24. fejezet: Álomvilág

Sziasztok! Itt a fejezet amiben kiderül, hogy hogyan alakul Charlotte sorsa. Bár az új VD rész után nem hiszem hogy tudok meglepetést okozni.. ütött szerintem :) Ti láttátok már? :D

- A többire nem emlékszem – suttogtam halkan. Még mindig Damon karjaiban feküdtem, és a láz már-már elviselhetetlennek tűnt. Pokoli meleg volt. Nem bántam, hogy meghalok. – Feláldoztak Klaus miatt és elvették az erőmet. Aztán vámpír lettem, nem tudom, hogyan. Klaus vére már nem volt bennem… de…. most nem jut eszembe…  Sokáig menekültem előle… Cassy-t a szüleink megbüntették… hogy el kelljen viselnie engem az örökkévalóságig. Azt hiszem, hogy ő intézte el, hogy vámpír legyek…

- Miért nem emlékszel?

- Eddig emlékeztem – suttogtam összezavarodva.

- Annyira sajnálom – sóhajtott halkan. Felnéztem az arcára, annyira másnak tűnt. Gondterhelt és szomorú volt.

- Tudod… kedveltél volna emberként. Nem ilyen voltam. Akkor kellett volna megismerned engem. Nem voltam ilyen ribanc, vagyis… nem az vagyok, akinek hiszel, de akkor olyan voltam, mint amilyennek lennem kéne most is. Ebből értettél valamit? – hebegtem. Már szinte képtelen voltam értelmes mondatokra.

- Mi lett Hope-pal? – kérdezte válasz helyett. Könnyek szöktek a szemembe. Szegény kicsi Hope. Árván kellett felnőnie, egyedül. Milyen élete lehetett?

- Sosem találtam meg őt. Az édesapám mindent elintézett.

- Megígérhetek neked valamit, Charee?

- Mit? – kérdeztem bágyadt meglepett hangon.

- Esküszöm neked, Charee, darabokra tépem Klaust. Azt is megbánja, hogy megszületett, vagy hogy valaha is megismert téged. Hogy valaha is hozzád ért. Milyen férfi, aki így bánik egy nővel? – fakadt ki indulatosan.

Teljesen meghatódtam, de a rémület erősebb volt.

- Ne! Meg fog ölni…

- Ne becsülj le. Sajnálok mindent, ami köztünk történt. Sajnálom, hogy hagytam, hogy Tyler megharapjon. Sajnálom, hogy annyiszor megbántottalak, és hogy annyi ideig gyűlöltelek. Sajnálom, hogy nem voltam az, akivel találkoznod kellett volna.

- Nem haragszom rád. Egyébként… neked Katherine a teremtőd, igaz?

- Ne kérdezz olyat, amit nem értesz.

- Még mindig szereted?

- Ne kérdezz olyat, amit nem értek.

- És mi az, amit irántam érzel?

- Ha tudnám, nem itt tartanánk. Ha a közelemben vagy, megőrjítesz. Ha nem vagy a közelemben, azon jár az agyam, hogy hol lehetsz. Újabban törődöm veled.

- Én is ezt érzem. Jó, hogy most itt vagy – suttogtam.

- Csukd be a szemed, mutatok neked valamit – simított végig lágyan az arcomon.

A következő pillanatban egy gyönyörű szép tengerparton találtam magam. Egy nagy, lapos sziklán feküdtem továbbra is Damon ölelésében. A tenger vize a lábaimat nyaldosta, a nap szikrázóan sütötte az arcomat. Nem éreztem fájdalmat. A nyakamhoz nyúltam, a bőröm selymes és hibátlan volt. Damon kedvesen mosolygott rám, biztos csak álmodom. Elhinném én a tengert, a napsütést is… de Damon mitől ennyire nem Damon? Hitetlenkedve néztem rá.

- Hogy csináltad?

- Meg akartam mutatni ezt a helyet. Tetszik?

- Csodálatos – mosolyodtam el elragadtatottan. Felpattantam és megpördültem. A hajamba belekapott a szél és olyan volt, mintha repülnék. Boldogan nevettem fel. Ez volt a legfantasztikusabb ajándék. Így a halálom előtt. Gondoltam egyet és kigomboltam Damon ingjét.

- Mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét.

- Ha már az van, amit szeretnék – nyújtottam felé a nyelvem.

- Akkor most én jövök – mondta gonosz vigyorral az arcán, majd felugrott és felkapott.

- Mit csinálsz? – visítottam rémülten, de eszem ágában sem volt tiltakozni. Nem kellett volna megszólalnom, ugyanis egy váratlan mozdulattal a vízbe dobott. Mint egy kőszikla úgy süllyedtem el a habokban. Damon utánam ugrott, és kergetni kezdett a víz alatt. Nem volt szükségünk levegőre. A víz alatti világ lélegzetelállító volt, halak, tengeri növények, korallzátonyok vettek körül, mi pedig úgy kergetőztünk, akár csak az óvodások.

Nevettünk. Damon hihetetlenül szexi volt félmeztelenül és vizes nadrágban. Legszívesebben rávetettem volna magam, de tudtam, hogy nem azért vagyunk itt. Felúsztam a felszínre, majd mikor Damon beért, benyomtam a fejét a víz alá.

Visszaúsztunk a sziklákra. Egy egzotikus tengerpart volt tőlünk néhány méterre, pálmafákkal és egyéb szépségekkel.

- Meddig lehetünk itt?

- Nem tudom – felelte őszintén. – De valójában nem vagyunk itt, ez csak a fejünkben létezik.

- Szeretnék elmondani neked valamit. Ha lenne esély, hogy túléljem, akkor inkább kivágnám a nyelvem, minthogy eláruljam neked.

- Mi az?

- Szeretlek, Damon. Nem tudom mióta, vagy, hogy miért. Talán azóta, hogy megláttam azt a hihetetlenül beképzelt vigyorodat. Talán mikor először megcsókoltál.

- Charee… én… - hebegte döbbenten. Láttam az arcán, hogy mennyire szánakozik rajtam, nem viszonozta az érzéseimet. Fájdalom suhant át az arcomon…

- Damon! – szólalt meg egy hang. Ez nem az én hangom volt. Az álomvilág úgy hullott darabokra, mintha nem is létezett volna. Minden kín visszatért és sokkal rosszabb volt, mint eddig.

Stefan állt az ajtóban.

- Damon! – szólalt meg újra.

- Mi a francot akarsz? – kiabált rá Damon. Elengedett, és a párnára hanyatlottam. A testvére elé lépett.

- Bonnie szerint Katherine tudja az ellenszert.

- Akkor mire vársz? Szedjétek már ki belőle, a fenébe! – túrt a hajába idegesen. - Nem ajánlom, hogy megvárjátok, amíg meghal!

- Csak neked hajlandó beszélni. Elena addig vigyáz rá. Még van annyi ideje, Damon.

- Nem akarom itt hagyni.

- Ez az egyetlen esélye – sóhajtotta Stefan és aggodalmasan nézett rám.

Damon rám nézett. A tekintete szinte könyörgött. Nem értettem. Minek kéne megvárnom, ha egyszer nem is szeret? Egyáltalán mit vártam? Hiszen tudtam, hogy nem engem szeret! Akkor miért fáj mégis annyira? Talán annyira elvarázsolt az álom, hogy azt hittem egy pillanatig, hogy a szerelme is valóságos lehet.

El kellett valamit még intéznem. Megvártam, amíg Stefan és Damon kocsija távozik. Elena még telefonált az ajtó előtt. Felpattantam, és kiugorva az ablakon futni kezdtem. A régi kőfejtőhöz rohantam, oda, ahol egykor feláldoztak. Nem értettem, hogy hirtelen miért nem jut eszembe. Látnom kellett még egyszer azt a helyet. De amint odaértem, az erő teljesen elhagyott. A szemeim fennakadtak és eszméletlenül zuhantam a földre.

„Egy apró kislány rohan a havas tájon. Vékony ruháiban vacog a hidegtől, de kitartóan fut tovább. Barna hosszú haja kócosan hullik vékony vállaira, gesztenyebarna szemeiben szomorúság csillogott.

Egy temető bukkan fel a semmiből, az erdő szélén. A kislány rohan tovább, de a kapunál megtorpan. Óvatosan körbenéz, mintha tilosban járna. Mintha nem szabadna itt lennie. Résnyire nyitja a kapuajtót és kicsi testével átcsúszik a túloldalra. Fut a sírkövek között, csak egy nevet keres. Türelmetlenül rója a köröket, már majdnem feladja, amikor megpillantja, amit keresett.

Charlotte Petrova

(1200-1220)

Sírva nézi a soha nem látott nevet, és végig simít a betűkön. Nagyon kevés embernek volt akkoriban sírja, ami csak egy apró kődarabot és egy kis földkupacot jelentett. Általában az embereket nem temették el, vagy ha igen, csak egy fadarab emlékezett róluk. De Charlotte Petrova neves családból származott. Az édesanyja kiharcolta neki ezt a kegyeletet. Talán hogy csökkentsen a bűntudatán, amiért hagyta őt meghalni. Vagy legalábbis a világ számára.

De a kislány vigasztalhatatlannak tűnt. A közeli árvaházban lakott, egy szülőnek se kellett, csak rabszolga volt.

- Anyu – suttogta rekedtes hangon, és kis kezében egy arany nyakláncot szorongatott, amire az volt gravírozva: Hope.

Hope biztosan tudta, hogy az édesanyjának ő nem hozott reményt. És biztos volt benne, hogy hiába a neve, olyan, hogy remény, nem létezett. Soha nem jött el érte senki és az anyja sem kelt életre, mint a régi históriákban.

Hope anyja meghalt valamikor a születésekor, és nem hozhatta vissza. Egy sötét alak ennek ellenére figyelte a kislány minden mozdulatát…”

Arra ébredtem, hogy esőcseppek hullnak az arcomra. Csodálkozva nyitottam ki a szememet. Biztos voltam benne, hogy meghaltam, de most minden élesebbnek tűnt. Az álom teljesen összezavart és biztos voltam benne, hogy a lányomat láttam. De miért nem érzem magam gyengének? A nyakamhoz kaptam a kezem. A bőröm hibátlan volt, a sebnek nem volt nyoma. Éltem és meggyógyultam. Döbbent sikoly hagyta el az ajkaimat. A remény mégis létezett.

Boldogan kezdtem el futni a Salvatore ház irányába. El kellett mondanom Damonnek. Éreztem őket. Mindenki odabent volt. Már Elena is. Ezek szerint észrevették a hiányom. Nappal volt, de nem értettem, hogy mennyi idő telhetett el.

- Már mindenhol kerestük Damon! – hallottam Stefan lemondó hangját. Halottas csend volt, a nappali romokban hevert. Damon ijesztő volt, szemeiben vörös láng lobogott. Caroline egy rongyot szorított Tyler vérző alkarjára. Bizonyára ez Damon műve volt.

- Minden a ti hibátok! Nem tudtatok vigyázni Tylerre! El kellett csalnotok mellőle!

- Katherine igézte meg Tylert, hogy támadja meg. Meg akarta őt ölni, mikor rájött, hogy más nem teszi meg helyette. Sajnálom Damon. De már egy nap eltelt… már biztos, hogy nem él.

Damon szemei szinte vérben forogtak erre a mondatra.

- Nem voltam ott. Nem akartam, hogy egyedül legyen! – csattant fel.

Elena csendben sírt. Mindenki gyászos hangulatban volt. Cassy érzelemmentesen bámult maga elé. Ismertem ezt a nézést, így próbálta leplezni a fájdalmát. Bonnie felkészült volt arra az esetre, ha meg kéne állítania Damont.

- El kellett volna mondanod neki – suttogta hirtelen Stefan szomorúan.

- A francba is, tudom! – ordított Damon és taszított egyet a testvérén, majd a fejét a kezébe temette.

Elég volt. Vettem egy mély levegőt és lenyomtam a kilincset. Néma csend lett. Bizonytalanul sétáltam a nappaliba és megálltam az ajtóban. Úgy bámultak rám, mintha kísértet lennék.

- Katherine? – vicsorogta Damon, és már majdnem nekem támadt, amikor megszólaltam.

- Charee vagyok – mondtam és hátráltam egy lépést. Cassy sikoltva vetette magát a nyakamba. – Élek – motyogtam és hagytam, hogy boldogan ölelgessenek. Sorba fojtottak meg. Elena, Stefan, sőt még Bonnie is produkált egy bizonytalan ölelést. Tyler bűntudatosan nézett rám. Én egyetlen tekintetet kerestem, de Damon halkan, minden szó nélkül sétált el mellettem.

Csak az ajtócsapódás jelezte, hogy nemrég még itt volt.

Lidércfény

Sziasztok!

Nem tudom, hogy hányan vannak közületek, akik olvasták a Lidércfény című történetemet. A történet blogja újraindult, és friss fejezet kerül fel minden szerdán és szombaton! 

http://ginewralidercfeny.blogspot.com/

Nézzetek be és olvassátok el :) Ha nem ismered a történetet, kezdj hozzá :))

A Crazy Love következő fejezetének az előzetese mindjárt felkerül a facebook oldalamra! Ginewra Lájkoljátok :)

23. fejezet: Hope

"Két éve állt abból az életem, hogy eltűrtem mindent Klaustól. Talán már beletörődtem. Cassy és a szüleim nem válaszoltak a leveleimre. Teljesen egyedül maradtam az érlelődő gyűlöletemmel az egész világ iránt. Már nem tudom, hogy hányszor tett magáévá. Egyetlen szerencsém, hogy a többieknek nem engedte meg. Csak ő bántott, ha bárki más hozzám ért, akár egy ujjal is, az kivívta a haragját. Ő maga gyakran vert, itta a vérem és valahogy elérte, hogy ne használhassam rajta az erőmet. Be kellett érnem annyival, hogy képes voltam begyógyítani a sebeket, amiket rajtam ejtett. Ha engedetlen voltam, vagy egy-egy estélyen nem viselkedtem a megfelelően, akkor a falhoz bilincselt és napokig éheztetett. Minden nap a vérével itatott, hogy még véletlenül se haljak meg. Biztosíték volt számára, hogy nem végzek magammal. Tudta jól, hogy mennyire irtózok a vámpírléttől. Inkább szenvedtem, mintsem gyilkos legyek.

Minden vasárnap volt egy-egy estély, és minden hónapban költöztünk. Soha nem osztotta meg velem senki, hogy hová. Néha Elijah nézett be hozzám.

- Hogy vagy? – kérdezte olyankor. Általában az ágyamon feküdtem és a plafont bámultam. Ha meg lehetne halni az unalomban, akkor már végem lenne.

- Mint egy fogoly – sóhajtottam. – Milyen vámpírnak lenni?

- Rossz. Nincsenek érzéseink és mindenre képesek vagyunk. Bármit mondd neked Klaus, benne végképp nincs emberség.

- Benned mintha lenne. Utálod őt, igaz?

- Megölte a szüleinket és egy évvel ezelőtt Clementinát. A többi húgom elmenekült.

- Alina?

- Ő is, de a lényeg, hogy él.

- Akkor ti miért szolgáljátok őt?

- Mert nem tudunk mit tenni, nincs választásunk. Demetrius talán egy kicsit élvezi is, de alapvetően kényszerből csinálja.

- Titeket is meg fog ölni?

- Egyelőre nem. Amíg engedelmeskedünk. Alináért teszem, hogy eltereljem a figyelmét. Nem akarom, hogy ő is meghaljon. És Tatjana és Elisabeth sem.

Fel akartam állni, hogy közelebb lépjek, de hirtelen pattantam fel és megszédültem. Az ágy végébe kellett kapaszkodjak, nehogy ott helyben összeessek. Fekete pontok jelentek meg a szemem előtt, és zúgni kezdett a fülem. Két erős kar karolt át és a mellkasának támaszkodtam.

Vettem néhány mély levegőt és a forgás elmúlt. Jól voltam. Megkönnyebbülve néztem fel Elijah aggodalmas tekintetébe.

- Mi történt, Charlotte? Jól vagy? – kérdezte.

- Persze. Kérlek, ne mondhatod el senkinek! – könyörögtem. Talán a vérveszteség miatt történt, mostanában egyre többet ivott belőlem és egyre többet erőszakolt meg. Addig, amíg el nem ájultam. Ha valami bajom lett belőle, azt nem tudhatta meg. Nem akartam meghalni. Vagy vámpír lenni. Biztos átváltoztatna, hogy tovább szolgálhassam.

De sajnos ezek a szédülések egyre gyakrabban előfordultak. Egyre több alvásra volt szükségem, sokkal előbb kimerültem. Nem volt étvágyam, az étel gondolatára szinte rosszul lettem. Nagyon nehéz volt lepleznem mindezt Klaus elől. Gyanakodni kezdett, és elgondolkozva figyelt engem. Már az első szex után kidőltem. A vérivás után órákig gyengélkedtem, az ő vérét pedig azonnal kihánytam.

- Mi van veled mostanában Lotti? – kérdezte nyugtalanul. Lágyan végigsimított az arcomon, pontosan tudta, hogy undorodom az érintésétől. Olyan gyenge voltam, hogy nem bírtam felkelni, a hasam pedig szüntelenül görcsölt. Lázas is voltam talán. – Beteg vagy?

- Nem tudom – leheltem. Szörnyen éreztem magam és mintha pánik suhant volna át Klaus higgadt vonásain. Hiszen nem tudott vért adni nekem, mert nem fogadta el a szervezetem.

- Azonnal keresek neked egy doktort vagy valakit, aki ért hozzá – ígérte, majd csókot lehelt forró homlokomra. – Nagyon ajánlom, hogy ne legyen semmi bajod, mert esküszöm akkor kiirtom az egész semmirekellő családod, megértetted?

Sírva bólintottam.

Az orvos másnap reggel érkezett. Addigra még rosszabbul voltam. Elijah egyre gyakrabban látogatott meg és láttam, hogy mennyire aggasztja az állapotom. Egy idős férfi állt meg az ágyam mellett, tipikus kuruzsló lehetett. Nagyon sokáig vizsgálgatott, talán el is aludtam közben. Napok óta nem aludtam jól, úgy fájt a hasam, hogy nem bírtam pihenni sem.

- A felesége gyermeket vár – szólalt meg egy idő után, a mondandóját Klausnak szegezve. Felpattantak a szemeim és elszörnyedve néztem rá. Nem mondhatta komolyan!

- Biztos benne? – kérdezte Klaus kiismerhetetlen arckifejezéssel.

- Teljesen. De a magzat… már három hónapos. Mit mondott mióta van rosszul?

- Két hete – nyögtem fel. Majdnem öklendezni kezdtem. Egy szörnyszülött növekedett bennem! Valami izé, ami elszívta minden erőmet és rohamosan fejlődött. Klaus megigézte a doktort, majd kikísérte.

- Meg fogod szülni a fiamat, ha beledöglesz is – sziszegte. – Lisa, hozz neki bármit, amitől erőre kap. A fiam nem nélkülözhet semmit! Demetrius, fecskendezz belé minden este a véremből, és kapjon ember vért is. A fiam vámpír, szüksége van rá.

- Ne – nyögtem fel, de a szavaim senkit nem érdekeltek. Öklendezni kezdtem. Lisa odafutott hozzám és egy ágytálat tartott alám. Kihánytam a gyomrom tartalmát. Nem maradt meg bennem az étel.

 Ahogy teltek a hetek, a hasam egyre nagyobb és nagyobb lett. Nem kelhettem fel, csak az illemhelyiségre mehettem, de csak ha Lisa elkísért. Klaus minden szabadságot megvont tőlem, majdnem belehaltam az unalomba és a fájdalomba. A hasam éjjel-nappal fájt, és néha a magzat is rugdosott. Gyakran kaptam azon magam, hogy lassú és szomorú dalokat dúdolgattam és a hasamat simogattam. Kezdtem megkedvelni a bennem növekvő életet. Csak féltem. Addig biztonságban volt, amíg én védhettem. De mivé neveli Klaus, miután megszületett? Egyáltalán milyen szerzet lehet egy boszorkány és egy félig vámpír, félig vérfarkas gyermeke?

Éreztem, hogy csakis lány lehet. Hope. Azt akartam, hogy ez legyen a neve. Klaus persze bizton állította, hogy neki csak fia lehet, és ha lányt merek neki szülni, megöli őt. Rettegtem, és mintha Hope is érezte volna a félelmemet, szokatlanul erősen mozgott bennem és még rosszabbul lettem. Vagy talán nem tetszett neki, hogy Klaus állandóan kicsi Klausnak hívja őt.

Arra ébredtem, hogy mindenhol ordítanak. Óriási hangzavar volt. Megpróbáltam felkelni, de elméletileg már a nyolcadik hónapban jártam és képtelen voltam megmozdulni. Pedig még csak másfél hónapja voltam terhes. A torkom száraz volt, rekedten kiabáltam Lisa után, de nem volt sehol. Egyszer csak berobbantották az ajtót és Cassy lépett be zilált külsővel. Mikor észrevett, elkerekedtek a szemei. Megértettem őt, hiszen szörnyen néztem ki. A szemeim alatt fekete karikák sötétlettek, az arcom beesett és hófehér volt. A hajam száraz, kócos és csapzott. A takaró alatt láthatta volna, hogy szinte minden csontom kilátszott és a hasam, mint valami nagy óriás gömb feszült beteges csontos testemen. Ráadásul Hope erőteljes rúgásaitól véraláfutások és kék-zöld foltok borították a bőrömet.

- Uramisten, Charlotte! – sikította, majd hozzám rohant. Amikor meglátta a hatalmas hasamat a bő hálóing alatt elszörnyedt. – Mit tett veled?

- Terhes vagyok – nyöszörögtem. – Hope lesz a neve – mosolyodtam el. – Mit keresel itt?

- Megtámadtuk Klaust. Összehívtuk a boszorkányokat, elfogták őt.

- Ó, hála az égnek! – sírtam megkönnyebbültem. A hormonok miatt állandóan elsírtam magam.

- Kiviszlek innen, pontosabban hazavarázsollak. Remélem, ez nem árt a babának – tette hozzá, majd varázsolni kezdett. A világ elsötétült előttem.

Amikor felébredtem egy ismerős szobában feküdtem és döbbenten ismertem fel a saját szobámat, amiben felnőttem. Viszont nem volt csend. Emberek nyüzsögtek körülöttem és éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Az egész testem izzadtságban úszott, és valami meleg folyt végig a combomon. Vérszagot éreztem a levegőben, amitől pánikba estem. Hope! Nem veszíthetem el! Ő tényleg a remény volt a számomra.

- Nyugalom, szülni fogsz – suttogta édesanyám valahonnan mellőlem. – Ha szólok, akkor nyomnod kell. Túl fogod élni – bíztatott.

Az órák lassan összefolytak a szemem előtt, csak a fájdalom létezett. Megint meg akartam halni. Aztán egy halk panaszos sírás tört át a kínok ködén keresztül. Kinyitottam a szemem és újra volt értelme az életemnek.

Egy apró csöppséget tett az édesanyám a kezembe. Keservesen sírt, de amikor a karjaimba vontam megnyugodott.

- Hope – suttogtam elkápráztatva. Nem volt szörnyeteg, csak egy apró védtelen kislány volt. Az én kislányom, az én szemeimmel. Külsőleg nem volt benne semmi abból a szörnyetegből.

- Hope? Ez a neve? – kérdezte édesanyám és most néztem fel rá először. Szigorú arcán komor arckifejezés ült. Nem igazán tűnt meghatottnak, egyedül a szemei voltak nedvesek egy kicsit.

- Hope Petrova – közöltem, majd láttam, ahogy az apám beront a szobába és Hope-ért nyúl.

- Mit művel, édesapám? – sikítottam kétségbeesetten. Hope ismét sírni kezdett. Engem akart. Barna szemeiben pánik ült.

- Nem fogom felnevelni egy szörnyeteg gyermekét. Örökbe adjuk. Téged pedig holnap feláldozunk a rituálén.

- Mi? Milyen rituálé?

- Klaus vérfarkas énjét megkötjük, hogy ne lehessen többé hibrid. A tetteidnek következményei vannak, kislányom. Elárultál minket, és ezért neked kell az áldozatnak lenned. A mágia sajátságos, csak a te véreddel fog megfelelően működni.

- Meg fogsz ölni? – suttogtam halálra váltan. Lehajtotta a fejét, majd a Hope-pal a karjaiban távozott.

Keservesen felzokogtam. Mindennek vége."

22. fejezet: Vámpírceremónia

„Klaus mellett érdekes életem volt. Az első néhány hétben szinte úsztam a boldogságban. Egyedül a bűntudat volt, ami nem hagyott nyugodni. Magam előtt láttam Cassandra könnyes szemeit és a szüleim lemondó tekintetét. Elvesztem. Csak Klaus maradt nekem, mert őt választottam. Lemondtam mindenki másról. Mit érezhet most Cas? Ő nem csak a testvérem, hanem a legjobb barátom is volt. Feladtam a barátságunkat és a testvéri kötelékünket egy férfiért. Ha ő tenne ilyet, pokolian fájna. Úgy érezném, hogy nem vagyok elég fontos neki, pedig én az életemet adnám érte. Mégis megtettem. Nem tudom miért. Talán mert vak voltam. A szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Megölte a személyiségemet, elbutította az agyamat, de még nem döntött nyomorba. De talán ő is megtette volna, talán nem érdemes ennyire kötődni valakihez. Csak elvesztegeted az éveket, hogy végül ő lépjen ki az életedből.

Egy kéz érintését éreztem a derekamat. Klaus szorosan magához ölelt és a nyakamba csókolt. Beleremegtem az érintéseibe, hirtelen megfeledkeztem minden bűntudatról. Lágyan vetkőzetni kezdett, és közben óvatosan barangolta a testem eddig járatlan szegleteit.

- Előbb össze kéne házasodnunk – nyögtem fel két sóhaj között. Felnevetett.

- Ráér az még. Ne aggódj. Van időnk, a feleségem leszel.

- De ez erkölcstelen – ellenkeztem és próbáltam eltávolodni tőle, nem sok sikerrel. Az arcán gúnyos kifejezés öntött alakot. Még soha nem láttam ennyire ijesztőnek. Füttyentett egyet és néhány néma perc múlva lábak dobogását hallottam.

- Mi történik? – kérdeztem nyugtalanul. Fázni kezdtem. A boszorkány képességemmel meg tudtam állapítani, hogy nagyjából öt férfi közeledik. Magam elé kaptam a levett blúzomat és megpróbáltam eltakarni az alsóneműmet.

Kitárult az ajtó és valóban öt férfi lépett be. Még hozzá milyenek! Nem tűntek udvarias, jól nevelt uraknak, sokkal inkább olyanok voltak, mint az iszákos népek.

- Lotti, ő az öcsém Demetrius, valamint néhány cimborám. Isaac, Henrik, Christopher és William.

- Örvendek uraim – köszöntem udvariasan, mire ők felnevettek. Nem értettem, hogy mi volt a vicces a szavaimban, de Klaus is gúnyos volt. Aztán szembefordult velem és maga felé fordított. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Az idegenek a falnak dőlve figyeltek kaján mosollyal az arcukon. Félni kezdtem. Pedig szerettem őt!

Megcsókolt, sokkal durvábban, mint korábban. El akartam lökni őt, de nem engedett. Elmozdíthatatlan sziklaként állt előttem, úgy szorított, mintha csak egy fogoly lennék. Pánik terjedt szét az ereimben és sikítani akartam, de teljesen megbénultam. Egy erőteljes mozdulattal leszakította a ruháimat, majd a mellembe markolt. A férfiak szemérmetlenül nevettek. Annyira megalázottnak éreztem magam! Még soha nem rettegtem ennyire!

Egy kicsit sikerült magamra találnom, és ütni kezdtem ott ahol értem, majd eszembe jutott: hiszen én boszorkány vagyok! Koncentrálni kezdtem, de nem jött a várt eredmény. Nem hullott a fejét szorítva a földre.

- Ne hidd, hogy nekem nincsenek boszorkányaim – nevetett rám, majd pofon vágott. Vér ízét éreztem a számban, ahogy a fájdalom is megérkezett azonnal. Felköhögtem. Még soha nem ütöttek meg ilyen keményen. Elmondhatatlanul fájt. Ő pedig csak nevetett. Mi történt azzal a Klaussal, akibe beleszerettem? Ez biztosan csak egy nagyon rossz álom, amiből mindjárt fel is ébredek.

De amikor erőszakosan belém hatolt, minden illúzióm megszűnt. Akkor haltam meg először. Véresen, kínok között, megalázva. Azt hittem napokig, hogy ez volt a mélypont, de csak a kezdete volt annak, amit még Klaustól kaptam.

Arra az éjjelre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Egyedül hagytak a kétségeimmel. Már képtelen voltam védeni őt. Sós könnyek folytak végig az arcomon és azon jártak a gondolataim, hogy mennyi mindent vesztettem el. Az életemet, a becsületemet, a családomat és a szabadságomat. Hallgatnom kellett volna Alinára, a szüleimre és Cassandrára. De én csak mentem a fejem után. Miért szerettem ennyire? Iszonyatos fájdalmat éreztem és az erőm szinte tombolt. Szélvészként süvített végig az apró szobában, ahol feküdtem. Az ágyra fektetett, de én inkább összekuporodtam a sarokban.

Mocskosnak éreztem magam. Tisztító igéket mormoltam, de annyira remegett a hangom, hogy kudarcot vallottam. Elhagyott az erő.

Klaus másnap este jött el értem. Mintha mi sem történt volna, olyan elégedettnek tűnt. Mikor meglátott felhúzta a szemöldökét.

- Minden rendben, Lotti? – kérdezte aggodalmas hangsúllyal. A hangja lágy volt, amit nem tudtam mire vélni. Mintha egy teljesen más ember tette volna meg velem azt a szörnyűséget tegnap.

Nem válaszoltam, egyszerűen nem bírtam. Előre nyújtotta a kezét, de mikor én nem még mindig nem mozdultam meg, megragadta a kezem és óvatosan felrántott. Aztán megölelt. Én pedig teljesen összezavarodtam. Lehet, hogy megőrültem. Talán a tegnapi este meg sem történt. De akkor mi ez a sajgás a lábaim között? Egészen biztos, hogy nem álmodtam és nem is képzeltem. A boszorkány énem üvöltött, amikor hozzám ért. El akarta lökni minél messzebb. De egy különösen buta énem élvezte az ölelését, mindennek ellenére még szerette Klaust.

- Szedd össze magad, drága Lotti. Tudom, hogy neked nem esett jól a tegnapi különleges éjszakánk, de most szedd magad rendbe. Este egy újabb különleges dolog fog történni. A feleségem leszel…

- Tessék? – kiáltottam rémülten. Már nem akartam. Már nem!

- Hát nem ezt akartuk mi ketten, drágám? Mindjárt szólok a Lisának, hogy segítsen neked. Vettem neked egy csodaszép ruhát. Káprázatos leszel. Mindenki ott lesz, aki csak számít.

Neked talán. Nem mondtam ki ezt, csak gondoltam. Nem mertem. A tekintetében valamiféle különös rajongás ült. Elbizonytalanodtam. Mi van, ha egy őrülttel kötöm össze az életem?

Magamra hagyott, és néhány perc múlva egy idős asszony lépett be. Nem szólalt meg, nem nézett a szemembe, csak tette a dolgát. Előkészített egy forró fürdőt és intett, hogy mosakodjak meg. Magamra csuktam az ajtót és levetettem piszkos, szakadt ruháimat. Úgy festettem bennük, mint valami koldus. Belemártóztam a forró vízbe és elmerültem a habokban.

A végtelenségig is áztattam volna magam, de Lisa türelmetlenül kopogott az ajtón. Sóhajtva kimásztam és magamra terítettem egy nagyobb rongyot. Lisa belépett és kifésülte a hajam, mintha baba lennék. Aztán a szobába vezetett, ahol az ágyon egy estélyi ruha feküdt. Még soha nem láttam ennél kirívóbb darabot. Rövid volt, csak a combom közepéig ért. A színe pedig olyan vörös volt, mint a vér. Hátul hosszabb volt, takarva legalább hátulról a lábamat. Nem volt se ujja, se pántja. Édesanyám szívrohamot kapna, ha meglátna benne.

Vonakodva bár, de kénytelen voltam belebújni. Döbbenten néztem a falon függő tükörbe. Káprázatos voltam. A hajam enyhén göndörödött, és a vadító ruha pedig szorosan simult a testemre. Kirázott a hideg, ha arra gondoltam, hogy a férfiak majd éhesen bámulnak rám. Féltem. Rettegtem. Nem akartam magamon érezni többé egy férfi kezét sem. De a házasság nászéjszakával jár. Ó, te jóságos ég! Nem akarom!

- Rendbe raktam a szobáját, kisasszony – szólalt meg Lisa. Most vettem csak észre, hogy eltűnt a romhalmaz, amit az éjjel fájdalmamban varázsoltam. Rend lett. – Szeretné, ha magára hagynám?

Bólintottam. Kényelmetlenül éreztem magam. Leültem a kisasztalhoz, meggyújtottam egy gyertyát és levelet írtam az egyetlen embernek, aki képes lehet segíteni rajtam.

„Drága Cassy!

Elmondani sem tudom, hogy mennyire megbántam mindent. Niklaus nem az, akinek hittem, de szeretem. Ennek ellenére… idegennek érzem magam. Nem akarok a felesége lenni, de ma este nincs választásom. Lehet félni egy olyan embertől, akit szeretsz? Nagyon félek, Cassy. Bárcsak hallgattam volna rátok…

Szeretettel, a nővéred:

Charlotte”

Koncentrálni kezdtem, elmormoltam egy varázsigét, felidéztem Cassy alakját, ahogyan az ágyán fekszik és éreztem, ahogy a levél eltűnik a kezemből. Elküldtem neki, hiszen máshogyan úgysem lenne lehetőségem.

Kopogtattak.

- Szabad – sóhajtottam, és megpillantottam egy ismerős idegent. Alina mesélt róla olyan pontossággal, hogy azonnal felismertem. Elijah volt, Alina legkedvesebb testvére. Nagyot dobbant a szívem, talán ő megmenthet! Talán ő nem olyan romlott, mint a bátyja.

- Miss Charlotte, a bátyám már várja Önt – szólalt meg, miután biccentett egyet.

- Maga Elijah, igaz? – kérdeztem csendesen. Meglepettség suhant végig az arcán.

- Honnan tudja?

- Alina mesélt Önről. Jó barátok voltunk, amíg… hisz tudja.

- Bizonyára megismerkedett a bátyám rosszabbik oldalával, ennek ellenére azt kell mondanom, hogy mindezt magának köszönheti. Önként tartott vele, holott még mindig fogalma sincs, hogy mire vállalkozott.

Lehajtottam a fejem, hisz igaza volt. Nem okolhattam senkit a sorsomért. Mindent csak magamnak köszönhettem. Jobb, ha eltűrök mindent, amit majd tesz velem, hasonló dolgokat, mint tegnap este. Ostoba voltam, hogy elhittem, hogy boldog lehetek. Boszorkány voltam és embereket nem bánthattam. Nem tehettem semmit a házasság ellen.

 Elijah egy hatalmas terembe vezetett, ahol már rengeteg ember gyülekezett. Furcsák voltak és sápadtak. Nem tudtam mire vélni, sehol sem volt egyetlen napbarnított ember sem. Ahogy beléptünk felcsendült egy különösen melankolikus dal. Végig haladtunk a sorok között, egyenesen a félelmem és a szerelmem tárgya felé. Klaus somolyogva figyelt engem, szinte felfalt a tekintetéből sütő vágytól. A tegnap esti nézelődők egyike, talán Demetrius állt mellette.

Klaus megragadta a kezem, és maga mellé húzott. A kezét a derekamra tette, majd Demetrius beszélni kezdett.

- Üdvözlöm az egybegyűlteket. A bátyám kérésére enyém a megtisztelő feladat, hogy összeadjam az ifjú párt. Charlotte, a véredet adnád az Uradért? Engedelmeskedni fogsz neki, amíg csak élsz? Hű leszel-e hozzá?

Döbbenten meredtem rá. Hát ez meg miféle esküszöveg? Haboztam, de amikor Klaus tekintete rám villant, tudtam, hogy nincs választásom.

- Igen.

- És te Niklaus? Vérét veszed Nődnek és megvéded az életét bármi áron?

- Igen – felelte, majd mire észbe kaphattam volna, Klaus a nyakamba harapott és szívni kezdte a vérem. Elgyengülve omlottam a karjaiba és arra gondoltam, hogy milyen ostoba is vagyok. A szüleimnek volt igaza, Klaus vámpír. Én pedig egy vámpírfeleség lettem, akit az esküje örök időkig kötni fog. Rab lettem, egy vámpír rabszolgája.”

Charee az esküvőn

Várom a véleményeket! Kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok Charlotte múltjához! :) Köszönöm az előző fejezetre érkezett véleményeket!

21. fejezet: Múltban járva

/Charee szemszöge/

Éreztem a fájdalmat, nem akart megszűnni. Azt hittem, meghalok, de talán elvétettem. Milyen sokat számít néhány centiméter. Csak egy kicsit kellett volna odébb… és vége a szenvedésnek. De így csak kínlódtam tovább. Forró izzadtság folyt végig a homlokomon, talán már lázam is lehetett. Alighanem felgyorsítottam a halálom folyamatát. Legalább elértem valamit.

Egyre bódultabb voltam, és a fájdalom egyre erősödött. Láttam magam előtt a szüleim és a testvéreim arcát. Cassyvel nem csak ketten voltunk. De kétségkívül ő jelentette a legtöbbet számomra.

A hangok felerősödtek, valahogy minden sokkal ijesztőbbnek tűnt. Tudtam, hogy már nem hihetek magamnak. Tudtam, hogy már nem hihetek abban, amit látok vagy éppen hallok. A méreg egyre gyorsabban terjedt és már az egész nyakam merő fertőzés volt. De megütném Tylert! A fenébe is! Muszáj volt megölnie a legkegyetlenebb módon?

Léptek. Halk hangok a kinti levéltakarón. Az ajtó megreccsent, és valaki lenyomta a kilincset. Félni kezdtem. Mi van, ha valaki az ellenségeim közül?

Lotti… - élt az emlékeimben a rettegett hang és remegni kezdtem. Klaus önelégült feje jelent meg az ajtóban és gonosz tekintetét egyenesen rám szegezte.

Sikoltva hátráltam a fal felé, és a mellkasomban lévő karó veszélyesen mozgott. Csak egy kicsi kell, hogy végzetes legyen. Olyan rég láttam ezt az arcot, valósággal megbénultam. Hol van már Damon?

- Hát itt vagy – suttogta nevetve. Kárörvendett rajtam, remekül szórakozott. Az arcán különös kifejezés volt. Közeledett, én pedig hátráltam.

- Ne… menj innen – motyogtam rémülten. Láttam magam előtt, ahogy megver, megaláz, megerőszakol… lepergett előttem minden vele töltött perc. Hallottam az emberei nevetését, ahogy felfedi a testem eddig privát részeit… ahogy belemarkol a mellembe, és úgy vizsgálgat, mint egy darab húst…

- Ne… kérlek… ne… ne bánts… - sikítottam kétségbeesetten. Miért nem halhatok meg nyugalomban? Ne kelljen még az életem utolsó perceiben is rettegnem! Hirtelen mintha Klaus birtokán lettem volna… a szoba ugyanolyan sötétnek tűnt… A falhoz voltam láncolva… férfiak jöttek-mentek. Klaus pedig csak állt előttem…

Megragadott…

- Klaus, kérlek neee…. ne… kérlek, hagyd abba! – zokogtam. Soha nem könyörögtem, vagy legalábbis ritkán, de most minden olyan más volt. Mindjárt megver. Mindjárt megaláz. Nem akarom, hogy még jobban fájjon…

/Damon szemszöge/

Úgy rohantam, ahogy csak bírtam. A Salvatore-birtok már nem volt messze, de egy percet sem akartam elvesztegetni. Féltem. Korábban meg tudtam volna ölni, és valójában ezt is kéne tennem. Különben Katherine bosszút áll. Mi van azokkal az ígéretekkel? Meg kéne ölnöm őket. De volt valami ebben a lányban. Valami, amit csak néhány napja vettem észre. Valami különleges… és az, hogy meghalhat… a gondolattól jéggé dermedtem a rémülettől. Tudtam, hogy meg fog halni. De a kurva életbe is… nem adhattam fel! Talán nekem is az ellenszert kéne keresni. De ki vigyázna rá akkor? Elena? Ő csak egy ember, nem is állnak annyira közel egymáshoz. Cassy? Talán neki a legfontosabb, de neki van a legtöbb esélye megmenteni őt. Muszáj mellette lennem. Nem engedhetem csak így el. Búcsú nélkül. Anélkül hogy tudná… jelent valamit.

Őrültként rontottam be a panzió ajtaján. Mindenki felkapta a fejét. Stefan és Bonnie egy könyv felett görnyedtek. Elena a kanapén ülve lapozgatott egy régi naplót. Caroline Tyler mellett ült és zaklatottan szorongatta a kezét. Amikor meglátott, megrémült. Talán attól a gyűlölettől, amit Tyler iránt éreztem.

- Ha meghal, megöllek – sziszegtem Tylernek.

- Annyira sajnálom! Nem tudom, hogy mi ütött belém… én… nem tudtak megállítani. Az én hibám. Hogy van?

- Ehhez neked semmi közöd – vágtam a képébe, majd a gondterhelt Stefanra néztem. – Találtatok valamit?

- Még nem.

- Mi a francért nem vetted fel azt a kibaszott telefont? Most egyedül kellett hagynom őt. Vér kell neki.

- Egyedül hagytad? – kérdezte ijedten. Miért néz rám így? Hiszen Charee megígérte, hogy nem adja fel és nem tesz semmi butaságot.

- Muszáj volt, viszek neki vért.

- Siess. Mielőtt csinál valamit magával – suttogta Stefan kétségbeesetten. Más se kellett. Futni kezdtem a pince felé. Feltéptem a hűtőt, és kikaptam néhány vérrel teki zacskót. Nem fáradtam további udvariassági körökkel. Felrohantam a lépcsőn, és kivetődtem az ablakon.

Hirtelen elöntött a pánik. Felidéztem Charee szavait. Nem mondta ki. Nem mondta ki, hogy nem tesz semmit. Direkt kétértelműen fogalmazott. És ahogy egyre közelebb értem, egyre erősebben éreztem a vámpírvér illatát. Kétségbeesetten nyitottam be az ajtón, de ami bent fogadott, arra nem voltam felkészülve.

Charee a földön vonaglott, vérben és izzadtságban úszva. Az egész teste remegett, az arca eltorzult a kíntól. Egy karó állt ki a mellkasából. Csak néhány milliméterrel vétette el. De ha sokat mozog, akármikor meghalhat.

Amikor meglátott felsikoltott, és hátrálni kezdett. Értetlenül néztem rá, mi üthetett belé? Csak én vagyok!

Óvatosan közelebb léptem.

- Ne… menj innen – motyogta rémülten. A szemeiben páni félelem ült, mintha bántani akarnám. Nem bírtam elviselni ezt a látványt. - Ne… kérlek… ne… ne bánts… - sikította kétségbeesetten. Óvatosan letérdeltem elé, és próbáltam magamhoz ölelni.

- Klaus, kérlek neee…. ne… kérlek, hagyd abba! – zokogta. A név villámcsapásként csapott le rám. Klaust látja bennem? Hát tényleg ennyire gyors lenne a méreg? Már képzelődik? Tényleg ennyire retteg tőle? Mit tehetett vele az a vadállat? Vajon, mennyit bánthatta?

- Charee…

/Charee szemszöge/

- Charee… - szólongatott ijedten. Ijedten? De hisz… ő soha nem hívott így. Mindig Lotti voltam a szemében. Az ő saját bejáratú beceneve volt, ami úgy ragadt rám, mint a pestis.

- Én vagyok az Damon, nem Klaus – suttogta és hirtelen Klaus helyén Damon volt. Előttem térdelt, óvatosan beszélt hozzám. Az arcán a ráncok elmélyültek, a szemei aggodalmasan villogtak.

- Damon – rebegtem zavartan és a hátrahanyatlottam. Hogy én milyen ostoba vagyok! Bedőltem a méregnek. Bedőltem saját magamnak. Damon az ölébe húzott és lágyan átölelt.

- Css… ne sírj. Minden rendben, csak én vagyok. Gyere, igyál – suttogta és a szám elé emelt egy vérrel teli tasakot. Úgy kaptam utána, mint a szomjazó gyermek. Mikor kiittam az utolsó cseppig is, egy fokkal jobban éreztem magam. A valóságban voltam. Hálásan elmosolyodtam.

- Köszönöm – hálálkodtam. Damon közben egyetlen gyors mozdulattal kikapta a karót a mellkasomból. Felordítottam a fájdalom újabb hullámától, a hátam ívbe feszült, majd hörögve zuhantam vissza Damon karjaiba.

- Megérdemled. Átvertél – szólalt meg szemrehányóan.

- Mi?

- Megígérted, hogy nem teszel kárt magadban – csattant fel dühösen. – A többiek már nyomon vannak.

- Azt mondtam, itt leszek. Itt is vagyok – sóhajtottam, mire keserűen felnevetett.

- Ravasz. Ostoba voltam, hogy bedőltem neked. Nem hagylak többet magadra – csóválta a fejét. A szája mosolygott, a szemei szokatlanul komorak voltak. Nem értettem őt, és akaratlanul is kibukott belőlem a kérdés:

- Miért?

- Hogy érzed magad? – tért ki a válasz alól. – Klaus… régen bántott téged igaz? – kérdezte kiismerhetetlen arccal.

- Megtett velem mindent, amit csak lehetett.

- Szóval igen.

- Bízhatok benned?

- Nem mondok el semmit senkinek.

- Megígéred?

- Meg.

1217. 06. 17.

Gyönyörű nyári nap volt, amikor az életem örökre megváltozott. Néhány hete egy testvérekből álló család költözött a faluba, és hamar összebarátkoztam a legfiatalabb lánnyal, Alinával, aki egyidős volt velem. A testvérem, Cassandra is nagyon megkedvelte őt. Ma is együtt voltak valahol, talán csak a kertben kötögettek. Utáltuk a kötést, de kötelező volt. Édesanyánk ragaszkodott hozzá, és nem volt apelláta. Nekem ma sikerült kibújnom a feladat alól, de nem halaszthattam örökké. Még hajnalban kilovagoltam az erdőbe Pegasus hátán. Egyszerűen megnyugtatott, csakúgy szelni a szebbnél szebb tájakat.

Már napnyugta volt és én visszafelé lovagoltam, amikor megpillantottam egy fiatal férfit felém sétálni. Megnyerő mosolya és magabiztos kisugárzása megérintett bennem valamit. Göndör, szőkés barna haja laza eleganciával hullott izmos vállaira. Leszálltam Pegasus hátáról és biccentettem felé. Nemes úr lehetett, ezért jobb, ha illemtudóan viselkedem.

- Engem keres, uram? – kérdeztem udvariasan. Furcsa szemekkel nézett rám, amit akkor még nem értettem.

- A nevem Niklaus, hogy hívnak szépségem?

- Charlotte vagyok. Charlotte Petrova – mutatkoztam be és elpirultam a bók hallatán. Még soha nem bókoltak nekem. Még annyira gyerek voltam és annyira naiv.

- Velem tart egy sétára, Miss Charlotte? Hívhatom Lottinak? Remélem, nem veszi modortalannak a kérdésem, de véleményem szerint illene kegyednek a név…

- Ahogy óhajtja, uram.

- Szólítson Klausnak, Lotti. Jobb szeretem ezt a nevet.

- Rendben, Klaus – mosolyogtam rá, és botor módra engedtem, hogy belém karoljon. Nemesnek tűnt és nem akartam csalódást okozni a szüleimnek azzal, hogy rangomon aluli férfiakkal ismerkedem.

Klaus a végletekig udvarias és kedves volt. Nem láttam át még a jól felépített álarcán. Egyre több időt töltöttem vele. A szüleimnek különös ellenérzései voltak vele kapcsolatban, egyre többet kértek arra, hogy gyakoroljam a boszorkányságot. Talán azt remélték, hogy ezáltal rájövök, hogy milyen veszélyt hordoz magában. De ostoba voltam.

1217. 08. 31.

- Nem találkozhatsz vele többé! – sikította az anyám kétségbeesetten. Dühös könnyek gyűltek a szemembe és nem voltam hajlandó elfogadni édesanyám szavait. Mindenki ellenezte a szerelmünket. Még Alina és Cassandra is. Alina rémült volt, akárhányszor Klaus oldalán jelentem meg. Pedig nem volt vele semmi baj. Egy hete a bálon még meg is csókolt, életem legszebb estéje volt. A csillagok alatt kísért haza és édes kis semmiségeket suttogott a fülembe. Hogy még soha nem találkozott ilyen szép nővel, mint én. Hogy mennyire szeret és szeretne állandóan velem lenni. Én pedig elhittem. Nem ismertem még akkor a férfiak sötét oldalát. Csak a sok szépséget, amit a külvilág felé mutatnak. Mindegyik romlott, főleg Klaus, de én akkor ezt még csak nem is sejtettem.

- Szeretem őt! – ellenkeztem hasonló hangnemben. Édesapám elém állt és egy pofonnal legyintett meg. Hátrahőköltem, még soha nem emelt rám kezet. Még több könny gyűlt a szemembe, de ez most nem érdekelt.

- Veszélyes! Isten szerelmére, Charlotte! Vámpír! Egy megátalkodott vérszívó!

- Nem hiszek nektek! Csak félre akartok vezetni, hogy megszakítsam vele a kapcsolatot. Szeretem őt! Hozzá akarok menni feleségül!

- Ha megteszed, nem vagy többé a lányom – suttogta az apám halkan. Hitetlenkedve meredtem rá. Ennyi lenne? Ennyit jelentettem volna nekik? Ha már van szabad akaratom, akkor Isten veled?

Nem szóltam többet, zokogva rohantam a szobámba és a párnámba fúrtam a fejem. Csak eztán vettem észre a levelet. Remegő kézzel bontottam fel, a hátoldalán csak ennyi állt: Lotti…

„Éjfélkor várlak a házunk előtt. Szeretlek és el akarlak venni feleségül. Csomagolj és én várni fogok rád… K.”

Hevesen kezdett dobogni a szívem. Egyetlen legyintéssel összecsomagoltam a ruháimat egy apró batyuba. De amikor Cassandra kopogott az ajtón, muszáj volt engednem őt.

- Elmész, igaz? – kérdezte szomorúan. A szemeiben könnyek csillogtak. Tudta, hogy mit jelent ez. A közeljövőben nem túl sűrűn lesz alkalmunk látni egymást.

- Írni fogok. Annyira sajnálnom, Cas! – öleltem át.

- Vigyázz magadra – suttogta.

Klaus és én aznap megszöktünk a faluból. Annak ellenére, hogy Klaus nem volt képes személyesen találkozni velem. Egy férfi várt rám, és elvitt hozzá. Próbáltam megvédeni önmagam előtt: talán csak valami nagyon halaszthatatlan dolga akadt…

A jelenben összerándultam a fájdalomtól és Damonba kapaszkodtam.

- Nem kell erről beszélned, ha nem akarod. Majd ha jobban leszel… - szólalt meg Damon csendesen.

- Szeretném. Legalább egy valaki ismerje a történetem. Nem lesz később, folytatni akarom.

- Akkor mesélj tovább, figyelni fogok – felelte beletörődve. Jóleső érzés volt a karjaiban feküdni. Különös és megnyugtató. Mindent el akartam mondani. De annak érdekében, hogy a végére érjek, muszáj volt a lényegre szorítkoznom.

Így hát folytattam. Sietnem kellett, volt mindenem csak időm nem. A méreg egyre jobban terjedt a szervezetemben. Bárcsak több időm lenne…

Új időpont és ízelítő

Sziasztok!

Felmerült, hogy jobb lenne más időpontban a frisselés. Én is gondolkoztam ezen, mivel vagy túl közel vagy túl messze van egymástól a két nap. Tehát: A csütörtök helyett kedden, a szombat helyett pénteken lesz friss. Már ha írtok a keddire véleményt :) Viszont... lehetne emelni a tétet? Lehetne 6 vélemény a határ? Most biztos nem örültök ennek, viszont én imádom olvasni a véleményeiteket, úgyhogy előfordulhat néha egy kis növekedés :D Már csak azért, mert a szabadidőm vészesen csökkent, van hogy egy nap 12 órám is van, és nemsokára nyelvvizsgázom. Ráadásul nem állok vele túl jól... mindegy azért igyekszem az írással :))

Ami a következő fejezetet illeti, hoztam nektek egy gyönyörű dalt, ami a következő fejezethez fog passzolni.






Részlet a 21. fejezetből:

"Őrültként rontottam be a panzió ajtaján. Mindenki felkapta a fejét. Stefan és Bonnie egy könyv felett görnyedtek. Elena a kanapén ülve lapozgatott egy régi naplót. Caroline Tyler mellett ült és zaklatottan szorongatta a kezét. Amikor meglátott, megrémült. Talán attól a gyűlölettől, amit Tyler iránt éreztem.

- Ha meghal, megöllek – sziszegtem Tylernek.

- Annyira sajnálom! Nem tudom, hogy mi ütött belém… én… nem tudtak megállítani. Az én hibám. Hogy van?

- Ehhez neked semmi közöd – vágtam a képébe, majd a gondterhelt Stefanra néztem. – Találtatok valamit?

- Még nem.

- Mi a francért nem vetted fel azt a kibaszott telefont? Most egyedül kellett hagynom őt. Vér kell neki.

- Egyedül hagytad? – kérdezte ijedten." 


Írtam múltkor, hogy regisztráltam a facebook-on. Ismerősként továbbra is bejelölhettek: Ginewra Write néven. Azóta létrehoztam egy oldalt "Ginewra" néven. Nézzétek meg és ha szeretitek a történeteimet, akkor lájkoljátok :D

20. fejezet: Harcolni és feladni

Ajánlott szám: Alexandra Burke: Silence

http://www.youtube.com/watch?v=YeRicw9d6q0&feature=share

Mindenképpen hallgassátok hozzá, úgy az igazi :)

Remélem, írtok véleményt, különleges ez a fejezet :)

Amikor karon ragadott, dühös lettem. Eddig azért könyörögtem, hogy meghallgasson, most meg látni se bírtam. Tudtam, hogy miért. Nem akartam, hogy szánalomból könyörüljön meg rajtam. És ha tudná a történetem, akkor még inkább szánna, vagy inkább pont megvetne. Tudtam, hogy mit jelent a vérfarkas harapás. De próbáltam nem emlékezni arra, hogy milyen volt átélni.

Tudtam, hogy ellenszer is lenne. Vagy legalábbis egykor létezett. És azt is, hogy mi lenne az ára annak, hogy újra megszerezzem. Ha lett is volna időm, akkor sem fizettem volna meg ezt az árat. Túl magas volt, inkább meghalok.

- Jól vagy? – kérdezte borús arccal. Mintha jól lehetnék. Vagy mintha rászorulnék arra, hogy sajnáljon! Haldokoltam. Nem kellett a nyakamra néznem, így is tudtam.

- Soha jobban – feleltem gúnyosan. – Egyedül jobban lennék.

- Tudod mit jelent, nem igaz? Muszáj játszanod a mártírt? Biztosan van ellenszer! Megkeresem…

Keserűen felnevettem.

- Tudom, hogy mi fog velem történni, Damon. Épp ezért, te vagy az utolsó ember, akinek mellettem kéne lennie. Nincs ellenszer.

- Akkor legalább… meghallgathatlak?

- Tessék? – kérdeztem döbbenten. A bőröm idegesítően viszketni kezdett.

- Arra kértél, hogy hallgassalak meg – válaszolta kiismerhetetlen arckifejezéssel. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan cserélődhetnek fel a szerepek.

- Már nem számít- vontam meg a vállam.

- Talán mégis.

- Klaus az én legnagyobb rémálmom. Naiv emberként beleszerettem, mert tetszett, hogy valaki udvarolt. Addig szerettem, amíg rá nem jöttem, hogy milyen is ő valójában.

- Sajnálom, amiért neked estem.

- Nem kell a szánalmad! Csak légy továbbra is önmagad! Öntelt, egoista barom vagy!

- Talán, de lehet, hogy a szelídek öröklik a világot, de jelenleg az öntelteké. Mint amilyen én is vagyok!

- Erre aztán büszke lehetsz – morogtam.

- Megijedtem, amikor Tyler berontott és neked támadt. Ha találkozom vele, kitekerem a nyakát – sóhajtotta és teljesen másnak tűnt. Mintha tényleg rémült lenne. De miért?

- Örülj, hogy nem rád ugrott.

- Én löktelek a földre, az én hibám. Akkor talán nem rád veti magát. Melletted soha nem tudom, hogy mit érzek. Elvesztettem a fejem.

- Azért hagytalak el, mert azt mondtad nekem, hogy „Szeretlek, Katherine”.

Döbbenet suhant át a vonásain. Nem emlékezett rá. Talán már aludt.

- Aztán reggel megtaláltam a közös képeteket és tudtam, hogy mindig őt fogod szeretni. Ráadásul Katherine úgy néz ki, mint én. Nem fedhettem fel a valódi énem, mert mindig őt láttad volna bennem – árultam el. Nem tudom, hogy honnan jött az őszinteségi roham. De úgy éreztem tudnia kell. Halálos méreg dolgozott a szervezetemben, tartoztam neki ennyivel.

- Soha nem ígértem szerelmet – suttogta.

Keserűen bólintottam és visszanyeltem a könnyeimet. Nekem soha senki nem ígérte. Engem soha senki nem szeretett. Csoda hát, hogy mindenkinek bedőltem?

Megint sóhajtottam. Hogyan mondanám el Cassynek? Bele fog rokkanni a halálomba.

- Egy dologra megkérhetlek?

- Mi lenne az?

- Mondd meg Cassynek, hogy sajnálom.

- Cassy tudja, hogy mi történt.

- Mi? – kiáltottam feldúltan. Miért mondta el neki?

- Keresi az ellenszert. Kutat a könyvekben. Berontott miután elrohantál. Miért menekülsz? Már nem kell menekülnöd. Miért akarsz egyedül lenni az utolsó napodon? Cassy szeret téged, ahogy Stefan és Elena is. Itt hagynád őket búcsú nélkül?

- Te is ezt tennéd, Damon. Tudom, hogy megérted. Nem akarok gyenge lenni, és ne hidd, hogy megvárom, amíg kínhalált halok. Keresek egy fakarót és kész.

- Te pedig ne hidd, hogy ezt hagyni fogom – sziszegte és közelebb lépett. Az arcunk egy vonalba került. Ebben a pillanatban annyira vágytam rá! De aztán a tekintete a nyakamra tévedt és megrándultak a vonásai. Undorodott tőlem. Vajon, hogy fogok kinézni néhány óra múlva? Istenem, nem akarom! Inkább meghalok most. Nem akarok szenvedni. Nincs is ennél nagyobb fájdalom.

- Damon, nincs ellenszer. Egyszer volt. Átéltem már ezt.

- Micsoda? Harapott meg már vérfarkas?

- Nem akarok erről beszélni – hajtottam le a fejem, de az állam alá nyúlt és felemelte annyira, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni.

- Egyszer már túlélted, most is túl fogod.

- Klaus vére volt az ellenszer. De csak mert vérfarkas és vámpír is volt egyszerre, és már nem az. Ha itt lenne, se menthetne meg a vére.

- Biztos van más út.

- Nincs – suttogtam és egy könnycsepp hullott a szememből. – Kérdezhetek valamit, Damon? Ha három ugyanolyan nőt szeretsz, kit szeretsz igazán?

Az arca megvonaglott, mintha ő maga sem tudná a választ.

- Felejtsd el, inkább nem vagyok rá kíváncsi – sóhajtottam és hátat fordítva indultam el az erdő mélye felé. Volt ott valahol egy faház. Ott akartam meghúzni magam. Talán egy karót is találok.

- Veled megyek – jelentette ki. Nem értettem. Miért ragaszkodik hozzám? Biztos csak a bűntudat.

- Nem.

- Nem kérdés volt, és engedélyt sem kértem. Kijelentettem – közölte gúnyosan.

- Menj a francba… - morogtam, de egy részem örült, hogy mellettem lesz valaki.

- Majd kérek időpontot. Most pedig gyerünk. Vigyázok rád, nehogy valami őrültséget csinálj. Mindenki más az ellenszert keresi.

- Szóval nem csak Cassy tudja. Fantasztikus.

- Te vagy az egyetlen, aki úgy lett fontos nekem, hogy nem Katherine-t láttam benne. Nem akarom, hogy feladd.

Már majdnem odaértünk, amikor fekete pontok jelentek meg a szemem előtt és megtántorodtam. De mielőtt még aggódhattam volna, Damon erős karjai fonódtak a derekamra. Nem szólt semmit, nem nevetett rajtam, inkább mintha az arca még komorabb lett volna.

Amikor beléptünk az elhagyatott faház ajtaján, odakísért a kis kopott kanapéhoz és megvárta, amíg lefekszem rá. Olyan megalázó volt!

- Nem akarok lefeküdni. Táncolsz velem? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Értetlenül nézett rám, és én akaratlanul is magyarázkodni kezdtem. – Imádok táncolni, az utolsó napomon szívesen táncolnék.

Elmosolyodott, majd színpadiasan meghajolt előttem.

- Felkérhetem egy táncra a hölgyet? – csókolt kezet, mire nevetni kezdtem.

Bólintottam, mire a kezeit a derekamra tette és lágyan ringatni kezdett. Soha nem táncoltam még zene nélkül. Csak ketten voltunk és a csend.

- Nem énekelsz? – kérdezte hirtelen. Döbbenten kaptam fel a fejem. Énekelni? Én? Nem szoktam énekelni.

- Hallottalak egyszer. Szép hangod van, énekelhetnél, hogy ne legyen ilyen csend.

- De csak mert ez az utolsó napom. Nem élem meg, hogy kinevess érte – mentem bele nevetve. Nem találta viccesnek a szavaimat.

Eszembe jutott egy dal, amit úgy szerettem. A csendről szólt.

- Magasba emeltél, majd a mélybe taszítottál. Mikor veled vagyok, sosem tudom, mit érzek. Szívemből szólok, de nem tudom, van-e értelme. Hiszen te sosem azt mondod, amire valójában gondolsz. Mintha üvegszilánkokon sétálnék. Tudni szeretném, de nem merem megkérdezni. Hát mondd, hogy szeretsz, vagy azt, hogy elhagysz. Kérlek, ne a csend beszéljen! Csak mondd, hogy engem akarsz, vagy azt, hogy eldobsz. Kérlek, ne a csend beszéljen!

Damon komoran nézett rám. A fejemet a vállára hajtottam. Szorosan ölelt magához, de nem szólt közbe. Talán ő is érezte, hogy mennyire illik ránk ez a dal. Csak énekeltem tovább és magamba szívtam Damon megnyugtató illatát. Ha lenne még köztünk valami, akkor ez egy romantikus pillanat lenne.

- Talán jobb is, hogy itt vagy. Egy idő után meg fogok őrülni. Damon, ne hagyd, hogy bárkit is bántsak! Kérlek! – könyörögtem.

- Nem fogom engedi. Befejeznéd? Mondtam, hogy vigyázok rád, nem? – csattant fel. Nem szóltam semmit. Egyre furcsábban éreztem magam. Egyre gyengébbnek. Fáradt lettem. De nem tettem szóvá. Nem akarom, hogy aggódjon értem. Még órákon át ringatóztunk a zenére-

- Basszus! – kiáltott fel. – Itt nincs donorvér. Szükséged lesz rá. Azonnal szólok Stefannak – mormogta és a telefonja után nyúlt. De nem vette fel. Damon egyre cifrábban káromkodott.

- El kell mennem donorvérért. Hogy érzed magad? Meg leszel néhány percig?

Bólintottam.

- Ígérd meg! – nézett rám zordan, és magához rántott.

- Mit?

- Hogy nem ártasz magadnak, amíg nem érek vissza!

Hallgattam, nem akartam megígérni. Sokkal egyszerűbb lenne.

- Charee! Ígérd meg! – kiabálta kétségbeesetten. Láttam a szemében, hogy nem akar elmenni. Újra és újra tárcsázta Stefant, aztán a többieket, de senki nem vette fel. Megkaptam a lehetőségem.

- Itt leszek, amikor visszajössz. Ne aggódj! – suttogtam. Megnyugodott. Hiba volt, egy szóval sem mondtam, hogy élve, ő még is így értette. Egyetlen pillanat alatt tűnt el. Nem volt sok időm.

Könnyen találtam egy fadarabot. Egy faházban igazán nem volt nehéz. Éles volt, pont tökéletes.

Egy dolgot sajnáltam. Annyi dolgot nem mondtam el neki. Olyan dolgokat, amiket vele akartam megosztani. Hogy szerettem őt. Igazán szerelemmel. Hogy talán soha nem akartam megölni, talán csak a tökéletes kifogást kerestem, hogy újra láthassam. Hogy mindegy hányszor töri össze a szívem, én mindig szeretni fogom.

Sóhajtottam.

Talán így a jó. Nem kell tudnia. Vagy talán tudja, hiszen a csend is beszél. Többet árul el, mint a sok szó együtt.

Magasba emeltem a rögtönzött karót és a szívembe szúrtam.