Facebook

Sziasztok!
Regisztráltam Ginewra Write néven a facebook-ra a könnyebb kapcsolattartás végett :) Nos.. a Write vezetéknév csak rögtönzés volt, mert nem engedte a rendszer, hogy csak Ginewra néven legyek fent :D Jelöljetek be bátran, hisz azért csináltam :) Minden információ itt lesz rólam és a történetemről...
Puszi:
Ginewra

19. fejezet: Vigyázz, mit kívánsz!

Sziasztok!
Előbb hoztam a fejezetet, mert holnap rohanós napom lesz. 10 órám lesz szétszórtan napközben, és még tanulnom is kell másnapra. Kissé szét vagyok esve mostanában, de remélem a fejezet tetszeni fog :) 5 vélemény esetén a folytatás szombaton!

/Damon szemszöge/

Az az este belém égett. Ha becsukom a szemem is látom magam előtt Charee karcsú alakját, ahogy ütemre rázza a formás kis fenekét. Láttam a táncunkat, ami épp eléggé volt őrült ahhoz, hogy gondolkozzak rajta. Mostanában egyre inkább a rideg gonosz érzelemmentes vámpír akartam lenni. Menekülni akartam, de valami nem hagyott. Amióta Katherine újra átvert és amióta kénytelen voltam lemondani Elenáról, más színben láttam Charlotte-t. Nem tudom, hogy melyik volt az a perc, amelyben ez az egész elkezdődött.  

„Mert nem tudtam volna olyan férfi mellett lenni, aki nem szeret” – hallottam a fejemben a hangját miközben egy erős pálinkát kortyolgattam a nappaliban. Néhány óra telt el a buli óta, és azóta nem kerestem a társaságát. Volt elég dolgom. Reggel volt, de ma este telihold. Épp elég lesz megfékezni Tylert. Caroline persze majd megint veszélyezteti az életét. Hihetetlenek voltak. Egy vámpír és egy vérfarkas. Szerintem undorító. Soha nem lennék képes ilyesmire.

- Ma este jó lenne, ha nem csinálnál ostobaságot – hallottam az öcsém hangját magam mögül. Képtelen volt megbocsátani nekem, amiért bántottam Elenát. Ráadásul még az érzelmeimmel is tisztában volt. Biztos elviselhetetlen lehetett, de nem annyira, mint nekem. Bár mintha mostanában jobban lennék. Már nem fájt annyira Elena közelsége. Talán végre meggyógyulok. Talán csak le kellett róla mondanom és már el is engedtem. Ilyen egyszerű lenne, vagy van valami más is a háttérben?

Felsóhajtottam. Ölnöm kéne. Ez az egy dolog, ami még visszahozhatja a normális énemet. A francba is… nem akarok olyan lenni, mint Stefan és állandóan búskomoran filozofálgatni.

- Nincs a tervben – feleltem az igazsághoz hűen, bár eljátszottam a gondolattal, hogy igazán keverhetnék valami galibát. Jut eszembe galiba… Katherine megint lapított. Már mióta nem adott életjelet… gyanús.

- Caroline, Bonnie és én vigyázunk Tylerre. Alaric Elenáéknál lesz. Te pedig segítesz Charlotte-éknak.

- Miben?

- Találtak egy naplót, amit az egyik Ős írt. Klaus húga. Át kell nézni, hátha van valami információ, ami fontos lehet.

- Nem tudnak olvasni?

Stefan nem válaszolt, csak a szemét forgatva kiment. Nem lehet mindenki vevő a stílusomra, ez van.

/Charee szemszöge/

Alina naplóját forgattam a kezemben, és olyan bejegyzést kerestem, ami hasznos lehet, vagy aminek van értelme.

„El sem hiszem, végre megtudtam az igazságot. Még mindig remeg a kezem. Egyszerűen lehetetlen, hogy igaz legyen. Elijah avatott be, a többiek valahogy soha nem álltak elég közel hozzám. A szüleink házassága az évek alatt megromlott és mire tizennyolc éves lettem, már szinte szóba sem álltak egymással. Egyre kevesebbet láttam őket. Talán csak az étkezéseknél, de volt, hogy előbb vagy később étkeztek, mint mi. Annyira egyedül éreztem magam. Elijah már huszonhat éves volt, nagyon ritkán járt haza. A testvéreim voltak a legidősebb agglegények a városban. A nővéreim pedig a legöregebb egyedülálló nők. Meg is vetettek érte minket, hiszen már nekem is férjnél kéne lennem és túl lenni egy-két gyereken. Ennek még a gondolatától is irtóztam.

- Alina, el kell mondanom valamit neked, amit talán már régen el kellett volna – nézett rám komolyan és az izgatottság szétterjedt az ereimben. Az egész testemben. Annyira régen vártam a titokra!

- A mi családunk különbözik a többiektől.

- Tudom – bólintottam.

- Nem vagyunk emberek. Vámpírok vagyunk. Az édesanyánk génjei miatt váltunk azzá, már születésünktől kezdve. Ők emberek. Mi vagyunk az Elsők.

- Vámpír? Az mit jelent? – kérdeztem meglepetten. Nem hallottam még soha ezt a szót.

- Erősek vagyunk és örökké élünk. Szükségünk van vérre.

- A vasárnap esti bor… az vér igazából?

Elijah bólintott.

- Szükséged van a vérre, de még nem voltál elég idős arra, hogy be legyél avatva. Ezért nem házasodunk. Ezért félnek tőlünk, mert tudat alatt érzik, hogy valami nem stimmel.

- Niklaus más, mint mi, igaz?

- Ő is vámpír. De ez nem olyan egyszerű. Ő… nem az apánk gyermeke.

- Tessék? – visítottam hisztérikusan. Az nem lehet! Az édesanyánk nem lenne képes ilyesmire.

- Ő egy vérfarkas génnel rendelkező férfi gyermeke. Niklaus hibrid, vámpír és vérfarkas egyszerre…

- Ez lehetséges?

Elijah bólintott.

- Veszélyes vámpírnak lenni, bátyám? Eddig azt hittem, hogy tisztában vagyok véle, hogy ki vagyok. De most… félek. Minden olyan idegen lett.

- Mindig megvédelek majd – ölelt át és kellemesen bizsergetett az érintése.”

- Találtál már valamit? – kérdezte Damon a fejem mellől. Felkaptam a tekintetem és ránéztem. Észre sem vettem, amikor megérkezett. Stefan mondta, hogy átküldi, de elvesztettem az időérzékemet.

- Még semmi érdekeset, megpróbálok időrendben haladni.

- Az úgy nem izgalmas – húzta el a száját.

- Cassy?

- Varázskönyveket búj, vagy csak nem akar egy levegőt szívni velem.

- Értem. Akkor olvassunk, de mikor a keze hozzámért a könyv kihullott a kezeim közül. Káromkodtam, és utána akartam nyúlni, de Damon gúnyos mosollyal az arcán megelőzött. De ahogy lehajolt, megmerevedett.

- Mit keres a naplóban a te neved? – kérdezte döbbenten.

A francba! Nem akarom, hogy tudja! De már késő volt. Hiába ellenkeztem. Nem adta oda, hanem fennhangon olvasni kezdett. A történetem egy része következett Alina szemszögéből Damon hangján. Fantasztikus, nem igaz?

„Miután Niklaus megölte a szüleinket, rettegtem tőle. Éjszakánként rémálmaim voltak, és minden percben vártam azt a pillanatot, amikor mi következünk. Elmehettünk volna, mégis együtt maradtunk. Mind a heten. Niklaus kifejtette, hogy mi történik azzal, aki megkíséreli a szökést. Levadássza, megkínozza és megöli. Féltem. Mindenki félt. Demetrius és Elijah megpróbált hatni rá, ezért a kedvében jártak, de én és a nővéreim féltünk. Clementina viselte a legnehezebben, hiszen neki a nála fiatalabb öccse parancsolt. Ő lett a családfő. Egy gyilkos. Minden éjjel láttam az édesanyám vérben ázott testét és az édesapánk megcsonkított holttestét.

- Megérdemelték a halált. Az édesanyánk áruló volt, az apátok meg egy utolsó rohadék – mondta magyarázatképpen és a szája szegletében elégedett mosoly bujkált.

Most egy új helyre költöztünk. A neve nem számít, nem akarok sokáig itt maradni. Pedig kellemes kis falu volt. Volt egy csodaszép erdő is. Egyszerűen imádtam kilovagolni.

Egy ilyen alkalommal találkoztam először két velem egykorú lánnyal. Boldogan nevettek, barna hajukkal kellemesen játszott a szél. Amikor rám néztek elmosolyodtak. Az egyiküknek mennie kellett, mert az édesanyjuk fontos feladattal várta. De a másik ott maradt. Csodálkoztam, amiért ott maradt. Nem értettem.

- Én Charlotte vagyok, a testvérem, aki elment ő Cassandra. És téged hogy hívnak? – mosolygott rám kedvesen. Gyönyörű lány volt. Lágy vonásait hosszú göndör barna haj keretezte. Barna szemeiben vidámság és kedvesség csillogott.

- A nevem Alina. Nemrég költöztem ide a testvéreimmel.

Részvét jelent meg a szemeiben. Tudta, hogy mit jelent. Tudta, hogy árva vagyok, és talán ez a sajnálat vette rá, hogy barátkozzon velem. Egész nap lovagoltunk és életem legboldogabb napja volt. Olyan volt, mintha végre rám mosolygott volna a szerencse, egy valódi barát képében. Ő volt az első és egyetlen barátom, egészen míg közelebb nem kerültem Cassandrához. Mindketten annyira különböztek tőlem. Bátrak voltak és hihetetlenül jó életük volt. Legalábbis úgy tűnt. Vagy, amíg Niklaus nem tett megint tönkre mindent…

Amikor meglátta Charlotte szépségét és felcsillantak a szemei, már tudtam, hogy baj van. Elegánsan letérdelt elé és kezet csókolt neki.

- Niklaus volnék, a szolgálatára szép hölgy – bókolt. Csak én láttam a szemében a gonoszságot és a tömény gúnyt. Charlotte arcára néztem és a félelmem beigazolódott. A barátnőm kábán mosolygott a bátyámra és az arca a nyári pipacsok színével vetekedett.

- Charlotte vagyok – mondta mosolyogva. A hangja idegen volt. Beleszeretett. A rettenet a szívembe költözött. Nem figyelmeztethettem. A bátyám pillantásából ítélve megölne, ha megtenném.

Két tűz közé kerültem. Hagyjam, hogy tönkretegye a barátnőm életét, vagy áldozzam fel a sajátomat? Tudtam, hogy mit akarok. De gyáva voltam. Annyiszor belekezdtem, hogy elmondjam neki, de a szavak folyton a torkomon ragadtak.

- Nagyon jóképű a bátyád, Alina. Azt hiszem… én… beleszerettem – mondta nekem egy héttel később, és legszívesebben sírva fakadtam volna. Charlotte megpecsételte az életét ezzel a mondattal…”

Damon hangja elhalt. Döbbent sértettséggel meredt rám. A szememből könnyek folytak és én sem találtam a szavakat. Ha akkor Alina figyelmeztet… bár talán a dolgok nem alakultak volna máshogyan.

- El kellett volna mondanod. Hazudtál nekünk. Kinek az oldalán állsz? – üvöltötte hirtelen és ököllel csapott a szekrényembe. A szemei szikráztak. Mit mondhattam volna? Hiszen minden szót értett, ahogy Alina meg is jósolta, tönkretettem az életemet. Azóta menekültem. Minden elől.

- Már nem szeretem, ha ez érdekel.

- És ezt higgyem is el, nem igaz? – sziszegte. – Téged küldött felmérni a terepet? Te viszed el neki Elenát, vagy idetolja a pofáját?! De csakhogy tudd, Stefan és én darabokra szaggatunk, ha megteszed…

- Damon, meghallgatnál? – szedtem össze magam.

- Minek? Hogy megint hazudj? Dögölj meg!

- Hallgass meg, kérlek! – könyörögtem hisztérikusan. Nem akartam, hogy ezt higgye. Gyűlöltem Klaust. Mindennél jobban. Ha gondolatban ölni lehetne, már régen nem élne.

- Hazudj annak, akit érdekel – sziszegte és olyan durván lökte el a karomat, hogy megbotlottam az ágyban és a földre estem.

Aztán minden néhány pillanat alatt történt. Hatalmas üvegcsörömpölés. Felkaptam a fejem és egy vérfarkas vicsorgott egyenesen a képembe. Rám ugrott. Hallottam, ahogy Damon elfeledve korábbi dühét, segíteni próbál. De megoldottam. Tyler volt az. Minden bizonnyal. Nem ölhettem meg. Talán ezért vesztettem, mert én nem bánthattam őt. Nem vehettem el még egy embert Caroline-tól. De a vesztes pillanat akkor következett, amikor eszembe jutott, hogy elvileg hárman vigyáznak Tylerre. Az aggodalom irántuk elvonta a figyelmem és Tyler morogva harapott a nyakamba.

Felordítottam.

Tudtam, hogy végem. Ezt nem élem túl. Tyler aztán eltűnt rólam. Damon arca jelent meg felettem. Iszonyattal nézte a sebemet, pontosan tudta, hogy mit jelent.

- Látod, Damon? – nyögtem. – Azt kérted, hogy dögöljek meg… most tényleg meg fogok… legközelebb vigyázz, hogy mit kívánsz…

- Charee, én… - suttogta, majd végig akart simítani az arcomon, de ellöktem a kezét.

- Nem kell, hogy sajnálj. Nem maradok itt – pattantam fel, majd kiugrottam az ablakomon. Aztán csak rohantam. Valahova meghalni. Nem akartam, hogy valaki így lásson.

El kellett mennem. De azzal nem számoltam, hogy Damon követett.

18. fejezet: Piszkos tánc

A hátam közepére sem kívántam ezt az estét, sokkal inkább menekülnék néhány vérfarkas elől, mint hogy olyanokkal szívjak egy levegőt, akik ki nem állhatnak. Bár mintha Cassy és Bonnie valami különös fegyverszünetet kötött volna egymással. Talán mert mindketten boszorkányok voltak. Én pedig hát nem igazán számítottam annak. Már el is felejtettem, hogy milyen boszorkánynak lenni, talán már nem is tudnék mit kezdeni azzal az erővel. Mégis éreztem a testemben valami különös bizsergést, ami baljósan jelezte, hogy az erőm még mindig ki akar törni.

Sóhajtva pattantam be az egyik autóba, pechemre pont abba, amelyiket Damon vezette.

- Szia, szivi - köszönt vigyorogva. Inkább figyelmen kívül hagytam, és arrébb csúsztam, hogy Cassy is beférjen, majd rámosolyogtam Elenára és Dessyre. Meglepő módon Elena ült az anyós ülésen. De vajon miért is nem lepődtem meg?

- Mehetünk, hölgyeim? – kérdezte elégedetten, mintha ő lenne a mindenható csak azért, mert nőket fuvarozhat.

A szememet forgattam. Egyáltalán Elena miért nem Stefannal ment? Neki vele kéne lennie! Nem Damon mellett.

Felsóhajtottam. Elegem volt már magamból is. Nem értettem azokat a gondolatokat a fejemben, amik akkor támadtak, amikor Damon feltűnt. Olyankor elvesztettem minden határozottságom. Én eddig egy kemény nőnek tartottam magam, de mostanában mintha csak egy törékeny virágszál volnék. Nem tetszett ez a szerepkör, ma éjjel be kell bizonyítanom, hogy igenis erős vagyok. Nyolcszáz éves vagyok a fenébe is!

- Feljebb kapcsoljam a fűtést? Még a végén megfagytok a két Miss Davis tekintetétől – kérdezte Damon Elenától és Destinytől. Ők csak udvariasan mosolyogtak, nem szóltak semmit Damon tapló modorára. Mi sem. Cassy csak megforgatta a szemeit, de csendben maradt. Aztán rám nézett és egymásra mosolyogtunk. Neki sem volt kedve ehhez az egészhez, és végre valamiben teljesen és tökéletesen egyetértettünk. Hogy kivel is volt bajom tulajdonképpen? Nem tudom. Mindenkinek szüksége volt a szövetségre. Elegem volt abból, hogy Klaus elől menekülök. Rettegtem tőle, de szabadságra vágytam. A halál sem volt olyan szörnyű lehetőség, mint korábban. Bajom lett volna a többiekkel? Talán csak Caroline az, aki zavart. De nem is ő, hanem amire emlékeztetett. A gyengeségemre. Damon zavart volna? Könnyen lehet! De most nem rá voltam konkrétan dühös, hanem inkább megint csak magamra. Hogy még mindig hatással volt rám, ennyi év elteltével.

Már messziről láttam a night club fényeit. Az egyik szomszéd város legnépszerűbb szórakozóhelye volt, és már az üdvözlő táblától hallottam az ütemre tomboló vad zenét.

- Nos, drágáim, végállomás! – közölte Damon a megszokott stílusában. Kiszálltam a kocsiból, közben pedig fél füllel hallottam, ahogy Elena felnyög a bejárat előtt kacskaringózó sor láttán. Én csak elmosolyodtam, karon ragadtam őt és Destinyt, majd húzni kezdtem őket a sor elejére. A többiekre ügyet sem vetettem, hisz ők megoldják, ahogy tudják, de ők ketten emberek voltak. Nem voltak különleges eszközeik, ráadásul fitogtatni akartam az erőmet is a többiek előtt. Persze, Dessy miatt óvatosnak kellett lennem.

A csípőmet rázva libbentem a két biztonsági őr elé és megeresztettem a legcsábosabb mosolyomat. Mini ruhám szorosan simult vékony formás alakomra, a magassarkúm pedig még jobban kiemelte a lábaimat. A biztonsági őr nyelt egyet, amikor mosolyogva megálltam előttük.

- Hölgyem, kérhetném, hogy a sor végére… - kezdett bele a másik bizonytalanul, de mikor megrebegtettem a szempilláimat elnémult.

- Nagyon boldog lennék, ha engem és a barátnőimet soron kívül ingyen beengednétek – sugalltam felé halkan, és észrevétlenül megigéztem.

- Természetesen. Gyertek! – intett felénk kábán a magasabb és utat nyitott. A tömeg szinte őrjöngött felháborodásában, és mintha Damon elismerő füttyét hallottam volna. Hát igen, neki ez nem fog ilyen könnyen menni. De biztos voltam benne, hogy Caroline, Bonnie és Cassy hamarosan követni fognak.

Tyler vajon miért nem jött? Na mindegy. Ez maximum Caroline problémája lehet. Elégedetten tipegtem be, egyenesen a tomboló tánctér közepébe. Már jócskán éjfél után járt az idő és már elég rendesen megtelt a hely. Örültem neki. Kellemetlen volt, amikor csak néhány ember üldögélt a kanapékon és senki nem mert táncolni. Mondjuk én akkor sem szoktam zavartatni magam.

- Igyunk – vigyorgott rám Damon. – Meghívlak egy körre.

- Rendben – mosolyogtam rá, mire meghökkent. Nem erre a reakcióra számított tőlem. De hát lehet az ingyen alkoholra nemet mondani? – Egy tequilát kérek.

- Azt hittem, hogy whiskey-párti vagy – jegyezte meg, miközben leadta a rendelést.

Megvontam a vállam.

- Néha jobb újítani – mondtam végül. – Valld csak be, hogy ez az este a te ötleted volt.

Szemmel láthatólag meglepődött. Nem is számítottam másra. Hiszen miért is ismerné be csakúgy? Amúgy is csak megérzés volt.

- Bevallom – felelte, majd felém nyújtotta a két apró feles poharat. – Ez a legjobb alkalom egy újrakezdésre.

- Újrakezdés? – kérdeztem értetlenül. Mostanában lehetetlenség kiigazodni Damonon. Egyik pillanatban Elenára nézett vágyakozva, a másik pillanatban meg mintha engem fixírozna hasonlóképpen. Talán csak képzelődöm, de mintha Elena és közte megváltozott volna a viszony… talán a múltkori baleset miatt. De talán több is van e mögött. Sokkal több. De hogy mi ketten és az újrakezdés? Csaknem képzeli, hogy én meg ő? Megint?

- Nézd… el kell ismerned, hogy elég nehéz szövetséget kötnünk így.

- Hogyan?

- Először hetekig, hónapokig egyik ágyból a másikba másztunk, aztán részegen összeházasodtunk, majd te leléptél minden szó nélkül. Mikor újra találkoztunk te megpróbáltál megölni, haragomban én is az életedre törtem, aztán megint szexeltünk. Most pedig egy sehova nem vezető kapcsolat van közöttünk. Hogyan ölhetnénk meg bárkit is, ha legszívesebben megfojtanánk egymást? Egyszer béke, egyszer háború. Az lenne a legegyszerűbb, ha jóban lennénk.

- Mit értesz te ezalatt? – kérdeztem gyanakodva, és rendeltem még egy kört. Erre innom kellett. A szemem sarkából láttam, hogy a többiek között is érdekes a hangulat. Olyanok voltunk, mint egy csoport óvodás. Bonnie és Caroline a tánctér szélen táncoltak, bár Bonnie nem tűnt túl lelkesnek. Talán csak a barátnőjét akarta jobb kedvre deríteni. Dessy éppen Cassy-t próbálta táncolásra bírni, míg Elena Stefannel beszélgetett meghitten.

Visszafordultam Damonhoz, érdekelt a válasza. Hirtelen izgatott lettem. Vajon, mit fog mondani?

- A barátságot még nem próbáltuk ki. Amint már említettem voltunk szeretők, ellenségek, ismeretlenek, házasok, de barátok még sosem.

Meghökkenten néztem az arcába. Ez tényleg Damon lenne? Ezzel a komolynak szánt szöveggel? Nem láttam az arcán a szokásos megvető gúnyt. Már szinte vártam a kandi kamerát, hogy kiderüljön, hogy mi folyik itt. Damon és a barátság? Voltak egyáltalán barátai? Talán Rick. De más valaki, főleg olyan női barát, akivel már szinte mindent csinált. Előre halott ez a dolog. De nem volt túl sok választásom, ha jót akartam, bele kellett egyeznem.

- Barátok – sóhajtottam beleegyezésképp. – De erre innom kell még egyet.

- Utána táncolunk? – intett a tánctér felé. – Még mindig olyan botlábad van? – vigyorgott rám szemtelenül.

- Mi? Nincs is botlábam – háborodtam fel, és gyorsan kihúztam még egy tequilát. Mikor érzem meg végre? Itt lenne az ideje.

- Bizonyítsd be! – válaszolt, mire sértetten magam után húztam. Nem dőltem be neki természetesen, de táncolni akartam. Damon pedig fantasztikus táncos volt, még annak idején is. Amikor vele táncoltam valahogy a külvilág teljesen megszűnt. Felelőtlen dolog volt ebbe belemennem, de túlságosan élénken élt bennem az élmény. Ennyi év után is. Át akartam érezni, újra és ugyanúgy.

Damon egyenesen a színpad közepére vezetett. Néhányan felkiáltottak, hogy miért tolakodunk, de mi nem foglalkoztunk velük. Aztán a zene beleivódott a testembe, végigfolyt az ereimben és feltöltötte a testemet. Önálló életre keltem. Kecsesen ringatóztam a lágy ütemekre, és éreztem, ahogy Damon gyengéden átkarolja a derekamat.

Elkövettem a hibát és szemébe néztem. Szinte elvesztem a mélykék óceán tiszta hullámzó vizében. A zene gyorsabbra váltunk és mi egyszerre mozdultunk. Gyors, ütemes tánclépésekre váltottunk, majd olyan gyorsan pörgetett meg, hogy ha ember lennék, elvesztettem volna az egyensúlyomat.

Mikor megálltam, a karjaiba zárt, majd mintha egy súlytalan apró tollpihe lennék a magasba emelt és úgy forgatott meg. Szinte repültem. A hajamat meglibbentette a lendület és teljesen elvesztem a pillanatban. Kitártam a karjaimat és úgy forogtam, hogy Damon csak a derekamat tartotta. Aztán vége lett. Óvatosan leengedett, de az arcunk végig egy vonalban maradt. Olyan közel voltunk, hogy talán csak egy hajszálat lehetett volna elhúzni az ajkaink között.

Mikor letett, a vállamat rázva kezdtem hátrálni. Észre sem vettem, hogy a tömeg szétnyílt és mindenki minket figyelt tátott szájjal. Damon, mintha madzagon húztam volna jött utánam. Csábosan ellöktem magamtól, majd néhány tánclépéssel előtte termettem. Ismét lágyabb dallamok következtek, amit kissé furcsálltam egy ilyen helyen, de keringőzni kezdtünk. A keringő nagyon régi tánc volt, de mi régen csak ezt táncoltuk. Imádtam minden egyes percét, és most újra éreztem az utánozhatatlan varázsát. Közelebb állt hozzám, mint a modern tánc, érthető okokból. A keringő a mi táncunk volt. Nem tudom, hogy meddig forogtunk körbe és körbe, amíg vissza nem tértek a mai dübörgő dallamok.

Legnagyobb meglepetésemre Damon különös arckifejezéssel simított végig a testemen. Mintha most érintene először. Óvatosan, lágyan, felfedezve az idegen érzéseket.

- Jobban szerettem Katherine-t, mint bárki mást a földön. Az is igaz, hogy van valami, amit Elena iránt érzek, de van még valami különös vonzalom, ami mindig hozzád köt majd. Ha nem mentél volna el, minden máshogy lenne. Talán elfelejtettem volna azt a ribancot és talán Elenába sem szeretek bele. Miért hagytál el, Charee? Nem akartalak feleségül venni, néhány perc alatt érvényteleníteni lehetett volna, ha ez volt a baj. De mikor felébredtem te nem voltál sehol. Egy ideig vártalak, aztán ott hagytam Vegast és az emlékedet. Miért mentél el? – suttogta halkan, bennem pedig megrekedt az összes levegőm.

- Mert nem tudtam volna olyan férfi mellett lenni, aki nem szeret – válaszoltam őszintén. De nem tettem hozzá, hogy miért. Még egyszer nem tudtam volna kibírni. Damonnal más lett volna, de túlságosan belém égtek a gyötrelmes emlékek…

Nem szólt semmit, én pedig amilyen gyorsan csak lehet hátat fordítottam és táncolni kezdtem a többiekkel. Tombolni akartam, és még néhány kör után tomboltam is. Damon nem zavart meg többet. Az éjszaka vége egy igazi csajos tombolás volt. Próbáltam elfelejteni a szavait, de mérgezett tüskeként fúródtak belém. Az egész az én hibám lett volna?

Előzetes: 18. fejezet

- Újrakezdés? – kérdeztem értetlenül. Mostanában lehetetlenség kiigazodni Damonon. Egyik pillanatban Elenára nézett vágyakozva, a másik pillanatban meg mintha engem fixírozna hasonlóképpen. Talán csak képzelődöm, de mintha Elena és közte megváltozott volna a viszony… talán a múltkori baleset miatt. De talán több is van e mögött. Sokkal több. De hogy mi ketten és az újrakezdés? Csaknem képzeli, hogy én meg ő? Megint?

- Nézd… el kell ismerned, hogy elég nehéz szövetséget kötnünk így.

- Hogyan?

- Először hetekig, hónapokig egyik ágyból a másikba másztunk, aztán részegen összeházasodtunk, majd te leléptél minden szó nélkül. Mikor újra találkoztunk te megpróbáltál megölni, haragomban én is az életedre törtem, aztán megint szexeltünk. Most pedig egy sehova nem vezető kapcsolat van közöttünk. Hogyan ölhetnénk meg bárkit is, ha legszívesebben megfojtanánk egymást? Egyszer béke, egyszer háború. Az lenne a legegyszerűbb, ha jóban lennénk.

- Mit értesz te ezalatt? – kérdeztem gyanakodva, és rendeltem még egy kört. Erre innom kellett. A szemem sarkából láttam, hogy a többiek között is érdekes a hangulat. Olyanok voltunk, mint egy csoport óvodás. Bonnie és Caroline a tánctér szélen táncoltak, bár Bonnie nem tűnt túl lelkesnek. Talán csak a barátnőjét akarta jobb kedvre deríteni. Dessy éppen Cassy-t próbálta táncolásra bírni, míg Elena Stefannel beszélgetett meghitten.

Visszafordultam Damonhoz, érdekelt a válasza. Hirtelen izgatott lettem. Vajon, mit fog mondani?

- A barátságot még nem próbáltuk ki. Amint már említettem voltunk szeretők, ellenségek, ismeretlenek, házasok, de barátok még sosem.

Meghökkenten néztem az arcába. Ez tényleg Damon lenne? 

17. fejezet: Szövetség

A hétköznapok csendes egyhangúsággal teltek. Míg a legtöbben még az iskolában koptatták a padokat, mint például az egyetlen két barátom Stefan és Elena, én és Cassy dolgoztunk. Rengetegszer jártak a fejemben Alina sorai. Azóta nem olvastam tovább. Túlságosan megrendített Klaus kegyetlensége. Az Ősöket most először egy teljesen más perspektívából láttam.

Napról napra éreztem a gyomromban valami különös idegességet. Tudtam, hogy közeledik a nap, amikor újra találkozom vele. Nem tudom miért, de nem akartam többé menekülni előle. Eddig féltem a haláltól, hittem, hogy nincs is annál rosszabb. De most ez is teljesen más megvilágításba került. Már nem ért annyit. Hiszen annyi mindent átéltem.

Ez most nem arra hasonlított, amikor meg akartam halni. Ez most valami egészen más volt. Egyszerűen csak nem számított.

Egyre közeledett az első telihold, amióta a városban vagyok, a vacsora Gilbertéknél és nemrégiben hallottam a Grillben, hogy valami bált is rendeznek hamarosan. Megkérdeztem erről Dessy-t, gyakran beszélgettünk mostanában. Ő nemrég költözött ide, de gyorsan felvilágosított.

- Mystic Fallsban mindig van valamilyen rendezvény. Általában bál. Most megint álarcos bált szerveznek, mert a múltkori állítólag nem sikerült túl jól.

- Mi történt?

- Egy lány meghalt, rosszul esett. Egy másik pedig eltűnt, azóta sem került elő a teste. Azt is hallottam, hogy Elenával és Stefannal látták együtt utoljára.

Hoppá. Csaknem valami vámpíros dolog? Könnyen lehet.

- És mikor lesz a bál?

- Egy héttel a vacsora után. Nagyon örülök, hogy én is elmehetek. Kár, hogy a bátyám nem ér rá, nagyon szívesen bemutattam volna.

- Szívesen megismertem volna – mosolyogtam udvariasan. Akkor még van idő a bálig. És van egy hét a vacsoráig is. El kéne mennem vásárolni valamikor. Mégsem mehetek valami régi rongyba. Új ruhák kellenek! Mondjuk valami fekete vagy valami vörös… hmm… nem is tudom.

- Helló, drágám – búgta egy gúnyos öntelt hang. Anélkül hogy ránéztem volna megforgattam a szememet.

- Viszlát, Damon – köszöntöttem bájosan. Felnevetett. Én pedig felé fordultam. Kifejezetten szexi volt a bőrkabátjában.

- Délután gyere át hozzánk – szólalt meg, ezúttal egy kicsit komolyabban. – Hozd a testvéredet is.

- Miért is?

- Holnap este telihold. Muszáj valamiféle fegyverszünetet kötnünk. Tyler is ott lesz, ez az első átváltozása és állítása szerint nem akar senkit sem bántani. De fő az óvatosság. Rossz előérzetem van.

- Nekem is – sóhajtottam gondterhelten. – Ott leszünk.

- Helyes – kacsintott rám, majd olyan gyorsan elment, mint ahogy felbukkant. Soha nem tudtam kiigazodni ezen a férfin, az utóbbi időben pedig végképp nem. Reméltem, hogy már nem olyan viharos a viszonya Stefanékkal. Nem láttam őket együtt mostanában. Elena pedig határozottan kerülte a témát és kissé zavarodottnak tűnt, ha felmerült a Damon-téma.

- Ma délután Salvatore panzió – súgtam a testvéremnek két rendelés között. Felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Folytatta a munkáját.

Kissé feszengve fékeztem le az oroszlán barlangjának bejárata előtt. A testvérem sem tűnt sokkal lelkesebbnek. Vámpírtempóban kiszálltam és azonnal az ajtóhoz léptem. Nem voltunk épp kedves vendégek, mivel nem vártuk meg az ajtónyitást. Cassy egyetlen mozdulattal szélesre tárta a bejárati ajtót és beléptünk. Damon felhúzott szemöldökkel nézett rám.

Mi van?

- Nem hívtalak be – jegyezte meg gyanakodva.

Megvontam a vállam.

- Nincs rá szükségem – feleltem hanyagul. Intett, hogy merre van a nappali. Már mindenki itt volt, és amikor megláttak, minden szem ránk szegeződött.

- Sziasztok! – köszönt Elena barátságosan és megölelt. Stefan szintúgy. Damon erre mintha horkantott volna egyet, de nem érdekelt. Kit érdekel az ő véleménye?

Mindenki elmormogott valami üdvözlésfélét még mi is. Volt más választásunk? Kissé furcsa volt egy légtérben lenni mind a négy faj képviselőjével. Tyler például Caroline kezét fogta. Érdekes, máris összejöttek? Elena Stefan és Bonnie között foglalt helyet, nekem csak a két Salvatore között maradt hely, Cassy pedig állva maradt inkább. Még mindig gyűlölte Damont.

Stefan felállt és megköszörülte a torkát. Most vettem csak észre még egy embert a sarokban, ismerősnek tűnt. Aztán rájöttem, hogy honnan. Láttam őt egy képen, méghozzá egy Isobel nevű vámpírnál. Összevontam a szemöldököm. Mi köze ennek az embernek Isobelhez?

- Egy pillanat – vágtam közbe és az emberre szegeztem a tekintetem. – Te vagy Alaric, igaz?

Megdöbbenés suhant át jóvágású arcán, aztán bólintott.

- Ismersz egy Isobel nevű vámpírt? – kérdeztem gondolkodás nélkül, de amikor mindenki egy emberként fordult felém és Alaric arcán fájdalom suhant át, egyből megbántam a kérdésem.

- Te honnan ismered? – szólalt meg Damon. Nem tőle kérdeztem!

- Találkoztam vele… valamiféle leszármazottam vagy ilyesmi.

- Ő az anyám – szólalt meg Elena halkan, mire felkiáltottam.

- Komolyan?

Bólintott.

- Damon változtatta át, mivel Isobel vámpír akart lenni mindenáron. Emberként kutatásokat végzett és szinte mindent kiderített a vámpírokról – mondta Alaric csendesen.

- Volt nála egy fénykép… rólad – szólaltam meg. Talán ezt sem kellett volna.

- A feleségem volt – magyarázta suttogva. Hoppá, ebbe aztán rendesen beletenyereltem.

- Nos… Stefan hol is tartottál? – mentettem a menthetőt egy ügyes témaeltereléssel.

- Hallottatok már a holdkőről? – nézett rám és a testvéremre.

Elsápadva bólintottam.

- Meg kell tudnunk, hogy miért akarta megszerezni Katherine.

- Nála van? – kérdeztem ijedten.

- Igen.

- A holdkő az átok megtöréséhez szükséges. Katherine bizonyára át akarja adni Klausnak a szabadságáért cserébe.

- Ezt hogy érted?

- Katherine közel ötszáz éve menekül Klaus elől. Ember volt, amikor megismerte őt, és Klaus nem sokkal előtte jött rá, hogy hogyan lehet megtörni az átkot. Fel akarta áldozni őt, mert ő volt az első hasonmásom. A testvére Elijah meg akarta akadályozni, mert szerintem szerelmes volt Katherine-be, de Katherine semmit sem bízott a véletlenre. Volt egy Trevor nevű vámpír, aki segített neki megszökni. Természetesen ő is fülig beleszeretett. Katherine Trevor nővérénék Rose-nál talált menedéket, de Rose fel akarta őt adni, ezért vámpírvérrel a szervezetében felakasztotta magát.

- Stílusos – jegyezte meg Damon.

- Azóta üldözi őt Klaus bosszúja. Valószínűleg most be van tojva és minden szálat megmozgat, hogy megszabaduljon előle.

- Katherine és a félelem… tetszik…

- Damon… - szólt rá Stefan feszülten.

- Tehát ha nem létezik a Nap és a Hold átka, akkor én kénytelen leszek minden hónapban átváltozni? – kérdezte Tyler feszülten.

- Attól tartok…

- Én nem adnék egy gyilkos szavára – nézett rám Caroline dühösen.

- Biztos vagyok benne, hogy te is öltél már embert. Az anyád rám támadt. Önvédelem volt és nem fogok még egyszer bocsánatot kérni érte. Ha valakit hibáztatni akarsz, akkor ott van Katherine.

- Cicaharc… kerítsek egy kis iszapot? – kérdezte Damon vigyorogva, mire fejbe vágtam egy párnával.

Elena és Bonnie felnevetett.

- Arról akartam beszélni, hogy szövetséget kell kötnünk. Nem tudjuk, hogy mit akar még Katherine, vagy hogy mennyire veszélyes ez a Klaus, de ha egymás ellen harcolunk, akkor nincs esélyünk.

- Nem fogok barátkozni az anyám gyilkosával!

- Caroline, nyugalom. Elenával arra a döntésre jutottunk, hogy a legjobb módja a kibékülésnek, ha ma este elmentek valahova szórakozni. Csak ti lányok, együtt.

- Mi? – hallottam több hangot is. A sajátomat is. De talán Cassy és Caroline volt a leghangosabb.

- Nincs jobb ötletem. Muszáj együttműködnünk. Charee, ha van még valami, amit tudsz Katherine-ről és Klausról… oszd meg velünk.

Hallgattam. Eszem ágában sem volt mindent elmondani!

- A lényeget elmondtam. A többi pedig nem tartozik rátok.

- Hol ismerted meg Katherine-t? – kérdezte Damon, figyelmen kívül hagyva az akaratomat.

- Klaus fogságában – sziszegtem, mire hátrahőkölt. – Most elégedett vagy? Nem fogok beszámolni arról, hogy hogyan és hányszor kínzott meg az a vadállat! Felfogtátok? – kiabáltam.

- Ne haragudj, Charee – hajtotta le a fejét Damon, és egyetlen pillanatig őszintének tűnt.

- És hova kell mennünk bulizni? – kérdezte Bonnie bosszúsan.

- Damon és én viszünk el titeket, hogy ne legyen probléma.

- Egy feltétellel megyek. Ha elhívhatok még valakit – jelentettem ki. – Nyilvános helyen úgysem beszélünk erről. És szegény lány olyan egyedül van a városban.

Stefan felsóhajtott.

- Hívd fel. Egy óra múlva felvesszük őt is. Remélem, nem bánom meg.

- Dessy ártalmatlan, csak egy aranyos hétköznapi lány.

- Oké, akkor készüljetek. Hazamehet mindenki, de egy óra múlva megyünk értetek – csapta össze a kezét Damon. Gyermeki izgalom ült az arcán, mintha azt várná, hogy majd iszapbirkózás tör ki az éjszaka. Vagy hogy kitépkedjük egymás haját.

Azt várhatja. Caroline-t és Bonnie-t messziről kerülni fogom, és jól fogom magam érezni. Nem lesz itt semmi probléma.

Aranymosás újra

Sziasztok!
A facebook vörös pöttyös oldalán elindult az Aranymosás 1. fordulója (múlt héten volt a 0. forduló). Aki még nem vett benne részt, de szeretne, hajrá! :) Olvassátok el,amit írtam és ha tetszik, lájkoljátok Barbara Kőrös bejegyzését, az első forduló kiírása alatt.
Holnap jön az új fejezet!
Puszi:
Ginewra

16. fejezet: Alina naplója

Stefan kedvessége még egy órával később is furcsa és különös volt. Barátnak kezdtem érezni, holott vajmi keveset tudtunk egymásról. Mégis… jól esett a néma vigasztalása. Mikor hazaértem, Cassy a kanapén ült és egy régi könyvbe merült. Felvontam a szemöldököm. Még soha nem volt példa arra, hogy Cassy ne vette volna észre, ha közeledem.

- Cas?

Meglepetten nézett fel. – Charlotte! Nézd, mit találtam! Meg kell nézned! – kiáltott rám izgatottan. Nagyon régen láttam ilyennek. Mintha valami fantasztikus dolog történt volna. Igazán ránk férne valami jó dolog.

Közelebb mentem és leültem mellé. A könyv fölé hajoltam és hirtelen belém hasított, hogy milyen régen is csináltunk mi ketten ilyesmit. Emberként Cassy és én elválaszthatatlanok voltunk, majdnem mindent együtt csináltunk. Gyakran egymás mellé telepedtünk a kandalló előtt és egymás fölött olvastuk a könyveket. Nagyon kevés könyv volt abban az időben, csak kézzel írott könyveket olvashattunk. Mert akkor még nem volt másfajta. Általában naplókat, feljegyzések, unalmas szentek unalmas életét. De ennek ellenére mindenevő voltam az olvasás terén. Boszorkányok révén hamar megtanultuk a betűk és a szavak világát.

„Alina naplója” – mutatott Cassy két gyöngybetűvel írt szóra. Megdöbbentem. Felrémlett előttem a csodaszép Alina hosszú, aranyszőke hajával keretezett hófehér porcelán arca. Kedveltem őt.

- Már minden bizonnyal halott, igaz? Hol találtad?

- Az egyetemi könyvtárban. Nem foglalkoztak ezzel, nem találták fontosnak, de nekem muszáj volt elhoznom. Talán még senki nem olvasta el. Egyedül én. Te jó ég… Klaus tényleg egy szörnyeteg volt.

Elhúztam a szám.

- Én már csak tudom – suttogtam. Még mindig féltem tőle, akárhányszor csak eszembe jutott.

- Hoppá. Tényleg. Ne haragudj! – nézett rám bűnbánóan. Megráztam a fejem. Ez már régi történet volt. Már nem számított. Az új testemben amúgy sem ismerne fel. – Elolvasod?

Bólintottam.

- Áthívtam Elenát, nemsokára itt lesz. Előtte ne beszéljünk erről. Ez mégiscsak… a miénk. Remélem, nem baj, hogy átjön. Majd utána elolvasom.

- Hmm… Nem. Persze, hogy nem. Tudom, hogy azt hiszed, hogy utálom őt. Igazából nem tudok nem bunkó lenni bizonyos emberekkel, vámpírokkal. Sajnálom. Egyébként az egyik nap beszélgettem Bonnie-val. Nem vészes a csaj. Vannak dolgok, amikben ugyanazt gondoljuk.

- Te és Bonnie nyugodtan beszélgettetek? – hüledeztem.

Sértett arcot vágott.

- Ennyire szörnyű lettem volna? Ne mondj semmit. Nézd, ő is boszorkány. És ha tényleg itt akarunk maradni, akkor jobb, ha egy oldalon állunk. Bár Caroline felől rosszat sejtek.

- Hogy érted?

- Nagyon erősen gyűlöl minket.

- Nem csodálom – nevettem fel minden öröm nélkül. – Cas, emlékeztetnélek, hogy megöltem az anyját.

- Nem tehettél róla.

- Te is tudod, hogy a mi világunkban ez nem számít. Gyilkos vagyok. Hiszen emlékszel, hogy embert megöltem. Ártatlanokat. Caroline jogosan akar megtorlást. Most Elena miatt nem teszi, de egyszer még megbosszulja a tettemet.

- Én is így gondolom. Vigyázz vele. Katherine-ről valami hír?

Megráztam a fejem.

- Lapul a kígyó. Azóta nem hallottam róla.

- Egyébként hallottad a múltkori balhét a Salvatore házban?

- Milyen balhét? – kérdeztem értetlenül.

- Damon nekitámadt Elenának, azóta Stefan és Damon állandóan ordibálnak meg veszekednek egymással.

- Hogy mi? Damon Elenának?! De hiszen…

- Kihallgattam, amikor Bonnie elmondta Caroline-nak. Damon furcsa volt, mint egy idegbeteg.

- Mitől kattanhatott be? Magától soha nem ártana neki – morfondíroztam. Csak Katherine állhatott emögött is. Nem tudtam elképzelni. Damon bárkinek neki menne, ezt jól tudtam. De Elenának? Amikor sütött a szeméből, hogy mennyire fontos neki a lány?

Csak eddig jutottam a gondolatmenetemben, ugyanis csengettek. Az említett lány állt az ajtóban kissé idegesen. Mintha félne bejönni hozzánk. Kedvesen rámosolyogtam és beljebb invitáltam. Cassy fogta Alina naplóját, biccentett a hasonmásomnak, aztán eltűnt az emeleten.

- Miről akartál beszélni velem?

- Hihetetlen, hogy te is pont úgy nézel ki, mint én – sóhajtotta. – És hogy nyolcszáz éves vagy.

- Most nagyon öregnek érzem magam – nevettem. – De igen. Így van.

- Miért jöttél Mystic Fallsba?

Felsóhajtottam.

- Lexi miatt. Meg akartam ölni Damont. Akkor még nem emlékeztem a közös múltunkra.

- Hogyhogy?

- Megkérdeztem akkoriban Cassandrát, hogy feledtesse el velem. Most pedig valahogy ez visszatért. Egyébként nem akartam megölni a barátnőd anyját.

- Tudom, de ez nem változtat semmin.

- Igen, tudom.

- Embervéren élsz, igaz?

- Nem. Már legalább száz éve állatvéren – feleltem, mire meglepődött. Ki nézné ki ezt belőlem, nem igaz?

- Stefan feszült mostanában. Nem hinném, hogy csak Damon miatt. Kik azok az Ősök?

- Mit tudsz róluk?

- Semmit. Csak ennyit hallottam.

- Ők a legelső vámpírok a világon. Heten voltak, de minden bizonnyal már csak páran élnek. Többek az átlagos vámpíroknál. Vámpíroknak születtek, nem árt nekik a napfény, nem lehet őket karóval megölni, sőt ami azt illeti nagyon nehéz ártani nekik. Szörnyen veszélyesek.

- Miért nem hat rájuk a karó?

- Fogalmam sincs. Én is azt hittem, hogy hat, de a saját káromon tanultam meg, hogy mégse. De most ne beszéljünk erről. Hogyhogy Jenna vacsorát szervez?

- Nem tudom. Egyszer csak felhozta az ötletet, komplett vendéglistával. És mivel a szomszédban laktok, ezért titeket is meghívott. Még nem volt alkalma megismerkedni veletek. Azt hiszem, hogy onnan jött az ötlet, hogy beszélt egy régi ismerősével. Nemsokára a városba érkezik, és ezért őt is meghívta.

Késő estig beszélgettünk, az estének a csengő vetett véget. Nem tudtam, hogy ki lehet az ilyenkor. Az ajtóhoz sétáltam és hallottam egy egyenletes szívdobogást. Ember volt. Megnyugodtam. Igazából mit izgat? Egy sima vámpír sem lenne veszélyes.

Kitártam az ajtót és egy harminc körüli szőkésbarna hajú nőt pillantottam meg. Kedvesen mosolygott.

- Jó estét, miben segíthetek? – kérdeztem udvariasan.

- Jenna Gilbert vagyok… én csak Elenát keresem. Itt van nálatok? – kérdezte.

- Igen, persze. Szólok neki. Jöjjön be nyugodtan – invitáltam és visszaindultam a nappaliba. Intettem, hogy kövessen. Elena felpattant, amikor meglátta a nagynénjét.

- Jenna! Valami baj van?

- Nem, dehogy. Csak későre jár és…

- Már megyek is – értett a célzásból Elena. – Ő a barátnőm Charlotte Davis – mutatott rám.

- Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott.

- Igen, én is. És köszönöm a meghívást a vacsorára.

- Igazán nincs mit. Nagyon örülnék, ha te és a barátnőd eljönnétek. Akkor mi most mennénk. Szia, Charlotte!

- Viszlát – köszöntem, miközben Elena intett búcsúzóul, majd bezártam mögöttük az ajtót. Elindultam az emeletre, lezuhanyoztam, majd elkértem a testvéremtől a naplót. Aztán befészkeltem magam az ágyamba és olvasni kezdtem.

„Kedves Naplóm!

Rettentően unalmasnak találom az életem. 1112-ben születtem. Akkor még nem sejtettem, hogy mi lesz belőlem. Imádtam a gyermekkoromat. Én voltam a legfiatalabb a családban, és az apánk szinte a tenyerén hordozott. Imádott engem. Csak a legidősebb bátyámat nem kedvelte. Néha én is féltem tőle. Olyan ijesztően tudott rám nézni, és néha mikor dühös volt, a szemei sárgán villogtak. Elijah persze meg próbált megnyugtatni. Szerinte nincs miért félnem Niklaustól, hiszen egy család vagyunk. De akkor miért gyűlöli őt az apánk? Erre a kérdésre soha nem kaptam választ, de tudtam, hogy a feltevésem helyes. Láttam az anyánk megfáradt arcán a fájdalmat. Ő csak csendben tűrte, ahogy az édesapánk megalázza a legidősebb fiúgyermekét. Néha a tettlegességig is elfajult a dolog. Egyszer megpróbáltam őt megvédeni. Közéjük rohantam. Édesapánk ütése az én arcomon csattant. A földre zuhantam és néhány pillanatig csillagokat láttam. Sehogy sem értettem, hogyan bírja ezt Niklaus. Hallottam az édesanyám sikolyát és az apám káromkodását. Mindketten egyszerre hajoltak fölém. De én Niklaus arcát figyeltem. A szüleim nem voltak mérgesek rám, nem úgy, mint a bátyám. Attól a naptól fogva nem állt szóba velem.

- Niklaus! Niklaus! – kiáltottam utána az udvaron. Egy fehér kőrisfa tövében ült, mikor meghallotta a hangomat felnézett. Hideg tekintetében megvetést és gyűlöletet láttam. Aztán felpattant és elment. Nem értem utol. Sokáig futottam, de gyorsabb volt nálam. Tíz éves voltam, gyenge és lassú voltam még. Nem értem fel húszéves gyorsaságával.

Elijah talált rám, amikor sírva kucorogtam egy nyárfa árnyékában. Forró nyári nap volt, későn esteledett. A fa törzsének dőltem és könnyeimet hullattam. Soha nem éreztem túl közel magam a testvéreimhez. Csendben néztem, ahogy Elisabeth és Tatjana nevetve kergetőznek, Clementina pedig, aki a legidősebb gyermek volt, Niklausnál is egy évvel idősebb már az esküvőjéről ábrándozott. Nem értettem, hogy huszonkét éves létére a szüleink miért nem adták még férjhez. Már legalább nyolc éve férjes asszonynak kellett lennie. Bár ami azt illeti, már évek óta ugyanígy nézett ki. A családunk tele volt rejtélyekkel és én akkor még nem sejtettem őket.

- Alina, Alina, minden rendben? – térdelt le elém aznap este Elijah. Erős karjaival óvón átölelt. Tizennyolc éves volt, igazi férfi. A falusi nők körében rettentően népszerűnek számított, bár nem annyira, mint Klaus, aki inkább az útszéli nőket kedvelte.

- Miért utál Niklaus? – kérdeztem szipogva, mire az arca egy pillanatra elfelhősödött.

- Nem utál, drága húgom. Egyszerűen csak nehéz természet, erről van csak szó.

- És miért nem lett még feleség egyetlen nővérem se? És ti hárman? Niklaus, Demetrius és te, miért nem nősültök meg?

- Ez egy hosszú történet, Alina, amire még nem állsz készen. Édesapánk és édesanyánk mindent el fognak mondani neked, amint eljön az ideje.

- De hát, bátyám!

- Ne légy kíváncsi Alina… Sok dolog van, amit még csak nem is sejtesz. Az életünk veszélyes, Niklaussal különösen vigyázz. Ne dühítsd fel. Élvezd ki az utolsó néhány nyugodt évedet, nem maradsz le semmiről.

Igaza volt, de akkor még ezt nem sejtettem. De mégsem úgy tudtam meg, ahogy ő gondolta. Akkor tudtam meg az igazságot, amikor Niklaus a szemünk láttára megölte a szüleinket. Attól a naptól fogva megvetettem a testvéreimet, mivel senki nem avatkozott közbe.

Spoiler és előzetes :)

Sziasztok!
Hoztam egy kis kedvcsinálót :) Mivel az 5 vélemény nem jött össze, ma már nem lesz friss, de ha holnapig még írtok, akkor holnap, ha nem akkor marad a csütörtök :)

Részlet a 16. fejezetből:

„Alina naplója” – mutatott Cassy két gyöngybetűvel írt szóra. Megdöbbentem. Felrémlett előttem a csodaszép Alina hosszú, aranyszőke hajával keretezett hófehér porcelán arca. Kedveltem őt.

- Már minden bizonnyal halott, igaz? Hol találtad?

- Az egyetemi könyvtárban. Nem foglalkoztak ezzel, nem találták fontosnak, de nekem muszáj volt elhoznom. Talán még senki nem olvasta el. Egyedül én. Te jó ég… Klaus tényleg egy szörnyeteg volt.

Elhúztam a szám.

- Én már csak tudom – suttogtam. Még mindig féltem tőle, akárhányszor csak eszembe jutott.

- Hoppá. Tényleg. Ne haragudj! – nézett rám bűnbánóan. Megráztam a fejem. Ez már régi történet volt. Már nem számított. Az új testemben amúgy sem ismerne fel. – Elolvasod?

Bólintottam.

A történet további részeiről:

A 17. fejezetben a Salvatore testvérek belátják, hogy csak akkor van esélyük Katherine és Klaus ellen, ha összefognak. De vajon Damon kinek az oldalán áll? Hiszen feltette Elena életét Katherine és Charlotte megölésére is... A 18. fejezetben buliba mennek, ahol Damon és Charee kissé összemelegednek. Hiszen nincs jobb módja a békülésnek, mint az alkohol... A 19. fejezetben végzetes dolgok történnek... valakinek az élete súlyos veszélybe kerül... de vajon képesek őt megmenteni? 

15. fejezet: Vihar előtti csend

/Charee szemszöge/

Az elkövetkezendő néhány nap különös volt. Nem igazán tudtam volna hova tenni őket. Mindennap a Grillben dolgoztam és minden egyes nap találkoztam Damonnel. Délelőtt érkezett és késő este ment el. Néha még beszélgettünk is. Semleges, hétköznapi témákról, olyan dolgokról, amikről korábban soha. Damon mintha nem is önmaga lett volna. Bár a cinikus megjegyzései még mindig a régiek voltak. De mintha magába lett volna zuhanva. Már ha nem tudnám, hogy ez éppenséggel lehetetlen.

Egy héttel később azonban magára talált. Fanyar arccal szemléltem, ahogyan szóba elegyedik minden lánnyal és gátlástanul flörtölget. De még mindig ezt hallgattam szívesebben. Caroline néma gyűlölete, olykor fellobbanó haragja és megalázási kísérletei sokkal idegesítőbbek voltak. Bonnie-val közösen gyűlöltek, míg Elena inkább semleges maradt. Már nem barátkozott úgy, ahogy korábban. Nem csoda, most már ő is a valóságot látta bennem. A saját arcát egy idegenben.

- Szia! – köszönt rám egy barátságos hang. Meglepetten fordultam a hang irányába és a vidám barna hajú lányra mosolyogtam.

- Szia, Dessy! – köszöntem. – Mi van veled mostanában?

- Semmi különös, a bátyámmal töltöttem a hetet. Ma gondoltam benézek. Hogy vagy? Elenáék még mindig haragszanak rád?

Feléjük néztem, aztán megvontam a vállam.

- Úgy valahogy.

- Sajnálom – nézett rám együtt érezve. Hirtelen már nem is érdekelt a dolog. Volt valami különleges ebben a lányban. Ahogy rám nézett, a tekintete valami különös dolgot sugallt felém. Mintha tudnom kéne róla valamit. De nem jutott eszembe semmi ilyesmi. Így nem is törődtem ezzel az előérzettel. Hamar belemelegedtünk a különféle csajos témákba, már amennyire a munkám engedte. Bántam, hogy Cassy ma nem dolgozott. Elment a Duke egyetemi könyvtárába kutakodni egy kicsit, hogy mit lehetne tenni Klaus ellen. Feltéve ha valóban felbukkan. Támadt egy ötletem. Elegem volt már a sok gondterhes dologból. Ideje csapni egy igazi baráti estét.

Ekkor lépett hozzám legnagyobb meglepetésemre Jeremy. Nem ismertem igazán jól, ezért is lepett meg a következő kérdés.

- Jenna szeretne tartani egy baráti vacsorát jövő szombaton. Szívesen látna téged is Charlotte, és persze Cassy-t is.

Döbbenten meredtem rá. Dessy csak zavartan fészkelődött. Mikor Jeremy ránézett, mintha elszégyellte volna magát.

- Téged is szívesen látnánk. Én Jeremy Gilbert vagyok – mutatkozott be udvarias mosollyal az arcán. Felvontam a szemöldököm. Furcsa helyzet volt. Nem értettem ezt a hirtelen jött dolgot. De talán csak nekem van üldözési mániám.

- Nagyon szívesen – mosolygott Destiny. – Charee?

- Kik jönnek még? – kérdeztem inkább.

- Jenna néhány régi ismerőse, Stefan, Damon, Bonnie, Caroline, Matt, Alaric és ha minden igaz ti.

- Én… – szólaltam meg. Nem tudtam, hogy hogyan kéne visszautasítanom, mikor azt se tudtam, hogy miért hívtak meg egyáltalán.

- Ők is jönnek – szólalt meg helyettem Dessy, mire meglepetten néztem rá. Mikor Jeremy mosolyogva magunkra hagyott, mérgesen fordultam felé.

- Mi ütött beléd? Eszem ágában sincs elmenni! Cassy pedig végképp nem fog velem tartani.

- Kérlek. Senkit sem ismerek itt igazán. Nagyon örülnék, ha legalább te ott lennél.

Nem szabadott volna beleegyeznem. De mégis ahelyett, hogy a józaneszemre hallgattam volna, bólintottam.

- Hogy hívnak, szépségem? – hallottam a közelből Damon hangját és megforgattam a szemem. Éppen egy vékony, szőke lányt próbált levenni a lábáról. De a buja arckifejezése láttán biztos voltam benne, hogy nem fog ellenkezni.

- Ha lehet, ne fald fel – gúnyolódtam, miközben letettem eléjük az italukat. Damon felnevetett, értette a szóviccet, a lány azonban sértettnek tűnt.

- Ki ez a trampli? – sipította ostobán. Felvontam a szemöldököm és úgy néztem rá, mint valami hülyére. Amikor Damonre néztem, láttam, hogy az ő arckifejezése is nagyjából ugyanazt mutatja, amit az enyém.

- Kérdeztem valamit! – követelte a csitri. Damon vigyorogva nézett rám, és kacsintott egyet. Csak akkor értettem meg, amikor megszólalt.

- A feleségem – közölte a lánnyal, mire egyszerre visítottunk fel. Mindenki ránk nézett, de nem érdekelt. Szikrázó szemekkel néztem az elégedett Damonre, miután a szőkeség dühösen kiviharzott. Damon pimaszul átölelte a derekam és egy csendesebb helyre húzott.

- Mi a fene ütött beléd?! – kértem számon.

- Na de szívem, valahogy le kellett ráznom a buta csitrit. És nem hazudtam. Ilyes ostobákból még inni se jó…

- Nem vagyok a feleséged! – sziszegtem dühösen és arra gondoltam, hogy vajon, hányan látnák, ha itt helyben megölném. Túl sokan.

- De igen, az vagy. Hány éve is?

- Túl sok, de az nem érvényes. Az csak Las Vegas volt.

- Ha már elkövettem egy ilyen hibát, hadd élvezzem ki az előnyeit – vonta meg a vállát, majd csak úgy lazán kisétált a Grillből. Talán túl sok volt a nézőközönség.

- Ez a pasi a férjed? – kérdezte Dessy döbbenten.

- Te és Damon? – jött közelebb Elena, én pedig felsóhajtottam.

- Elég legyen már a francba. Tudnám értékelni, ha nem bámulna mindenki – szóltam rá a pletykás nézőközönségre, majd a két lányra néztem.

- Ez egy régi történet. Részegen hozzámentem, de nem igazán érvényes házasság volt. Szóval a válasz nem.

- Beszélgetnénk? – kérdezte Elena.

- Gyere át este – válaszoltam, majd elindultam felvenni egy újabb rendelést. Időközben megakadt a szemem a sápadt Tyleren. Caroline aggodalmasan pislogott felé, de ő mintha ezt észre sem vette volna. Mattel billiárdozott.

- Mi baja Tylernek? – kérdeztem meg Elenát.

- Nem tudod?

- Akkor nem kérdezném. Szóval?

- Semmi különös – mondta, de valamit eltitkolt. Az ajkát óvatosan harapta be, és nem nézett a szemembe.

- Van valami, amiről jobb, ha tudok?

- Ne beszélj így Elenával – lépett közelebb Bonnie vészjósló arccal.

- Nem bántottam Elenát, úgyhogy a gardedám visszafoghatja magát - céloztam rá és a vámpír barátnőjére. Akkor este – néztem Elenára és elégedetten néztem az órára. Véget ért a műszakom. Intettem Mattnek, aki szintén mára volt beosztva, elköszöntem Destinytől és kisétáltam a bárból.

Úgy döntöttem, hogy lassan sétálok csak haza. Hat óra körül lehetett. Hűvös volt a levegő, de nagyon jól esett. Segített kiszellőztetni a fejemet. Mystic Falls csodálatos kisváros volt, de olyan furcsa volt megszokni a változásokat. Nyolcszáz év alatt rengetegszer éltem itt. Mindig más és más volt. Régebben nem is így hívták. Hiszen magát Mystic Falls-t Stefan és Damon idejében alapították. De akkor is ez a hely volt az otthonom.

Gondoltam egyet, és ahelyett, hogy hazamentem volna, az erdő felé vettem az irányt. Annak idején még mikor ember voltam imádtam ott lenni. Volt egy rét, ami csak az én rétem volt. Egy gyönyörű kis virágos tisztás a farengeteg közepén. Egyszer lovaglás közben akadtam rá. Egy csodálatos ébenfekete lovam volt. Hihetetlenül okos volt, egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem fogadott szót. De akkor elismerem, hogy oka volt rá. Utólag. Édesapám engem büntetett érte. Mert megsérültem és koszos lettem. Ráadásul egy férfi kísért haza. Az apám szemében ez szörnyű bűn volt. Furcsa, hogy milyen élénken emlékszem a régi dolgokra. Mintha csak tegnap történtek volna. Pedig vannak dolgok, amikre nem akarok emlékezni.

Útközben megettem egy-két állatot, hogy oltsam a szomjamat. Csak egy-két száz éve éltem állatvéren. Nem volt túl ízletes. De a múltam megpecsételte az önuralmamat is. Nem engedhettem, hogy az emberi vértől újra elveszítsem a fejem. Mikor az erdő fái ritkulni kezdtek, boldogan futni kezdtem. Újra annak a fiatal lánynak éreztem magam, aki akkor voltam. A legfőbb gondom az volt, hogy hozzáadnak egy idős, kopasz ültetvényesnek. Már meg volt az esküvő dátuma, amikor elszöktem és hozzámentem valaki máshoz. Titokban. Ez volt az oka, hogy kiérdemeltem a családom haragját.

A rét ugyanott volt, nosztalgikus mosollyal torpantam meg. Nem volt olyan gyönyörű, nem volt annyi virág, bár a fák sokkal ritkábbak voltak és a területe is megnőtt. Bizonyára az erdőirtások hatására. Nevetve vetődtem le a fűbe és mélyen magamba szívtam az illatát. Csodálatos volt.

- Charee? – kérdezte egy meglepett hang. Az elragadtatásom közepette megfeledkeztem a legfontosabb szabályról. Hogy mindig figyeljek a környezetemre. Soha nem tudni, hogy honnan jöhet potenciális veszélyforrás.

Legnagyobb meglepetésemre Stefan volt az.

- Stefan? – kiáltottam fel hangosan, mire felnevetett.

- Olyan meglepő, hogy itt találsz?

- Hát… ami azt illeti, igen. Ez volt a kedvenc helyem, amikor még ember voltam – sóhajtottam.

- Azóta megvan? Hihetetlen…

Felnevettem.

- Na de Mr. Salvatore, nem illik ilyesféle megjegyzést tenni a hölgyek korára – dorgáltam meg nevetve.

Felsóhajtott. Komolynak tűnt, pedig én csak vicceltem. Már szabadkozni akartam, amikor halkan megszólalt.

- Ne haragudj a barátságtalan viselkedésemért. Csak annyi minden történt mostanában és féltem Elenát.

- Megértem – bólintottam és én is elkomorodtam.

- Főleg azért, aki vagy. Soha nem is sejtettem, hogy ő a te hasonmásod. Vagy akár Katherine. Még mindig azt a lányt látom magam előtt, akit a külvilág lát. Akit megismertem Lexinél.

- Nagyon hiányzik – suttogtam halkan. – Na nem mintha…

- Ne visszakozz. Pont olyan vagy, mint Damon. Miért féltek ennyire az érzelmektől?

- Mert elpusztítanak, Stefan. Gyengévé és sebezhetővé tesznek. Egyszer csak azt veszed észre, hogy te mindent megtettél, ő pedig elárult téged.

- Egyszer elmeséled a történetedet? – kérdezte óvatosan. Mérlegeltem. Abban nincs semmi, ha igent mondok. Az egyszer nálunk még a sohát is jelentheti. Kedveltem Stefant.

- Talán igen. Tudod… téged már azelőtt ismertelek, hogy találkoztunk volna. Lexi rengeteget mesélt rólad. Egy ideig azt hittem, hogy szerelmes beléd, aztán rájöttem, hogy tényleg csak barátok vagytok.

- Miért felejtetted el Damont?

- Mert… az érzelmek fájnak. És nem akartam emlékezni arra, hogy hogyan szegtem meg a saját szabályaimat. Tudom, hogy most azt hiszi, hogy Elenát szereti. Talán igaz is, de a szíve mindig Katherine felé fog húzni.

- Gondolod?

- Őt nem igézte meg, szerelemmel szerette őt. Te pedig tényleg csak a bábja voltál, egy kis tudatmódosítással.

- Honnan tudod, hogy engem nem igézett meg?

- Katherine-nek és nekem hosszú a múltunk. A történetünk túl sok helyen kapcsolódik össze, csak sajnos még soha nem tudtam megölni. Bár kicsit furcsa a saját véremet megölni.

- Volt egy gyereked, igaz? Mi lett vele?

Felsóhajtottam.

- Fogalmam sincs, Stefan. Megöltek, mielőtt felnevelhettem volna. A családom nem fogadta be őt.

- Sajnálom.

- Igen… én is.

Amikor elfordult egy könnycsepp gördült le a szememből. De nem volt szerencsém, mert meglátta. Döbbentem vettem tudomásul, hogy megölelt. Miután felébredtem a sokkból, visszaöleltem és sírni kezdtem. Még soha nem sírtam emberek előtt, nem voltam gyenge. De felidézte a múltamat. Azt a mesét, ami egyetlen egy pillanatig sem volt köszönőviszonyban a happy end-del. Sötét volt, szomorú és kegyetlen. Gyűlöltem minden percét. Bárcsak örökre magam mögött hagyhattam volna! De egyre közeledett…

A következő fejezet: Alina naplója.

Heti két friss

Sziasztok!
Mostanában nagyon kevesen írtok véleményt. :( Remélem, azért tetszik még a történet! Van egy ajánlatom :) Ha a fejezetekre 5 vélemény érkezik akkor szombatonként is hozok egy fejezetet, szóval heti két friss lenne :) A csütörtöki friss természetesen állandó! Mit szóltok hozzá? :)
Puszi:
Ginewra

14. fejezet: Nem lehet az enyém

Delena fejezet az arra szavazók kedvéért. :)

/Damon szemszöge/

- Damon? Minden rendben? – hallottam magam mellől Stefan hangját. Egy szóra sem méltattam, de még csak fel sem néztem. Bizonyára most mászott ki Elena mellől. Már reggel volt. El sem akartam képzelni, hogy ennyi idő alatt miket csinálhatott a törékeny Elena. Csak remélni mertem, hogy nem azt, amit én Katherine-nel. Még mindig szörnyen dühös voltam. Ha gondolattal ölni lehetne, akkor már rég nem élne az a manipulatív ribanc. Hihetetlenül gyűlöltem ebben a pillanatban. Egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani. Miért tettem? Miért mondtam? De hisz már nem szeretem! Akkor miért? A gondolatok és az érzelmek egymást követték a fejemben. Őrjöngeni akartam. A fejem úgy sajgott, mintha egy úthenger ment volna át rajtam. Olyan szívesen öltem volna meg valakit, akárkit.

- Damon? – próbálkozott ismét. Bizonyára aggasztó lehetett, ahogy egy törött pohárral a kezemben bambulok magam elé a romos nappaliban. De ha megmozdultam volna, akkor már kiirtottam volna a város fél lakosságát. Elena soha nem bocsátotta volna meg, és más vámpírok figyelmét is felkeltettem volna. Talán Klausét is. Ki lehet az az ostoba nyikhaj?

- Elena! Mit keresel itt? – szólalt meg újra Stefan, ezúttal felnéztem. Véreres szemeimmel a belépő lányra néztem. Amikor körbenézett elkerekedtek a szemei.

- Itt meg mi történt? – kérdezte rémülten. Aztán rám nézett. Talán látta az elborult tekintetem, talán csak a szemeimbe, vagy a véres ajkaimra nézett. Talán meglátta Katherine ruhájának szakadt maradványait a földön, vagy talán felmérte, hogy csak egy farmer van rajtam. Nem tudom, hogy mit látott meg, de a kezét ijedtében a szája elé tette.

- Damon? Mi történt? – kérdezte halkan. Stefan feszülten nézett minket. Féltette Elenát. Mintha nem halnék bele, ha bántanám. Vagy talán jogosan tette. Nem éreztem, hogy ura lennék önmagamnak.

- Semmi. Semmi olyan, ami számítana – feleltem végül fagyos hangon. – Tudnám értékelni, ha nem bámulnátok rám úgy, mint valami furcsa torzszülöttre.

- Katherine itt járt – jelentette ki Stefan. Nem tett fel kérdéseket, csupán kijelentette. Nem volt nehéz. Katherine illata járta át az egész nappalit. – Hozok neked vért – sóhajtott, majd eltűnt a pince irányába. Elena még mindig szomorúan nézett rám. El akartam tűnni a szeme elől, nem akartam, hogy zaklatottnak lásson. Nekem nem volt szívem, akkor mégis mit akadok fenn ilyen dolgokon? Nem kell nekem szív, túl sok gondot jelent.

- Damon, jól vagy?

- Soha jobban – feleltem gúnyosan, mire elindult felém.

- Ne gyere közelebb – sziszegtem dühösen. Nem akartam, hogy ebben az állapotban mellettem legyen. Még mindig részeg voltam. Bár a szex józanított, még mindig nem eléggé. Túl sok méreg volt bennem. Olyan lehettem, mint egy aknamező. Egyetlen rossz lépés, egyetlen rossz mozdulat és robbanok.

- Ne foglalkozz vele, ne hagyd, hogy…

- Mit, Elena? – nevettem fel. – Ne legyél nevetséges. Egyedül azt sajnálom, hogy a manipulatív nyaka még mindig a szabnivaló fejéhez tartozik. Semmi mást. Most pedig, jobb ha békén hagysz. Nem kell törődnöd velem.

- De én törődöm veled, Damon! – suttogta szomorúan. – Nem akarom, hogy…

- Azt mondtam, hogy menj innen – csattantam fel, amikor már csak néhány centire állt előttem. A „törődöm veled” mondat felbőszített. Zihálni kezdtem. Annyiszor hallottam már, mégsem jelentett semmit! Elena is csak játszik velem… de nem engedem meg újra.

- Damon, én aggódom érted – folytatta zavartalanul. Elvesztettem a fejem. Nem akartam, hogy bárki is aggódjon értem. Nem ezeket a szavakat akarja hallani egy férfi egy olyan nő szájából, aki ennyire fontos neki. Olyan durván ellöktem magamtól, hogy Elena törékeny teste a falnak zuhant.

Felsikoltott a fájdalomtól és éreztem a vér édes illatát a levegőben. Rémülten meredtem rá. Nem akartam bántani! Olyan gyorsan rohantam el, ahogy csak tudtam. Nem vártam meg, amíg Stefan kitekeri a nyakam. Bevágtam magam a kocsiba és elhajtottam. Száguldottam valamerre… nem érdekelt, hogy merre.

Néhány órával később a Grillben kötöttem ki. Egészen addig száguldoztam, és józanodtam. Furcsa nyugalom szállt meg. De olyan feszültség lappangott bennem, hogy egyetlen rossz szó, és akárkinek behúztam volna egyet. A pult mögött Charee állt. Nahát, ez fantasztikus, már csak ő hiányzott ide. Még jó, hogy rendbe szedtem azóta magam. Kicsit furcsa lett volna, ha félmeztelenül állítok be. Leültem a magányosan üldögélő Alaric mellé és rendeltem egy italt.

- Mi a helyzet? – kérdezte rám nézve. Jókedvűnek tűnt. Ezek szerint neki bejött Jennával. Rohadt mázlista.

- Tudnám díjazni, ha nem hallanák ma többször ehhez hasonló kérdéseket – válaszoltam morogva.

- Jól van na, hátrébb az agarakkal. Ha meggondolnád magad, csak szólj. Egészségedre – emelte meg a poharát és meghúzta.

- Tessék – lépett elém Charee és letette elém a whiskey-met. Furcsán nézett rám. Ennyire nyitott könyv lennék? Ez tiszta szánalmas. Bár meg kell hagyni, ő sem nézett ki jobban. A szeme alatt fekete karikák sötétlettek, az arca a szokásosnál sápadtabb volt. – Elmondtad Stefannak, amit elmeséltem?

Bólintottam.

- Helyes. Attól féltem, hogy magadban tartod, és elrontod az egészet – jegyezte meg csípősen.

Megvontam a vállam, ebben a pillanatban nem igazán érdekelt.

- Ami az alkunkat illeti, alig várom, hogy teljesítsem a rám eső részét – kortyoltam egy nagyot. Meglepetten vonta össze a szemöldökét, mintha nem erre számított volna.

- Nem gondoltam, hogy meg akarod tenni. Hiszen… te szer…

- Nem ajánlom, hogy befejezd a mondatot, mert különben nem éled meg a következő percet – sziszegtem olyan halkan, hogy csak ő hallhassa. Alaric döbbenten figyelt.

- Hé, nyugi – mondta óvatosan. Charee is hátrahőkölt egy pillanatra a tekintetemtől. Ahogy a szemeibe néztem eszembe jutott a reggel, amikor elhagyott. Akkor először fordult meg a fejemben a gondolat, hogy vajon, kit szeretek valójában? Már ha tudok-e egyáltalán szeretni. Gyűlölni olyan jól tudtam, sokkal egyszerűbb volt. Ölni sem esett nehezemre. Csak egy-két durvább mozdulat és kész. Szeretni sokkal veszélyesebb volt. Kit szerettem?

Katherine-t? Azt a nőt, aki egy ribanc volt és annyiszor vert át, ahányszor csak alkalma nyílott rá? Aki miatt meggyűlöltem a tulajdon testvéremet? Aki miatt annyi életet kiontottam? Aki miatt meghaltam, és akiért feladtam az életem?

Elenát? Aki már az első pillanatban elvarázsolt? Aki olyan volt, amilyennek Katherine-nek kellett lennie? Aki csak a bátyámat szerette?

Charee-t? Akit részegesen elvettem feleségül, pedig nem is tudtam róla semmit? Akinek sem én, sem a bátyám nem kellett? Akit megvetek, mégis valamilyen okból vonzódom hozzá?

Agyrém.

Mégis… Elena volt az, aki a legtöbbet jelentette. Charee-re nem gondoltam hosszú éveken keresztül, csak most, hogy ugyanúgy nézett ki, mint Elena. Elérhetőbb volt, persze, hogy vonzódni kezdtem hozzá. Katherine pedig… az első szerelmet soha nem felejti el senki. Hogyan szerethetnék hosszabb távon valakit, akit mindenkinél jobban gyűlölök? Világos. Elena a befutó. A gond csak az, hogy Stefannak is.

Felsóhajtottam és minden köszönés nélkül felálltam. A kezemet a zsebembe süllyesztettem. Valamibe beleütközött a kezem. Kivettem a tárgyat és meglepetten jöttem rá, hogy Elena verbénás nyakláncát tartom a kezemben.

Amikor beültem a kocsimba, akaratlanul is a Gilbert ház felé vitt az utam. Személyesen akartam visszaadni a nyakláncot, bár fogalmam sem volt, hogy hogyan került hozzám. Reméltem, hogy Stefan nem lesz vele. Egyáltalán hogy otthon lesz. Bocsánatot kellett kérnem. Hibáztam. Halkan megálltam a házuk előtt, és felnéztem az ablakára. Égett a villany. Néhány pillanat alatt már az ablakában ültem. A szoba üres volt, vízcsobogást hallottam a fürdőszobából. Aztán csend lett, matatott valamit, aztán kilépett a fürdőből. Amikor meglátott, megtorpant. A szemeiben egy pillanatig rémület ért, ami szinte pofonként érte az arcomat.

- Aranyos pizsama – jegyeztem meg mellékesen, minél később kelljen belekezdenem.

- Fáradt vagyok, Damon – sóhajtotta és feszülten fészkelődött. Felálltam és közelebb léptem hozzá. Egy laza féloldalas mosollyal az arcomon felmutattam a nyakláncát. Döbbenten nézett rám.

- Azt hittem, elvesztettem. Köszönöm – nyúlt utána, de elhúztam előle. Őrült ötlet fogant meg a fejemben, de nem bírtam tovább ezt a dolgot magamban tartani.

- Kérlek, add vissza- nézett rám óvatosan. Mintha tényleg egy időzített bomba lennék.

- Előbb mondanom kell valamit – szólaltam meg halkan.

- Előbb a nyakláncomat- kérlelt ijedten. Mintha félne attól, amit tenni akarok. Pedig még csak nem is sejtette.

- Ne haragudj, amiért bántottalak. Én… elvesztettem a fejem. De most… szeretnék valamit mondani neked. Valamit, ami valószínűleg a legönzőbb dolog, amit életemben mondtam.

- Damon… - próbált ellenkezni. Hátrébb lépett, de én még közelebb léptem. Csak néhány centi választott el tőle.

- Csak egyszer mondom el, és neked hallanod kell. Szeretlek, Elena – suttogtam halkan, egyenesen a szemébe nézve.

- Én… sajnálom. Stefant szeretem. Mindig Stefant fogom szeretni…

– Tudom, csak hadd fejezzem be. És mert szeretlek, nem lehetek önző veled. Nem érdemellek meg téged. De tudom, hogy Stefan igen – fejeztem be és egy csókot nyomtam a homlokára. – Istenem… bárcsak ne kéne elfelejtened.

Értetlenség jelent meg az arcán.

A szemébe néztem. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Soha nem fog emlékezni arra, hogy mit érzek. Most engedem el örökre.

– De el kell – tettem hozzá, majd mire feleszmélt volna, a kezébe nyomtam a nyakláncot és távoztam az ablakon keresztül.

Nem érdemlem meg őt. El kell fogadnom, hogy Elena soha nem lehet az enyém.

A következő részről:

Nem a legeseménydúsabb fejezet következik. Charee a Grillben dolgozik, ahol persze Damon is megfordul. Természetesen nem bírják ki, hogy ne kerüljenek egymás közelébe. Később Charee és Stefan barátsága elmélyül, de a lány még neki sem képes elmondani a félelmét: A vihar egyre közeledik...

Nem tudom hozni jövőhét csütörtökön, úgyhogy a vélemények függvénye, hogy előbb vagy később érkezik majd! :)

Díjak és szavazások

Köszönöm a sok szép díjat, amit mostanában kaptam!

1. díj

Köszönöm Zoe Henderson; Vervain; Morwen és AnnPearl!

Szabályai:

- Tedd ki!

- Írj magadról egy kis szösszenetet!

- Küld tovább öt embernek!

2. díj

Köszönöm Zoe Henderson és Vámpít!!

Szabályok:
1. Tedd ki a logót a blogodra!
2. Köszönd meg a díjat, akitől kaptad!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Küldd tovább 7 embernek!
Hagyj üzenetet a blogjukon, hogy meglepetés várja őket!

3. díj

Köszönöm Victoria, Molly H, Kat,  Morwen és AnnPearl!

1. Tedd ki a logót a blogodra

2. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

3. Írj ki 7 dolgot magadról!

4. Küldd tovább 7 írónak (Linkeld a blogjukat!)

5. Hagyj megjegyzést a blogjukon, hogy meglepetés várja őket nálad!

4. díj

Köszönöm Molly H!!

Magamról:

Nem tudom, hogy mi olyat mondhatnék, amit még nem írtam le eddig valamelyik blogomon. A múlt héten végre 18 éves lettem, Sopronban élek az édesanyámmal egy társasházban. Nincsen testvérem, sem házi állatom. Imádok olvasni, írni, a barátaimmal lenni, várni a történeteimre a véleményeket (mert olyankor boldog vagyok, ha véleményt kapok). Szinte már betegesen gyűjtöm a képeslapokat, minden városban igyekszem venni a legszebbekből, már több mint 100 darab van a birtokomban. Ritkán nézek tévét, a filmeket és a sorozatokat inkább az interneten nézem angolul, magyar felirattal. Idén lesz életem legnehezebb éve, hiszen nem csak az érettségi vár rám, hanem ősszel lehet a nyelvvizsga, lehet elsősegély, heti kétszer szakmát fogok tanulni (suliidőn kívül, délután), tagja vagyok a diákújságnak és még az emelt matek órán is gondolkozom. Rendkívül tanulás dús évem lesz, csak ezt a blogot nem szüntettem be. Remélem, ez így is marad. Nem akarok megakadni a Crazy Love-val. A vámpírnaplókban először Team Stefan voltam, nem értettem, hogy mit eszik valaki Damonben. Nem szerettem, mert rosszfiú volt. Még az első évad után sem szerettem, örültem, hogy nem Elena volt, akit megcsókolt. Nem tudom, hogy hol változtak meg a dolgok és mikor jött létre bennem a Damon imádat. Bár a történetem Damon és Charlotte párosítás, a sorozatban Delena fan vagyok, és csak egymással tudom őket elképzelni. 

Akiknek továbbadom:

1. Deszy: http://hpfic.blogspot.com/

2. Molni: http://liarfairytale.blogspot.com/

3. Cindrell: http://tvampiredfanfic.blogspot.com/

4. Killa: http://desperate-fight-by-killa.blogspot.com/

5. Alice656: http://aliceinwonderland-alkonyat.blogspot.com/

6. Vervain: http://kingofpainandhurt.blogspot.com/

7. Caroline White Lightning: http://twilightandvampirnaplokgondolatok.blogspot.com/

Szavazás eredmények

Szerintetek felbukkan Charlotte Petrova a Vámpírnaplók 3. évadában? :)

Igen	41 (75%)
Nem	13 (24%)

Döntő többségben úgy gondoljátok, hogy Charlotte Petrova felbukkan a 3. évadban. Ami azt illeti, szerintem is. Volt valami apró híresztelés is, ami erre utalt. Innen is jött a történet ötlete...

Elég szoros lett az eredmény :) Elárulom, hogy én is ezen a két lehetőségen gondolkoztam. Majd meglátjuk, hogy az én történetemben melyik lesz igaz ;)

Kit szeressen Elena?

Stefan	24 (75%)
Damon	8 (25%)

Egyhangúan Stefan nyert :) Nem is lepődtem meg. Hiszen elég kellemetlen lenne Charee-nek, ha Elena Damont szeretné...

Hamarosan írok ki új szavazást, még kigondolom mit kérdezzek! :)