16. fejezet: Alina naplója

Stefan kedvessége még egy órával később is furcsa és különös volt. Barátnak kezdtem érezni, holott vajmi keveset tudtunk egymásról. Mégis… jól esett a néma vigasztalása. Mikor hazaértem, Cassy a kanapén ült és egy régi könyvbe merült. Felvontam a szemöldököm. Még soha nem volt példa arra, hogy Cassy ne vette volna észre, ha közeledem.

- Cas?

Meglepetten nézett fel. – Charlotte! Nézd, mit találtam! Meg kell nézned! – kiáltott rám izgatottan. Nagyon régen láttam ilyennek. Mintha valami fantasztikus dolog történt volna. Igazán ránk férne valami jó dolog.

Közelebb mentem és leültem mellé. A könyv fölé hajoltam és hirtelen belém hasított, hogy milyen régen is csináltunk mi ketten ilyesmit. Emberként Cassy és én elválaszthatatlanok voltunk, majdnem mindent együtt csináltunk. Gyakran egymás mellé telepedtünk a kandalló előtt és egymás fölött olvastuk a könyveket. Nagyon kevés könyv volt abban az időben, csak kézzel írott könyveket olvashattunk. Mert akkor még nem volt másfajta. Általában naplókat, feljegyzések, unalmas szentek unalmas életét. De ennek ellenére mindenevő voltam az olvasás terén. Boszorkányok révén hamar megtanultuk a betűk és a szavak világát.

„Alina naplója” – mutatott Cassy két gyöngybetűvel írt szóra. Megdöbbentem. Felrémlett előttem a csodaszép Alina hosszú, aranyszőke hajával keretezett hófehér porcelán arca. Kedveltem őt.

- Már minden bizonnyal halott, igaz? Hol találtad?

- Az egyetemi könyvtárban. Nem foglalkoztak ezzel, nem találták fontosnak, de nekem muszáj volt elhoznom. Talán még senki nem olvasta el. Egyedül én. Te jó ég… Klaus tényleg egy szörnyeteg volt.

Elhúztam a szám.

- Én már csak tudom – suttogtam. Még mindig féltem tőle, akárhányszor csak eszembe jutott.

- Hoppá. Tényleg. Ne haragudj! – nézett rám bűnbánóan. Megráztam a fejem. Ez már régi történet volt. Már nem számított. Az új testemben amúgy sem ismerne fel. – Elolvasod?

Bólintottam.

- Áthívtam Elenát, nemsokára itt lesz. Előtte ne beszéljünk erről. Ez mégiscsak… a miénk. Remélem, nem baj, hogy átjön. Majd utána elolvasom.

- Hmm… Nem. Persze, hogy nem. Tudom, hogy azt hiszed, hogy utálom őt. Igazából nem tudok nem bunkó lenni bizonyos emberekkel, vámpírokkal. Sajnálom. Egyébként az egyik nap beszélgettem Bonnie-val. Nem vészes a csaj. Vannak dolgok, amikben ugyanazt gondoljuk.

- Te és Bonnie nyugodtan beszélgettetek? – hüledeztem.

Sértett arcot vágott.

- Ennyire szörnyű lettem volna? Ne mondj semmit. Nézd, ő is boszorkány. És ha tényleg itt akarunk maradni, akkor jobb, ha egy oldalon állunk. Bár Caroline felől rosszat sejtek.

- Hogy érted?

- Nagyon erősen gyűlöl minket.

- Nem csodálom – nevettem fel minden öröm nélkül. – Cas, emlékeztetnélek, hogy megöltem az anyját.

- Nem tehettél róla.

- Te is tudod, hogy a mi világunkban ez nem számít. Gyilkos vagyok. Hiszen emlékszel, hogy embert megöltem. Ártatlanokat. Caroline jogosan akar megtorlást. Most Elena miatt nem teszi, de egyszer még megbosszulja a tettemet.

- Én is így gondolom. Vigyázz vele. Katherine-ről valami hír?

Megráztam a fejem.

- Lapul a kígyó. Azóta nem hallottam róla.

- Egyébként hallottad a múltkori balhét a Salvatore házban?

- Milyen balhét? – kérdeztem értetlenül.

- Damon nekitámadt Elenának, azóta Stefan és Damon állandóan ordibálnak meg veszekednek egymással.

- Hogy mi? Damon Elenának?! De hiszen…

- Kihallgattam, amikor Bonnie elmondta Caroline-nak. Damon furcsa volt, mint egy idegbeteg.

- Mitől kattanhatott be? Magától soha nem ártana neki – morfondíroztam. Csak Katherine állhatott emögött is. Nem tudtam elképzelni. Damon bárkinek neki menne, ezt jól tudtam. De Elenának? Amikor sütött a szeméből, hogy mennyire fontos neki a lány?

Csak eddig jutottam a gondolatmenetemben, ugyanis csengettek. Az említett lány állt az ajtóban kissé idegesen. Mintha félne bejönni hozzánk. Kedvesen rámosolyogtam és beljebb invitáltam. Cassy fogta Alina naplóját, biccentett a hasonmásomnak, aztán eltűnt az emeleten.

- Miről akartál beszélni velem?

- Hihetetlen, hogy te is pont úgy nézel ki, mint én – sóhajtotta. – És hogy nyolcszáz éves vagy.

- Most nagyon öregnek érzem magam – nevettem. – De igen. Így van.

- Miért jöttél Mystic Fallsba?

Felsóhajtottam.

- Lexi miatt. Meg akartam ölni Damont. Akkor még nem emlékeztem a közös múltunkra.

- Hogyhogy?

- Megkérdeztem akkoriban Cassandrát, hogy feledtesse el velem. Most pedig valahogy ez visszatért. Egyébként nem akartam megölni a barátnőd anyját.

- Tudom, de ez nem változtat semmin.

- Igen, tudom.

- Embervéren élsz, igaz?

- Nem. Már legalább száz éve állatvéren – feleltem, mire meglepődött. Ki nézné ki ezt belőlem, nem igaz?

- Stefan feszült mostanában. Nem hinném, hogy csak Damon miatt. Kik azok az Ősök?

- Mit tudsz róluk?

- Semmit. Csak ennyit hallottam.

- Ők a legelső vámpírok a világon. Heten voltak, de minden bizonnyal már csak páran élnek. Többek az átlagos vámpíroknál. Vámpíroknak születtek, nem árt nekik a napfény, nem lehet őket karóval megölni, sőt ami azt illeti nagyon nehéz ártani nekik. Szörnyen veszélyesek.

- Miért nem hat rájuk a karó?

- Fogalmam sincs. Én is azt hittem, hogy hat, de a saját káromon tanultam meg, hogy mégse. De most ne beszéljünk erről. Hogyhogy Jenna vacsorát szervez?

- Nem tudom. Egyszer csak felhozta az ötletet, komplett vendéglistával. És mivel a szomszédban laktok, ezért titeket is meghívott. Még nem volt alkalma megismerkedni veletek. Azt hiszem, hogy onnan jött az ötlet, hogy beszélt egy régi ismerősével. Nemsokára a városba érkezik, és ezért őt is meghívta.

Késő estig beszélgettünk, az estének a csengő vetett véget. Nem tudtam, hogy ki lehet az ilyenkor. Az ajtóhoz sétáltam és hallottam egy egyenletes szívdobogást. Ember volt. Megnyugodtam. Igazából mit izgat? Egy sima vámpír sem lenne veszélyes.

Kitártam az ajtót és egy harminc körüli szőkésbarna hajú nőt pillantottam meg. Kedvesen mosolygott.

- Jó estét, miben segíthetek? – kérdeztem udvariasan.

- Jenna Gilbert vagyok… én csak Elenát keresem. Itt van nálatok? – kérdezte.

- Igen, persze. Szólok neki. Jöjjön be nyugodtan – invitáltam és visszaindultam a nappaliba. Intettem, hogy kövessen. Elena felpattant, amikor meglátta a nagynénjét.

- Jenna! Valami baj van?

- Nem, dehogy. Csak későre jár és…

- Már megyek is – értett a célzásból Elena. – Ő a barátnőm Charlotte Davis – mutatott rám.

- Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott.

- Igen, én is. És köszönöm a meghívást a vacsorára.

- Igazán nincs mit. Nagyon örülnék, ha te és a barátnőd eljönnétek. Akkor mi most mennénk. Szia, Charlotte!

- Viszlát – köszöntem, miközben Elena intett búcsúzóul, majd bezártam mögöttük az ajtót. Elindultam az emeletre, lezuhanyoztam, majd elkértem a testvéremtől a naplót. Aztán befészkeltem magam az ágyamba és olvasni kezdtem.

„Kedves Naplóm!

Rettentően unalmasnak találom az életem. 1112-ben születtem. Akkor még nem sejtettem, hogy mi lesz belőlem. Imádtam a gyermekkoromat. Én voltam a legfiatalabb a családban, és az apánk szinte a tenyerén hordozott. Imádott engem. Csak a legidősebb bátyámat nem kedvelte. Néha én is féltem tőle. Olyan ijesztően tudott rám nézni, és néha mikor dühös volt, a szemei sárgán villogtak. Elijah persze meg próbált megnyugtatni. Szerinte nincs miért félnem Niklaustól, hiszen egy család vagyunk. De akkor miért gyűlöli őt az apánk? Erre a kérdésre soha nem kaptam választ, de tudtam, hogy a feltevésem helyes. Láttam az anyánk megfáradt arcán a fájdalmat. Ő csak csendben tűrte, ahogy az édesapánk megalázza a legidősebb fiúgyermekét. Néha a tettlegességig is elfajult a dolog. Egyszer megpróbáltam őt megvédeni. Közéjük rohantam. Édesapánk ütése az én arcomon csattant. A földre zuhantam és néhány pillanatig csillagokat láttam. Sehogy sem értettem, hogyan bírja ezt Niklaus. Hallottam az édesanyám sikolyát és az apám káromkodását. Mindketten egyszerre hajoltak fölém. De én Niklaus arcát figyeltem. A szüleim nem voltak mérgesek rám, nem úgy, mint a bátyám. Attól a naptól fogva nem állt szóba velem.

- Niklaus! Niklaus! – kiáltottam utána az udvaron. Egy fehér kőrisfa tövében ült, mikor meghallotta a hangomat felnézett. Hideg tekintetében megvetést és gyűlöletet láttam. Aztán felpattant és elment. Nem értem utol. Sokáig futottam, de gyorsabb volt nálam. Tíz éves voltam, gyenge és lassú voltam még. Nem értem fel húszéves gyorsaságával.

Elijah talált rám, amikor sírva kucorogtam egy nyárfa árnyékában. Forró nyári nap volt, későn esteledett. A fa törzsének dőltem és könnyeimet hullattam. Soha nem éreztem túl közel magam a testvéreimhez. Csendben néztem, ahogy Elisabeth és Tatjana nevetve kergetőznek, Clementina pedig, aki a legidősebb gyermek volt, Niklausnál is egy évvel idősebb már az esküvőjéről ábrándozott. Nem értettem, hogy huszonkét éves létére a szüleink miért nem adták még férjhez. Már legalább nyolc éve férjes asszonynak kellett lennie. Bár ami azt illeti, már évek óta ugyanígy nézett ki. A családunk tele volt rejtélyekkel és én akkor még nem sejtettem őket.

- Alina, Alina, minden rendben? – térdelt le elém aznap este Elijah. Erős karjaival óvón átölelt. Tizennyolc éves volt, igazi férfi. A falusi nők körében rettentően népszerűnek számított, bár nem annyira, mint Klaus, aki inkább az útszéli nőket kedvelte.

- Miért utál Niklaus? – kérdeztem szipogva, mire az arca egy pillanatra elfelhősödött.

- Nem utál, drága húgom. Egyszerűen csak nehéz természet, erről van csak szó.

- És miért nem lett még feleség egyetlen nővérem se? És ti hárman? Niklaus, Demetrius és te, miért nem nősültök meg?

- Ez egy hosszú történet, Alina, amire még nem állsz készen. Édesapánk és édesanyánk mindent el fognak mondani neked, amint eljön az ideje.

- De hát, bátyám!

- Ne légy kíváncsi Alina… Sok dolog van, amit még csak nem is sejtesz. Az életünk veszélyes, Niklaussal különösen vigyázz. Ne dühítsd fel. Élvezd ki az utolsó néhány nyugodt évedet, nem maradsz le semmiről.

Igaza volt, de akkor még ezt nem sejtettem. De mégsem úgy tudtam meg, ahogy ő gondolta. Akkor tudtam meg az igazságot, amikor Niklaus a szemünk láttára megölte a szüleinket. Attól a naptól fogva megvetettem a testvéreimet, mivel senki nem avatkozott közbe.

Spoiler és előzetes :)

Sziasztok!
Hoztam egy kis kedvcsinálót :) Mivel az 5 vélemény nem jött össze, ma már nem lesz friss, de ha holnapig még írtok, akkor holnap, ha nem akkor marad a csütörtök :)

Részlet a 16. fejezetből:

„Alina naplója” – mutatott Cassy két gyöngybetűvel írt szóra. Megdöbbentem. Felrémlett előttem a csodaszép Alina hosszú, aranyszőke hajával keretezett hófehér porcelán arca. Kedveltem őt.

- Már minden bizonnyal halott, igaz? Hol találtad?

- Az egyetemi könyvtárban. Nem foglalkoztak ezzel, nem találták fontosnak, de nekem muszáj volt elhoznom. Talán még senki nem olvasta el. Egyedül én. Te jó ég… Klaus tényleg egy szörnyeteg volt.

Elhúztam a szám.

- Én már csak tudom – suttogtam. Még mindig féltem tőle, akárhányszor csak eszembe jutott.

- Hoppá. Tényleg. Ne haragudj! – nézett rám bűnbánóan. Megráztam a fejem. Ez már régi történet volt. Már nem számított. Az új testemben amúgy sem ismerne fel. – Elolvasod?

Bólintottam.

A történet további részeiről:

A 17. fejezetben a Salvatore testvérek belátják, hogy csak akkor van esélyük Katherine és Klaus ellen, ha összefognak. De vajon Damon kinek az oldalán áll? Hiszen feltette Elena életét Katherine és Charlotte megölésére is... A 18. fejezetben buliba mennek, ahol Damon és Charee kissé összemelegednek. Hiszen nincs jobb módja a békülésnek, mint az alkohol... A 19. fejezetben végzetes dolgok történnek... valakinek az élete súlyos veszélybe kerül... de vajon képesek őt megmenteni? 

15. fejezet: Vihar előtti csend

/Charee szemszöge/

Az elkövetkezendő néhány nap különös volt. Nem igazán tudtam volna hova tenni őket. Mindennap a Grillben dolgoztam és minden egyes nap találkoztam Damonnel. Délelőtt érkezett és késő este ment el. Néha még beszélgettünk is. Semleges, hétköznapi témákról, olyan dolgokról, amikről korábban soha. Damon mintha nem is önmaga lett volna. Bár a cinikus megjegyzései még mindig a régiek voltak. De mintha magába lett volna zuhanva. Már ha nem tudnám, hogy ez éppenséggel lehetetlen.

Egy héttel később azonban magára talált. Fanyar arccal szemléltem, ahogyan szóba elegyedik minden lánnyal és gátlástanul flörtölget. De még mindig ezt hallgattam szívesebben. Caroline néma gyűlölete, olykor fellobbanó haragja és megalázási kísérletei sokkal idegesítőbbek voltak. Bonnie-val közösen gyűlöltek, míg Elena inkább semleges maradt. Már nem barátkozott úgy, ahogy korábban. Nem csoda, most már ő is a valóságot látta bennem. A saját arcát egy idegenben.

- Szia! – köszönt rám egy barátságos hang. Meglepetten fordultam a hang irányába és a vidám barna hajú lányra mosolyogtam.

- Szia, Dessy! – köszöntem. – Mi van veled mostanában?

- Semmi különös, a bátyámmal töltöttem a hetet. Ma gondoltam benézek. Hogy vagy? Elenáék még mindig haragszanak rád?

Feléjük néztem, aztán megvontam a vállam.

- Úgy valahogy.

- Sajnálom – nézett rám együtt érezve. Hirtelen már nem is érdekelt a dolog. Volt valami különleges ebben a lányban. Ahogy rám nézett, a tekintete valami különös dolgot sugallt felém. Mintha tudnom kéne róla valamit. De nem jutott eszembe semmi ilyesmi. Így nem is törődtem ezzel az előérzettel. Hamar belemelegedtünk a különféle csajos témákba, már amennyire a munkám engedte. Bántam, hogy Cassy ma nem dolgozott. Elment a Duke egyetemi könyvtárába kutakodni egy kicsit, hogy mit lehetne tenni Klaus ellen. Feltéve ha valóban felbukkan. Támadt egy ötletem. Elegem volt már a sok gondterhes dologból. Ideje csapni egy igazi baráti estét.

Ekkor lépett hozzám legnagyobb meglepetésemre Jeremy. Nem ismertem igazán jól, ezért is lepett meg a következő kérdés.

- Jenna szeretne tartani egy baráti vacsorát jövő szombaton. Szívesen látna téged is Charlotte, és persze Cassy-t is.

Döbbenten meredtem rá. Dessy csak zavartan fészkelődött. Mikor Jeremy ránézett, mintha elszégyellte volna magát.

- Téged is szívesen látnánk. Én Jeremy Gilbert vagyok – mutatkozott be udvarias mosollyal az arcán. Felvontam a szemöldököm. Furcsa helyzet volt. Nem értettem ezt a hirtelen jött dolgot. De talán csak nekem van üldözési mániám.

- Nagyon szívesen – mosolygott Destiny. – Charee?

- Kik jönnek még? – kérdeztem inkább.

- Jenna néhány régi ismerőse, Stefan, Damon, Bonnie, Caroline, Matt, Alaric és ha minden igaz ti.

- Én… – szólaltam meg. Nem tudtam, hogy hogyan kéne visszautasítanom, mikor azt se tudtam, hogy miért hívtak meg egyáltalán.

- Ők is jönnek – szólalt meg helyettem Dessy, mire meglepetten néztem rá. Mikor Jeremy mosolyogva magunkra hagyott, mérgesen fordultam felé.

- Mi ütött beléd? Eszem ágában sincs elmenni! Cassy pedig végképp nem fog velem tartani.

- Kérlek. Senkit sem ismerek itt igazán. Nagyon örülnék, ha legalább te ott lennél.

Nem szabadott volna beleegyeznem. De mégis ahelyett, hogy a józaneszemre hallgattam volna, bólintottam.

- Hogy hívnak, szépségem? – hallottam a közelből Damon hangját és megforgattam a szemem. Éppen egy vékony, szőke lányt próbált levenni a lábáról. De a buja arckifejezése láttán biztos voltam benne, hogy nem fog ellenkezni.

- Ha lehet, ne fald fel – gúnyolódtam, miközben letettem eléjük az italukat. Damon felnevetett, értette a szóviccet, a lány azonban sértettnek tűnt.

- Ki ez a trampli? – sipította ostobán. Felvontam a szemöldököm és úgy néztem rá, mint valami hülyére. Amikor Damonre néztem, láttam, hogy az ő arckifejezése is nagyjából ugyanazt mutatja, amit az enyém.

- Kérdeztem valamit! – követelte a csitri. Damon vigyorogva nézett rám, és kacsintott egyet. Csak akkor értettem meg, amikor megszólalt.

- A feleségem – közölte a lánnyal, mire egyszerre visítottunk fel. Mindenki ránk nézett, de nem érdekelt. Szikrázó szemekkel néztem az elégedett Damonre, miután a szőkeség dühösen kiviharzott. Damon pimaszul átölelte a derekam és egy csendesebb helyre húzott.

- Mi a fene ütött beléd?! – kértem számon.

- Na de szívem, valahogy le kellett ráznom a buta csitrit. És nem hazudtam. Ilyes ostobákból még inni se jó…

- Nem vagyok a feleséged! – sziszegtem dühösen és arra gondoltam, hogy vajon, hányan látnák, ha itt helyben megölném. Túl sokan.

- De igen, az vagy. Hány éve is?

- Túl sok, de az nem érvényes. Az csak Las Vegas volt.

- Ha már elkövettem egy ilyen hibát, hadd élvezzem ki az előnyeit – vonta meg a vállát, majd csak úgy lazán kisétált a Grillből. Talán túl sok volt a nézőközönség.

- Ez a pasi a férjed? – kérdezte Dessy döbbenten.

- Te és Damon? – jött közelebb Elena, én pedig felsóhajtottam.

- Elég legyen már a francba. Tudnám értékelni, ha nem bámulna mindenki – szóltam rá a pletykás nézőközönségre, majd a két lányra néztem.

- Ez egy régi történet. Részegen hozzámentem, de nem igazán érvényes házasság volt. Szóval a válasz nem.

- Beszélgetnénk? – kérdezte Elena.

- Gyere át este – válaszoltam, majd elindultam felvenni egy újabb rendelést. Időközben megakadt a szemem a sápadt Tyleren. Caroline aggodalmasan pislogott felé, de ő mintha ezt észre sem vette volna. Mattel billiárdozott.

- Mi baja Tylernek? – kérdeztem meg Elenát.

- Nem tudod?

- Akkor nem kérdezném. Szóval?

- Semmi különös – mondta, de valamit eltitkolt. Az ajkát óvatosan harapta be, és nem nézett a szemembe.

- Van valami, amiről jobb, ha tudok?

- Ne beszélj így Elenával – lépett közelebb Bonnie vészjósló arccal.

- Nem bántottam Elenát, úgyhogy a gardedám visszafoghatja magát - céloztam rá és a vámpír barátnőjére. Akkor este – néztem Elenára és elégedetten néztem az órára. Véget ért a műszakom. Intettem Mattnek, aki szintén mára volt beosztva, elköszöntem Destinytől és kisétáltam a bárból.

Úgy döntöttem, hogy lassan sétálok csak haza. Hat óra körül lehetett. Hűvös volt a levegő, de nagyon jól esett. Segített kiszellőztetni a fejemet. Mystic Falls csodálatos kisváros volt, de olyan furcsa volt megszokni a változásokat. Nyolcszáz év alatt rengetegszer éltem itt. Mindig más és más volt. Régebben nem is így hívták. Hiszen magát Mystic Falls-t Stefan és Damon idejében alapították. De akkor is ez a hely volt az otthonom.

Gondoltam egyet, és ahelyett, hogy hazamentem volna, az erdő felé vettem az irányt. Annak idején még mikor ember voltam imádtam ott lenni. Volt egy rét, ami csak az én rétem volt. Egy gyönyörű kis virágos tisztás a farengeteg közepén. Egyszer lovaglás közben akadtam rá. Egy csodálatos ébenfekete lovam volt. Hihetetlenül okos volt, egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem fogadott szót. De akkor elismerem, hogy oka volt rá. Utólag. Édesapám engem büntetett érte. Mert megsérültem és koszos lettem. Ráadásul egy férfi kísért haza. Az apám szemében ez szörnyű bűn volt. Furcsa, hogy milyen élénken emlékszem a régi dolgokra. Mintha csak tegnap történtek volna. Pedig vannak dolgok, amikre nem akarok emlékezni.

Útközben megettem egy-két állatot, hogy oltsam a szomjamat. Csak egy-két száz éve éltem állatvéren. Nem volt túl ízletes. De a múltam megpecsételte az önuralmamat is. Nem engedhettem, hogy az emberi vértől újra elveszítsem a fejem. Mikor az erdő fái ritkulni kezdtek, boldogan futni kezdtem. Újra annak a fiatal lánynak éreztem magam, aki akkor voltam. A legfőbb gondom az volt, hogy hozzáadnak egy idős, kopasz ültetvényesnek. Már meg volt az esküvő dátuma, amikor elszöktem és hozzámentem valaki máshoz. Titokban. Ez volt az oka, hogy kiérdemeltem a családom haragját.

A rét ugyanott volt, nosztalgikus mosollyal torpantam meg. Nem volt olyan gyönyörű, nem volt annyi virág, bár a fák sokkal ritkábbak voltak és a területe is megnőtt. Bizonyára az erdőirtások hatására. Nevetve vetődtem le a fűbe és mélyen magamba szívtam az illatát. Csodálatos volt.

- Charee? – kérdezte egy meglepett hang. Az elragadtatásom közepette megfeledkeztem a legfontosabb szabályról. Hogy mindig figyeljek a környezetemre. Soha nem tudni, hogy honnan jöhet potenciális veszélyforrás.

Legnagyobb meglepetésemre Stefan volt az.

- Stefan? – kiáltottam fel hangosan, mire felnevetett.

- Olyan meglepő, hogy itt találsz?

- Hát… ami azt illeti, igen. Ez volt a kedvenc helyem, amikor még ember voltam – sóhajtottam.

- Azóta megvan? Hihetetlen…

Felnevettem.

- Na de Mr. Salvatore, nem illik ilyesféle megjegyzést tenni a hölgyek korára – dorgáltam meg nevetve.

Felsóhajtott. Komolynak tűnt, pedig én csak vicceltem. Már szabadkozni akartam, amikor halkan megszólalt.

- Ne haragudj a barátságtalan viselkedésemért. Csak annyi minden történt mostanában és féltem Elenát.

- Megértem – bólintottam és én is elkomorodtam.

- Főleg azért, aki vagy. Soha nem is sejtettem, hogy ő a te hasonmásod. Vagy akár Katherine. Még mindig azt a lányt látom magam előtt, akit a külvilág lát. Akit megismertem Lexinél.

- Nagyon hiányzik – suttogtam halkan. – Na nem mintha…

- Ne visszakozz. Pont olyan vagy, mint Damon. Miért féltek ennyire az érzelmektől?

- Mert elpusztítanak, Stefan. Gyengévé és sebezhetővé tesznek. Egyszer csak azt veszed észre, hogy te mindent megtettél, ő pedig elárult téged.

- Egyszer elmeséled a történetedet? – kérdezte óvatosan. Mérlegeltem. Abban nincs semmi, ha igent mondok. Az egyszer nálunk még a sohát is jelentheti. Kedveltem Stefant.

- Talán igen. Tudod… téged már azelőtt ismertelek, hogy találkoztunk volna. Lexi rengeteget mesélt rólad. Egy ideig azt hittem, hogy szerelmes beléd, aztán rájöttem, hogy tényleg csak barátok vagytok.

- Miért felejtetted el Damont?

- Mert… az érzelmek fájnak. És nem akartam emlékezni arra, hogy hogyan szegtem meg a saját szabályaimat. Tudom, hogy most azt hiszi, hogy Elenát szereti. Talán igaz is, de a szíve mindig Katherine felé fog húzni.

- Gondolod?

- Őt nem igézte meg, szerelemmel szerette őt. Te pedig tényleg csak a bábja voltál, egy kis tudatmódosítással.

- Honnan tudod, hogy engem nem igézett meg?

- Katherine-nek és nekem hosszú a múltunk. A történetünk túl sok helyen kapcsolódik össze, csak sajnos még soha nem tudtam megölni. Bár kicsit furcsa a saját véremet megölni.

- Volt egy gyereked, igaz? Mi lett vele?

Felsóhajtottam.

- Fogalmam sincs, Stefan. Megöltek, mielőtt felnevelhettem volna. A családom nem fogadta be őt.

- Sajnálom.

- Igen… én is.

Amikor elfordult egy könnycsepp gördült le a szememből. De nem volt szerencsém, mert meglátta. Döbbentem vettem tudomásul, hogy megölelt. Miután felébredtem a sokkból, visszaöleltem és sírni kezdtem. Még soha nem sírtam emberek előtt, nem voltam gyenge. De felidézte a múltamat. Azt a mesét, ami egyetlen egy pillanatig sem volt köszönőviszonyban a happy end-del. Sötét volt, szomorú és kegyetlen. Gyűlöltem minden percét. Bárcsak örökre magam mögött hagyhattam volna! De egyre közeledett…

A következő fejezet: Alina naplója.

Heti két friss

Sziasztok!
Mostanában nagyon kevesen írtok véleményt. :( Remélem, azért tetszik még a történet! Van egy ajánlatom :) Ha a fejezetekre 5 vélemény érkezik akkor szombatonként is hozok egy fejezetet, szóval heti két friss lenne :) A csütörtöki friss természetesen állandó! Mit szóltok hozzá? :)
Puszi:
Ginewra

14. fejezet: Nem lehet az enyém

Delena fejezet az arra szavazók kedvéért. :)

/Damon szemszöge/

- Damon? Minden rendben? – hallottam magam mellől Stefan hangját. Egy szóra sem méltattam, de még csak fel sem néztem. Bizonyára most mászott ki Elena mellől. Már reggel volt. El sem akartam képzelni, hogy ennyi idő alatt miket csinálhatott a törékeny Elena. Csak remélni mertem, hogy nem azt, amit én Katherine-nel. Még mindig szörnyen dühös voltam. Ha gondolattal ölni lehetne, akkor már rég nem élne az a manipulatív ribanc. Hihetetlenül gyűlöltem ebben a pillanatban. Egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani. Miért tettem? Miért mondtam? De hisz már nem szeretem! Akkor miért? A gondolatok és az érzelmek egymást követték a fejemben. Őrjöngeni akartam. A fejem úgy sajgott, mintha egy úthenger ment volna át rajtam. Olyan szívesen öltem volna meg valakit, akárkit.

- Damon? – próbálkozott ismét. Bizonyára aggasztó lehetett, ahogy egy törött pohárral a kezemben bambulok magam elé a romos nappaliban. De ha megmozdultam volna, akkor már kiirtottam volna a város fél lakosságát. Elena soha nem bocsátotta volna meg, és más vámpírok figyelmét is felkeltettem volna. Talán Klausét is. Ki lehet az az ostoba nyikhaj?

- Elena! Mit keresel itt? – szólalt meg újra Stefan, ezúttal felnéztem. Véreres szemeimmel a belépő lányra néztem. Amikor körbenézett elkerekedtek a szemei.

- Itt meg mi történt? – kérdezte rémülten. Aztán rám nézett. Talán látta az elborult tekintetem, talán csak a szemeimbe, vagy a véres ajkaimra nézett. Talán meglátta Katherine ruhájának szakadt maradványait a földön, vagy talán felmérte, hogy csak egy farmer van rajtam. Nem tudom, hogy mit látott meg, de a kezét ijedtében a szája elé tette.

- Damon? Mi történt? – kérdezte halkan. Stefan feszülten nézett minket. Féltette Elenát. Mintha nem halnék bele, ha bántanám. Vagy talán jogosan tette. Nem éreztem, hogy ura lennék önmagamnak.

- Semmi. Semmi olyan, ami számítana – feleltem végül fagyos hangon. – Tudnám értékelni, ha nem bámulnátok rám úgy, mint valami furcsa torzszülöttre.

- Katherine itt járt – jelentette ki Stefan. Nem tett fel kérdéseket, csupán kijelentette. Nem volt nehéz. Katherine illata járta át az egész nappalit. – Hozok neked vért – sóhajtott, majd eltűnt a pince irányába. Elena még mindig szomorúan nézett rám. El akartam tűnni a szeme elől, nem akartam, hogy zaklatottnak lásson. Nekem nem volt szívem, akkor mégis mit akadok fenn ilyen dolgokon? Nem kell nekem szív, túl sok gondot jelent.

- Damon, jól vagy?

- Soha jobban – feleltem gúnyosan, mire elindult felém.

- Ne gyere közelebb – sziszegtem dühösen. Nem akartam, hogy ebben az állapotban mellettem legyen. Még mindig részeg voltam. Bár a szex józanított, még mindig nem eléggé. Túl sok méreg volt bennem. Olyan lehettem, mint egy aknamező. Egyetlen rossz lépés, egyetlen rossz mozdulat és robbanok.

- Ne foglalkozz vele, ne hagyd, hogy…

- Mit, Elena? – nevettem fel. – Ne legyél nevetséges. Egyedül azt sajnálom, hogy a manipulatív nyaka még mindig a szabnivaló fejéhez tartozik. Semmi mást. Most pedig, jobb ha békén hagysz. Nem kell törődnöd velem.

- De én törődöm veled, Damon! – suttogta szomorúan. – Nem akarom, hogy…

- Azt mondtam, hogy menj innen – csattantam fel, amikor már csak néhány centire állt előttem. A „törődöm veled” mondat felbőszített. Zihálni kezdtem. Annyiszor hallottam már, mégsem jelentett semmit! Elena is csak játszik velem… de nem engedem meg újra.

- Damon, én aggódom érted – folytatta zavartalanul. Elvesztettem a fejem. Nem akartam, hogy bárki is aggódjon értem. Nem ezeket a szavakat akarja hallani egy férfi egy olyan nő szájából, aki ennyire fontos neki. Olyan durván ellöktem magamtól, hogy Elena törékeny teste a falnak zuhant.

Felsikoltott a fájdalomtól és éreztem a vér édes illatát a levegőben. Rémülten meredtem rá. Nem akartam bántani! Olyan gyorsan rohantam el, ahogy csak tudtam. Nem vártam meg, amíg Stefan kitekeri a nyakam. Bevágtam magam a kocsiba és elhajtottam. Száguldottam valamerre… nem érdekelt, hogy merre.

Néhány órával később a Grillben kötöttem ki. Egészen addig száguldoztam, és józanodtam. Furcsa nyugalom szállt meg. De olyan feszültség lappangott bennem, hogy egyetlen rossz szó, és akárkinek behúztam volna egyet. A pult mögött Charee állt. Nahát, ez fantasztikus, már csak ő hiányzott ide. Még jó, hogy rendbe szedtem azóta magam. Kicsit furcsa lett volna, ha félmeztelenül állítok be. Leültem a magányosan üldögélő Alaric mellé és rendeltem egy italt.

- Mi a helyzet? – kérdezte rám nézve. Jókedvűnek tűnt. Ezek szerint neki bejött Jennával. Rohadt mázlista.

- Tudnám díjazni, ha nem hallanák ma többször ehhez hasonló kérdéseket – válaszoltam morogva.

- Jól van na, hátrébb az agarakkal. Ha meggondolnád magad, csak szólj. Egészségedre – emelte meg a poharát és meghúzta.

- Tessék – lépett elém Charee és letette elém a whiskey-met. Furcsán nézett rám. Ennyire nyitott könyv lennék? Ez tiszta szánalmas. Bár meg kell hagyni, ő sem nézett ki jobban. A szeme alatt fekete karikák sötétlettek, az arca a szokásosnál sápadtabb volt. – Elmondtad Stefannak, amit elmeséltem?

Bólintottam.

- Helyes. Attól féltem, hogy magadban tartod, és elrontod az egészet – jegyezte meg csípősen.

Megvontam a vállam, ebben a pillanatban nem igazán érdekelt.

- Ami az alkunkat illeti, alig várom, hogy teljesítsem a rám eső részét – kortyoltam egy nagyot. Meglepetten vonta össze a szemöldökét, mintha nem erre számított volna.

- Nem gondoltam, hogy meg akarod tenni. Hiszen… te szer…

- Nem ajánlom, hogy befejezd a mondatot, mert különben nem éled meg a következő percet – sziszegtem olyan halkan, hogy csak ő hallhassa. Alaric döbbenten figyelt.

- Hé, nyugi – mondta óvatosan. Charee is hátrahőkölt egy pillanatra a tekintetemtől. Ahogy a szemeibe néztem eszembe jutott a reggel, amikor elhagyott. Akkor először fordult meg a fejemben a gondolat, hogy vajon, kit szeretek valójában? Már ha tudok-e egyáltalán szeretni. Gyűlölni olyan jól tudtam, sokkal egyszerűbb volt. Ölni sem esett nehezemre. Csak egy-két durvább mozdulat és kész. Szeretni sokkal veszélyesebb volt. Kit szerettem?

Katherine-t? Azt a nőt, aki egy ribanc volt és annyiszor vert át, ahányszor csak alkalma nyílott rá? Aki miatt meggyűlöltem a tulajdon testvéremet? Aki miatt annyi életet kiontottam? Aki miatt meghaltam, és akiért feladtam az életem?

Elenát? Aki már az első pillanatban elvarázsolt? Aki olyan volt, amilyennek Katherine-nek kellett lennie? Aki csak a bátyámat szerette?

Charee-t? Akit részegesen elvettem feleségül, pedig nem is tudtam róla semmit? Akinek sem én, sem a bátyám nem kellett? Akit megvetek, mégis valamilyen okból vonzódom hozzá?

Agyrém.

Mégis… Elena volt az, aki a legtöbbet jelentette. Charee-re nem gondoltam hosszú éveken keresztül, csak most, hogy ugyanúgy nézett ki, mint Elena. Elérhetőbb volt, persze, hogy vonzódni kezdtem hozzá. Katherine pedig… az első szerelmet soha nem felejti el senki. Hogyan szerethetnék hosszabb távon valakit, akit mindenkinél jobban gyűlölök? Világos. Elena a befutó. A gond csak az, hogy Stefannak is.

Felsóhajtottam és minden köszönés nélkül felálltam. A kezemet a zsebembe süllyesztettem. Valamibe beleütközött a kezem. Kivettem a tárgyat és meglepetten jöttem rá, hogy Elena verbénás nyakláncát tartom a kezemben.

Amikor beültem a kocsimba, akaratlanul is a Gilbert ház felé vitt az utam. Személyesen akartam visszaadni a nyakláncot, bár fogalmam sem volt, hogy hogyan került hozzám. Reméltem, hogy Stefan nem lesz vele. Egyáltalán hogy otthon lesz. Bocsánatot kellett kérnem. Hibáztam. Halkan megálltam a házuk előtt, és felnéztem az ablakára. Égett a villany. Néhány pillanat alatt már az ablakában ültem. A szoba üres volt, vízcsobogást hallottam a fürdőszobából. Aztán csend lett, matatott valamit, aztán kilépett a fürdőből. Amikor meglátott, megtorpant. A szemeiben egy pillanatig rémület ért, ami szinte pofonként érte az arcomat.

- Aranyos pizsama – jegyeztem meg mellékesen, minél később kelljen belekezdenem.

- Fáradt vagyok, Damon – sóhajtotta és feszülten fészkelődött. Felálltam és közelebb léptem hozzá. Egy laza féloldalas mosollyal az arcomon felmutattam a nyakláncát. Döbbenten nézett rám.

- Azt hittem, elvesztettem. Köszönöm – nyúlt utána, de elhúztam előle. Őrült ötlet fogant meg a fejemben, de nem bírtam tovább ezt a dolgot magamban tartani.

- Kérlek, add vissza- nézett rám óvatosan. Mintha tényleg egy időzített bomba lennék.

- Előbb mondanom kell valamit – szólaltam meg halkan.

- Előbb a nyakláncomat- kérlelt ijedten. Mintha félne attól, amit tenni akarok. Pedig még csak nem is sejtette.

- Ne haragudj, amiért bántottalak. Én… elvesztettem a fejem. De most… szeretnék valamit mondani neked. Valamit, ami valószínűleg a legönzőbb dolog, amit életemben mondtam.

- Damon… - próbált ellenkezni. Hátrébb lépett, de én még közelebb léptem. Csak néhány centi választott el tőle.

- Csak egyszer mondom el, és neked hallanod kell. Szeretlek, Elena – suttogtam halkan, egyenesen a szemébe nézve.

- Én… sajnálom. Stefant szeretem. Mindig Stefant fogom szeretni…

– Tudom, csak hadd fejezzem be. És mert szeretlek, nem lehetek önző veled. Nem érdemellek meg téged. De tudom, hogy Stefan igen – fejeztem be és egy csókot nyomtam a homlokára. – Istenem… bárcsak ne kéne elfelejtened.

Értetlenség jelent meg az arcán.

A szemébe néztem. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Soha nem fog emlékezni arra, hogy mit érzek. Most engedem el örökre.

– De el kell – tettem hozzá, majd mire feleszmélt volna, a kezébe nyomtam a nyakláncot és távoztam az ablakon keresztül.

Nem érdemlem meg őt. El kell fogadnom, hogy Elena soha nem lehet az enyém.

A következő részről:

Nem a legeseménydúsabb fejezet következik. Charee a Grillben dolgozik, ahol persze Damon is megfordul. Természetesen nem bírják ki, hogy ne kerüljenek egymás közelébe. Később Charee és Stefan barátsága elmélyül, de a lány még neki sem képes elmondani a félelmét: A vihar egyre közeledik...

Nem tudom hozni jövőhét csütörtökön, úgyhogy a vélemények függvénye, hogy előbb vagy később érkezik majd! :)

Díjak és szavazások

Köszönöm a sok szép díjat, amit mostanában kaptam!

1. díj

Köszönöm Zoe Henderson; Vervain; Morwen és AnnPearl!

Szabályai:

- Tedd ki!

- Írj magadról egy kis szösszenetet!

- Küld tovább öt embernek!

2. díj

Köszönöm Zoe Henderson és Vámpít!!

Szabályok:
1. Tedd ki a logót a blogodra!
2. Köszönd meg a díjat, akitől kaptad!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Küldd tovább 7 embernek!
Hagyj üzenetet a blogjukon, hogy meglepetés várja őket!

3. díj

Köszönöm Victoria, Molly H, Kat,  Morwen és AnnPearl!

1. Tedd ki a logót a blogodra

2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

3. Írj ki 7 dolgot magadról!

4. Küldd tovább 7 írónak (Linkeld a blogjukat!)

5. Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket nálad!

4. díj

Köszönöm Molly H!!

Magamról:

Nem tudom, hogy mi olyat mondhatnék, amit még nem írtam le eddig valamelyik blogomon. A múlt héten végre 18 éves lettem, Sopronban élek az édesanyámmal egy társasházban. Nincsen testvérem, sem házi állatom. Imádok olvasni, írni, a barátaimmal lenni, várni a történeteimre a véleményeket (mert olyankor boldog vagyok, ha véleményt kapok). Szinte már betegesen gyűjtöm a képeslapokat, minden városban igyekszem venni a legszebbekből, már több mint 100 darab van a birtokomban. Ritkán nézek tévét, a filmeket és a sorozatokat inkább az interneten nézem angolul, magyar felirattal. Idén lesz életem legnehezebb éve, hiszen nem csak az érettségi vár rám, hanem ősszel lehet a nyelvvizsga, lehet elsősegély, heti kétszer szakmát fogok tanulni (suliidőn kívül, délután), tagja vagyok a diákújságnak és még az emelt matek órán is gondolkozom. Rendkívül tanulás dús évem lesz, csak ezt a blogot nem szüntettem be. Remélem, ez így is marad. Nem akarok megakadni a Crazy Love-val. A vámpírnaplókban először Team Stefan voltam, nem értettem, hogy mit eszik valaki Damonben. Nem szerettem, mert rosszfiú volt. Még az első évad után sem szerettem, örültem, hogy nem Elena volt, akit megcsókolt. Nem tudom, hogy hol változtak meg a dolgok és mikor jött létre bennem a Damon imádat. Bár a történetem Damon és Charlotte párosítás, a sorozatban Delena fan vagyok, és csak egymással tudom őket elképzelni. 

Akiknek továbbadom:

1. Deszy: http://hpfic.blogspot.com/

2. Molni: http://liarfairytale.blogspot.com/

3. Cindrell: http://tvampiredfanfic.blogspot.com/

4. Killa: http://desperate-fight-by-killa.blogspot.com/

5. Alice656: http://aliceinwonderland-alkonyat.blogspot.com/

6. Vervain: http://kingofpainandhurt.blogspot.com/

7. Caroline White Lightning: http://twilightandvampirnaplokgondolatok.blogspot.com/

Szavazás eredmények

Szerintetek felbukkan Charlotte Petrova a Vámpírnaplók 3. évadában? :)

Igen	41 (75%)
Nem	13 (24%)

Döntő többségben úgy gondoljátok, hogy Charlotte Petrova felbukkan a 3. évadban. Ami azt illeti, szerintem is. Volt valami apró híresztelés is, ami erre utalt. Innen is jött a történet ötlete...

Elég szoros lett az eredmény :) Elárulom, hogy én is ezen a két lehetőségen gondolkoztam. Majd meglátjuk, hogy az én történetemben melyik lesz igaz ;)

Kit szeressen Elena?

Stefan	24 (75%)
Damon	8 (25%)

Egyhangúan Stefan nyert :) Nem is lepődtem meg. Hiszen elég kellemetlen lenne Charee-nek, ha Elena Damont szeretné...

Hamarosan írok ki új szavazást, még kigondolom mit kérdezzek! :)

13. fejezet: Kegyetlen csábítás

/Damon szemszöge/

Miután lényegében igent mondtam, úgy döntöttem, hogy meglátogatom Elenát. Mégiscsak miatta mondtam igent. Talán nem kellett volna. Két ribancot átverni egyszerre? Aligha fogom ezt túlélni. De nem gáz. Elena úgysem választ soha engem. Miért ragaszkodok hát akkor hozzá? Tudtommal nincsenek mazochista megnyilvánulásaim. Bár talán ez így nem igaz. Belebonyolódtam egy komplikált szerelmi négyesbe. Három ugyanolyan, mégis teljesen más nővel. Egészen biztosan nem vagyok normális, súlyos genetikai rendellenességek lehetnek bennem. Miért mindig az a nő kellett, aki Stefannal van? Egyedül Charee volt kivétel, ő soha nem vonzódott a testvéremhez. Tudtommal. De nekem mégis Elena kellett. Vagy talán jobb lenne ezer másik nő. Már régen szórakoztam. Mindig csak Elena, Elena, Elena… Unalmas ez így. Hiszen ott van neki a tökéletes Stefan. Talán tényleg meg kéne szereznem Charlotte-t. De mennyi ideig bírnám? Hiszen csak néhány hónap volt az egész, és egy teljesen más nőnek nézett ki akkor. Ha tudtam volna, talán soha nem érek hozzá. Vagy talán soha nem engedem el. Talán akkoriban tényleg kapva-kaptam volna egy Katherine-pótlékon. Amíg rá nem jöttem, hogy mennyire nem érdeklem a kis ribancot.

Szó nélkül mentem el Bonnie és Caroline mellett.

- Remélem, sokat szenvedett – hallottam Caroline rosszindulatú suttogását. Nem csodálom, hogy neheztelt Charee-re. Láttam a szemében a gyilkos indulatot, és hogy mennyire megölné, ha tehetné. De nem tehette. Addig egészen biztosan nem, amíg le nem tisztul a helyzet. Különben is, ez az én feladatom. Meg most Elena biztonságával kellett foglalkozni, és a két nő pontosan tudta, hogy ő a gyengepont. Ha Caroline bántaná Charee-t, Cassy tuti Elenát célozná. Caroline tudta ezt, vagy talán csak Bonnie világosította fel.

- Elmehettek… - vetettem végül oda nekik, mielőtt felléptem volna a tornác lépcsőjére.

- A kutyáknak meg köszönöm – morogta Bonnie. – Legközelebb gondold meg a nagyokos terveidet, nem terveztem összetalálkozni Cassandrával. Ha szükséged lenne rám, ne hívj – tette hozzá, majd elsétált a szőke barátnője oldalán.

Az ég felé emeltem a tekintetem és becsengettem. Használhattam volna az ablakot is, de nem akartam olyat látni, amit, nos… nem akartam. Stefan és Elena szerelmi élete valahogy tabu volt a szememnek.

Jeremy nyitott ajtót.

- Mit keresel itt? – kérdezte cseppet sem barátságosan.

- Svédasztalt – forgattam meg a szemem. Nagy léptekkel kikerültem és csak a lépcsőről szóltam neki vissza. – Természetesen Elenát.

Nem vártam meg a válaszát, egyenes léptekkel indultam felfelé és ugyanazzal a lendülettel kitártam az ajtót. A szemem előtt zajló jelenet láttán elfintorodtam és hányást szimuláltam. Elena és Stefan éppen egymás száját fedezték fel nagy lelkesedéssel.

- Basszus… azt hittem, ha az ajtón jövök, legalább van időtök szétcuppanni – gúnyolódtam. Úgy rebbentek szét, mint az ijedt galambok. Elena arca vörös árnyalatban kezdett pompázni. Stefan pedig csak bosszúsnak tűnt. – Úgy tűnik a nyuszik bosszúból ellopták a hallásod.

- Mit akarsz, Damon? – kérdezte kelletlenül.

- Mennyit tud? – intettem Elena felé, aki feszülten forgatta a fejét közöttünk.

- Stefan elmondta, hogy… Charee ő… - szólalt meg Elena suttogva, de elcsuklott a hangja. – Petrova.

- És Cassy is, csak ő nem hasonlít rád – fejeztem be, mire mindketten döbbenten meredtem rá. Elena szemében könnyek gyűltek, azt hiszem, talán túl sok volt neki ennyi újdonság. Mesélni kezdtem a dolgokat, amiket nemrég tudtam meg. Elmondtam mindent Charee boszorkányságáról, a Klaus nevű fazonról, és a testvéreiről, hiszen ők még nagy zűrt kavarhatnak. Miközben beszéltem Elena hófehér arcát figyeltem, és szinte láttam, hogy hogyan felhősödik el az arca mondatról mondatra. Még így is gyönyörű volt. Nem érdemeltem volna meg ezt a kincset, a tökéletes Stefan viszont igen. Nem tehettem semmit. De meg kellett védenem mindentől. Meg kellett védenem Katherine-től, Charlotte-tól, Klaustól és az egész világtól. Stefan erre úgysem képes. Talán ezért szeretjük mindketten, mert kiegészítjük egymást. Stefan, aki tudja őt szeretni és gondoskodni róla, és én, aki megvédi a bajban.

- Ja és Stefan… - néztem a bátyámra. – Charee és én kötöttünk egy alkut, hasonlót, amit valaki mással nemrégiben – mondtam el a fejleményeket rejtélyes üzemmódban. Elena nem is figyelt, még mindig Klaus körül jártak a gondolatai. Stefan viszont erre a mondatra felpattant, és a falnak lökött. Váratlanul ért a támadás.

- Te teljesen megőrültél?! – kiáltotta az arcomba és a nyakamat kezdte szorongatni. Kissé kényelmetlen volt. Elena felsikoltott. Egyetlen laza mozdulattal megszabadítottam magam a bátyámtól és a földhöz vágtam.

- Nem volt más választásom. Charee nyolcszáz éves és ismeri Klaust. Segítenie kell nekünk és ez volt a feltétel. Katherine élete – suttogtam az utolsó két szót olyan halkan, hogy Elena gyenge emberi hallása nem hallja meg.

- Te egy barom vagy – morogta. Tudtam, hogy igaza van. De végülis meg akartam szabadulni Katherine-től. És ha előbb Katherine-nel végzek, talán nem kell megölnöm Charee-t. Végülis nem ártott nekem, megölni úgysem lenne képes, továbbra sem. Őt megölhetem később is. De tartanom kell magam a tervhez, mert különben Katherine gyanút fog. El kell csábítanom. De hogyan csábítja el a vámpír a feleségét? Ebben nem volt gyakorlatom. Mindegy, egy kis szórakozás nekem is jár.

- Na én megyek, csiripeljetek nyugodtan, nem zavarok tovább. Amúgy nem találtam semmit róluk, legalábbis semmi újat. Teljesen felesleges volt betörnöm. Elena te pedig beszélj Caroline-nal. Charlotte és Cassandra jelen pillanatban szövetséges. Mivel az ellenségem ellensége a barátom, nem igaz? Szóval fogd vissza, hogy ne csináljon ostobaságot. Az a két nő fél kézzel elintézi.

Elena bólintott, én pedig távoztam. Az ajtón keresztül. Jenna rosszallóan mért végig, amikor köszöntem neki. Jeremyvel ezúttal nem találkoztam. Mikor kiléptem az ajtón, úgy éreztem, hogy figyelnek. Felkaptam a fejem és a Davis-ház felé fordultam. Charee állt az ablakban egyetlen hálóköntösben és engem nézett. Volt valami különös szomorúság a tekintetében. Elővettem a csáberőm és egy féloldalas mosolyt villantottam felé. Nem jött be. Csak annyit értem el, hogy elhúzta a sötétítő függönyt.

Megvontam a vállam és úgy döntöttem, hogy ideje innom valamit. Beültem a kocsimba és hazamentem. A nappaliban elővettem valami erős piát és meghajtottam. Aztán lementem az alagsorba, és vettem elő a mélyhűtőből egy tasak vért. Elégedetten ittam ki az utolsó cseppig. Majd visszamentem a nappaliba és részegre ittam magam. Nem volt hozzá különleges indok vagy alkalom, egyszerűen csak ehhez volt kedvem. Amikor megtaláltam a gyűrűt, felrémlett, hogy valójában van egy feleségem. Aki a szerelmem és az exem kiköpött mása. Még soha nem gondoltam férjként magamra. Ez annyira képtelen dolog volt. Kétségkívül hiba volt.

Hirtelen egy puha ajkat éreztem a nyakamon. Megfordultam és Katherine-nel találtam szembe magam. Méghozzá fekete csipkés alsóneműben. Megráztam a fejem. Képzelődöm. De amikor megint kinyitottam a szemem, még mindig ott állt.

- Damon… Damon… Damon… - suttogta halkan a nevemet és szájon csókolt. Az alkohol ködén keresztül nehéznek tűnt ellenkeznem. El akartam küldeni melegebb éghajlatra, el akartam lökni magamtól, vagy inkább ki akartam törni a kecses nyakát, de egyiket sem tettem. Helyette a legostobább dolgot tettem. Visszacsókoltam és magamhoz szorítottam. Túl bódult voltam, a józan eszem szabadságra ment. Mint a fuldokló kisfiú úgy szorítottam őt magamhoz és azt képzeltem, hogy még mindig 1864-ben vagyunk. Akkor még minden annyira jónak tűnt

(18-as tartalom!)

- Katherine – nyögtem felszabadultan, és végig csókoltam a mellkasát. A kezem önálló életre kelt. Végigsimítottam kecses hátát és kicsatoltam a melltartója csatját. Majd a tangájától is megszabadítottam. Az ujjaimmal felfedező útra indultam a lába között és elégedetten hallgattam Katherine sikolyait. A karjaimban ment el, és mikor vége lett lehámozta rólam a farmeremet, aztán a formás fenekét rázva letérdelt elém és gyengéden a szájába vette a férfiasságomat.

Felnyögtem.

Még soha nem érzett gyönyört éreztem és a finom ajkai között mentem el. Lágyan nyalogatta és én nem már nem bírtam tovább. Elégedetten ordítottam fel. Mikor felállt és rám nézett, elvesztem a tekintetében. Újra az a gyenge szerelmes idióta voltam, aki akkor régen és magamhoz szorítottam, majd beléhatoltam. Közben pedig a nyakába haraptam és szívni kezdtem a vérét. Ütemesen mozogtam és közben színes pöttyök villództak a szemem előtt. A mennyországban jártam, magában a földi paradicsomban. Újra és újra elmentünk, együtt. Nem tudom, hogy mindez hány óráig tartott és vajon, reggel van-e már.

(18-as tartalom vége)

- Szeretsz, Damon? – suttogta Katherine halkan és rekedten, miután elszakadtam a vérétől. Nem gondolkoztam. Nem tudtam erre mit felelni. Én magam sem tudtam.

- Igen… Nem… Nem tudom – feleltem mellőzve minden határozottságot.

- Mondd ki… - suttogta érzékien, miközben a fogaival cirógatta a nyakam vonalát.

Nyeltem egyet. Nemet akartam mondani, az igazságot akartam mondani. De annyira taccson voltam, hogy már abban sem voltam biztos, hogy mi az igazság. Talán az üres whiskey-s üvegek árulkodtak az állapotomról. Nem kellett volna ennyit innom, de már késő volt. Késő bánat.

- Igen – suttogtam. – Szeretlek, Katherine.

Egy hatalmas kő gördült a torkomról. Mintha ez a mondat már régóta fojtogatott volna.

- Helyes. Én nem szeretlek, Damon. Soha nem szerettelek. Sokszor elmondtam már neked, és megteszem majd újra meg újra. Soha nem szerettelek és soha nem is foglak… de te mindig az enyém leszel. Örökkön örökké. Nem állhat közénk sem Charlotte, sem Elena… Mert ti mindketten… Stefan és te… mindig az enyémek lesztek… Nem tehettek ellene semmit, én nem osztozkodom - suttogta nevetve, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy egyedül fekszem a kandalló előtti szőnyegen.

Mikor rádöbbentem, hogy mi történt, felért egy hatalmas arculcsapással. Megölnöm kellett volna, de tényleg csak a szeretkezésre vagyok képes vele. Még akkor is, ha ő újra és újra elutasít. Gyűlölöm!

Felálltam és a falnak csaptam mindent, ami a kezem ügyébe került.

A következő rész tartalmából:

Damon gondolatai egyre összezavarodottabbak, és nagy hibát követ el. Rájön, hogy amire vágyik, vagy legalábbis amire azt hiszi, hogy vágyik, soha nem lehet az övé. Mert nem érdemli meg.