén is. Csak mikor az arcára néztem tudatosult bennem, hogy mekkora ostobaságot követtem el.

A testvéremet talán megigézték, talán kényszerítették vagy zsarolták. Nem biztos, hogy önszántából árult el engem. Nem tudtam, hogy lehet-e megigézni egy boszorkányt. De a hibám végzetes volt. Cassy életét nem vontam bele az alkuba.

- Öld meg magad – vetette oda Klaus Cassynek, aki még egyszer utoljára rám nézett, majd az erejét saját maga ellen fordította. Klaus felkapott és olyan gyorsan rohant velem, hogy a testemet sötétség ölelte körbe. De nem haltam meg, csak elvesztettem az eszméletem.

Még utoljára eszembe jutott, hogy mi vár rám. Aztán felrémlett Damon arca. Érte muszáj megtennem. Ha ő él, bármit kibírok, de ha ő meghal, én elvesztem.

30. fejezet: Rituálé I.

Nem foglalkoztam többé senkivel és semmivel. Még csak haza se mentem, úgy hagytam el a várost. Nem érdekelt többé. Cassy majd ha akar utánam jön. Én nem bírtam tovább ebben a városban maradni. Vissza se jövök. Kit érdekel az ő életük? Az enyém se érdekel senkit! Egyáltalán kit érdekel bárkinek is az élete? Az emberek úgyis tovább lépnek és elfelejtenek. Már értem, hogy Damon miért nem próbált megmenteni. Elena fontosabb volt. Az én életem? Nem számít! Biztos azt gondolta, hogy engem úgyse öl meg. Megérdemlek még néhány évszázadnyi kínzást nem igaz? Fuldokoltam a kegyetlenségétől. Azok után, hogy elmeséltem neki az életem.

Már a szomszéd városban voltam, amikor újra megcsörrent a telefonom. Ezúttal Damon volt az. Ki kellett volna nyomnom, de elkövettem a hibát és felvettem.

- Charee? – kérdezte bizonytalanul.

- Mit akarsz? – kérdeztem durván és megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet.

- Mi a baj?

- Hogy van képed? – visítottam magamon kívül. – Láttalak titeket… Miért, Damon?

- Sajnálom. Nem ígértem semmit – szólalt meg közönyösen. Semmit nem jelentettem. Soha senkinek nem jelentettem semmit!

- Gyűlöllek.

- Túlélem. Hol vagy most?

- Ne aggódj, nem kell látnod többé. És tudod mit? Már nem érdekel az életetek! Dögöljetek meg! Elena is megérdemli! Hogy tehette ezt Stefannal? Tudod, Damon… sok fajta csalódás ért már, de a reményt még senki nem tudta kiölni bennem. Gratulálok.

- Te ölted meg Brenda Parkert? Az előbb találták meg a holttestét.

- És ha igen?

- Charee… nem kell, hogy elveszítsd önmagad. Nem ígértem neked semmit.

- Fogalmad sincs, hogy ki vagyok, Damon! – kiabáltam a telefonba, majd kikapcsoltam. Nem voltam kíváncsi senkire. Egy fiatal nő tartott haza a sötét éjszakában, csak néhány méterre tőlem.

Kitörtem a nyakát és kiszívtam a vérét. A fejemben visszhangzott az utolsó sikolya, de nem érdekelt. Nem számít.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig fojtattam ezt a tevékenységet. De több nőt nem öltem meg, csakis férfiakat. Mind megérdemelte valamiért. Mindegyik egy utolsó alávaló szemétláda volt. Mindenkiben csak Damont láttam.

Megrezzent a telefonom. Nemrég mégis visszakapcsoltam. Legnagyobb meglepetésemre Bonnie üzent: „Elkezdődött. A régi kőfejtő mellett.” Rémülten néztem fel az égre. Telihold volt. A szilárd gyűlöletem megremegett egy kicsit. Az oké, hogy Elena és Damon megérdemlik a többiek? Hisz… lehet, hogy nem mindenkivel voltam jóban, de ők is érző lények egy saját élettel, szerelemmel. Nekik lenne miért élniük. Én úgysem akarok. Majd csak megölöm magam Klaus fogságában, már nem tudna mivel visszatartani. Tartozom annyival, hogy segítsek nekik, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, hogy mi a tervük. Mennyi ideig lehettem távol? A napok végeláthatatlan masszaként olvadtak össze.

Úgy rohantam, ahogy csak bírtam. De így is órákba telt odaérnem. A régi kőfejtő mellett volt egy tisztás. Klaus oda tervezte meg a saját kis szertartását, nem csoda, hisz egykor engem is itt áldoztak fel, és az ő erejét is itt vették el.

Amikor odaértem döbbenetes látvány tárult a szemem elé. Elsőként a földön fekvő Bonnie-t és Caroline-t pillantottam meg. Bonnie mellkasa ritmikusan emelkedett és süllyedt, de Caroline élettelennek tűnt. Stefan térdelt mellette és próbálta felébreszteni. Utána vettem észre Elijaht, akiből egy tőr állt ki. Sajnáltam őt, nem tudom, hogy miért segített most Klausnak. Lexi szerette őt, és engem is sokat támogatott, amikor állapotos voltam. Megvédett Klaus haragjától. Talán csak a testvéreit próbálta menteni. Ki ölhette meg? Klaus, akárcsak a többi testvérét? Vagy a két Salvatore azt hitte, hogy ő is egy kegyetlen ellenség? Az utóbbi valószínű, Damon mindig is forrófejű és meggondolatlan volt. De most Elijah… határozottan halottnak tűnt.

Néhány méterre tőle Tyler térdelt egy tűzkör közepén. Torkaszakadtából ordított. Caroline vagy a fájdalom miatt, talán mindkettő. Elég volt egy pillanat és tudtam, hogy Klaus boszorkánya, Greta lelassította az átváltozását. Damon és Stefan is ott voltak, kissé viharvert állapotban próbálták összeszedni magukat. Elena egy másik tűzkör közepén állt és engem nézett. A szemében könnyek csillogtak. Talán a barátait gyászolta, talán mindent. Vesztésre álltunk. Bonnie talán megpróbálta megölni Klaust az erejével. Ez lehetett az egyetlen fegyverünk. De nem sikerült. Hol lehet Cassy? Neki lenne esélye!

Klausra néztem. Elégedett mosollyal nézett rám.

- Már vártalak, édesem, de most még van egy-két elintézendő ügyem – mondta, majd a Salvatore testvérek felé fordult.

Közbe akartam avatkozni, de Klaus mindenkinél gyorsabb volt. Feleszmélni sem volt időnk. Célba vette Damont. Bármennyire gyűlöltem most, a halálát mégsem kívántam. Nem bírtam volna elviselni. Ahhoz túlságosan szerettem. Bénultam figyeltem a jelenetet, még mindig képtelen voltam arra, hogy megmozduljak. Damon mintha nem is akart volna tiltakozni ellene. Rám nézett. A tekintetében különös tűz égett. Láttam a szemében a döntést. Rájött a hibáira, rájött, hogy önmagának hazudott a legtöbbet. Ő már rég nem Katherine-t szerette, Elena iránt pedig talán soha nem érzett szerelmet. Igazzá váltak azok a szavak, amiket mondott nekem. Amikor hazudott, és amikor elárult. Minden egyes percben. Hirtelen megértettem, hogy miért csókolta meg Elenát, azt akarta, hogy elmenjek és Klaus ne vihessen magával. Azt hitte, ha meggyűlölöm örökre hátat fordítok ennek az őrültek házának. Nem tudtam tovább haragudni rá. Egy könnycsepp hullott a szememből, de aztán a döbbenet az arcomra fagyott. Klaus irányt váltott. Egyenesen Stefan felé rohant a gyilkos karóval a kezében.

Elena rémülten sikoltott fel. Damon közbe akart avatkozni, és én is megmozdultam, de olyan dolog történt, amire senki nem volt felkészülve.

Katherine szinte a semmiből bukkant elő. Arcán már a megszokott a hideg álarc ült, és egyetlen gyors ugrással vetette magát Stefan elé. A tőr egyenesen a szívébe fúródott. Nem tudom, hogy ki döbbent meg jobban. De egyetlen pillanatig mindenki megtorpant. Még Klaus is. Katherine a sokkos állapotban lévő Stefan karjaiba zuhant.

- Nem hazudtam mindenben. Téged tényleg szeretlek… - suttogta halkan a gonosz hasonmásom, aztán az arca szürkülni kezdett és kihunyt a fény a szeméből. Megtántorodtam. Képtelen voltam elhinni. Katherine és a szerelem nem létezett együtt a szótáramban. Nála önzőbb lényt nem ismertem. Képtelennek hittem az önfeláldozásra, hiszen önmagát mindennél jobban szerette.

Klaus harsogva felnevetett.

- Mik vannak – jegyezte meg gúnyosan, és belerúgott egyet a holttestbe. Stefan felmordult.

- Megkímélem az életed, még én is tisztelem a vámpíráldozatot – nézett Stefanra. – Nem te leszel a vámpír, akit feláldozok.

Elena csendben zokogott, bár ettől a mondattól hatalmas kő gördült le a szívéről. Zaklatott állapotban ült a tűzkör közepén. Ránézett a szenvedő Tylerre, és újult erővel vett erőt rajta a bánat és a kétségbeesés. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Greta ereje teljesen megbénított. A Salvatore testvérek pedig még mindig nem tudták, hogy mit cselekedjenek. Bonnie még mindig eszméletlenül feküdt a földön, Caroline üveges tekintete pedig némán meredt az ég felé. Tyler a földön vergődött a tűz és a hold börtönében, de a szemét nem vette le a halott szőke hajú lányról. A szeméből záporoztak a könnyek. Igazán szerette.

Klaus hangja térítette vissza kóborló gondolataimat. Megállt mellettem, és a karját nyújtotta felém.

- Állj fel, kedvesem – mondta mézes-mázos hangon. Nem fogadtam el a kezét. Damonra néztem. Ugrásra készen figyelt minket. Stefan csendben mellé állt, hogy akármikor megfékezze őt. Esélyünk sem volt Klaus ellen. Greta sokkal erősebb volt, mint gondoltam. Még mindig nem értettem, hogy merre van Cassy, már rég itt kellett volna lennie. De hiába kémleltem a sötét erdőséget nem láttam meg a testvérem ismerős vonásait.

- Inkább maradnék, roppant kényelmes – feleltem gúnyolódva. Nem értékelte a humoromat. A hajamnál fogva állított fel, én pedig az ajkamba haraptam a fájdalomhullámtól.

A szemembe nézett és én megremegtem a félelemtől. Még élénken éltek bennem azok az évszázadok, amikben több-kevesebb sikerrel Klaus elől menekültem.

- Hiányoztál, drága Lotti – susogta halkan, de a szemem sarkából láttam, hogy Damon mindent hall. Neki elmondtam mindent, ő tudta egyedül, hogy mit érezhetek most.

- Ki legyen a vámpír, akit megölök? – kérdezte gúnyos önteltséggel.

- Te – feleltem dacosan, mire felnevetett. Végigsimított az arcomon. Megrándultam és hallottam, ahogy Damon dühösen felmordul. Talán mégis jelentek neki valamit.

- Mindig is szerettem ezt a tüzet benned, kedvesem – folytatta zavartanul. Magához szorított és intett Gretának, hogy ne tudjak ellenkezni. Többé már nem én uraltam a mozdulataimat. Kezeivel bebarangolta a testemet, majd letörölte a sós könnyeket az arcomról.

- Tudom, hogy te is akarod, Lotti. Ugyanúgy vágysz rám, ahogy én rád – mondta könyörtelenül és megcsókolt. Mintha tüzes vassal égették volna a torkomat, úgy éreztem magam a következő pillanatban. A nyelvével durván hatolt védtelen ajkaim közé, és hányingerem támadt.

- Damon, ne! – üvöltötte Stefan valahonnan a rémálom másik végéből. A következő pillanatban Klaus eltűnt előlem. Még mindig Greta uralta a testemet, bénultan zuhantam a földre. Csak a szemem sarkából láttam, ahogy Damon morogva veti magát Klausnak. Meg akartam állítani. Nem akartam, hogy meghaljon. Nem bírtam volna elviselni.

Aztán különös dolog történt. Greta ereje megremegett, én pedig kihasználtam a gyengeségét és az utolsó erőtartalékaimmal felpattantam úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek az egésznek. Bármi áron. A gyanútlan Gretára vetettem magam és átharaptam a nyakát. Holtan zuhant a földre, de Klaus nem úgy reagált, ahogy vártam. Damont a fához csapta, és rám nézett. Somolygott és megvonta a vállát.

- Kénytelen leszek másik boszorkányt használni – sóhajtotta. – Kedvesem, csatlakozz hozzánk te is! – kiáltott a hátam mögé. Nem mertem megfordulni. Hallottam a boszorkány lépteit, forró savként hatott rám a felismerés. Éreztem őt. Tudtam, hogy ki az. Elég volt csak ránéztem a többiek elborzadt arcára. Túl sok volt mára a döbbenetből, és még mindig nem ért véget a rengeteg megpróbáltatás. A könnyek ismét utat törtek az arcomon, de ezúttal engedtem nekik. Behunytam a szemem és megfordultam.

- Miért? – tettem fel az egyetlen kérdést, ami a fejemben kavargott. Cassy lehajtotta a fejét, nem nézett rám még véletlenül sem. Talán nem mert a szemembe nézni. Némán figyeltem, ahogy a gyűlölt férfihoz lép és aprót biccent felé. Nem tudtam, hogy hol omlott össze minden. A hullámok összecsaptak a fejem felett. A testvérem állt az ellenséges oldalon, és a tudat, hogy elárult éles tőrként fúródott a szívembe. Nem láttam értelmét többé a létezésnek sem. Elárult a saját vérem, az egyetlen személy, akiben maradéktalanul megbíztam. Talán igaz a mondás, hogy nem szabad senkiben sem megbízni. Soha nem tudhatjuk, hogy mi rejtőzik az emberek mosolya mögött, vagy hogy mit rejtenek a szavai. Nem tudhatjuk, hogy kik is ők valójában. Cassy a szemem láttára változott idegenné. Az egyetlen támaszom eltűnt alólam és én zuhantam és zuhantam egy feneketlen mély katlan felé és úgy éreztem, hogy nem létezik megállás. Talán meg is tántorodtam, talán mindez az arcomon is látszott. De mégis úgy éreztem, mintha az arcom egy hideg érzéstelen maszkká változott volna.

- Hülye kurva! – sziszegte Damon. A hangja annyira messziről hangzott. Csak homályosan láttam a forró könnyeken keresztül. Nem voltam benne biztos, hogy mindez valóban megtörténik velem. Ez a néhány óra olyan volt, mint a legsötétebb rémálom. De ebből nem lehetett felébredni. Már nem volt olyan pokoli a halál gondolata, igazából csábító lett. Sokkal egyszerűbb lenne csakúgy eltűnni a semmiben, mintha soha nem is léteztem volna.

Aztán Cassy rám nézett. Annyi minden volt a tekintetében, hogy majdnem levegő után kaptam. Fekete pontok jelentek meg a szemem előtt, és megpróbáltam a szemeire összpontosítani. Aztán Klausra nézett és egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy a képzeletbeli tőr megforduljon párszor a szívemben.

Emlékeztem erre a tekintetre. Így nézhettem ki kívülről, amikor elhittem Damon szerelmét. Amikor megadtam magam neki, és nyíltan szerettem. Amikor szerelmesen néztem rá, és úgy gondoltam, hogy nélküle elvesznék.

A testvérem, a barátnőm, az egyetlen támaszom, Cassy szerelmes volt a volt férjembe, aki a legádázabb ellenségem volt.

Szerzői megjegyzés: Nos.... nem ez volt az összes meglepetés, amit a rituáléval kapcsolatban tartogatok nektek :) Remélem hogy tetszett a fejezet és nem haragszotok rám nagyon.. :$ :D Köszönöm a rengeteg véleményt, egyesével fogok válaszolni rájuk, de most értem haza és siettem hogy hozhassam nektek a fejezetet! ;) A komment határ 15! Tudom, hogy a keddire nem szokott lenni, de rendkívüli fejezet következik :) És most már látom hogy ez nem okoz gondot :) Esetleg megírhatnátok, hogy mi az ami a legjobban meglepett titeket és mi az ami nem :)

29. fejezet: A remény ára

- Ha segítetek megölni Charlotte Petrovát és a boszorkány barátnőjét, akkor nem bántom többet Elenát és elmegyek a városból – felelte Katherine azzal az önelégült arckifejezéssel, amitől a falra tudtam volna mászni.

- És ha nem? – kérdeztem.

- Akkor megölöm Elenát.

- Rendben, megegyeztünk – mondtam ki a súlyos szavakat, és valahogy nem éreztem büszkének magam rá.

- Damon, megőrültél? – csattant fel Stefan.

- Egy feltétellel.

- Mi lenne az? – kérdezte Katherine. Furcsa volt, hogy mennyire más volt, mint Elena. Elena soha nem nézne így senkire.

- A saját módszereimmel csinálom. Stefan segíthet, de megteszem egyedül is. És sem addig, sem utána nem bántod Elenád.

/Részlet Crazy Love 6. fejezet/

Zaklatottan dőltem hátra a párnáim közé. Még mindig ideges voltam, ha az estére gondoltam. Magam előtt látom, ahogy az emberek szeme döbbenten elkerekedik. Katherine természetesen nem zavartatta magát. De legalább csendben maradt. Arra kurva kíváncsi lennék, hogy egyáltalán mit keresett a bálon. De nem volt időm megkérdezni. Vigyorogva illegette magát, Stefanra mosolygott és elegánsan távozott. Mire utánamentem már eltűnt. Pedig szívesen megfojtottam volna. Sebaj, majd legközelebb.

Az estét Cassy és Bonnie mentette meg. Sikerült varázslattal helyrehozni a dolgot, ami fogalmam sincs, hogy hogyan történhetett. De még mindig a fülemben cseng az a gonosz nevetés, amit hallottam. Ismerős volt, mégis olyan idegen. Egy nőé volt. De ki lehetett az?

- Indulhatunk? – lépett be Cassy.

- Persze, egy pillanat – sóhajtottam, majd kerestem egy egyszerű pólót és egy farmert, majd átöltöztem. Még mindig a báli ruhám volt rajtam, levenni sem volt időm, nem még aludni. A bál után a Salvatore villában voltunk, hogy megbeszéljük a történteket. Nem kis dolog volt, hiszen majdnem lelepleződtünk. Ezentúl óvatosan mehetek csak utcára, leginkább maradjak otthon. Nem tetszett a döntés. Nem akartam újra fogoly lenni. Senkinek sem vallottam be, de klausztrofóbiás lettem az elmúlt néhány évszázadban. Damon meg se rezdült a hírre, csak mikor kettesben maradtunk tette hozzá, hogy lesz mivel elfoglalni magunkat. Miért nem szervezkedünk? Egyre közeledik a telihold. Miért nem tesz Damon semmit annak érdekében, hogy megmeneküljek? Abba se avattak bele, hogy mi a fenét csinál John Gilbert a városban. Tudtommal senki nem szívleli Elena vérszerinti apját.

Megráztam a fejem. Nem akartam állandóan agyalni. Már megbíztam Damonban, nem kételkedhetek benne. Szeretem őt, még ha viszonzatlanul is. Egy napon biztos belém szeret, csak idő kell neki a hasonmásaim miatt. Csak idő kell.

Cassy és én úgy döntöttünk mikor hazaértünk, hogy még ma megkeressük Manuélát. Minél előbb kitalálhassunk valamit. Ami azt illeti, csodálkozom, hogy Klaus meglapul ebben a három hétben. Mintha biztos lenne benne, hogy mindenki maradéktalanul engedelmeskedik neki.

Írtam egy sms-t Damonnek, aztán bevágódtam a kocsinkba. Én vezettem, Cassy pedig különböző igéket mormolt, hogy megtalálja a pontos tartózkodási helyét. Szerencsére Amerikában volt, egy napnyi távolságra. Úgyhogy tövig nyomtam a gázpedált, hogy minél előbb odaérjünk. Már most vissza akartam jönni. A rádión feltekertem a hangerőt és hangosan bömböltettem a zenét.

Másnap reggel érkeztünk meg egy poros kis faluba. Szinte nem is láttam fiatalokat, csak görnyedt néniket és botra támaszkodó bácsikat. Cassy navigált, egészen, amíg meg nem álltunk egy fehér, kopott kis ház mellett. Volt egy kert is hozzá, ahol tyúkok, kakasok kapirgálták a földet. Elfintorodtam. Manuela nem lehet túl modern néni. Cassy is elég lehangoltnak tűnt.

- El is felejtettem, hogy rajtam kívül minden boszorkány megöregszik… amikor megismertem még csak harminc éves volt – jegyezte meg ironikusan, de kihallottam a hangjából, hogy ő sem bánna néhány ráncot az arcán.

Kiszálltunk, majd bekopogtatott. Öt perc is eltelt, mire megmozdult valaki odabent. Kitárult az ajtó és egy hosszú ősz hajú asszony nyitott ajtót. Bosszankodva mért minket végig, majd végül rekedten hangon megszólalt.

- Miben segíthetek? Kik maguk? – kérdezte kissé barátságtalanul.

- Manuéla, én Cassandra vagyok. Negyven éve ismerkedtünk meg. Ő a testvérem Charlotte – szólalt meg Cassy kedves mosollyal az arcán. Manuéla arca hirtelen megváltozott. Elmosolyodott.

- Fáradjatok beljebb kedveseim. Ne haragudj Cassandra, hogy nem ismertelek fel. –hihetetlen, hogy még most is mennyire fiatalka vagy.

- Érthető – felelte, és beljebb léptünk. Engem kissé bizonytalanul mért végig, mivel vámpír voltam, de nem szólt egyetlen rossz szót sem.

- És mi járatban vagytok, kedveskéim?

- Hamarosan sor kerül a rituáléra – szólalt meg Cassy komoran. Manuéla megdermedt és rémülettel nézett ránk.

- A hibrid nem térhet vissza! – mormogta kétségbeesetten és a keze vadul remegni kezdett. Felhúztam a szemöldökön. Mi baja lehet?

- Hogyan ölhetnénk meg? – kérdeztem végül tanácstalanul.

Ha lehet még inkább megijedt.

- Nem ölhettek meg egy hibridet. Az felbontaná az egyensúlyt. A világ most békében van. A hibrid megöli a fajok keverékét, és visszatér ereje. Nem történhet meg. Meg kell állítani, különben késő lesz.

- Miről beszél, Manuéla? – kérdezte tőle Cassy zavartan. – Árulja el, hogyan állíthatnánk meg!

- Halottak. Mindenütt halottak és tűz. Üveges tekintetek. Szegény kicsi lány… szegény szerelmes fiatal… szegények mind. Meghalnak. A hibrid újraéled az Őrület oldalán. Ifjú követi kedvesét, ártatlanok hullnak. Vége mindennek. Áldozati bárány vére cseppen a földre, az egyensúlynak vége. A boszorkányok árulóvá lesznek, a fajok különcsége ártatlanul zuhan a földre, az eredeti beleőrül… elveszik… vége…

- Manuéla? – próbáltam felrázni a hisztérikus állapotból. Ijesztő volt, vadul remegett és fennakadt szemmel sikoltott összefüggéstelenül. Cassy megpróbálta megnyugtatni.

- Keressétek az álszent élőt – suttogta hirtelen és a következő pillanatban összeesett. Rémülten kaptam utána. Néma csend lett. Nem harsogott a korábban hallott ütemes szívdobogás. Elsápadva rogytam le mellé.

- Halott – nyögte ki Cassy könnyes szemmel. – Mi a fene volt ez? Te értettél valamit?

- Nem igazán. Csak annyit, hogyha ez egy jóslat akar lenni, akkor Klaus sikerrel jár.

- Nem! Kell lennie más megoldásnak!

- Meg fogunk halni, hallottad. Cassy, mi van, ha mindenkit megöl? Ha Stefan, Damon és te meghaltok? Nem akarok mindent elveszíteni! – suttogtam pánikba esve.

- Charee…

- Nem jöhetsz el a rituáléra – jelentettem ki hirtelen. – Nem lehetsz ott, érted? Nem akarom, hogy…

Átölelt és sírva magához szorított.

- Élni fogsz. Megígérem neked. És… velem sem lesz semmi baj.

- Nem bírok elviselni többet – suttogtam és megjelent előttem a kicsi Hope, ahogy elveszetten áll a sírkövem mellett. Mit érezhetett? Biztosan dühös volt rám, amiért nem vagyok mellette. Vajon, milyen élete volt? Gyermeke biztos született, hisz itt van Katherine és Elena. Szerelemből házasodott vagy kényszerből? Fájdalom közt halt meg vagy békésen elszenderedett? Annyi mindent nem tudtam a lányomról! – Vajon, Hope…

- Amennyire én tudom… hagyjuk.

- Mondd el!

- Fiatalon halt meg valamilyen betegségben, nem sokkal miután világra hozta a gyermekeit. Ikrek voltak.

- Menjünk – pattantam fel és szinte rohanva ültem a kocsiba.

- Hadd vezessek én, túlságosan zaklatott vagy…

- Nem! Nincs semmi bajom! – erősködtem. Nem árt a sebesség, előbb leszek Damon karjaiban. Megcsörgettem, hogy hallhassam a hangját, de nem vette fel. Pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá!

Száguldottam haza hozzá. Annyi mindent el akartam neki mondani. El akartam mondani, hogy Manuéla holtan esett össze előttünk, hogy halált jósolt ránk és hogy nem lettünk okosabbak Klaus ellen. Mesélni akartam neki Hope-ról és az álmaimról. Azt akartam, hogy átöleljen, és azt mondja, hogy nyugodjak meg. Rám vigyorogva fölényes mosolyával, és hallgatnám, ahogy nevet.  Csak hogy jobban legyek.

Ezúttal csak fél napba telt, hogy Mistic Fallsba érjek. Cassy kissé zöld arccal ült mellettem, nem szerette a sebességet. Csodálom, hogy a rendőrök nem kapcsoltak le minket.

Kitettem a testvéremet a házunk előtt és a Salvatore panzió felé hajtottam. Őrült kanyarral fékeztem és álltam meg, majd szinte futva tettem meg a következő lépéseket. Kirántottam a bejárati ajtót, átvágtattam az üres nappalin és elindultam felfelé a lépcsőn.

- Nem fogom engedni, hogy meghalj – hallottam Damon hangját halkan. A szobája felől jött. Összeráncoltam a homlokom és lassítottam. Valakivel beszélt.

- Damon… nincs más út. Nem leszek vámpír – szólalt meg Elena vékony hangon. Megdermedtem, majd óvatosan nyitottam résnyire az ajtót, csak azért, hogy szembesülhessek a rémálmommal. Nem láttak engem. Damon Elena karját szorongatta.

- Nem engedhetem! – csattant fel Damon és a következő pillanatban megcsókolta Elenát. A világ megfordult körülöttem, remegve betettem magam után az ajtót és elrohantam. Nem ölhettem meg Elenát, bármennyire is vágytam rá. De egyszer jöjjön szembe egy sötét utcán, és széttépem. Damonnel együtt. Semmivel sem jobb Katherine-nél. Semmivel! Egy utolsó kis ribanc mind a kettő. Damon pedig… pofon vágott. A leghatalmasabb pofon csattant az arcomon, a legerősebb mind közül. A reményemet ölte meg. A kiutat ebből az őrületből, amit én az életemnek nevezek.

Hogy a napom még jobb legyen, Katherine nevetett rám a fák közül. A hátát egy fa törzsének vetette és úgy nézett rám.

- Nocsak… csak nem vége az idillnek? Mit csinált a drága Damon? – kérdezte elégedetten. Nekiugrottam. Törni, zúzni akartam. Ölni. Fekete köd lebegett a szemem előtt. Már régen meg kellett volna fojtanom ezt a szukát.

Zihálva lökött le magáról. Éreztem, ahogy egy csontom eltörik. De ez semmi nem volt hozzá képest. Sokkal rosszabb állapotban volt. Ennek ellenére vigyorgott.

- Csak nem elmondta, hogy miben állapodtunk meg?

- Tessék? Miről beszélsz?

- Hoppá… szóval nem volt benne annyi. Nem elég, hogy megszegte az ígéretét, de még el sem mondta neked? Megegyeztünk, hogyha megöl téged nem bántom Elenát. De beleegyeztem, hogy előbb eljátszadozzon veled. Sajnos nem bánthatom Elenát. De tudom, hogy megmentik majd. És utána kitekerem a nyakát. Alku az alku, nem igaz?

- Ez igaz? – kérdeztem elhűlten. Az idegeim pattanásig feszültek, mintha jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon. Nem elég, hogy megcsalt, igazi sem volt. Minden pillanat színjáték volt. Egy aprócska rész Damon darabjából, amit ő már előre elrendezett.

Még soha nem éreztem ehhez hasonló fájdalmat. Katherine bólintott és én… a városba rohantam és megöltem az első embert, aki szembejött.

A következő fejezet tartalmából:

Charlotte elmenekül Mistic Fallsból, de Bonnie üzen neki és mégsem tud mindenkinek hátat fordítani. Mire visszaér a rituálé már megkezdődött és máris áldozatokkal járt. Klaus mindenre gondolt, bár valaki még őt is meglepi. Önfeláldozás... halál.... fájdalom és árulás... semmi sem az, aminek korábban látszott!

Mivel a történet eddigi legeseménydúsabb fejezetei következnek ezért úgy döntöttem, hogy emelem a véleményhatárt: 10 vélemény és érkezik pénteken a Rituálé első része! 51 olvasóból nem olyan sok :)

28. fejezet: Hasonmások éjszakája

Köszönöm a véleményeket! Ez a fejezet nem a legjobb, de azért remélem tetszeni fog! 

Akárhogy is… Alina naplója nem hagyott nyugodni. Damon karjaiban aludtam el, de még álmomban is ezen gondolkoztam. Stefan és Klaus, mint barátok? Lexi és Elijah, mint szerelmes pár? Olyan abszurdnak tűnt ez az egész. Stefan sosem árult volna így el, barátok voltunk. Kevés embert mondtam az életemben barátomnak, de őbennük feltétlenül megbíztam. Egy biztos, beszélnem kell Stefannal a naplóban írtakról. Már csak Lexi miatt is. Sokkolt a felfedés, miszerint Elijah és ő… Cassy sem bírta elhinni, másnap mikor elmondtam neki. Talán most jöttünk csak rá, hogy olyan keveset tudtunk egymásról. Ő sem ismerte a mi titkunkat és mi sem az övét. De hát mi mást várhat egy hazug ember?

- Felébredt a Csipkerózsika? – kérdezte Damon álmos hangon, mintha ő sokkal élénkebb lett volna nálam. Bár ami azt illeti, rendesen lefárasztott tegnap éjjel.  Mosolyogva néztem fel rá. Furcsán éreztem magam, mintha ez az egész egy álom lenne. Damon is valahogy furcsa volt. Még mindig Damon volt, de mégis olyan emberivé váltak a vonásai.

Finoman megcsókoltam.

- Na és elviszed Csipkerózsikát a ma esti bálba?

- Megint egy bál? – rándult össze, mintha nem tudott volna erről korábban is. – Kénytelen leszek – tette hozzá. – Még a végén a herceg visz magával. Mi jut akkor a gonosz vámpírnak?

- Ha-ha-ha – gúnyolódtam, majd felkeltem az ágyból. A tükörbe nézve alig ismertem önmagamra. Egy teljesen más arc nézett vissza rám. Mintha az elmúlt évszázadok terhe eltűnt volna a vállaimról, az arcom sima és kipihent volna, a szemem alatti karikák teljesen eltűntek, az íriszeim pedig csillagként ragyogtak. Sosem láttam magam igazán szépnek, most viszont… kétségkívül az voltam. Damon elégedett vigyora jelent meg mellettem.

- Jól választottam? – kérdezte egy jó adag egoizmussal a hangjában. Mire visszavághattam volna átkarolta a derekamat és szenvedélyesen megcsókolt.

- Fontos vagy nekem, Damon – suttogtam halkan. Féltem a választól. Talán soha többé nem merem kimondani azt a bizonyos „sz” betűs szót, de ezt mindenképpen tudnia kellett. Vagyis hát mondtam már… de lehet ezt elégszer? Az életünk és a kapcsolatunk túl törékeny volt ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam.

- Ahogy te is – szólalt meg halkan, de nem nézett rám. Egy rózsaszín buborék kipukkadt, de maradt még ezer, ezért nem vette el a kedvemet. Nem értem rá ezzel foglalkozni. Már megszoktam, hogy én vagyok az a fél, aki jobban szereti a másikat. Nem okozott meglepetést, de azért reménykedtem benne, hogy ez egyszer megváltozik. – Mit veszel fel estére?

- Még nem tudom – gondolkoztam el. Rengeteg báli ruhám volt, és maszkokban sem szenvedtem hiányt. Vajon, melyik ruhám lehet elég szép, hogy mindenki gyönyörűnek lásson? Vágyni kezdtem egy kis figyelemre, vagy talán Damon féltékenységére. Nem volt tiltott egy kis játék egy kapcsolatban. Tudni akartam, hogy mit érez. Le akartam nyűgözni, hogy azt gondolja, hogy hűha! Talán szánalmas vagyok, de így éreztem. – Damon… szerintem beszélned kéne Stefannal.

- Mire gondolsz?

- Klausról… arról, amit Alina írt a naplójában.

- Ugyan már, Charee. Alina talán összekeverte őt valakivel. Már ne is haragudj, de nem volt túl jó sorsa, ráadásul az őrült gének is benne voltak valamelyest… simán lehet, hogy bizonyos dolgokban túlzott vagy tévedett.

- Alina nem volt őrült! – ellenkeztem hevesen.

- Én csak…

- Csak kérdezd meg a testvéredet, ennyit kértem – csattantam fel. – Én pedig utána nézek a Lexis résznek.

- Miért számít még mindig? És ha Elijah és Lexi jártak, akkor mi van?

- A barátnőm volt, tudnom kell. De hogy is érthetnéd? Megölted! – sziszegtem az arcába, mire elkomorult.

- Ne haragudj. Jobb, ha megyek. Este nyolckor itt leszek érted – szólalt meg, majd gyors csókot lehelt az arcomra és már el is tűnt.

Kifújtam a visszaszorított levegőt. Talán túlreagálom. De még mindig bántott, hogy ahelyett, hogy bosszút álltam volna, beleszerettem a gyilkosába. Erkölcsi nullának éreztem magam ettől.

- Van egy perced? – nyitott be Cassy és óvatosan körülnézett, hogy Damon elment-e már.

- Persze – sóhajtottam.

- Néhány nap múlva felkeresem egy boszorkány ismerősömet. Velem tartasz? – kérdezte gondterhelten. Ő egyáltalán nem tűnt kipihentnek. Most már önzőnek is éreztem magam. Amíg én úsztam a boldogságban, addig ő az életemet próbálta megmenteni. Talán nem volt afelől kétsége, hogy inkább választom a halált, minthogy Klaus rabszolgája legyek újra.

- Persze. Ki az?

- Egy spanyol boszorkány, a neve Manuéla. Nem ismered.

- És ő tud segíteni?

- Remélem. Kell valami Klaus ellen. A tőr sajnos nála van. Azzal nincs esélyünk. Elvileg boszorkányerővel legyőzhető. De nem tudom, hogy pontosan milyen varázslat kell ehhez.

- Miért nem kérdezed meg Bonnie-t?

Cassy felhorkantott.

- Cassy! Azt hittem, hogy szövetség van.

- Jól van, na! Megkérdezem Manuélát, és ha nem sikerül vagy nem tudok meg semmit, megkérdezem Bonnie-t.

- Mindjárt más – vigyorogtam rá. – Ha már így alakult…

- Te alakítottad így. Nem kellett volna idejönnünk. Megérte, Charlotte? Mindig feláldozol engem a szerelemért, nem igaz? – kérdezte hirtelen jött dühvel. – Megtetted akkor régen, amikor elszöktél Klaussal és megtetted most. Feláldozod az életed, csak azért, hogy Damon mellett lehess néhány napig.

- Nem menekülhetek örökké!

- Miért?! – kérdezte kétségbeesetten.

- Mert belefáradtam, Cassy. Nem Damonért teszem. Megkedveltem Elenát, Stefant és Destinyt.

- Destinynek semmi köze a világunkhoz, az más.

- Akkor sem hagyom Elenát, Stefant és Damont meghalni, ahogy a többieket sem! Klaus engem akar a legjobban. Meg fogom menteni Elenát tőle. Te is megmentettél engem.

- De mi van, ha ő nem akar szörnyeteg lenni? Akkor mit teszel? Mindenképpen megölöd!

- Akkor te miért tetted ezt velem? Meghalhattam volna. Néha azt kívánom, hogy bárcsak így történt volna. De ha akkor meghaltam volna, akkor sok mindent nem élek meg.

- Nem hagyhattam, hogy meghalj.

- Ahogy én sem hagyom Elenának. Kitalálok valamit, és ha minden kötél szakad, adok neki a véremből.

- Szerinted Damon vagy Stefan hagyná, hogy meghaljon? Ez nem a te dolgod.

- Igazad van – sóhajtottam. Damon nem hagyná, hogy Elena meghaljon, de vajon engem is megmentene? Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy csak egy Elena-pótlék vagy egy Katherine-pótlék vagyok.

Gondolkodás helyett inkább elindultam a szekrényem felé keresni valamilyen báli ruhát magamnak. Egy hosszú pántnélküli testhez simuló, alul bővebb sötétkék ruha mellett döntöttem, a hajamat pedig lágy hullámokba csavartam. Felvettem hozzá egy sötétkék maszkot, és kész is voltam.

Damon az előbb hívott, hogy inkább a bálon találkozunk. Így hát Cassy és én gyalog vágtunk neki az éjszakának. Nem akartam futni, akkor a ruhám koszos lett volna. Csendben voltunk, már hallottuk a bál zajait. Lányok nevetgéltek, fiúk beszélték meg a kínálatot, és hogy ki-kicsoda.

Hamar megérkeztünk a gimihez, ahol az egészet megrendezték. Rengetegen voltak, nem is tudtam, hogy lakik ennyi ember ebben a kis kisvárosban. Damont nem láttam sehol, úgyhogy elindultam a bejárat felé. Cassy nem követett, inkább megvárta Dessyt. Ami azt illeti, én is nagyon megkedveltem őt. Ha sokáig nem láttam, akkor hiányzott. Barátnők lettünk. Egy emberrel. Furcsa. Ő vált az egyetlen kötelékemmé az emberi világgal. Hú, mennyi álarc. Fogalmam sem volt, hogy kik rejtőztek mögötte. Az emberek számomra nem voltak ismerősek. Bár néhányukat felismertem. Jenna Alariccal, Caroline Tylerrel, Matt egy ismeretlen lánnyal táncolt. Elenát, Stefant vagy Damont sehol sem láttam.

Néhány perccel később váratlan dolog történt. Matt otthagyta a táncpartnerét és odajött hozzám.

- Táncolunk? – kérdezte, én pedig először köpni-nyelni nem tudtam.

- Pe-persze – hebegtem.

- Ugyan már, Elena… régen is sokat táncoltunk – kacsintott rám. Megdermedtem. Elena? De hisz neki Charlotte Davist kéne látnia! Próbáltam mély levegőt venni, hogy a pánik ne kússzon végig a torkomon.

Meg kellett keresnem Damont, itt valami határozottan nem stimmelt. Udvariasan leráztam Mattet és elindultam megkeresni őket.

- Hová, hová szépségem? – ölelte át valaki a derekamat. Jólesően simultam Damon karjaiba és egy kicsit megnyugodtam.

- Azt hittem már soha nem találsz meg – jegyeztem meg csípősen, de ő csak maga elé fordított, az ujját pedig a számra tette, jelezve, hogy hallgassak el.

- Látom, hogy van valami baj, de nem akarok még egy álarcosbált ármánykodással tölteni. Gyere, táncoljunk - hívott én pedig engedelmeskedtem. Megfeledkeztem minden bajomról, Damon teljesen elkápráztatott. Tudta, hogy hogyan őrjíthet meg engem. Profi volt már benne, ahogy én is. Illegettem magam, kacérkodtam, és kirívóan viselkedtem. Nyelt egyet és próbálta megőrizni a hidegvérét.

- Hozok valamit inni. Várj meg! – utasított, majd eltűnt a tömegben. A zene elcsendesült és Carol Lockwood lépett a színpadra.

- Köszöntök mindenkit az idén másodszorra megrendezett álarcosbálunkon. Örömmel hirdetem ki a bálkirály és a bálkirálynő személyét. Ők pedig nem mások, mint Stefan Salvatore és Elena Gilbert! Fáradjatok a színpadra! – mosolygott Mrs. Lockwood. Most láttam csak Elenát, ahogy Stefan oldalán vörös arccal megindul a színpad felé. Ezzel nem is volt probléma, de Matt a semmiből termett előttem és ragadta meg a kezem.

- Gyere Elena… várnak a színpadon – mondta és a tömeggel együtt tolni kezdtek. Nem vették észre, hogy egy Elena Gilbert már fellépett a színpadra, csak mikor hárman lettünk. 

A vészcsengők megkondultak a fejemben, amikor a színpadra lépve szembetalálkoztam Elenával és Katherine-nel. Stefan elsápadva meredt ránk és tudtam, hogy gáz van. A bálozó tömeg elnémult. Három Elena Gilbert állt a színpadon.

Nem tehettem semmit, anélkül, hogy leleplezném a fajunkat. Csak álltam holtra váltan és reménykedtem benne, hogy Cassy, Damon, Stefan vagy Bonnie kitalál valamit…Valahonnan messziről egy női nevetést hallottam, de nem ismertem fel, hogy kié lehet. Még Katherine sem örült a fejleményeknek, de élvezte a botrányokat. Ez ellen se volt túl sok kifogása.